Bizonyos szegény ember, kit Nyomornak neveztek, nagy és nehéz kereszttel vállain, járt összevissza a világon, s panaszkodott Istennek e szavaival: „Nem jó, hogy az ember egyedül van; ah! hol fogok egy társat találni, ki terhem vitelében segiteni fog, megvigasztal, és megnyugtat!” Mindezeket meghallá Istennek az ő irgalmassága, s angyala által kikiáltatá: „A szüz, ki ezen szegény buzgó özvegyet a magánosságtól megszabaditandja, gazdag kárpótlásra számithat az egekben.” Egyetlen szűz sem találkozott, ki az angyal felhivásának engedett volna, noha e miatt többen szerencsétlen asszonyokká, és öreg szüzekké levének. Az angyal tovább folytatta utját hegyeken és völgyeken keresztül, mig végre kopasz sziklák között, egy szép de szegény pásztornőt pillantott meg, ki báránykáit a nap heve alatt kopár mezőkön legelteté. Annak is kikiáltotta azt, mit isten kikiáltatnia parancsolt. Mindenek előtt azonban nevét kérdezte meg. „Engemet Türelemnek neveznek, válaszolt a hölgy, istennek akaratja történjék velem; én örömest nyujtok segédkezeket a szegény Nyomornak terhei viselésében, nem kivánok legcsekélyebb nászajándékot sem, csak annyi fű teremjen számomra, mennyivel báránykáimat jóltarthatom.” „Kivánságod teljesedjék” válaszolt az irgalmasság angyala – azonkivül buzgó, és ájtatos fejedet aranykorona fogja disziteni.”„Jól van! válaszolt a Türelem, de koronámat az aranymüves, miként a töviskoronákat készitik, ugy készitse.” Ezek után megjelent a Nyomor nehéz kereszttel vállain a kopártetőn, sóhajtott, s a lenn tátongó örvénybe akart ugrani. A kedves pásztornő azonban felsietett báránykáival, átkarolta őt, s eképen üdvözölte: „Istenhozott kedves vőlegényem.” Az angyal egymásba helyezé kezeiket, s megáldotta őket. „Minő boldog vagyok általad oh Türelem! szólt a Nyomor – de annyira ki vagyok fáradva, miként kunyhódba nem követhetlek. – Ezeket hallván, mosolygott a Türelem, vőlegényét nehéz keresztjével együtt vállaira vette, s messze, nehéz utakon, a világon keresztül vezette; báránykái mindenütt követték, s elég táplálékot találának. Midőn azonban oda érkeztek, hol kunyhója állott, tapasztalniok kellett, hogy a Dobzódás azt nejének a Világi örömöknek tiszteletére, egy tűzjátékkal elhamvasztotta; a menyegzővendégek kinevették a Türelmet, s igy szólottak: „Térj ki előlünk őrült nő; ne gyalázd meg ünnepünket, hogy mersz e nevetséges öltözetben, e nehéz teherrel előttünk megjelenni!” A Türelem igy válaszolt: „Ti vakok, én semminemü terhet sem érzek! Szárnyak, mellyeket én viselek, s ha e helyen kunyhóm nem leend, a meredek hegynek fogok tartani szeretett vőlegényemmel – a nap felé.” Erős lélekkel vitte terhét fel az ég kapujáig, hol előtte, pompás menyasszony-öltözettel kezeiben, az irgalmasság angyala megjelent, a midőn is az ő, és vőlegénye nevét, és ruháit, elváltoztatá. A vőlegény fényben, s erőben állott előtte, beragyogta őt fénylő sugaraival, s Felségnek nevezteték, a menyasszony visszamosolygott reá, mint üdvös öröm. Báránykái vigan szökdécseltek körötte. Az aranymüves átszolgáltatta nekik a megigért koronát. Tövises korona volt ugyan, de rózsák koszoruzták a főt, s a tövisek a korona szegélyhegyei valának. Menyegzőjük örök időkön keresztül meg fog ünnepeltetni az ájtatos szegények kebelében.