Alig létez ország, ugymond a híres utazó, kinek e jegyzeteket köszönjük, melly kevésbé volna ismerve, mint ép a Krim, melly nagy termékenységnek hirében áll, bár e hir, mint olly gyakran történik – tetemesen túlszárnyalja a valót. A róla készitett földabroszokon számos falvak nevei olvashatók, mik nem léteznek, hanem csak hajdan léteztek, részint olly helyek nevei, mellyeken a vándor tatárok tanyáznak a nélkül, hogy letelepednének.
Most, midőn Európa figyelme ép e szigetre van forditva, midőn ennek éghajlati és polgárisulási viszonyai az ottani hadi mozgalmakra tetemes befolyást gyakorolnak, e sorok az eddig kevéssé látogatott tájak ismertetését érdekesebbé teendik.
Azon hajón, mellyen Tamánról Kercsre a Krim keleti félszigetére utaznék, kozákok is voltak, kik honfi dalokat énekelének, mellyek hősies bős hangulatja mélyen hatja meg a hallgatót. – Utódaik ezek azon merész és vitéz kalandoroknak, kik messze terjedő kóborlásaikon a törököknek birodalmuk fénykorában is rémitői valának, s kikről, – midőn egykor Stambulig ha?adva a kelet s nyugat kényurának lakait, a szent szeráilt dúlással fenyegették, – Murad szultán felkiáltá: Remeg előttem az egész kereszténység, és egy csapat kozák zavarja álmaimat! …..
A dalnokok mellé telepedve, kértemre ős regéiket kezdék regélni. A kozák méltán büszke történetére, mellyet a nyugat még nem igen ismer. Hosszu téli estvéken a családapa nemcsak saját kalandjait beszéli, de apáitól hallott hőstettekről is szeret regélni, és igy száll szájról szájra az elhunyt ősek híre, s tetteik emléke. Hős dalaik is leginkább a nemzeti történet egyes eseményeiről szólanak.
Mindinkább élénkült a regélő kozák előadása, mintha jelen lett volna apáink hős tettein, hangja, taglejtése ollyannyira simult tárgyához. Ha a nesztelen éji hajózásról szólt, hangja mindinkább halkabb lett, mintha most is a török örsök figyelmét akarná kijátszani; ha a viharról beszélt, melly a török őrsök elől alig menekült sajkát, ismét ellenei felé hajtani kezdé, szava fennebb kezde hangzani, mintha a vész zaját tulhangzani kivánta volna; s midőn a megrohanásra került a sor, mindnyájan felriadtak, mintha még egyszer akarnák megrohanni a helyet, mellyről a dal emlékezék.
Most a kozák a terjedt orosz birodalom határőre, s midőn egy részt e birodalmat a kelet rablócsoportjai ellen védelmezi, számos őrsei a nyugati eszmék behatását gátolják. Négy órai utazás után Kercs kikötőjébe értünk.
Huzamosb nélkülözések után, itt száltam le először ismét egy európai modorban épült és kezelt vendéglőbe, s csak az, ki sokáig vadnépek között vándorolt, kiknek maguknak sem volt gyakran mit adni vendégüknek, érzi illyenkor a nyugati polgárisulás kényelmeit.
Kercs uj, félig olasz félig orosz izlésben épült városka. Lapos tetői az elsőre, hosszu és feneketlen sárral boritott utczái a másodikra emlékeztetnek. – Egészben, a kisded, alig 10,000 lakosu város, kellemesb benyomást okoz, mint más kisebb orosz városok. – Ha majd a dóni tartományok jobban fognak miveltetni, mint jelenleg, Kercs is szebb jövőnek nézhet eléje.
Ott, hol most Kercs áll, Krisztus urunk születése előtt néhány századdal, a bospori fejedelmek fővárosa, Pantikapäion emelkedett. Milly jelentékeny görög gyarmat lehetett, tanusitják azon régiségek, mik itt találhatnak, s mellyekből a legcsekélyebb értéküek s nehezebben szállithatók az itteni meglehetős dombon épült muzeum birtokában vannak, mig a tetemesb értéküek Pétervárra vándoroltak. – Gyönyörü kilátásdsal gyönyörködtet a muzeum lépcsőzete – a néző előtt a hullámzó tenger áradoz, lepve tarka hajókkal, éjszakfelé a végtelen szürke rónaság, mellynek unalmas egyhangusága csak a sok helyütt emelkedő sirhalmok által szakittatik félbe, mellyek felturatván, tetemes mennyiségü fegyverekkel, arany és ezüst készletekkel gazdagitják az orosz régiségtárakat.
Kercs után Baktsi-Szerái nyujt legtöbb érdekeset az utazónak, itt lévén a hajdani tatár-kánok palotája, mellynek izlése, keleten látható hasonló épületektől igen különbözik. – A kánpalota ablakai, ajtai s a mennyezet faragványokkal gazdagon diszitvék, most ezek veres és zöldfestékkel lévén bemázolva, a szobákban uralkodó mystikus homálylyal kellemetlen rikitó ellentétben vannak.
A kán szeráilja tetemes kiterjedésü szabálytalan négyszöget képezett, s mielőtt az orosz kormány egyik romlásnak indult részét le nem rontatá, még nagyobb volt. A szük kapun keresztül menve, a kán és családjának szobái jobbra nyilnak, a mecset és a temető helyek balra, hátul az udvar szobái valának, mellyek azonban most bármelly tekintélyesb ajánló levéllel ellátott utazónak nyitvák. A szobák különféle nagyságúak s alakúak, a nagyobbakkan szökőkutak vannak alkalmazva.
Valamivel hátrább van a törvényszéki terem kerekdeden épülve, aranyzott boltozattal. A világosság kevés nyiláson hat a terembe s még ezek is bezárattak, ha fontosabb ügy tárgyaltatott, s az egész nagy terem csak néhány lámpával gyéren világittatott, hogy az igazság szolgáltatását mi sem zavarja. – A vádlott kihallgattatván, ha bünösnek itéltetett, balra kivezették, és a reá mért büntetést azonnal ki kelle állania, ha felmentetett, jobbra vezeték ki az udvarra s onnan a szabadba. – A terem felső részén sűrü rácsokkal elzárt erkély volt, mellybe a kán, ha a tanácskozásnál jelen kívánt lenni, helyet foglalt anélkül, hogy a birák őt észreveheték. A kánok gyakorta voltak jelen személyesen ügyelvén fel az igazság hű kiszolgáltatására, s jaj volt azon birónak, ki magát az itélet kimondásában magán érdek által vezettetni engedé.
Az udvar hátulsó részén volt a kán háreme, az előtérből magas fal által elválasztva. – Egy nem igen nagy terjedelmü kéjkertben épült kis ház szolgált a kán négy feleségének lakásul, kik itt többnyire csendes visszavonultságban éltek. A kert egyik oldalán, virágkertecskében volt a nők fürdője, mellyre egy szomszéd szobácska ablaka nyilt. A büszke kánok ugyanis szerették szép nejeiket a fürdőben meglesni.
A kán lakának felső részében mutatják az utasnak azon szobákat, mellyekben, Puskin orosz költő által annyira megénekelt Potoczka Mária állitólag tartózkodott.
A mult század közepe táján kán Lengyelhonba rontván, a monda szerint Potoczky grófnak szép leányát elrabolta s magával vitte. Bájaitól meghóditva, szerelmét hasztalan iparkodott megnyerni. A büszke lengyel leány szilárdságán minden ajánlata megtört. – A palota legszebb szobái mesés pompával diszitve, a szép fogoly lakásául jelöltettek ki, kelet nyugat minden fényüzési czikke meghozatott számára, csak hogy bibor ajkairól futó mosolyt csaljanak; Dsingiszkán palotájában keresztény kápolna épült, mellyben a keresztény papok mondának misét, de a szép Mária csendes maradt és tartózkodó. És mennél visszavontabb volt a szép rabnő viselete, annál tüzesebb lángra lobbant a büszke kán szenvedélye.
Ő, ki kedvét ezelőtt csak a harcz véres zajában találta, ki a vért patakonként látta kiontva, a nélkül hogy az reá csak pillanatig is hatott volna, kinek a háboru második természetévé vált, csüggedten és magába elborulva andalgott terjedelmes palotája termeiben. A rettegett tatárok hatalmas fejedelme mindent megtett, mivel kedvese szivét csak pillanatra is megörvendeztethetni vélte, szemeiről igyekezett titkos vágyait ellesni, s Mohamed büszke vallásának követője minden alkalomra ügyelt, mellyben gyengéd figyelmét iránta tanusithatá. Mindez végre hatott Máriára, s a gyülölet részvétte változott, de még mind nem birta magát arra határozni, hogy kezét nyujtsa vallása ellenének, ki őt fegyveres kézzel hazájától és kedvesétől elrablá. – A kán keblére mármár vissza kezde térni a még számüzött béke, a setét komor vonások mindinkább el tünének férfias szép arczáról. A czél közelgésének reményében élt, midőn egy féltékeny szerencsétlen tette, vágyva várt mennyországát egy csapással semmivé tette.
Egy szép cserkesznőt, ki ezelőtt a kán osztatlan kegyében részesült, annyira sérté a nagyur ujabb szenvedélye, hogy összeesküvést rendezett szép vetélytársnője megbuktatására, s midőn ez uton czélt nem érhete, saját kézzel márta gyilkot a bájos lengyelnő kebelébe.
Alig jutott a szörnyü tett a kán tudomására, midőn rémitő büntetést szabott a vétkesekre, a hárem valamennyi nője kivégeztetett s a gyilkos nőt szilaj lovak tépték szét.
Őrültként járt kelt termeiben, szüntelen kedvese nevét hangoztatva, kinek syrja fölé pompás emléket emeltetett, mellynek márvány lépcsőzetét a nap kelte s nyugtakor sürü könyeivel áztatá. Ezen síremléken kivül kedvencz szobái egyikében egy szökőkútat épittetett, melylyel szive állapotát kivánta ábrázolni, s mellyet Zelzebil – könyek-kútjának – nevezett. E szökőkút több egymás fölé állított vizesésekből áll. A legmagasabb medencze karimáján átcsorduló viz az alantabb álló medenczékbe folyván, miután mennyisége egyforma marad a medenczék pedig mindig nagyobbak és nagyobbak, az átcsorduló viz mindinkább gyérül, mig a legalsóbba már csak egyes, de szüntelen hulló cseppekben csurog, s e cseppek ábrázolják azon könyeket, miket a bús kán elhunyt kedveseért szüntelen hullatott.
Végre könyei is kiapadtak, ereje és szilajsága visszatért, harczra hivatta össze seregeit, s velük szomszédjaira tört. Vész és pusztulás jelölte nyomdokait, városok, falvak s várak romba dőltek előtte, mig a boldogtalan megtalálta mit keresett, békét a harcz zajában, hős halált a diadal örömében.
A tatár kánpalota megtekintése után meglátogatók a mozlim temetőt, melly gyönyörü virág- s gyümölcskert s koránsem viseli azon szomorgó bús külsőt, mi a keresztény sírkerteket jellemzi. Az elhunytak kedvesei derült kedélylyel emlékeznek az alvókról, kik menten a földi bajoktól, a hetedik menny boldogságát immár élvezik. Nem keriti magas fal a sírkertet, illynemü védelmet fölöslegesnek tartanak az izlam neveletlen fiai, bármilly kevés éveket éltek is, szivük mélyében hordozzák a sírhelyek iránti kegyelet érzetét.
A völgy, mellyen keresztül menénk, mindinkább szorult, utunk egy czigány falun vezetett át, melly épen nem kellemesen hatott az utasra.
A magas mészhegyen épült, Uszpenoszkoi monasztir” v. i. Boldogasszony mennybe menetelének zárdája mellett elhaladva a zsidóvárosba értünk, melly nem egyéb, mint faragatlan kövekből épitett vakolatlan viskók halmaza.
Az itteni zsidóváros Dusffuthkaleh lakosai, mind testalkatban mind arczvonásaikban tetemesen különböznek az európai zsidóktól. Termetük alacsony de zömök, a fej kerekded inkább mint hosszukás, a kerek arcz sem emlékeztet zsidós vonásokra, az orr kisebb mint az európai zsidóké s görög szabásu. A száj kicsi, hajzatuk tömött, de szakáluk nem igen sürü. Ruházatuk, nyelvük tatár, vallásuk kevés módositással a régi zsidó. Ők egyedül az O-Testamentomat tisztelik s a Talmudot szent könyvnek nem tartják. A többnejüséget megengedik, bár ritkán élnek ez engedélylyel. Karaimnak nevezik magukat s ujabb vizsgálatok szerint azon zsidók utódai, kik a babiloni fogságba hurczoltatván, onnan többé vissza nem tértek.*)
Más vallásuak irányában türelmesek, az európai zsidókat munkakedvelésben tulhaladják, s becsület s hittartásra nézve sokkal jobb hirben állnak a talmudistáknál, miért is vallási üldözéseket nem kell szenvedniök. A mivelt és tudós rabbi, a zsidó temetőn keresztül vezete, melly itt nem olly szomoru alaku, mint Europában a zsidó temetők szoktak lenni.
A nap már leáldozott, midőn a czigányfalun keresztül postaállomásunkhoz értünk, a tűzhelyeken égő lángok veres fényt terjesztettek s körülök a czigányok barna alakjai sürögtek, hangosan hirdetvén pőrölyeikkel mesterségöket, a kovácsságot, mellyel itt csaknem kivétel nélkül foglalkoznak.
Gyönyörü holdvilágos éj volt, mellyen Bakcsi-Szerait elhagyók s hajlanatban már Szebasztopol elé értünk.
(Folytatjuk.)