Mindenki jól tudja, mikép a müvészetek és mesterségek felvirágzása, főkép pedig a gazdászat emelkedése leginkább a vas eszközök használatától függ. Mi a kést, a baltát, a vésőt s egyéb eféle eszközöket méltán nélkülözhetleneknek tartjuk. Mert ugyan mi lenne belőlünk és iparunkból, ha azokat félrevetnők, vagy ha tőlünk erőszakkal megfosztatnánk?! Nem is képzelhetjük azok nélkül az emberi társaságot. És mégis volt idő, midőn nem voltak vasszerszámok; volt idő, midőn a legfontosb és fejlődésünkre legnagyobb befolyásu fém, a vas, nem volt ismeretes, vagy legalább azt feldolgozni nem tudták. S hogy állott ekkor a gazdászat! Igen silányul. Mert a tökéletlen kő- vagy faeszközök használata mellett csak nyomorogtak az emberek s a földmivelés akkori népeknél tapasztaltatott. Midőn 1528-ban a spanyolok Délamerikába hatottak, Peru tartományban földmiveléssel foglalkodó lakosokat találtak, kiknek sem ekéjök, sem vonómarhájok nem volt; kik faeszközöket használtak, falapátok segitségével túrták fel a földet és bottal szúrt lyukakba vetették a magokat. Afrika nyugoti partjain a Senegal melletti szerecsenek kardjaikkal vagdalták át a földet, és a canari szigetek őslakói ökörszarvakkal pótolták az ekét. Hogy illy körülmények közt a földmivelés nem emelkedhetett, senki sem vonja kétségbe, s hogy azt csupán a vaseszközök minél tökéletesb alkalmazása teheti virágzóvá, szinte bizonyos. A vas, ezek szerint, haladásunknak fő-fő tényezője! Nem lesz tehát fölösleges itt a vasról s általában a fémekről s azok hasznavehetőségéről röviden értekezni.
Ki mondja meg, mikor és hol találtak az emberek először vasat, és hogy jutottak a fémek ismeretére? Ezt csak sejteni lehet, de tudni nem.
Délamerikának Peru nevü tartományában létezett egy igen gazdag ezüstbánya, melly 1545 keletkezett, de most már tökéletesen ki van merítve. S hogy fedezték fel e bányát? Ezt méltó elbeszélni. „Egy indus egyszer valamely eltévedt kecskéjét vagy lámáját kergette szikláról sziklára. Vándorlása közben egy meredek s járhatlan helyhez ér, hová az állat menekült s gazdája csak ügygyel bajjal, kapaszkodva tud feljutni. Azonban a bokor, mellynek galyaiba fogódzott, enged és tövestül kezében marad. Az igy támadt gödörben valami fénylő testet vélt észrevenni. Közelebb férkőzik, a helyet gondosan megvizsgálja s ime a világ leggazdagabb ezüstbányája fel volt fedezve.” – Németországban Gozlár mellett létezik egy igen sokat jövedelmező bánya, mellyből még most is évenként nagy mennyiségü ólmot, rezet és ezüstöt ásnak. E bánya 972-ben fedeztetett fel következő véletlenség által. „Egy nemesember lóháton kimegy vadászatra. A mint a közellevő hegyre ér, leszáll lováról s azt egy élő fa mellé köti, maga pedig fegyverével vállán eltávozik. Viszszatérve látja, hogy lova valami fényes érczet kapált ki lábával a földből. Az egy jókora darab ólomfényle volt, melly felébreszté emberünkben a tud- és kincsvágyat utána nézett, és a mai napig bőven kamatozó bányát nyitotta meg.” A lovat Rammel-nek hivták s azért a hegy most is Rammelsberg név alatt ismeretes.
Ehez hasonló véletlenségek a legrégibb korban is fordulhattak s bizonyosan fordultak is elő s vezethették az embereket az érczek ismeretére. S igen hihető, hogy először a földszinen termésfémeket találtak az emberek, mellyeket egyszer másszor valamire felhasználtak, mig észrevették, hogy a fémek keménységük, és tartósságuk miatt sokkal alkalmasabbak a közönséges használatra, mint a fa vagy a kő. Észrevették csakhamar azt is, hogy a fémek valódi hazája a föld gyomrában van s igy mindig beljebb beljebb kutattak a föld szine alatt, mi által bányaüregek, telérek és végre valóságos bányák keletkeztek. Napjainkban legnagyobb szerepet játszik minden fémek között a vas; ebből kovácsolják az ekét, melly földünket szántja; ebből a fegyvert, melly azt megoltalmazza. Országok szegényedtek el, mellyeknek gazdag arany- és ezüst bányáik voltak; mig ellenben a vas virágzó ipart és gazdagságot teremt. S ha mind ebből valaki azt következtetné, miszerint talán e fontos fém volt az, melly után az emberek először kutattak, nagyon csalódnék. A vas nem igen fordul elő magában tisztán, ugy, hogy termésvasat csupán a levegőből hullott tömegekben lehet találni. Különben pedig e fém érczkövekben terem, és színítése igen sok bajjal jár. Igen valószinü tehát, hogy azt előállitani csak akkor sikerült, midőn a bányászat tökéletesedvén, az emberek az ásványtudományban bővebb ismeretekre tettek szert. Feldolgozni is igen nehéz a vasat, mert irtóztató nagy hévben lesz csak ollyan lágygyá, hogy kalapálni és idomítni lehessen; megolvasztására pedig még nagyobb hévség kivántatik. A többi fémek ellenben, mint arany, ezüst, réz gyakrabban fordulnak elő színállapotban, minél fogva a régiek legalább ezeket ismerték. Feldolgozni is könnyebb ezeket, mert kisebb hévben is felolvadnak. S a történettanból tudva is van, miszerint az ókorban a réz volt leginkább használatban, ugy, hogy az eszközök és szerszámok, mellyek korunkban vasból készülnek, a régieknél rézből voltak. Aegyptomban egy eltemetett bányát fedeztek fel, mellyben csupa rézeszközöket találtak. Hasonlóaul Siberiában is találtak elhagyott bányákat, mellyekben a szerszámok, mint ékek, törők és kések mind rézből vannak. Sőt midőn Columbus 1592-ben Amerikát fölfedezte, az ottani lakosoknál nagyobbára rézfegyvereket és rézedényeket talált.
A biblia bizonyitása szerint már Tubalkain is fémeszközöket készitett, szóval a kovács mesterséget űzte. Ebből látni való, miszerint a bányászat kezdetét meghatározni nem lehet. A történészek azt hiszek, hogy a legelső bányák Kisázsiában keletkeztek; noha igaz, mikép Egyiptomban is igen korán ismerték a fémeket, tehát bányáik is lehettek. Ázsiában a legvirágzóbb állapotban voltak a bányák a persa uralom idejében; Nagy Sándor korában pedig e jeles iparág Europában is nagyon lábra kapott, kivált miután a görögök ebbeli ismereteiket, miket ázsiai utjokban szereztek, itthon alkalmazni kezdették.
A régi népek mindazt, minek eredetét nem ismerték, isteneiknek tulajdonították. Igy a bányászatról is némelly mesés monda maradt fenn, melly szerint az egyiptusiak a bányászat feltalálását Osiris-nek, a görögök Prometheus-nak tulajdonítják.
A bányászat általában, de különösen bámulatra méltó az ember azon ügyessége, melly szerint az ásványokat olvasztani és mindenféle czéljaihoz képest idomítni tudja – kénye kedve szerint. E rendkivüli müvészet iránt is közönyösökké tesz bennünket a megszokottság. Mi igen közönséges dolognak tartjuk azt, hogy némelly emberek – a bányászok érczeket fejtenek ki a sziklákból, a föld gyomrából, mások pedig mint arany-, ezüst- és rézmivesek, kovácsok, lakatosak s más mesteremberek azokat feldolgozzák; s ritkán jut eszünkben, miszerint maga a fémekkeli bánnitudás az emberi észnek legcsudálatosb müve. Bámulatra ragadtatnak, ha meggondoljuk, milly tömérdek és mesterséges előmunkálatok kivántatnak arra, hogy a fémeket olly sokféleképen idomíthassuk. Azokat t. i. először föl kellett fedezni; azután a különnemü érczektől megszabadítni – szinítni; továbbá erős tűz által (minek használatát eleinte nem tudták) megpuhítni, hogy nyujthatók legyenek; végül arra, hogy a megpuhított fémeket idomithassuk, különféle szerszámok szükségesek, mint: fogó, kalapács, üllő és több eféle műszerek. Alig fogható meg, mint tudták az emberek mind ezen müvészi eszközök készitését kigondolni! Például nagyon közönséges és látszólag kevés figyelmet érdemlő műszer a fogó. De mondaná meg nekem valaki, mikén készült a legelső fogó, midőn a tüzes fém kezelésére semminemü eszköz nem volt? Igazán az emberi ész elfárad, midőn mind ezeknek nyomára törekszik jutni. – A történet azon sok milliók neveit nem jegyezhette mind fel, kik illy csekélyeknek látszó, de valóságban becses találmányokat tettek.
A bányászat által nyert termékek – a különféle fémek feldolgozására legelső kellék a tűz. E nélkül a fémeknek semmi hasznát nem vehetnők. Ezért külön czikkben fogunk alább a tüzről értekezni.
(Folytatjuk.)