Kényszerpálya vagy modernizáció?

– Pódiumvita a közoktatás jövőjéről (részletek)¹ –

Az alábbiakban két részletet közlünk a kerekasztal-vita résztvevőinek több mint kétórás beszélgetéséből. Egyrészt közreadjuk a közoktatás mai finanszírozási gondjainak a közelmúlt oktatáspolitikai döntéseiben gyökerező okaival kapcsolatos gondolatokat, másrészt megismerheti az olvasó, hogy a vita résztvevői hogyan értelmezik az oktatás modernizációját.

Résztvevők: Borbola István, Kupa Mihály, Lengyel László, Semjén András és Várnagy Tamás, a vitát Győrffy Miklós vezette.

Győrffy Miklós: Változna-e a közoktatás helyzete, ha jönne egy pénzügyminiszter, aki azt mondaná: legyünk mi is kistigrisek, legyen világszínvonalú a közoktatásunk, ez nekünk minden pénzt megér, tehát kapja meg az oktatásügy, az önkormányzat mindazt a pénzt, amire csak szüksége van. Megjelennének-e előremutató mozzanatok, vagy felejtsük el ezt az utópiát?

Borbola István: Nem voltam még pénzügyminiszter, így nem tudom megítélni a lehetőséget.

Győrffy Miklós: De azért ti is, úgymond, állandóan sírtok a pénzért...

Borbola István: Hadd mondjam el, hogy miért is sírunk mi igazában. Miközben 1986-hoz képest mostanra 350 ezerrel csökkent a tanulólétszám az általános iskolában, aközben 1990 és 1995 között ezerre emelkedett azoknak az iskoláknak a száma, ahol a tanulólétszám nem éri el a száz főt. Ha ehhez hozzáteszem, hogy ebbe az ezer intézménybe a tanulóknak mindössze a 3,7 százaléka jár, s mégis ez az ezer intézmény szívja fel a közoktatási ráfordításoknak több mint a 10 százalékát, akkor még inkább érthetőek a gondjaink. Tehát nem csak az a baj, hogy a pénzügyi lehetőségek behatárolják a közoktatás fejlesztésének a lehetőségeit. Tudom én nagyon jól, hogy pénzügyi szempontból meg lehet közelíteni úgy is a kérdést, hogy finanszírozni a fenntartó finanszíroz, az államnak csak támogató – és most jön a nagy csel és kulcsszó: kiegyenlítő – szerepe van. De kérdés, meddig tisztességes ez a kiegyenlítő szerep. Mindenféle racionalizálási intézkedés itt kezd megbukni. Számos olyan iskola van, amely az elmúlt időszakban milliós támogatást kapott, és ahová öt-tíz gyerek jár az intézménybe. Véleményem szerint a programokat és a minőség feltételeit összehangoltan kell kezelni. Ennek ellenére nem érzem azt, hogy a minőségfejlesztés alapfeltételei hiányoznának. Másban látom a problémát. A fejlesztési programok sokszor összekapcsolódtak a pedagógus-álláshelyek megtartásáért folytatott harcokkal. Tehát miközben csökkent a tanulólétszám, aközben ki kellett találni különböző innovatív programokat, amelyek többletellátási igénnyel jártak. Ezeknek a programoknak a jó része azonban oda vitte a rendszert, hogy a különböző helyi innovációk miatt romlott a rendszer egyes elemeinek együttműködési képessége. A tanuló ma eléggé nehezen tud – még vertikálisan is – továbbhaladni, éppen a különböző felvételi követelmények miatt, de horizontálisan is nehéz a mozgása. A különböző nevű helyi programokat nem lehet egyik iskolából átvinni a másikba. A különböző innovációk feltételei között oktatott tanulók csak akkor tudnak átmenni egy másik helyi innovációba, ha különbözeti vizsgát tesznek. Az innovációkat tehát racionálisabban kell kezelni. Létre kell hozni egy racionális intézményi szerkezetet, és akkor alapvetően nem sokkal több pénzből a jelenleginél lényegesen magasabb fajlagos állami támogatás érhető el. Az így rendelkezésre álló több pénzből lehetne jobb minőségű helyi közoktatást működtetni. A minőség ugyanis nemcsak közvetlenül az oktatás minőségét jelenti, hanem a helyi szolgáltatási rendszer működési minőségét is. Ezért mondom azt, hogy nem a közoktatás, hanem a finanszírozás van kényszerpályán. A közoktatás jobb minőségű működésének ugyanis megvan a stratégiája.

A racionalizációra szükség van. Ennek azonban csak úgy szabad végbemennie, hogy van helyi közoktatási elképzelés, stratégia, ennek a megvalósítását kell szolgálnia a racionalizálásnak. Senki sem képzelheti komolyan, hogy három tanulóval és három tanárral működjön egy iskola. Tehát racionalizálni kell a rendszert, de úgy, hogy az a minőséghez feltételeket biztosító szerkezet irányába mozduljon el, s nem azért, mert kevés a pénz.

Győrffy Miklós: Amit Borbola István mondott, abból bizonyos ideológiák mentén gondolkodó politikai erők, pártok azt fogják kihallani, hogy veszélyben vannak a kistelepülések iskolái, s meg fogják fogalmazni – amire Kupa Mihály már egy fél mondattal korábban utalt –, hogy tudniillik ha egy kistelepülésen megint megszűnik az iskola, akkor ott már tényleg csak a kocsma marad. Ez súlyos csapás a kistelepülésekre... Valóban létezik-e ez a veszély?

Lengyel László: Itt az igazi problémát valóban abban látom, s ezt Borbola István szemléletesen érzékeltette, hogy az Antall-kormány csinált egy programot, amely révén jelentős beruházási forrásokat tékozolt el. Olyan források elköltéséről van szó, amelyeket sokkal jobb célokra kellett volna fordítani. Létrehozták a tornatermet, de esetleg nem volt mellette iskola. Ennek a pazarló pénzköltésnek tipikus példája ez a kisiskolai program. Én is láttam, hogy a települések önállósodása micsoda lelki felszabadulással járt, de ezeknek a kis falvaknak az adófizető képessége akkor sem volt meg, azóta pedig radikálisan lecsökkent. S álljunk meg egy pillanatra az adófizetésnél, az adófizetők pénzénél. Itt mindvégig arról beszélünk, hogy az adófizetők pénzén kell közoktatást csinálni. Csakhogy az ehhez szükséges adót nem a kis falvakban, hanem egészen másutt, egészen másra fizetik be. Az adófizetőknek egyre hangosabban az a véleményük, hogy ők nem kívánják az adókat azokban az aprófalvakban elkölteni, ahol nincs adóbefizetés, és ahol az iskolákban képesítés nélküli oktató ül három gyerekkel. Ezt nem fogja tartósan eltűrni az adófizető népesség, és ezt már egyre gyakrabban meg is fogalmazzák. És többek között ez a helyzet is szerepet játszik a vállalkozói körökben időnként megnyilvánuló pedagógusellenes érzelmeknek a kialakulásában. Egyre gyakrabban fel vannak dühödve a vállalkozók – akikről persze tudjuk, hogy egyébként sem nagyon akarnak adót fizetni, de tételezzük fel, hogy azért valamennyit befizetnek –, amikor látják, hogy a közoktatásra fordított közpénz 30 százaléka az összes tanuló három százalékának finanszírozására megy el. Miközben azt is látni kell, hogy máról holnapra ezen a helyzeten nem lehet radikálisan változtatni. Igenis ki kell mondani, hogy foglyai vagyunk egy rendszernek, mert ott áll egy felépített intézmény, az iskola. A szocializmus jellegzetes drámája ez: ott áll egy félig elkészült építmény: gyár, kombinát vagy éppen egy iskola. Kiderül, hogy igazán nincs is ott szükség rá. Be kéne zárni. S akkor jön a bűvös mondat: Bezárni... akkor, amikor már félig felépítettük? Egyébként úgy gondolom, hogy ezekben a községekben ez az iskola nem képvisel semmiféle közösségi összetartó erőt.

Kupa Mihály: Ezt honnan tudod?

Lengyel László: Majd később összeveszünk ezen... De nem hiszek abban, hogy az az iskola, ahol öt vagy tíz tanuló tanul, s ráadásul minőségromboló az oktatás, az valami különös erőt képviselhet. Abból a faluból, ha tehetik, inkább elviszik a gyereket. Ha vannak, akik rájönnek arra, hogy a saját falusi iskolájuk valójában zsákutca, azonnal elmenekítik egy versenyképesebb iskolába a gyerekeiket, például egy városi iskolába. Tehát ezekkel a kisiskolákkal újabb kontraszelekciót idézünk elő. Természetesen csak akkor, ha ezekben a falvakban vannak, akik eljutnak ehhez a felismeréshez.

Kupa Mihály: Nem akarom az Antall-kormányt védeni. De emlékezzünk arra, hogy 1990-ben a hat párt 92 százalékkal fogadta el azt az önkormányzati törvényt, amellyel 3200 önálló települést hoztak létre. Lengyel Lászlót tehát arra kérem, hogy ne kenje a kormányra az önkormányzatok létrejöttét. Ott állt rengeteg település önállóan, de nem volt iskolája, ravatalozója. Alapjában sok-sok településnek egyáltalán nem volt semmije. Valahogy fel kellett hozni ezeket a településeket is, nem lehetett azt mondani: újra össze kell vonni azokkal a falvakkal, városokkal, ahol kicsit jobbak voltak a feltételek. Mert ha ezt tettük volna, akkor az ellenzék azt mondta volna, hogy mi vagyunk a kommunisták. De ezt hagyjuk, ez nem igazi érv. A tornatermi programra meg kifejezetten büszke vagyok. Örülök, hogy adtunk erre pénzt, nem is volt drága, legalább ma van egy közös hely a faluban, ahol lehet, hogy diszkóznak meg konyakot isznak, de legalább összejönnek. Én szívesen elviszem jó néhány településre Lengyel Lacit, ahol megtudhatja, hogy az iskola az egyetlen kulturális központ, nem azért, mert öt gyerek van benne, hanem legalább az alsó tagozat ott van, és a gyerekeket nem kell buszoztatni ezeken az utakon. Mert előbb tessék megcsinálni az útrendszert. Én egyetértek azzal, hogy nagyon drága – kiszámítottuk mi is – a kisiskolák fenntartása. De mi lenne a megoldás? Csukjuk be?... Persze modernizálni kell, én is egyetértek, bár a szót nagyon utálom..., mert 150-200 éve ezt csináljuk. De milyen ismérvek alapján modernizáljunk? Természetesen minőség kell, de a minőséget meg kell fizetni. A polgármestereim kiszámították, hogy az 1997-es 13 százalékos önkormányzatoknak nyújtandó többletfinanszírozás valójában 2,9 százalék. Az sem megoldás, hogy az állam egyre több normatívát rak bele a rendszerbe, valójában kényszerből, hogy a több és több pénzből hátha valami eljut az iskoláig. Az oktatás jobb finanszírozása sem lehetséges addig, amíg nem rendeződik alapvetően az állam és az önkormányzatok viszonya, erre pedig 1998-ig semmi esély nincs, mivel addig ehhez nem nyúl hozzá senki. Következésképpen ez a finanszírozási struktúra javítható, a minőségi követelmények növelhetőek, de a probléma igazán nincs megoldva...

Semjén András: A 3200 önkormányzat rendkívül súlyos probléma. Nem önmagában attól, hogy 3200-an vannak. Kétfajta önkormányzati rendszer van, az egyikben van sok kis önkormányzat, és ezeknek valójában minimálisak a feladatai. A másikfajta rendszerben – ilyen a skandináv országoké – kevesebb számú önkormányzat van, széles körű kötelező feladatokkal. Magyarország egy olyan hibridet hozott létre 1990-ben, amely valójában működésképtelen. Az igazi problémát azonban az jelenti, hogy az önkormányzatok létrejöttével együtt kialakult egy olyan politikai elit – bár nem tudom, hogy igazában szabad-e ezt elitnek nevezni –, amely érdekelt ennek a fajta önkormányzati rendszernek a fenntartásában, és éppen ettől nehéz ebben a rendszerben bármilyen változtatást elérni. Gyakorta megfogalmazódik: nem hatékonyak a nagyon kicsi iskolák. Csínján kell bánni ezzel a minősítéssel. Mindenképpen végig kell gondolni, hogy az iskolának mi a szerepe egy-egy adott település népességmegtartó képességének alakulásában. Szükség lenne egy jó településszerkezeti politikára, ami egyébként ma nincsen. Ennek, az egyes önkormányzatok autonómiája mellett, az a legfőbb oka, hogy a megelőző rendszer évtizedei alatt lejáratódott a tervezés fogalma, s ennek ellenhatásaként 1989 után hirtelen minden elszabadult, s egy sereg dolog úgy ment végbe a településeken, hogy nem volt mögötte semmilyen épkézláb stratégia. Amennyiben egy falutól 5 km-re van egy másik, lehet, hogy sokkal jobb megoldás, ha csak az egyik faluban tartanak fenn egy jó iskolát, és autóbusszal a falu költségén viszik oda a gyerekeket. Ha azonban nincs megfelelő út, és a másik község 30 km-re van, akkor nem hiszem, hogy meg lehet szüntetni azt a falusi kisiskolát, amelybe esetleg csak öt gyerek jár. Ezeket a problémákat általában nem lehet megoldani, csak a helyzet egyedi elemzésével. Azt gondolom, hogy az mindenképp jó, ha a gyerekeket az alsó tagozatban nem kell autóztatni. Az alsó tagozatot az egészen kicsi településeken is helyben kell ellátni, persze nem képesítés nélküli tanítóval.

Győrffy Miklós: Hadd kérdezzem meg Várnagy Tamástól, hogy ő milyen tanácsokat tud adni ezeknek a működésképtelen hibrideknek – ahogy Semjén András nevezte az önkormányzatokat –, ha olyan probléma vetődik fel, hogy létezik ugyan 5 kilométerrel távolabb egy lehetőség, hogy oda buszoztassák a gyerekeket, ám az iskolát megszüntetni akaró település képviselőtestületének tagja az érintett iskola igazgatója, és a testület másik tagja az igazgató barátja, amiből következik, hogy meg fogják szavazni azt, hogy a falunak változatlanul legyen önálló iskolája.

Várnagy Tamás: Erre a kérdésre egy történettel tudok válaszolni. Pest megye egyik településén jártam, és a polgármesterrel beszélgettem, aki büszkélkedve mesélte, hogy milyen sok diák jár be a környék falvaiból az ő iskolájukba, ezért náluk a demográfiai csökkenés ellenére sem számottevő mértékű a tanulólétszám fogyása, annak ellenére, hogy az összes szomszédos kistelepüléseken a testületek döntése értelmében mindenütt megmaradtak a kisiskolák. A polgármester büszkesége csak fokozódott, amikor elmondta, hogy a szülők jelentős hányada a valamivel távolabb lévő, de jobb iskolát választotta, mivel a kistelepülések iskoláiban nem tudták megoldani a nyelvoktatást. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy a szülők autóbuszra ültessék a gyerekeket. Az iskola megmaradására vonatkozó önkormányzati testületi döntések teljesen hiábavalóak, ha a szülők másként döntenek, és a gyermek érdekét figyelembe véve autóbuszra ültetik és elküldik a színvonalasabb iskolába...

Győrffy Miklós: Eljött egy olyan pillanat, amikor szeretném, ha a hátralévő időben lehetőség nyílna arra, hogy a pódiumvita hallgatósága kérdezhetne a vita résztvevőitől.

Kérdés a közönség soraiból: Tudják-e a kedves urak, hogy 1986-ban hány iskolában volt két műszakos tanítás, hány iskolában tanítottak kényszertantermekben, és ehhez kapcsolódva kérdezem, hogy szabad-e a gyermeklétszám-csökkenést összehozni az iskolák számának, úgymond, stabilizálásával?

Borbola István: Tudjuk, hogy hányban volt, és azt is tudjuk, hogy tarthatatlan állapot volt. Éppen azért mondtam azt, hogy az oktatásban a racionalizálással felszabadítható összegeket nem lehet úgy kezelni, mintha azok kivonhatóak lennének a rendszerből. Ezt a felszabadítható forrást a fejlesztés, a minőség javításának lehetőségeként kell tekinteni. Hiszen nyilvánvaló, hogy a közoktatási ráfordításokat nem lehet minden határon túl növelni, ezért a racionalizálással megtakarítható összegekre épp a minőségfejlesztés érdekében van szükség. Az 1986-hoz képest relatíve felszabaduló összegeknek az 1/4-e az, ami ma erre a célra fordítható, mert a tanulólétszám-csökkenés következtében elérhető megtakarításokból származó potenciális fejlesztési forrásokat felszívta a rendszer...

Semjén András: Nem hiszem, hogy bárki is vitatná, hogy az Amerikai Egyesült Államok jóval gazdagabb ország, mint Magyarország. S ott mégis megpróbálnak rugalmasan alkalmazkodni a tanteremszükséglethez. Nálunk igazában nem az a probléma, hogy nincs elég tanterem, csak pont nem ott van, ahol éppen nagyobb számban vannak a gyerekek. Ezért mi mindig újabb és újabb tantermeket építünk. De tényleg mindig új tantermeket kell-e építeni? Amerikában tömegével látni kerekeken gördülő, mozgatható tantermeket. Ezek kétségtelenül nem olyan szépek, mint az állandó jelleggel épített termek, de mindig oda gördíthetők, ahol éppen szükség van rájuk. Ehhez képest nálunk állandóan a pillanatnyi szükségletekhez alkalmazkodva építjük a tantermeket, s aztán az adott demográfiai hullám lecsengését követően is fenn kell tartani a drága épületállományt. Biztos, hogy ez a gyakorlat nem folytatható tovább...

Kérdés a közönség köréből: Azt kérdezem – elsősorban a nem közoktatással foglalkozó – vendégeinktől, mit értenek, itt és most, a magyar közoktatásban modernizáció alatt?

Győrffy Miklós: Hogy érti ezt Ön? Financiális vagy pedagógiai értelemben kíváncsi a jelenlévők modernizációról alkotott felfogására?

Kérdező: Ne válasszuk szét, gazdasági és pedagógiai értelemben egyaránt érdekel az urak álláspontja.

Győrffy Miklós: Kezdje Kupa Mihály, miután ő már kifejtette a vita során: neki elege van a modernizációból. Mellesleg meg tudom érteni, hiszen amint azt lépten-nyomon olvashatjuk: mi már a posztmodern korban élünk.

Kupa Mihály: ...Amatőrnek érzem magam ebben a kérdésben... Azt azonban én is biztosnak érzem, hogy Magyarországnak egyre több jól képzett emberre lesz szüksége, és ugyanakkor ehhez egyre több időt kell benn töltenie a gyereknek az iskolában. Ez persze a munkanélküliségtől is megóvja a fiatalok jó részét. Nem tudom, hogy mi a modernizáció, de azt tudom, hogy az iskolában olyan ismereteket kell tanítani, amelyek megfelelnek a századvég, de még inkább a jövő század technikai-gazdasági követelményeinek. Ezek azonban csak akkor sajátíthatók el, ha működik egy jó alapképzés: anyanyelvi képzés, írás-olvasás tanítás, nyelvtanítás, informatikai képzés. Óvatos lennék azonban a folytonos – a modernizáció jelszavával folytatott – reformokat illetően. Nem tudom, hogy 15-20 évenként mindent ki kell-e cserélni. Szerintem nem kellene, még akkor sem, ha a tudományok terén minden szédületesen megy előre. Bizonyos dolgokat az oktatás tartalmában kétségtelenül fel kell frissíteni, de az alapképzés bázisát jelentő ismereteket én nem nagyon bántanám.

Lengyel László: Szerintem is nagyon elég már a modernizációból. Állandóan modernizálunk és egyre modernebbek vagyunk, miközben a változás nem nagyon érzékelhető. Én azt tartanám – nem modernizációnak, de – fejlődésnek, ha a közoktatás valóban köz lenne, ha valóban jelentős kiegyenlítő szerepet töltene be. A múlt században, Eötvösék idején, a közoktatás tényleges esélykiegyenlítő szerepet játszott. Ma, amikor az országban hihetetlen regionális különbségek kezdenek kialakulni, s ezek kihatnak az életünkre, az oktatásnak megnövekszik az esélyegyenlőség vagy inkább egyenlőtlenség kezelésében játszott szerepe. Kiket veszélyeztet ma a munkanélküliség a legjobban? Az iskolázatlan, az alacsonyan képzett tömegeket. A tömegek számára is elérhető minőségi oktatás hiánya mára tehát égető, minél gyorsabban megoldandó problémává vált. Sokat emlegetik ma az ázsiai kistigriseket, közismert, hogy ezeknek az országoknak a gazdasági sikeressége több más tényező mellett annak is tulajdonítható, hogy igyekeztek mindenkinek minőségi oktatást biztosítani. Tudatosan törekedtek arra, hogy ne egy elit, hierarchikus oktatási szerkezet jöjjön létre, amely csak a társadalom felső harmadának biztosít igazi műveltséget, tudást. Mi most épp egy hierarchikus elit oktatási rendszer felé haladunk. A nálunk érvényesülő kiválasztódás – bármilyen szomorú is ez – e felé visz. A gazdaság szeretne egy ilyen elit kiválasztódási rendszert kialakítani a maga számára, s ezt a közoktatás eszközeivel pillanatnyilag csak részlegesen lehet kiegyenlíteni. Azért vitattam a megelőző kormányzat közoktatás-fejlesztési gyakorlatát, mert az – a szándékaitól függetlenül – éppen a kiegyenlítés ellenében hatott. Szerintem a kis falvakban az iskolára adott pénzekkel nem segítettük elő az egyenlőtlenségek felszámolását, bár kétségtelen, hogy éppen erre a kiegyenlítésére szántuk ezeket a pénzeket. Ez nem sikerült, tehát le kell vonni ennek a programnak a konzekvenciáit. Ettől persze még itt a kérdés: olyan rendszert akarunk-e, amelyben lesz egy nagyon magas színvonalon működő elitképzés, amelyben felnő egy gazdaságilag nagyon hatékonyan működni tudó elit, s ezzel szemben lesz egy tömegoktatási rendszer, amely egyre kevésbé képes minőséget produkálni, amelyben egy egyre kevésbé piacképes tömeg oktatása történik. Ez ma egy lehetséges modernizációs út, de korántsem ez az egyetlen pálya. Jómagam nagyon ellenzem, hogy ebbe az irányba fejlődjön a közoktatás, szerintem az lenne a jó, ha a modernizáció éppen nem a minőség szerinti erőteljes differenciálódás, hanem a kiegyenlítődés irányába fejlődne, ha valóban a közt, a tömeget is a minőség felé vinné.

Kupa Mihály: Az oktatás elitre és tömegre történő szétszakadása hosszú távon nem érdeke a gazdaságnak. Lehet, hogy a gazdagoknak érdekük, de ezen a gazdaság akkorát veszít, amely ma még igazán fel sem mérhető károkat jelent. Ez nem a jövő, ez a Balkán. Van azonban számos olyan hely az országban, ahol gyerekek tömegei – és nem csak a cigány gyerekek – az iskolában jutnak naponta legalább egyszer meleg ételhez. Ma tehát még ott tartunk, hogy az iskola a gyerekek fizikai életben maradásának a feltétele, tehát az, hogy mindenütt legyen, az ma nem kulturális, hanem szociális kérdés.

Semjén András: Én sem szeretem a modernizációt mint kifejezést. Ha a jelentését kellene megfogalmazni, azt hiszem, az az értelmezés fejezi ki a legjobban a lényegét, hogy olyanná teszem az iskolát, hogy az válaszolni tudjon az adott korban vele szemben jelentkező kihívásokra, igényekre, megrendelésekre. A rendszerváltáskor örökölt, egyébként általában jó színvonalú oktatási rendszernek több problémája volt. A középfokú képzés egy része zsákutcát jelentett az abban részt vevők számára. A szakképzési rendszer, amely egy egészen más gazdasági feltételrendszerhez igazodva jött létre, a munkaerőpiacon egyre kevésbé konvertálható képzettséget nyújtott. Ennek a középfokú képzésnek egy szélesebb komprehenzív középiskolává változtatása lehetett volna annak az oktatáspolitikának az elfogadható célja, amely a kor kihívásaira kíván válaszolni. Ehelyett az oktatáspolitika a középfok problémáit a múltba fordulva, a nyolcosztályos gimnázium visszaállításával kívánta megoldani. Félreértés ne essék, én messzemenően támogatom az iskolakínálat sokszínűségét, az egyházi iskolák arányának növelését, de a múltba forduló oktatáspolitika nem válaszolhatott igazán az adott kor problémáira. Most valami ugyan történik az igényeknek való megfelelés érdekében, de ma sem elég intenzíven. Ez az egyik része a modernizáció problémájának. A másik modernizációs probléma túlmutat az oktatáson, az egész közpolitikában érzékelhető. A 80-as évek Angliájában, a Thatcher-kormányzat időszakának egyik legtöbbet hangoztatott jelszava volt a Values for money, az adófizetőnek a pénzéért értéket kell kapnia, azaz meg kell nézni, hogyan, milyen hatékonysággal költik el a közpénzeket. Ezért indult el erős törekvés a közszféra tevékenységeinek minőségbiztosítására, az ehhez kapcsolódó ellenőrzésnek a tökéletesítésére. Olyan finanszírozási rendszerek kialakítása kezdődött meg, amelyekben automatizmusok biztosítják azt, hogy az adófizetők pénzét a közoktatásban és az egészségügyben valóban hatékonyan költsék el. Ezen a téren nálunk Magyarországon, azt hiszem, még sok a tennivaló. A modernizáció egyik legfontosabb ismérve, hogy a normatív finanszírozásban olyan automatizmusok működnek, amelyek biztosítják, hogy az állam értéket, az oktatáspolitika céljaival összhangban álló fejlesztési folyamatokat támogat. Akkor lesz igazi modernizáció, ha ez a tendencia tartósan jelen lesz az oktatásügyben.

Várnagy Tamás: A modernizáció összetett folyamat. Három tényezőt emelnék ki, amelyeket a legfontosabbnak tartok, s amelyek kiegészíthetik az eddig elmondottakat. Az első: az oktatás tartalmi szabályozása. Figyelembe kell venni, hogy ma, azaz a 90-es évek derekán, egészen más közjogi, gazdasági, társadalmi intézményrendszer van, mint a 70-es években, amikor a máig is érvényes tantervek létrejöttek. Tehát a tartalmi szabályozás modernizációjának megteremtődnek a legfontosabb feltételei. A második tényező: a finanszírozás és a tartalmi modernizáció összekapcsolódása. Nagyon fontosnak tartom, hogy a törvény és a Nemzeti alaptanterv alapján létrejövő új pedagógiai programok, helyi tantervek összekapcsolódjanak egy olyan finanszírozási technikával, amelyben közvetlenül meg tud jelenni a minőség és a hatékonyság. Ennek megteremtése elválaszthatatlan egy megbízható feladatértékelési rendszer létrehozásától. A harmadik tényező szorosan összefügg a megelőző kettővel: szükségesnek látom egy olyan információs és szakértői rendszernek a létrehozását, amely az egész folyamatot irányítja, amely elemzi a folyamat megvalósulását, rendszerezi az erre vonatkozó tapasztalatokat, és képes a folyamatok menet közbeni rendszeres korrekciójára.

Borbola István: Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezzel a bizonyos hatékonysági problémával óvatosan kell bánni. A hatásfok meghatározása ugyanis feltételezi, hogy a bemeneten meg a kimeneten összemérhető mennyiségeket hasonlítsunk össze. A közoktatásban nyilvánvaló, hogy a feladatok és a finanszírozási mértékek tekintetében összemérhetők a mennyiségek. De van egy fontos eleme a rendszernek, nevezetesen az a tartalom, amit a közoktatás „beletesz” a fejekbe, amely nem mérhető a megelőző kettővel azonos módon, tehát ezen a területen óvatosabban beszélnék hatékonyságról. Várnagy Tamás megfogalmazta azt, ami a közoktatási stratégiában benne van. Annyival szeretném ezt kiegészíteni, hogy nem mindegy ennek az átalakulásnak az üteme, az időtartama. Ha egy kicsit gyorsabban játszódna le az a folyamat, amelyben kialakulhatnak azok a technikák, amelyekkel valóban igazi programokat, valóságos feladatokat és minőségeket lehet finanszírozni, akkor több jutna arra, ami tényleg értékes. Ez a modernizáció egyik kulcskérdése. Gondoljanak arra, hogy milyen szerencsétlenül került a szabályozásba például a pedagógiai programok használata. 1998 szeptemberétől legalább ötféle helyi programot lehet használni egyszerre: a korábban kiadott 1985. évi törvény 24. paragrafusa szerint készültet, az 1993 óta engedélyeztetési kötelezettséggel sem rendelkező programot és sorolhatnám tovább. A modernizációhoz tehát nemcsak az eddig elmondott feltételek szükségesek, hanem az is, hogy a kívánatos változási folyamatok összehangoltan menjenek végbe. Szükségesnek látom, hogy a saját hatékonysága érdekében a rendszer mihamarabb valósítsa meg ezeket a folyamatokat.

Lengyel László: Az eddigieken túl, a modernizáció fontos kérdésének tartom, hogy ki az iskola megrendelője, kiért is versenyez az iskola. A megelőző évtizedekben, amíg egyirányú volt az iskola függése, addig ez teljesen világos volt. Ma korántsem az. Az iskola pontosan a társadalmi-gazdasági környezet megváltozása következtében egyidejűleg több versenypályán is kénytelen versenyezni. Versenyez a gyerekért, s ezen keresztül a szülő bizalmáért, hogy odahozza a gyerekét, s ne a másik vagy harmadik iskolába. Versenyez az iskola az önkormányzat, a képviselők jóindulatáért, hiszen tőlük függ, hogy elfogadják-e az iskola programját, megszavazzák-e az ehhez szükséges finanszírozást. Ez megint egy egészen más versenypálya, más szabályokkal. Bizonyos értelemben az iskola versenyez a különböző ellenőrző, koordináló fórumoknál – minisztériumnál, szakmai háttérintézményi bázisoknál stb. –, mivel megítélése, minősítése szempontjából nem lényegtelenek az ilyen jellegű kapcsolatok sem. Itt is sajátos versenyszabályokat kell elsajátítania. Minden fejlesztést végrehajtani kívánó iskola számára fontos, hogy versenyezzen az állami és civil alapítványoknál, mivel ezeknél összességében jelentős pénzforrásokhoz juthat. Eljutottunk oda, hogy ma az számít jó igazgatónak, aki ért az alapítványi kijáráshoz, aki szót ért a kurátorokkal. S egyre gyakrabban belép az ötödik tényező, a gazdaság, a nagy nemzetközi vállalatok. Nemrégiben átéltem, amikor Győrben a polgármester meghívta a nagy – zömében multinacionális – cégek képviselőit, mondják el, mit várnak a várostól. Számomra meglepő módon a legtöbb kívánságuk az oktatás javítására, korszerűsítésére vonatkozott. A polgármester azonnal jelezte is ezeket az igényeket az iskoláknak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gazdaság, azon belül is az új tőkét behozó nemzetközi cégek igényeinek is meg kell felelniük az iskoláknak. Íme, öt különböző versenypálya ez, mindegyik egy-egy sajátos megrendelője az iskolának. Sajnos a legtöbb esetben ezeknek a különböző megrendelőknek az igényei azonban nincsenek összehangolva, sőt egymásnak gyökeresen ellentmondanak. Amint az előbb idézett példában láttuk: hiába határoz egy önkormányzat úgy, hogy fenntartja az egyébként nem versenyképes iskolát, ha a másik – s talán a legfontosabb – megrendelő, a szülő másként dönt, és a szomszéd falu vagy a közeli város jobb, versenyképesebb iskolájába viszi a gyerekét. A modernizáció lényege abban van, ahogy ezt Semjén András elmondta, hogy a kihívásokra megfelelő válaszokat tudjon adni az iskola. De mit tegyen az iskola az egymásnak ellentmondó kihívásokkal, igényekkel, ki fogja koordinálni, összeegyeztetni ezt a sokféle igényt. A közoktatás modernizációja nagyban azon múlik majd, hogy ki és hogyan fogja tudni összehangolni ezeket az igényeket. Azt érzem ezen a téren a legnagyobb problémának, hogy szinte mindegyik felsorolt szereplő – talán a szülők nem – monopóliumra, kizárólagosságra törekszik, azaz elsősorban és kizárólag egyik vagy másik akarja befolyásolni, irányítani az iskolát. S akkor nem érintettünk egy ettől némileg különböző, de azért mégis idetartozó problémát: milyen belső harcok színtere az iskola, az iskolai közösség különböző ágensei milyen harcokat folytatnak a modernizáció érdekében vagy éppen ellenében. Az is a modernizáció sorsát meghatározó kérdés, hogy ki fogja koordinálni az iskolán belül ható különböző erőket.