Tantervi változatok a magyarországi zsidó iskolákban (1780–1990)

A már több mint egy évtizedes múltra visszatekintő A tantervelmélet forrásai sorozat újabb kötettel gyarapodott. Felkai László szerkesztésében jelent meg a Tantervi változatok a magyarországi zsidó iskolákban, (1780–1990). Szűkebb tematikája szerint az 1991-ben kiadott Felekezeti gimnáziumi tantervek 1850–1948 című mű (a sorozat 14. kötete) folytatásának is tekinthető.

Felkai László összeállítása és a hozzá kapcsolódó bevezető tanulmány nemcsak a sorozat tagjaként újdonság, hanem a magyar neveléstörténeti, neveléselméleti szakirodalomban is. Az első rész (a bevezető tanulmány) kísérletet tesz arra, hogy áttekintse a zsidó iskolaügy magyarországi fejlődését. Erre utoljára monografikus szinten a millennium évében vállalkoztak (L. Barna Jónás és Csukási Fülöp szerkesztette A magyar zsidó felekezet elemi és polgári iskolájának Monográfiája). Az azóta eltelt idő változásai már sokkal korábban szükségessé tették volna az ilyen tárgyú összefoglalót. Terjedelménél fogva Felkai tanulmánya sem tekinthető a hiányzó monográfia pótlásának, de a hozzá vezető útnak igen. A szerző nemcsak ebben a művében foglalkozik a zsidó iskolákkal, több írása látott már napvilágot e tárgyban.

A kötet második része szemelvénygyűjtemény kronológiai rendben. Elsősorban óraterveket tartalmaz az egykori iskolai értesítőkből, valamint részleteket a tanterveket érintő hozzászólásokból.

Miért is jelentős a magyar oktatástörténetben a zsidó iskolák ügye? Vallási rendszerük sokkal zártabb volt mint katolikus vagy protestáns társaiké. Létszámuknál fogva is viszonylag kis csoportot alkottak a korabeli Magyarországon. De volt egy tradíció a zsidó közösségekben – a szétszórattatás kora óta különösen fontos szerepben – a zsidó vallási iskola. Ezek az iskolák szigorúan a vallási előírások továbbadását tekintették fő feladatuknak, és egyben a zsidó összetartozás hordozójává is váltak. Ennek az iskolának a világi ismeretekkel kibővített változata kezdte meg pályafutását II. József korától Magyarországon is.

Az óratervek segítségével nyomon követhetjük, miként alakult át a magyar állami iskolaügy fejlődésével párhuzamosan a zsidó felekezeti oktatás. Milyen belső viták, különbözőségek jellemezték a XIX. század második felének három részre szakadt zsidóságát (neológ, ortodox, status quo ante), illetve iskoláikat. Annak ellenére, hogy éppen ez a megosztott korszak volt a polgári és vallási egyenjogúsítás és ennek következtében a legerőteljesebb fejlődés időszaka is.

A zsidó oktatásügy előrelépésének periódusait is szemlélteti a kiválasztott szemelvények korszakonkénti megoszlása. Az 1867 előtti három és a két világháború közötti tizenhét forrás mellett a dualizmus korának huszonnyolc szemelvénye áll. A tanulmányrészleteket olyan nevek fémjelzik mint Kármán Mór, Frisch Ármin, Blau Henrik, Venetiáner Lajos, Firdman Dénes.

Kármán Mór írása: A hitoktatás elvei és módszere kiemelkedik az inkább gyakorlati irányultságú hozzászólásokból. Mély gondolatok közepette elmélkedik a zsidó hitoktatás feladatairól. Egyik eszméje, hogy felekezetiségtől mentesen, általános erkölcsi alapra helyezve bocsássa ki a tanulót az életbe a zsidó iskola. A másik, hogy a gyermekeket arra kell nevelni, ami a különböző hitvallásokban megegyezik: „Bármily felekezethez tartozik is valaki, abban a meggyőződésben kell élnie, hogy ami nemes, szent kincset hitvallása érlel, az tulajdonképp közös nemzeti tulajdon (...) A vallástanítás elkerülhetetlen tiszte tehát eligazítani az ifjúságot a tekintetben is, minő viszonyban áll az ő vallásos meggyőződése a vele egy nemzetközösségben élő többi felekezetek vallásos meggyőződéséhez.” (76. o.)

Frisch Ármin Vallásoktatásunkról címmel közölt tanulmányrészlete úgyszintén azt a magasabbrendű célt példázza, amit a zsidó vallásoktatásnak el kell érnie: „S szeressék a zsidóságot nemcsak azért, mert zsidók, hanem mivel hitük és meggyőződésük, hogy az emberiség haladása, saját erkölcsi érzésük mélyedése más elvek, mint a zsidóságban lefektetett és kifejtett elvek szerint nem is lehetséges.” (126. o.)

De Frisch javaslatot tesz a hitoktatási tantervek egységesítésére is az elemi iskolától egészen a középiskoláig. Ezzel 1903-ban már előkészítette azt a jelentős változást, amelyet majd az 1906. évi egyetemes, izraelita vallásoktatási tanterv jelentett. A tananyag iskolatípusonként és osztályonkénti szabályozása, minimálisan kötelező és maximálisan elvégezhető anyagot jelölt ki. Egyetemességével, azaz országosságával továbbra is baj volt. Az autonóm, helyi, hitközségi iskolák nem igazodtak feltétlenül e tantervhez.

Elemi, polgári iskolákkal valamint tanítóképző intézettel rendelkezett a hazai zsidóság már a dualizmus évtizedeiben is, de igazi középfokú oktatási intézménnyel nem. Ezt hozta el az 1919-es esztendő az első felekezeti gimnázium megalapításával (a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Fiúgimnáziuma, illetve Leánygimnáziuma). A sor csak folytatódott a debreceni, nagyváradi, temesvári, kolozsvári, munkácsi középiskolákkal.

A holocaust megtörte ezt a fejlődést a magyarországi zsidóság életében, sőt tetézte a katasztrófát az a néhány év után bekövetkező korszak, amely 1948-ban köszöntött minden felekezeti oktatási intézményre: a bezáratás, államosítás. Felkai László kevés információt közöl arról az egy zsidó oktatási intézményről, mely átvészelte a negyven évet. (Anna Frank Gimnázium). Annál is inkább kevésnek érezhetjük, mivel éppen ennek az iskolának a történetét dolgozta fel 1992-ben egy külön kötetben. Vázlatos ismertetést olvashatunk az évtizedünkben újonnan alakult, két zsidó vallási iskoláról. (Az Amerikai Alapítványi Iskoláról és a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskoláról.)

A források közzététele azt a lehetőséget kínálja, hogy a tantervek tüzetesebb elemzésével maga az olvasó végezze el az értékelést, de bevezető tanulmányában a szerkesztő is megteszi ezt. Megállapítása szerint hosszú viták után sem sikerült egységes tantervbe foglalni a vallási tárgyakat. Általános vonás azonban az, hogy a hitoktatás magas óraszámban szerepelt, és mindvégig megmaradt a néhány radikális korabeli szakember által elhagyni javasolt héber nyelv tanítása.

A világi tárgyak tekintetében kitűnik a kereskedelmi ismeretek előtérbe kerülése, valamint a német, illetve általában az idegen nyelvek kiemelt oktatása.

Felkai László összeállításának jelentősége – bátran állíthatjuk – nemcsak a kétszáz oldalnyi szemelvényben rejlik, hanem vele egyenrangúan fontos szerepet tölt be a források jobb megértését szolgáló félszáz oldalas bevezető tanulmány, mely majdan remélhetőleg a magyarországi zsidó iskolaügy monográfiájává nőheti ki magát.

Felkai László (szerk.): Tantervi változatok a magyarországi zsidó iskolákban (1780–1990). (A tantervelmélet forrásai 16.) Bp., Országos Közoktatási Intézet, 1995.

Szendi Attila