Czike Bernadett

A háromféle szabály és az adekvát nevelési módszerek

A világ és a nevelés szeretne racionalizálható szabályok világa lenni, kiküszöbölni a veszélyeket, a halált, hogy ne legyen szükség behódolásra. Ha úgy tetszik, az egész tudományos megismerés a szabályok racionalizálásáért folyik; azért, hogy az élet szabályai, törvényei érthetőek legyenek, minden megmagyarázható legyen. Őseink sokkal többször „hódoltak be” és húzódtak a bokor alá, ha villámlott, ma tudjuk a villám okát. Kérdés, vajon az erkölcsi szabályok racionalizálása sikerült-e.

Hipotézisem szerint a szabályok elsajátításának folyamata, valamint betartásának vagy be nem tartásának motívumai alapján háromféle, világosan elkülöníthető szabálycsoportot képezhetünk. Különbséget tehetünk a behódolásra épülő szabályok, az identifikációt feltételező szabályok és a racionalizálható szabályok között. Tehát e három folyamatot nem mint a szabálytanulás három lépcsőfokát fogom fel (ahogy Mérei Ferenc), hanem három, külön is létező szabályfajtának értelmezem. Véleményem szerint mindhárom szabálytípus interiorizálódhat, azaz követője betarthatja és átadhatja belső értékeként anélkül, hogy identifikálódna vele. Nemcsak megkülönböztetem tehát a betartás-átadás, saját értékké válás (interiorizáció) folyamatát az azonosulástól (identifikáció), hanem azt állítom, hogy az utóbbi nem feltétele az előbbinek.

A létrehozott háromféle csoport – mint az elemzések során általában – itt is segédkategória, ideáltípus: a vizsgált jelenség jobb megértését kívánja szolgálni. E csoportosításon alapuló kategóriarendszerben tiszta típusokat nehéz találnunk. Mégis, e háromféle szabály megkülönböztetése különösen fontos, ha valamely szabály kialakításán fáradozunk, a szabályokat számon kérjük vagy azokat betartatni igyekszünk, egyszóval a nevelés folyamatában. Ugyanis a szabályok későbbi betartása szempontjából meghatározónak vélem azt, hogy az elsajátíttatás folyamata és módja igazodott-e a szabály fajtájához. Úgy gondolom, hogy egy szabály feltétel nélküli belső betartása akkor valósul meg, ha a megfelelő típushoz a megfelelő módszert rendeljük.

A szabályok elsajátításának útjaként írja le Mérei Ferenc a behódolás, az identifikáció és az interiorizáció folyamatát. E három folyamat lényegét – Mérei Ferenc és Csepeli György nyomán – foglalom össze.

A behódolás érdekből történik, célja a büntetés elkerülése, az attitűd három komponense közül (értelmi, érzelmi, viselkedési) csak a viselkedési komponens változik meg. A szabály betartásának oka a rendszerint külső (nem személyes kapcsolathoz kötött és viszonylag nagy) büntetés. Így, ha a büntetés elmarad, illetve elkerülhető, a szabály sem érvényes.

Az identifikációnál a szeretett személy szerepének átvétele a fontos, motivációja: a vonzó kapcsolat elvesztésétől való félelem, azonosulás a szeretett személy értékrendjével. Az attitűd komponensei közül a viselkedésen kívül az érzelmi komponens is megváltozik. A hosszú ideig tartó azonosulás – ha a szabály racionalizálható – az értelmi komponensen keresztül interiorizációt hoz létre. A szabály elsajátítója ezzel akár ki is léphet az érzelmi szférából, s így az identifikációs térből is. Amíg a racionalizáció nem jön létre, vagy a szabály nem racionalizálható, az azonosulást kiváltó személy eltűnése vagy hiánya a szabály értelmetlenségét hozza magával, hiszen megszűnik a motiváció. Racionalizálhatatlan szabályoknak tartom a transzcendens, erkölcsi szabályokat (ezt később kifejtem), amelyek nem ültethetők át az értelmi komponensre, s ezeknél az ideál (a szabályt képviselő, számunkra fontos személy) elvesztése szintén értelmetlenné teszi a szabály betartását. A szeretett személy pótolható, felváltható „istennel” vagy hittel (az isten szó tág értelmében, bármelyik vallás vagy szekta istenével). Istenhívő szülők talán ezért látják legcélszerűbbnek önmagukat egy öröktől fogva s örökké létezővel helyettesíteni: ily módon a szabály istentől eredeztethető, így személyes eltűnésük, illetve a szabály racionalizálhatatlansága nem jelenti egyúttal az erkölcsi szabályok megszűnését is.

Az interiorizáció belsővé tétel, motivációja a belátás, értelmi és/vagy érzelmi, s ezáltal viselkedéses azonosulás a szabállyal. Jellemzője, hogy képviselője betartja és továbbadja, ehhez sem szeretett személy, sem büntetéses szankció nem szükséges. Értelmezésemben interiorizáció a szabály általános betartása (akár átment az értelmi szférába, akár megmaradt identifikációs szinten, az előbb leírt lehetőséggel számolva) és a szabály szankcióktól való félelem nélküli képviselete, valamint átadásának akarása.

Mérei szerint minden szabály elsajátítása e három folyamaton keresztül történik, s az interiorizáció mint a végső állomás jelenik meg a szabályelsajátítás során. Véleményem szerint ez az elmélet nem minden szabályra igaz, sőt, inkább az egyes állomások szerint különböztethetők meg szabálycsoportok. A vonat nem halad semerre, inkább áll, s ilyen értelemben ezek a fogalmak nem is egy-egy állomást jelentenek valamitől valami felé, hanem különálló jelenségekként is értelmezhetők. Ennek bizonyítására teszek kísérletet tanulmányomban.

Ha a szabályok betartásának motívumait és betartatásának eszközeit végignézzük, különböző típusú szabályokat tudunk megkülönböztetni. Az első típus: behódolást igénylő szabály, motívuma rendszerint a létfenntartás, az életveszély elkerülése. Betartatásának eszköze a büntetés, ami lehet a külvilágtól vagy szeretett személytől való félelem, de mindenképpen fontos, hogy nagysága előre jelezze a be nem tartás esetén fellépő veszély nagyságát. (Például, ha egy kétéves gyerek az ablakpárkányon akar sétálni, az előrejelzésnek érzékeltetnie kell a veszélyt, erélyesen tiltónak kell lennie: „az ablakpárkányon nem szabad sétálni!”) Második típus: az identifikációt igénylő szabály, motívuma a szeretet, betartásának eszköze: a szeretett személlyel való kapcsolat megszűnése mint büntetés. („Ne lopj!”) A harmadik típus az értelmi belátást igénylő, racionalizálható szabály, motívuma a kisebb veszélyek, belátható negatív következmények elkerülése, a „kényelmesebb élet”. Betartásának eszköze a magyarázat, illetve az operáns kondicionálás. (Ha megégeti az ujjadat a kályha, legközelebb nem teszed oda.)

Az így létrejövő típusokat jellegüknek megfelelő módszerrel kell kialakítani, ez a mód is megkülönbözteti őket egymástól. Biztosak lehetünk abban, hogy egy-egy szabály kialakításának módjában alkalmazkodnunk kell az adott szabály motívumrendszeréhez, vagyis meg kell találnunk a szabály betartásának valódi okát, hiszen a téves okon létrejövő betartási motiváció előbb-utóbb lelepleződik vagy eltűnik, s így megszűnik a szabály betartása.

Nem minden szabály interiorizálódik a szó Mérei által használt értelmében (vagyis nem módosul az attitűd mindhárom komponense, például az ésszel megmagyarázhatatlan erkölcsi szabályok), és nem minden szabály megy át automatikusan az identifikációs szakaszon, s mégis interiorizálódik, vagyis képviseljük, átadjuk stb. Például az elsajátítás módja lehet behódolás, de a szabályt mégis képviseljük, aszerint cselekszünk, ha úgy tetszik, „interiorizáltuk”, holott esetleg okát nem is értjük, és soha nem identifikálódtunk senkivel, aki az adott szabályt képviselte, sőt, esetleg irreleváns is, hogy képviselte-e valaki. Például nem dugok két kötőtűt a konnektorba, holott fogalmam sincs róla, hogy elektromosan milyen folyamat játszódik le, sem érzelmileg, sem értelmileg nem tettem magamévá (egyszerűen csak életveszélyes), és mégis átadom, képviselem mint magától értetődő normát, nem is érteném, csak hosszas előtanulmányozások után, ha valaki megpróbálná elmagyarázni. A miértjét nem tudom, ilyen értelemben tehát behódolva követem a szabályt, értelmemmel csak azt fogtam föl, hogy az életemmel fizethetek, ha megszegem, tehát felnőttkorban is léteznek behódolásra épülő, behódolás útján elsajátított és arra épülő szabályok. Ilyennek nevezek minden olyan szabályt, amelynek betartásakor a betartó nem ismeri a szabály valódi magyarázatát, de „meghajolva” a magyarázat tudói előtt (ez természetesen adott esetben lehet egy szeretett személy, de nem feltétlenül az), mégis betartja azt. (Innen eredhet a tudós hatalma a tudatlan felett.)

A behódolás folyamata tehát csak részben életkorhoz kötött, nyilván kisebb korban kevesebb dolognak vagyunk képesek ésszel felfogni a magyarázatát, de azt gondolni, hogy a felnőtt mindent ért, amit betart, naivság volna. Minden olyan szabályt behódolással kell elsajátítanunk (és az előzőekből következően, tanárként elsajátíttatnunk), ahol előbb jelentkezik a veszélyhelyzet (életveszély), mint az az értelmi érettség, amellyel felfognánk azt. S minden olyan szabály, amelynek a tudomány nem tudja a magyarázatát, behódolásra épülő szabály marad mindaddig, míg okát meg nem fejtettük. (Gyerek sétálni akar a párkányon, felnőtt fel akar állni a vitorlázórepülőgépen nagy viharban stb., az AIDS fertőz, ezért vigyázni kell stb.)

Ezekben az esetekben legtöbbször nincs idő a magyarázatra, mert a baleset bekövetkezne a magyarázat ideje alatt. A létfenntartáshoz szükséges tehát, hogy legyen egy „behódoló” énünk, aki érzékelvén, hogy melyik az a helyzet, amiben szükség van rá, előbújik és betartja a szabályt ésszerűség nélkül, fejvesztve.

A „magyarázható”, beláttatható, racionalizálható szabályok jellemzője, hogy be nem tartásuk esetén a következmény nem olyan súlyos, nem életet veszélyeztető, s ezért a „nevelő” megengedheti éppen az elsajátítás érdekében a kezdeti nem betartást. Pont azért, hogy a nevelt saját kárán tapasztalja meg, hogy milyen kellemetlen dolgok történhetnek. Tulajdonképpen így kondicionálja (lásd Skinner: operáns kondicionálás: a macska rossz pedál megnyomása esetén áramütést kap) a neveltet. Ide tartozik minden olyan szabály, amelynek be nem tartása belátható időn belül (s ennek az időnek a hosszúsága a korral növekszik) kézzel fogható, „külső” kárt okoz a megszegő számára.

Utolsóként írom az identifikációt igénylő szabályokat, mert ebbe a csoportba azokat a szabályokat helyeztem el, amelyek az előző kettőbe nem illettek. Az identifikációt igénylő szabályok, vagyis a lelkiismeretre (megsértése esetén: belső kár) apelláló szabályok az erkölcsi szabályok. Ezek be nem tartásának ugyanis legtöbbször „csak” lelkiismeret-furdalás a közvetlen következménye, egyéb kára nem feltétlenül van a megszegő számára. A börtöntől való félelmet nem tartom igazi visszatartó erőnek, hiszen nem belülről jön, s mint ilyen, általában nem is eredményes módszer a bűnmegelőzésben. A börtönnel behódolásra kényszeríthetik az elkövetőt, ez ideig-óráig hathat, ám a tapasztalat inkább az, hogy az effajta büntetés dacot, haragot és frusztrációt okoz, amelynek egyenes következménye a többszöri visszaesés. Ez jó példája a szabályhoz inadekvát módszer alkalmazásának, s eredményét bátran megkérdőjelezhetjük. Az ilyen szabályok be nem tartása, ha valakiből hiányzik a lelkiismeret, és tegyük fel, nem kapják el, nem kárral, hanem haszonnal jár. A lopott tárgy az övé lesz stb.

Ezeknek a szabályoknak betartására meg lehet próbálni racionális magyarázatot adni (lásd magyarázható szabályok), de ha végigvesszük azokat a magyarázatokat, amelyekkel ilyenkor próbálkozni szoktunk – a másik embernek kárt okozol, milyen rosszat tettél most a másiknak stb. –, láthatjuk, hogy magyarázataink mind feltételeznek valamilyen belső erőt, amely számára az egymás tisztelete evidencia. Szerintem ez az erő a lelkiismeret, amely – egyetértve Freud elméletével – csakis a superegóból fejlődhet ki, ehhez pedig szükség van egy szeretett személyre, s értékrendjének feltétlen elfogadására.

E szabály betartásánál is a félelem dominál (lásd a behódoló szabályokat), csak itt a szeretett személy szeretetének elvesztésétől félek, nem az életveszélytől.

A „Ne lopj” törvénye végső soron nem magyarázható addig, amíg a lelkiismeret ki nem alakul. Óvodás gyereknek nem tudjuk elmagyarázni, miért ne vegye el és hozza haza társa babáját. Antiszociális felnőtteknél is reménytelen az erkölcsi szabályok magyarázása, hiszen legtöbbjük személyiségéből épp a lelkiismeret hiányzik, amire számítunk.

Külön érdekes kérdés, hogy végső soron lehet-e az emberiségnek lelkiismerete transzcendens superego nélkül, vagy sem.

A szabályok tehát különböző jellegűek, és tézisem szerint a nekik megfelelő módon kell azokat elsajátíttatni. Az interiorizáció (a szabályok betartása és továbbadása) több úton jöhet létre, és csak olyan értelemben az utolsó állomás, hogy a szabálytartás azután belülről jön. De létrejötte a különböző szabályok miatt más és más alapokon nyugszik, s ha nem a megfelelő alapon nyugszik, igencsak borulékony interiorizáltsága is.

A nevelő feladata, hogy meg tudja különböztetni a különböző típusú szabályokat (motivációs rendszere és kialakítási módja alapján), s a konkrét szabályt elhelyezze a megfelelő kategóriába, és ezután az ennek megfelelő eljárást alkalmazza az elsajátíttatás során, figyelembe véve az életkort is.

Mindannyiunk előtt ismert jelenségekhez, uralkodási módokhoz vezet a szabálytípusoknak és elsajátíttatásuk módjának összekeverése. A helyes három úttal együtt kilenc kategóriát tudunk létrehozni. Ezek a táblázatban olvashatók.

A különböző lehetőségek jellemzőit és következményeit a következő táblázat segítségével foglalhatjuk össze:¹

Néhány példa a nevelés gyakorlatából:

A behódolást igénylő szabály alaphelyzete: Az ablakpárkányon akar sétálni a kétéves gyerek nyitott ablaknál a második emeleten.

Megoldási módok:

1. behódolással: A megfelelő pillanatban (az életveszély előtt) erélyes paranccsal, esetleg testi erővel a cselekvés megállítása.

2. identifikációval: „Az én kedvemért ne tedd kisfiam, ha a párkányon mászkálsz, nem foglak szeretni.”

3. racionalizálással: „Nagyon magasan vagyunk kisfiam, veszélyes, amit csinálsz, nagyon megütheted magadat, lehet, hogy nem is fogsz tovább élni.”

Identifikációt igénylő szabály alaphelyzete: a lopás.

Megoldási módok:

1. behódolással: Aki lop, azt börtönbe csukjuk.

2. identifikációval: Próbáljuk az állami gondozottakat, és minden veszélyeztetettet olyan helyzetbe hozni, hogy tudjon kötődni.

3. racionalizálással: Hosszú beszélgetésekbe bonyolódunk, próbáljuk észérvekkel elmagyarázni, hogy miért ne tegye azt, ami neki (ha nem kapnánk rajta) végső soron jó.

Racionalizációt igénylő szabály alaphelyzete: A gyerek a konyhakést hegyével felfelé tartva közlekedik a konyhában.

Megoldási módok:

1. behódolással: „Azonnal fordítsd meg a konyhakést, mert kést nem viszünk hegyével felfelé tartva!” (Legközelebb maga felé tartva viszi majd, mert arra nem mondtuk, hogy nem lehet.)

2. identifikációval: „Legyél aranyos kisfiam, a mama szeret téged, légy szíves fordítsd meg a kést, mert különben megharagszom.”

3. racionalizálással: „A kés éles, ha felfelé tartod, megszúrod magadat”, esetleg megérinti a késsel a gyerek kezét, hogy megmutassa, milyen éles.

A példák reményeim szerint igazolják alapvetésemet: a megfelelő típusú szabálynál a típusnak megfelelő módszert a legcélravezetőbb alkalmaznunk.

Ismerjük a három pedagógustípust is: Az első az autokrata, az intézményesített hatalmára építő pedagógus, aki „tudására”, de legtöbbször inkább korára hivatkozva nem magyarázgat és nem szeret. A második, akit a gyerekek imádnak, akinek a kedvéért mindent megtesznek, mert folyton a kapcsolat elvesztésével fenyeget legtöbbször latens, de gyakran manifeszt formában is. Ő az, akinek gyerekei, miután őt elvesztették, hosszú ideig senkinek sem fognak engedelmeskedni, hiszen minden szabály betartása náluk személyhez kötött. Ismerjük a racionális pedagógust, aki nem érti, hogy az általa képviselt, demokratikusnak hitt módszerek miért csapnak át sokszor anarchiába. S aki azért mindig hangsúlyozza a személyes kapcsolat fontosságát, de bátor alkalmazását a megfelelő helyen is személyi kultuszként élné meg, a behódolásra építő módszer pedig számára antiliberális s így néha tanítványai testi épségét is kockára teszi.

Tehát egyik nevelési modszer sem üdvözítő önmagában. A jó pedagógus nem egyféle nevelési módszert alkalmaz minden helyzetben (autoritert, szeretetteljest, illetve beláttatót), hanem a három módszert a helyzetnek megfelelően alkalmazza.

A mai magyar iskolai irányzatokban is megtaláljuk a különböző szabályelsajátítási módok közül valamelyik túlhangsúlyozását. Itt csak utalva erre: az állami, hagyományos iskolában alkalmazott porosz módszernél túlhangsúlyos a behódolásra épülő szabályelsajátítási módszer, a transzcendens elvekre épülő iskolákban pedig az identifikációra építő szabályelsajátíttatás, a liberális, megengedő „gordoni” pedagógiákra építő iskolákban ugyanakkor a racionalizáló módszert tartom túlhangsúlyosnak a szabályelsajátíttatás folyamatában.

Az ismert tanulási fajtákhoz csak két szabály köthető: a belátásos tanulás lehet a racionalizációs, a kondicionálásos tanuláshoz köthető a behódolás, és az identifikációról így gondolkodva csak az intuíció (az aha-élmény esetleg), a művészet, a művészi megismerés jut eszembe.

Ha társadalmi méretekben gondolkodunk: mind a háromféle szabályt behódolás útján elsajátítható rendszer a DIKTATÚRA, a mindhárom típusú szabályt identifikációval elsajátítható rendszer a SZEMÉLYI KULTUSZ. (Ez a szétválasztás természetesen nem jelenti azt, hogy a kettő együtt nem jelenhet meg, de módszerében mégis különbözik a kettő.) A mindhárom típusú szabályt magyarázat útján elsajátíttatni akaró a RACIONÁLIS, PRAGMATISTA, a szónak abban az értelmében, hogy számára minden szabály egyszer majd racionalizálható.

Mindebből következően fontos, hogy mind a társadalmi berendezkedés kialakításakor, mind a gyereknevelésben, a szocializálás folyamatában, a pedagógus és szülő ismerje fel a háromféle szabályt, meg tudja azokat különböztetni, és a szabály típusának megfelelő kialakítási módot válasszon. Hiszen az elsajátítás, és a harmonikus személyiségfejlődés forog kockán, minden rosszul megválasztott (nem a szabályhoz, és annak motívumrendszeréhez adekvát) módszer alkalmazásakor.

A világ és a nevelés szeretne racionalizálható szabályok világa lenni, kiküszöbölni a veszélyeket, a halált, hogy ne legyen szükség behódolásra. Ha úgy tetszik, az egész tudományos megismerés a szabályok racionalizálásáért folyik; azért hogy az élet szabályai, törvényei érthetőek legyenek, minden megmagyarázható legyen. Őseink sokkal többször „hódoltak be” és húzódtak a bokor alá, ha villámlott, ma tudjuk a villám okát. Kérdés, vajon az erkölcsi szabályok racionalizálása sikerült-e.

Az ember racionalizálni igyekszik a halált, Jézus identifikálódott vele.