Lányi Katalin

Néhány reflexió a Magyar Pedagógiai Társaság történetéhez

A harminc éve működő „új” Magyar Pedagógiai Társaság életében jelentős az idei év: az évforduló és az idei tisztújító küldöttközgyűlés teszi fontossá. A visszatekintés, az eddigi tevékenység mérlegelése, továbbá a korszerűsítés igényeinek számbavétele és annak alapján a tennivalók kijelölése, a jövő feladatainak meghatározása a teendő. Azaz újabb koncepció és program kialakítása adhat további frissítő életerőt. Eközben szükséges a történeti visszapillantás is, a több mint kétszáz éves pedagógiai szervezet múltbeli tapasztalatainak összegzése. Ezek a gondolatok jellemezték az Új Pedagógiai Szemle 1997/3. számában olvasható írásokat is. Sajnálatos azonban, hogy a történetileg átfogó emlékezés kissé aránytalan. Pedig éppen az alkalom okán olykor kevesebb, de pontosabb történeti tény felidézése (és elemzése) jobban segíthetné a jövőbeli irány kijelölését.

Jelen sorok íróját éppen az elődszervezet(ek)ről írottak és a tényszerűség igénye (valamint korábbi kutatómunkája) késztette észrevételei taglalására, továbbá az a megfontolás, hogy egy-egy leírt gondolat – kiegészítő megjegyzések nélkül – esetlegesen előnytelen vonásokat jobban kidomboríthat az értékekkel szemben.

Vajon mire gondol az olvasó, ha az elődszervezetről azt olvassa: „... amolyan kis Akadémia módjára tevékenykedett ... tagjainak száma száznál több nem lehetett ... s minden tagnak felolvasóülésen székfoglaló előadást kellett tartania”? Talán árnyaltabb képet nyújtott volna a „patinás múltú” szakmai szervezetről – éppen most, a „megújítás” idején –, ha az olvasó megismerheti a továbbiakat is.

Az 1891-ben alapított (az alakuló ülést 1892. január 5-én tartották 28 megjelenttel) társulat tagságába alapító, rendes, tiszteleti és külső tagokat választottak, jegyezte anno működési szabályzata. Alapító tagoknak tekintették azokat, akik a Társaság céljait anyagilag – legalább ötven forinttal – támogatták. Külső tagok lehettek, akik a közoktatás terén működtek, tagdíjat fizettek, de annak fejében megkapták a Társaság folyóiratát és mérsékelt áron egyéb kiadványait. A tiszteleti tagok sorába választották, akik az elméleti vagy gyakorlati pedagógiai munkában érdemeket szereztek. (Előzetes jóváhagyással külföldi egyének is lehettek tiszteleti tagok.)

A Társaság törzsét a rendes tagok alkották. Számukat valóban százban maximálták, és újabbakat megüresedés – elhalálozás vagy lemondás – folytán egy tiszteleti vagy rendes tagnak (az elnökséghez beadott) ajánlatára választottak az évi nagygyűlésen.

A törzstagság e megszabott számának jogosságát többen és többször vitatták. Szélsőséges megítélés szerint a testület arisztokratikus vonásának tartották, ami az eredményes munkát is fékezte. Igaz, hogy az az átlagéletkor emelkedéséhez és esetenként a konzervativizmus erősödéséhez vezetett. Ez azonban csak az egyik és nem egyedüli oka volt az évtizedek múlva bekövetkező feloszl(at)ásnak. Elfogadhatóbb az a mértéktartó vélemény, amelyik a társasági taggá válás jelentőségét és szerepét hangsúlyozta. A székfoglalók megtartására vonatkozó kötelezettség előírása sem tartható csupán formális követelménynek. Ezzel a rendes tagok a társasági munkába való bekapcsolódást és a feladatok felelősségteljes megoldásában való közreműködést vállalták. Ugyanakkor ez a szakmai „bemutatkozás” lehetőségét is adta.

A társasági ügyeket az elnökség (elnök, három alelnök, titkár, szerkesztő, jegyző, könyvtáros, pénztáros és ellenőr) testületileg intézte fórumain (az elnökségi, a felolvasó-, valamint a zárt üléseken és a nagygyűléseken).

A Társaság célkitűzéseit illetően érdemes hangsúlyozni, hogy a tanügy általános, elméleti (azaz tudományos, de a gyakorlatot is orientáló, így például nevelési-oktatási és iskolaszervezeti) kérdéseivel foglalkoztak. Továbbá figyelemre méltó, hogy a célok között szerepelt (szintén alapszabályból tudható) a pedagógia segédtudományaival való foglalkozás, a tudományok közti kapcsolatok építése, valamint a pedagógia történeti kutatása és a történeti szemlélet alakítása és gondozása. Tevékenységében szerepet kapott a pedagógia elveinek népszerűsítése és a pedagógiai tudományos ismeretterjesztés is. Akkoriban ez újfajta pedagógiai közszellem kibontakoztatását és formálását jelentette. Figyelemre érdemes, s a korabeli igényeket jelzi a társasági krónika feljegyzése, miszerint a rendezvényeken „meglepően nagy számban” vettek részt a pedagógusok. Valószínű közrejátszott ebben az is, hogy a meghívón az előadó és a tárgysorozat mellett az is szerepelt: „A belépés díjtalan. Vendégeket szívesen látunk.”

A napirendi kérdésekről pedig általában gazdag és értékes eszmecsere bontakozott ki. (Akkoriban ez szinte egyedülálló volt a tudományos, illetve irodalmi társulatok körében.)

S ha a Társaság történetéből említve lett néhány elnök neve, tán érdemes lett volna tudatni az olvasókkal az elnöki tisztségben egymást követő személyek nevét is: Klamarik János (1891), Heinrich Gusztáv (1892–1904), Fináczy Ernő (1904–1925), Kornis Gyula (1925–1937), Pintér Jenő (1937–1939), Prohászka Lajos (1939–1949).

S felidézve a Társaság nevelésügyi kongresszusokkal kapcsolatos szerepét, tán azt sem kellene elhallgatni, hogy a III. Nevelésügyi Kongresszust (1928-ban) nem a Magyar Paedagogiai Társaság kezdeményezésével és gondozásában rendezték meg. Ugyanis 1925-ben a Magyarországi Tanítók Országos Szövetsége felvetésére kapcsolódott be az előkészítésbe 14 országos tanügyi egyesület, köztük a Magyar Paedagogiai Társaság is.

A Társaságban a II. kongresszust követően újabb kongresszus rendezésének gondolatát már 1925-ben javasolták, de az akkori körülmények miatt testületileg el is vetették egy időre. Igaz ugyan, hogy az előkészítést illetően vita volt Kornis Gyula és Nagy László között, azonban nem egyedül ez befolyásolta a kongresszusi eseményeket és annak kimenetelét.

Továbbá megemlítendő az is, hogy a „kis Akadémia módjára” tevékenykedő Társaság életében mit jelentett a Társaságnak és vezetőjének (ők ugyanis a tanügyi kormányzat munkájában is érdekeltek voltak valamilyen módon) a kormányzattól való függősége, a hivatal tiszteletben tartása, továbbá az OKT léte.

A tényszerűség miatt arról is szólni kell, hogy az egymást követő miniszterek szinte mindegyike – Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, Apponyi Albert, Zichy János, Jankovich Béla, Ilosvay Lajos, Klebelsberg Kunó – tiszteleti tagja volt a Társaságnak.

A Magyar Paedagogiai Társaságról és Prohászka Lajos személyéről szóló részhez tartozóak a további megjegyzések is. Prohászka Lajos dr. a Nemzeti Múzeum dolgozójaként 1927-ben lett a Társaság rendes tagja. Székfoglaló előadását 1928-ban tartotta A pedagógia mint kultúrfilozófia címen. Előtte Pascal emlékezete (1921), majd később Oktatás és világnézet (1937), Nevelés és jövő (1940) címmel tartott előadásokat társasági körben. 1946-ban az alapszabályt módosító és tisztújító nagygyűlésen a Társaság elnökévé választották. Akkor, elnöki beköszöntőként mondta el Demokrácia és humanizmus című előadását.

A tényszerűség miatt szintén helyesbítést, illetve pontosítást kívánnak a Kemény Gábor személyéről írottak. Ő a Társaságnak „csak” tiszteleti tagja volt. Nem úgy, mint az Embernevelés folyóiratnál vele együtt szerkesztői munkát végző Baránszky-Jób László. De nézzünk néhány, az 1945 utáni időszakra vonatkozó történést!

Baránszky 1946 tavaszán kapott írásbeli értesítést a Társaság rendes tagjává választásáról. Ebben az évben, nyár végén értesítette a Társaság vezetősége Kemény Gábort is az elnöki javaslatra történt tiszteleti taggá választásáról. Ő akkor hivatalos tisztségében a VKM nevelési főosztályának volt vezetője, majd az Országos Köznevelési Tanácsban alelnöki tisztet töltött be. Mint új tiszteleti tagról a következő feljegyzés maradt fenn: „Kemény Gábor a Magyar Pedagógusok Szakszervezetének volt elnöke, az Embernevelés szerkesztője, jeles pedagógiai író és kultúrpolitikai szaktudós.” 1948-ban, röviddel a közgyűlés előtt hunyt el. Munkásságára így tekintett vissza a Társaság: „... a demokráciának és iskolapolitikának régi, jeles harcosa volt, akit éppen haladó szelleme miatt kényszerített visszavonulásra az első világháború után felülkerekedő reakció ...”

Az 1945 után újjáalakult Társaságban az újonnan bekapcsolódott tagok mellett a folytonosságot bizonyította, hogy a régóta létező társulat tagjai immár társadalmi vezető tisztségbe is jutottak. A későbbi, az ún. új MPT első elnöke, Jausz Béla is ebben az időszakban mutatkozott be Curriculum vitae című beszédével. Majd 1948 őszén tartotta székfoglaló előadását Problémák a serdülőkor nevelésében címmel.

De a példaértékű hagyomány követését sugallják Zibolen Endre szavai is, amikor az akkor még élő Gyulai Ágost személyét idézte – nevét az emlékezés nem említette, pedig 42 éven át volt a Társaság titkára – mondván: „... neve egybeforrt a Magyar Paedagogiai Társaság történetével, s annak, aki örökébe lép, az ő nyomán kell tovább folytatni a munkát, melynek személye oly megbecsülhetetlen példát nyújtott ...” A Társaság tagjai ünnepi ülésen köszöntötték, és kéziratos emlékkönyvet nyújtottak át neki a tisztelet és nagyrabecsülés jeleként (1946).

1946 a vezetőség (a „tisztikar”) megújításának és az alapszabály jóváhagyásának éve volt. (Az említett nevek után zárójelben feltüntetett évszámok a Társaságban a „rendes” taggá válás évét jelzik.) Ekkor Prohászka Lajos (1927) lett az elnök, főtitkár pedig Hajdu János (1935). S az elnök mellett a vezetőség a továbbiak szerint alakult. Tiszteletbeli elnök: Kornis Gyula (1911); alelnökök: Gyulai Ágost (1904), id. Zibolen Endre (1940), Várkonyi Hildebrand Dezső (1929), Szemere Samu (1919); főtitkár: ifj. Zibolen Endre (1946); szerkesztő: Faragó László (1941); jegyző: Cser János (1936) ... és még más feladatokat ellátó személyek.

Azonban 1945 után a Társaság új szervezeti keretek között és átdolgozott alapszabállyal, demokratikusan építkező szervezetként sem tudta megújítani működését. Nem tudott beilleszkedni az új feladatok megoldásába, a (tudományos) nevelésügy szolgálatába, illetve nem kívánták meghallgatni. Ezt példázza az 1948-as tanügyi kongresszus elhalása is.

S nem sokkal később megszületett a belügyminiszteri rendelkezés (5633/366-6-1950 sz. a.) a Társaság feloszlatásáról. Ilyen előzmények után kezdődött, illetve folytatódott Zibolen Endre vezetésével az újjáalakításért, azaz a további létezésért folyó küzdelem. Ez azonban majd csak 1967-ben nyert megvalósítást.¹

Minderről fontosnak tartottam szólni az említett alkalom miatt. Továbbá azért is, hogy a már feltárt tényeket a jövő kutatóinak (az érdeklődőknek) ne kelljen újra meg újra felkutatniuk és feldolgozniuk. Úgyis van még számos részlet, ami további pontosításra vár. De az említett alkalom méltóan kívánná a tényszerűséget.

Biztató azonban a jövőre nézve az a néhány gondolat, amely az Ádám György professzorral készített beszélgetésből csendült ki: a pedagógia tudományáról, a pedagógusok helyzetéről, munkájukról, a világképük alakításáról szóló nézetei és a tudományos ismeretterjesztésről – tapasztalatai alapján – mondottak. Valószínűleg személyével és a hasonlóan nagy tudású, széles látókörű, tapasztalt, tudós személyek segítségével áthidalhatóak a „generációs szakadékok”, ők azok, akik utat mutatnak egyre reformálódó világunkban a mindennapjainkhoz.