Rezervátumból világítótorony
– Az evangéliumi nevelésről szóló ökumenikus tanulmánygyűjtemény
margójára –
Az ötvenes évek második felét (amely egyike volt a magyar történelem
legkietlenebb periódusainak) számomra bearanyozta az a tény, hogy
egy egyházi iskola, a pannonhalmi bencés gimnázium diákja lehettem.
Akkor ez kivételes dolognak számított, mivel mindössze tíz felekezeti
gimnázium működhetett az országban (ebből nyolc volt katolikus). A
félelem általános légkörében, miközben a szülők, az alma mater és
– főleg az egyetemi felvétel során – maguk a tanulók a politikai indíttatású
negatív diszkrimináció számos megnyilvánulását voltak kénytelenek
elviselni, ezekben az iskolákban a közös stigmatizáltság nagyon erős,
büszkén viselt mitudatot, már-már a kiválasztottak elittudatát
hozta létre. Majd elkövetkeztek a nyolcvanas évek, amikor csökkent
a nyomás, és a felpuhult szocialista rendszer – „toleranciája” és
szalonképessége bizonyítékaként – afféle rezervátumként kezelte az
egyházi iskolákat. A hangadó értelmiségi körök és a médiák (a korábbi
agyonhallgatás vagy éppen ellenséges megnyilvánulások után) egyre
jobban „felkapták”, divatba hozták ezeket az intézményeket. Sikké
vált meg-meglátogatni egyiküket-másikukat, és ott – a „másságtisztelet”
rítusaként – a színes tollú „bennszülöttekkel” eljárni egy körtáncot.
A helyzet a rendszerváltás pillanatában változott meg ismét,
amikor ugyanezek a társadalmi körök megdöbbenve tapasztalták, hogy
amit ők a múlt veszélytelen zárványainak hittek, azok virulens alternatívaként
jelennek meg a nyilvánosság politikai és kulturális színterein; hogy
a rezervátumok lakói eldobják tolldíszeiket és kitódulnak a társadalomba,
és – néha némi euforikus túlzással – úgy kezdenek viselkedni, mintha
az általuk képviselt értékrend és magatartásforma teljesen „normális”
és egyenrangú lenne. Sőt – horribile dictu – elkezdtek újabb, immár
drótkerítés nélküli „rezervátumokat” alapítani! Az új, vallásos szellemű
(felekezeti, ökumenikus stb.) tanintézmények (bár a közvélemény-kutatások
szerint a társadalom széles körei meglehetős toleranciával fogadták
őket) létrehozása hirtelen jól szervezett ellenállásba kezdett ütközni,
és ezért (is) a rendszerváltozás óta eltelt hét év után az iskoláknak
csak kis töredéke mondható egyházi, illetve vallásos szellemiségű
(általános vagy középszintű) tanintézetnek.
Nem kis feladat ezen iskolák speciális pedagógiai szellemiségének
és oktatási-nevelési gyakorlatának kialakítása úgy, hogy ne csak a
„régi dicsőség” nosztalgikus szigetei legyenek, hanem a hagyományokat
megőrző, de a zárványszerepet meghaladó, a kor zaklató kérdéseit
– a keresztény értékrend alapján – korszerűen megválaszolni képes
intézményekké váljanak. Vagyis: rezervátumokból – a társadalom
egésze számára egyfajta mintát állító – világítótornyokká. Rendkívül
fontos, mondhatni koncepcionális kérdéseket kell meghányni-vetni,
elméletben és gyakorlatban kiküzdeni a ma keresztény (és keresztyén)
iskoláinak. Például azt, hogy a keresztény szellemiség vonzásának
engedve milyen mértékben adnak teret a szeretetpedagógiának, vagy
– a gettószituáció újjáéledésétől tartva – milyen mértékben válik
céllá a teljesítményelv hajszolása, az elitképzés félelemtől motivált
sajátos változata („neked kétszer annyit kell teljesítened, hogy egyenlőek
legyenek az esélyeid”). (A gettószituáció pedagógiai következményeivel
– több más mellett – Bencze Lóránt „Jövőképünk” című tanulságos
írása foglalkozik a kötetben.) Ezzel és sok más problémával ráadásul
úgy kell szembenézniük ezeknek az iskoláknak, hogy (a szerzetestanárokat
leszámítva) csak kismértékben áll rendelkezésükre a speciális feladatokra
speciális módon felkészített pedagógusréteg: a tanárok jelentős része
nevelve nevelődik, és menet közben csiszolódik hozzá (vagy
nem) sajátos feladataihoz. Tehát rendkívül fontos és aktuális feladatra
vállalkoztak az „Evangéliumi nevelés...” című kötet szerkesztői, amikor
a keresztény nevelés elméleti, általános és szakmódszertani kérdéseiről,
az eddigi tapasztalatok összegzéséről szóló írásokat összegyűjtötték.
És tegyük mindjárt hozzá: munkájuk nemcsak a vállalkozás szándéka,
hanem a megvalósítás eredményessége szempontjából is felettébb
dicséretesnek mondható.
A kötet olvastán érzett örömömet és elismerésemet fokozta az
a tény, hogy a közös feladatnak közös erőbevetéssel feszült neki a
három történelmi keresztény-keresztyén felekezet: az evangélikus,
a református és a katolikus. Ez az ökumenikus összefogás nemcsak
praktikus okokból üdvözlendő: gyümölcsöző lehet abból a szempontból
is, hogy az egyes felekezetek jobban megismerhetik egymás nyelvezetét,
kulturális és hitbeli mentalitását, művelődéstörténeti hagyományvilágát.
Kontra György, Karácsony Sándor egykori tanítványa, a Debreceni
Református Kollégium régi s egyúttal modern pedagógiai hagyományainak
felidézése közben utal rá, hogy a kollégium homlokzatát az „orando
et laborando” szavak díszítik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a könyv
kiadásában serénykedő (és a kötetnek több szerzőt is kölcsönző) Szent
Benedek-rend ősi jelmondata – „ora et labora” – mennyire hasonlít
az előbbihez, elmondhatjuk, hogy a lényeg (az ima és a munkálkodás
együttes programja) azonos: az igék közösek, csak másképpen ragozzuk
őket.
A tanulmánykötet (ugyancsak ökumenikus) szerkesztőgárdája négy
tematikus fejezetbe sorolta be a részint a kötet számára írt, részint
már korábban megjelent írásokat. Az első fejezet – amelyet Hegedűs
Lóránt református püspök és Seregély István egri (római
katolikus) érsek egy-egy előadása vezet be – néhány alapvető kérdést
próbál tisztázni. Főképpen azt, hogy milyennek kell lennie a mai kor
keresztény-keresztyén iskolájának. A főbb kritériumok között szerepel
az a tény, hogy nem zár ki senkit falai közül, aki vállalja
az iskola követelményeit. Az egyházak – az állami iskolákkal azonos
feltételek között – csak annyi iskolát kívánnak létesíteni, amennyit
a szülők igényelnek. A pedagógus személyének fontosságát többek
között a Pápai Református Gimnázium munkaközössége is hangsúlyozza:
rajta áll elsősorban, hogy az iskola ne csak külsőségeiben legyen
református és keresztyén, hanem szellemiségében és lelkiségében is.
A pápaiak a dicséretre orientált, ugyanakkor kemény munkát
követelő iskola mellett teszik le a voksukat, és mint fontos nevelési
célt: a kisebb és nagyobb közösségeink (család, nemzet) iránti felelősség
kialakítását hangsúlyozzák. Visszatérő gondolat – lásd Korzenszky
Richárd („Műveltségtartalom és a katolikus iskola”) és Tőkéczki
László („Új típusú régi iskolák...”) fontos elvi tanulmányait –,
hogy a mai szekularizált kor keresztény iskolái különböznek a régi
(vallásos) korok felekezeti iskoláitól. A szerzők az egész iskolát
belengő világszemlélet keresztyén jellegét tartják a fő „differentia
specificá”-nak, s nem annyira a műveltségkép és műveltséganyag tartalmi
elemeit; valamint mindketten kiemelik a „jellemtőke-termelés” (Tőkéczki),
vagyis az erkölcsi nevelés fontosságát. Lényegében ezt az értékrendet
képviseli a fejezet többi tanárszerzője: Dizseri Sándor, Győri
L. János és Arany János is.
A második blokk főleg pszichológiai jellegű
tanulmányokat tartalmaz. Ismét, immár lélektani szempontból merül
fel a rideg, büntető és a meleg, elfogadó pedagógiai magatartás dilemmája.
Horváth-Szabó Katalin a dicséret és bírálat 5:2, illetve 3:1
arányát tartja optimálisnak. Bagdy Emőke mély humanizmussal
átitatott gondolatfüzére a krízishelyzetekkel foglalkozik.
Írása ismételt figyelmeztetés: sebzett, identitászavaros korban
élünk, amelyben az egyházak által inspirált tartalmas személyközi
kapcsolatokra és a türelmes-megértő pedagógiára oly nagy szükség van,
mint egy falat kenyérre. Süle Ferenc pszichoterápiás megközelítéssel
(amelyben különösen a Jung-féle mélylélektani irányzat használhatóságát
hangsúlyozza) az egészséges vallásosság lélektani jegyeit körvonalazza.
Pálhegyi Ferenc alapvető írása („Van-e keresztyén pedagógia?”)
szemléletes áttekintést ad a pedagógia- és pszichológiatörténet legfontosabb
irányzatairól. A mechanikus, a biológiai és a humanista szemléletmód
mellé odaállítja az „istenképűség helyreállításán” fáradozó keresztyén
pedagógia alternatíváját. Deme Tamás lendületes esszéje a Család–Iskola–Kultúra
hármasságát; Pintér Ambrus – szerzetestanári tapasztalatával
átitatva – a megértő szeretet pedagógiájának fontosságát hangsúlyozza.
Szűcs Ferenc az egyházi iskolák személyiségfejlesztő tevékenységét,
s azon belül az egészséges identitástudat szerepét elemzi.
A harmadik fejezet a hitre nevelés témája köré gyűjtött
írásokat, amelyek hol a lelkivezető szerzetestanár líraibb (Jelenits
István), hol empirikus (Lukács László) megközelítését prezentálják;
hol a hitnevelés általános társadalmi feltételeinek elemzésével foglalkoznak
(Lampérth Gyula), hol pedig a hitoktatás szakdidaktikájához
járulnak hozzá (Kelemenné Farkas Márta).
Végül a negyedik blokk az egyes tantárgyak oktatásának
egyházi iskolákban felmerülő speciális vonásait veszi sorra: a természettudományos
tárgyakat (Korzenszky Richárd és Lang Jánosné); az énekoktatást
(Bence Gábor); az osztályfőnöki órák szerepét (Pónya László
és Farkas Márta); valamint két speciális témát: a szexuális
nevelést Dobos László és a tehetséggondozást Harsányi István
tollából.
Ebből a vázlatos ismertetésből is kitűnhet, hogy a kötet milyen
sokféle és gazdag anyagot sorakoztatott fel a vallásos nevelés aktuális
problémáinak tisztázása, az ilyen szellemben működő iskolák szakmai
megsegítése céljából. Az sem baj, ha ez a sokféleség – a vissza-visszatérő
gondolatok miatt – néha csak látszólagos, hisz ez a tény a különböző
felekezetű és különböző generációkhoz tartozó szerzők közötti konszenzus
magas szintjét jelzi. Ezek után már csak azt kívánhatjuk, hogy az
érintett pedagógusok olvassák is el, és szakmai fórumokon
tárgyalják meg ezt a tanulságos kötetet, hogy a keresztény
iskolák valóban ne rezervátumokká, hanem – az egész társadalomra kisugárzó
s a legszélesebb értelemben vett közjót szolgáló – világítótornyokká
válhassanak.
Evangéliumi nevelés lélekben és igazságban. Szerk.
Jancsó Kálmánné, Kelemenné Farkas Márta és Korzenszky Richárd.
Pannonhalma, 1996, Bencés Kiadó és Terjesztő Kft., 312 p.
Gereben Ferenc