„A magyarok szeretik a feketét”

– Fábián Pál Manuale della lingua ungherese című nyelvkönyvének
magyarságképéről –

Nem lehet közömbös, hogy a külföldiekben milyen kép alakul ki a magyarokról, illetve Magyarországról. Azt a képet, amely egy másik nemzetben rólunk kialakul, befolyásolják azok a nyelvkönyvek is, amelyeket a magyarul tanuló külföldiek forgatnak. Bár elsődleges feladatuk nem lehet az, hogy részletesen bemutassák Magyarország kultúráját, történelmét és kortárs valóságát, fontos, hogy az általuk közvetített információk korszerűek, hitelesek, koherensek és könnyen feldolgozhatóak legyenek. Bár sok magyar nyelvkönyv készült a külföldieknek általában, csak egy szól kifejezetten az olasz anyanyelvűekhez: a Fábián Pál által írt Manuale della lingua ungherese.

Az alábbi írásban ezt a tankönyvet vizsgálom meg abból a szempontból, hogy milyen magyarságképet közvetít használóinak. Mit árul el a magyar történelemről, a hagyományokról, a kultúráról, a földrajzról, a turisztikai látványosságokról, a praktikus tudnivalókról és a különböző magyar szokásokról?

A tankönyvről

Fábián Pál tankönyve kezdő nyelvtanulóknak készült. Első kiadása 1971-ben, utolsó és egyben ötödik kiadása 1991-ben jelent meg. Valamennyi kiadását a Tankönyvkiadó gondozta.

Az áttekinthetően, logikusan strukturált tankönyv 365 oldal terjedelemben, 28 leckében mutatja be a magyar nyelvet. Az elején olasz nyelvű bevezető fejezet áll, amelynek alfejezeteiben főként a magyar nyelv eredetéről, történetéről, helyesírásáról és fonetikai sajátosságairól olvashatunk. Az egyes leckék olvasmányra, szószedetre, nyelvtani magyarázatokra és feladatokra tagolódnak. A szószedet kétnyelvű, a nyelvtani magyarázatok olaszul szerepelnek. Az egyes leckék széles témaköröket ölelnek fel, és olyan területeket járnak körbe, mint a család, lakás, betegség, szálloda, vendéglátóipari helyiségek, vásárlás, levélírás, utazás, a magyarországi városok. A szövegeket fekete-fehér rajzok illusztrálják.

Az a kezdő nyelvtanuló, aki Fábián Pál magyar tankönyvét eredményesen forgatja, és mind a 28 leckét alaposan áttanulmányozza, körülbelül 1500 szavas magyar szókincsre tesz szert, és középhaladó szintre jut el.

A bevezetés

A könyv olasz nyelvű bevezető része egy rövid előszóból és a Néhány információ a magyar nyelvről című fejezetből áll. A könnyed hangnemű előszóban a szerző az olasz–magyar történelmi, irodalmi és művelődési kapcsolatok fontosabb epizódjait idézi fel, és méltatja a két nép barátságát, kölcsönös rokonszenvét.

Ennek a résznek a különböző alfejezeteiben mindenekelőtt a magyar nyelv eredetéről és történetéről olvashatunk. Megtudjuk, hogy a magyar a finnugor nyelvek közé tartozik. Ez fontos információ a tanulók számára, mert utal a magyar nép eredetére. Magyarázatot ad arra a kérdésre is, hogy miért más nyelvcsaládba tartozó népek veszik körül a magyarokat a Kárpát-medence térségében.

Az utolsó alfejezetben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy nehéz-e a magyar nyelv elsajátítása. Fábián Pál az olasz és a magyar nyelv nyelvtani rendszerét összehasonlítva arra a következtetésre jut, hogy túlzás ezt állítani. Ez a rész nagyon hasznos, hiszen az olaszokban az az általános sztereotípia él a magyar nyelvvel kapcsolatban, hogy rendkívül nehezen tanulható. Ez pedig sokakat elrettent attól, hogy egyáltalán megkíséreljék elsajátítani. Fábián Pál igyekszik enyhíteni a nyelvtanulókban ezt a szorongást: a magyart más nyelvekkel összevetve arról próbálja meggyőzni őket, hogy a magyar nyelv nem nehéz, csak más: jobban eltér az olasztól, mint például a francia.

A bevezető rész áttekinti a magyar nyelv helyesírását, hangrendszerét és fontosabb fonetikai szabályait is, majd a két nyelv közötti eltérésekre irányítja a tanuló figyelmét. Ez a nagyon hasznos összevetés a magyar nyelvtan rendszerének leírása során végig visszatér: a szerző az olvasmányok után található nyelvtani magyarázatokban mindig kiemeli a hasonlóságokat és a lényeges eltéréseket.

A magyar történelem és kultúra

Történelmi, földrajzi, kulturális, idegenforgalmi és egyéb információkat vagy utalásokat mind magukban az olvasmányokban, mind a lábjegyzetekben és az illusztrációkban találunk. Ezek az információk azonban – mint az alábbiakból is látni fogjuk – csak ritkán állnak össze egységes, koherens képpé. Összeválogatásuk átgondolatlannak, kissé önkényesnek tűnik. Ez persze annak a következménye, hogy az olvasmányok megszerkesztése közben a szerző inkább a nyelvi tudnivalókra, mint a szövegek tartalmi mondanivalójára összpontosított.

Különösen igaz ez arra a képre, amelyet a tankönyv a magyar történelemről közvetít. A nyelvtanuló csak kevés és töredékes információt kap. Budapest a római korban, a honfoglalás, István király, Szent Gellért, Mátyás király és az 1848–49-es szabadságharc – ezek azok a korok, események és személyek, amelyeken keresztül bepillantást nyer a magyar történelembe, hol csak utalásszerűen, hol pedig kissé bővebben.

Ahhoz, hogy a könyv valóban felkeltse olvasói érdeklődését a magyar történelem és általában Magyarország iránt, legalább a lábjegyzeteknek kellene bővebb magyarázatot fűzniük a futólag felidézett eseményekhez. Az 1848–49-es szabadságharc koráról például csak annyit tudunk meg, hogy a szabadságharc után az osztrákok citadellát építettek a Gellért-hegyen (111. o.). A szerző semmit nem árul el ennek történelmi okairól, pedig az olasz olvasókban felmerülhet a kérdés: mit kerestek az osztrákok Budán? Nem tér ki bővebben a Monarchia korára sem, pedig ennek történelmi és kulturális öröksége meghatározza a kortárs magyar viszonyokat és kultúrát, építészeti emlékei ma is uralják nagyvárosaink városképét. Általában a múlt század közepe óta eltelt időszakról csak áttételesen, utalásokból szerezhetünk információt. Ezt természetesen az is magyarázza, hogy a nyugat-európaiaknak írott nyelvkönyveknek apolitikusoknak kellett lenniük. A fontosabb történelmi korszakokat – a jelenre gyakorolt hatásuk okán – mégis szerencsés lett volna nagy vonalakban felidézni.

Az olvasmányok egyetlen magyar tudósról, költőről, íróról, filmrendezőről, képzőművészről vagy zeneszerzőről sem tesznek említést, és nem hívják fel a nyelvtanuló – vagyis a kutató, potenciális turista vagy üzletember – figyelmét a színművészetre vagy az operára sem. Így például a nyolcadik leckében egy magyar fiatalember városnézés közben a Vörösmarty teret mutatja meg olasz barátainak: „Középen kis padokat, zöld fákat, színes virágokat és egy szobrot látunk. A szobor fehér, a padok sárgák” – meséli a fiatalember, és ennél nem is tud meg többet a nyelvtanuló a szoborról, pedig legalább egy lábjegyzetben érdemes lett volna pár szót írni Vörösmartyról. A kilencedik leckében láthatunk egy Petőfi-szobrot a nyelvtani magyarázat illusztrációjaként, de itt sincs lábjegyzetnyi magyarázat sem arra, kit ábrázol. Hiányoznak a versek és irodalmi szemelvények is, amelyek szintén elárulnának valamit a magyarságról, és – különösen az előbbiek – megkönnyítenék a nyelv elsajátítását is. A magyar kultúra szerepének hangsúlyozása pontosabbá tenné azt a szükségszerűen sztereotip képet, amelyet a legtöbb külföldi Magyarországról alkot.

A kortárs Magyarország

Sokkal több és alaposabb ismeretet nyújt a tankönyv Magyarország jelenéről, mint múltjáról. Ezek az információk azonban szükségszerűen alárendelődnek annak, hogy a tankönyv 1971 óta változatlan kiadásokban jelent meg, és mindmáig magán hordja a kor vonásait.

A különböző olvasmányokból a nyelvtanuló megismeri Budapestet, a Balatont és környékét, valamint a Hortobágyot és Debrecent. A lábjegyzetek említést tesznek Egerről, Tokajról, Visegrádról és Esztergomról is. A tankönyv a legrészletesebben a fővárost, majd a Balatont és környékét mutatja be. Megismerhetjük a debreceni egyetemet is, ami azért fontos, mert sok olaszországi egyetemen Fábián Pál könyvét használják a magyaroktatásban, és az olasz diákok többsége eljut a Debreceni Nyári Egyetemre. A Hortobágyról a huszonhetedik lecke olvasmányából többek között megtudjuk, hogy itt „A XVI–XVII. században az erdőt kipusztították, ezért lett pusztává ez a terület. ...A végtelen puszta lakatlan volt, csak a pásztorok éltek itt tavasztól őszig ...” (279. o.) Esztergom kapcsán csak azt tudjuk meg a lábjegyzetből, hogy ez a város a Dunakanyar egyik történelmi városkája (184. o.), holott a város és az itt emelt bazilika mint a magyar történelem egyik meghatározó helyszíne idegenforgalmi nevezetességként sem elhanyagolható. A könyv talán kedvcsinálóként ennél szisztematikusabban is felidézhette volna az ország érdekesebb látványosságait, egyedi vonásait, hiszen mindazok, akik elkezdenek magyarul tanulni, szeretnének egyszer eljutni az országba, és szeretnének minél több használható információt begyűjteni. A könyv nem igyekszik megragadni és kamatoztatni azt a figyelmet, amely már a kezdő tanulóban is megvan.

Az egyik olvasmány témája Magyarország éghajlata. Ez nagyon hasznos, hiszen e téren is számtalan téves sztereotípia él az olaszokban: e tanulmány szerzője már nemegyszer találkozott olyan megállapításokkal, amelyek szerint országunk klímája Szibériáéhoz hasonlatos. (Az ilyen nézetek azt is tükrözik, hogy a külföldiek sokszor politikai sztereotípiáik alapján vonnak le általános következtetéseket – amiből persze az is következik, hogy nem haszontalan, ha egy nyelvkönyv említést tesz az ország mai törekvéseiről, nyugat-európai orientációjáról is.) A huszonnegyedik lecke Magyarország éghajlatát úgy mutatja be, hogy azt nagyon találóan egy olasz városéhoz, Velencééhez hasonlítja.

A nyelvkönyv a magyarokat kedvesnek, vendégszeretőnek és segítőkésznek ábrázolja. A turisztikai információkból kiderül, hogyan juthat el az olasz turista Magyarországra, hogyan válthat pénzt, adhat fel levelet, vásárolhat például bort, cigarettát, illatszereket, egy tekercs filmet és emléktárgyakat, illetve hogyan rendelhet kávét vagy édességet egy eszpresszóban. Ezek az információk sokoldalúak, azonban már elavultak. Mert mit is gondolhatnak az olaszok, ha azt olvassák, hogy a trafikban az eladó mint figyelemre méltó újdonságot kínálja a füstszűrős cigarettát? A további vásárlási szituációkból a tanuló tájékozódhat a 25 évvel ezelőtti árakról: megtudja például, hogy egy fekete-fehér képeslap kettő, egy hanglemez 60 forintba kerül. Bár a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az árak a tankönyv első kiadásának évére vonatkoznak (72. o.), ezeket talán szerencsés lett volna legalább az utolsó kiadásban korrigálni, tekintettel az azóta megváltozott helyzetre. A nyelvtanuló nem értesül az élelmiszerboltok választékáról sem, így nem ismeri meg az olyan jellegzetes magyar termékeket, mint például a libamáj, a szalámi vagy a pálinka.

A magyar étkezési szokásokról nem sok derül ki: megtudjuk, hogy „a magyarok szeretik a feketét” (92. o.), amit az eszpresszószituáció is alátámaszt: mindkét magyar szereplője kávét rendel (71–72. o.). Az étteremszituációból megtudjuk azt is, hogy „a magyarok korán szeretnek vacsorázni” (127. o.). Megismerjük néhány magyar étel nevét: például a gulyásét, a halászléét vagy a pörköltét. Ezek az információk hasznosak, és jellemzőek a magyar étkezési szokásokra és a magyar konyhára, de nem biztos, hogy a leghasznosabbak és a legjellemzőbbek. Az éttermi jelenetben például azt olvashatjuk, hogy a magyar házaspár kövér, és halászlét eszik, amiben erős paprika van. Mindez azt sugallhatja, hogy a magyarok általában kövérek, mégpedig attól, hogy erős ételeket esznek.

Más a helyzet az italkínálattal: egy vásárlási szituációból részletesen megismerkedünk a leghíresebb borfajtákkal, a lábjegyzetekből pedig az ismertebb bortermő helyekkel is. Az idelátogató külföldieknek éppen ilyen és hasonló információkra lenne szükségük: meg kell valahogy szerezniük azt a tudást is, amellyel tájékozódhatnak a magyarországi viszonyokról és sajátosságokról.

A fentieket összegezve mégis azt állapíthatjuk meg: nem biztos, hogy az olasz nyelvtanuló a különböző magyarországi érdekességekről és sajátosságokról súlyuknak megfelelően kap információkat. Így pedig magyarságképe sem sokoldalú, hanem pontatlan és sematikus lesz. Az aránytalanság és a szűkszavúság jellemzi a földrajzi tudnivalók és az étkezési szokások ismertetését is. Természetesen egy nyelvtankönyvnek nem feladata, hogy megismertesse olvasóját a kérdéses ország történelmének és kultúrájának rejtelmeivel, az azonban elvárható tőle, hogy megpróbálja felhívni a figyelmét azokra a sajátosságokra, amelyekkel otthon nem találkozhat. Fábián Pál könyve azonban e tekintetben felszínes marad: színesebb lett volna, ha a szerző beleválogat például néhányat azokból a közismert anekdotákból és történetekből, amelyek olyan jól jellemzik Magyarország egyik legfontosabb kulturális sajátosságát, jelesül azt, hogy két kultúra határán fekszik, és történelme során hol keleti, hol pedig nyugati befolyás alatt állt.

Az illusztrációk

Külön említést érdemelnek a tankönyvet illusztráló rajzok, amelyek – az olvasmányokhoz hasonlóan – változatlanok az első, 1971-es kiadás óta. Egy nyelvkönyv illusztrációi talán a szövegeknél is többet árulnak el, különösen azoknak, akiknek nyelvtudása még ilyen hiányos. Fontos, hogy az egyes jeleneteket illusztráló rajzok találóak és könnyedek legyenek. Ennek nemcsak esztétikai, de tanuláslélektani okai is vannak: egy nyelvkönyv illusztrációinak esetleg a tanuló lankadó figyelmét is fel kell ébreszteniük. A tankönyv rajzai a hetvenes évek szülöttei: szürkék, humortalanok és fantáziátlanok, így aztán nem lehet csodálkozni azon, ha egy olaszul tanuló első magyarországi látogatása alkalmával meglepetéssel tapasztalja, hogy a tankönyvből szürkének megismert Magyarország milyen színes, hogy nálunk fák és virágok is vannak. A lakásbelsők, a különböző szolgáltatóhelyek (fodrászat, boltok, eszpresszó stb.) berendezéseinek ábrázolása és az emberek ruházata a hatvanas évek formai világát, divatját tükrözik. Ez két okból sem tesz jót Magyarország megítélésének. Egyfelől félreérthető: a nagyon tudatlan olvasóban megerősítheti azt a posztszocialista országokkal kapcsolatban kialakult sztereotípiát, hogy ezek megrekedtek a fejlődés egy korábbi fokán. Másrészt pedig az igénytelenség látszatát kelti: az olvasó joggal fogalmazza meg magában azt a kérdést, hogy miért nem lehetett legalább az illusztrációkat átdolgozni.

Összegzés

A Manuale della lingua ungherese első kiadásának megjelenése óta több mint negyedszázad telt el, ez idő alatt pedig sokat változott Magyarország és az idegennyelv-oktatás módszertana is. E tankönyv korszerűtlen, töredékes és nem hiteles magyarságképet tükröz.

Szükség lenne egy olasz anyanyelvűekhez szóló új magyar nyelvkönyvre, amelynek arra kellene törekednie, hogy az ország történelméről és kulturális hagyományairól koherens, teljes és mégis könnyen emészthető információkat közvetítsen. Emellett tükröznie kellene a közelmúlt történelmi és gazdasági változásait, a kortárs magyar valóságot és hazánk európai orientációját is. Ma is sok olasz egyetemen oktatják a magyar nyelvet és irodalmat, a Debreceni Nyári Egyetem tanfolyamaira is minden évben szép számban jönnek el a magyar nyelvet tanuló olasz hallgatók, van tehát igény egy korszerű, érdekes és informatív tankönyvre.

Miklós Magdaléna