Pataki Ferenc köszöntése

Pataki Ferenc neve mellett a Ki kicsoda? 1998. évi kötetében a „szociálpszichológus” megjelölés áll, a most megjelent Pedagógiai Lexikonban pedig azt olvasom, hogy Pataki Ferenc „pszichológus”. Mégis inkább neki magának higgyünk, aki 1982-ben Nevelés és társadalom című válogatott tanulmányait tartalmazó kötetének előszavában ezt írta:

„E sorok írója 14 évesen, egykori negyedik gimnazista házitanítóként kezdte ťpedagógiai pályájátŤ. Azóta így vagy úgy, népi kollégiumi igazgatóként vagy általános iskolai tanárként, ifjúsági mozgalmi funkcionáriusként vagy kutató pszichológusként sohasem szűnt meg pedagógusnak lenni. Legalább ezzel áltatja – olykor vigasztalja – magát. Legfeljebb ťfegyvernemetŤ változtatott hát, de sohasem kér obsitot azok köréből, akik a hazai nevelésügy gondjai és tennivalói felett töprengenek, s jobbításáért éppen adott lehetőségeik szerint cselekedni igyekeznek.”¹

Én hát a pedagógus Pataki Ferencet köszöntöm. Ő az én életembe is pedagógusként „vonult be” a 60-as évek második felében, amikor iskolaigazgatóként több éven át iskolából kibukott,e szerencsétlen gyerekekkel-fiatalokkal foglalkozhattam. Talán megbocsátható a megemlékezőnek, hogy a maga személyes történetével hozakodik elő, de mentsége, hogy abban nagy szerepet játszottak s játszanak ma is azok a nevelői és más társas érintkezési tapasztalatok, amelyek értelmezésében örömmel lelt segítőtársra Pataki Ferenc műveiben. Ezekből mindig is kiolvasható volt a tudományosan megalapozott meggyőződés, miszerint: ha valaki valóban pedagógus és nem csak iskolai hivatalnok, akkor pszichológus is meg szociálpszichológus is egyszerre.

Pataki tudósi lényegének (s bár személyesen nem ismertem gyakorló pedagógusi munkáját, meggyőződésem, hogy annak is) a pedagógia, a pszichológia, a szociológia nem egy-egy oldala, nem is egy-egy „állomása”, még csak nem is változó „fegyvernemei” – ahogyan maga állítja –, hanem egybefonódott alkotóelemei. Olyanok, mint a sodort kötél szálai. Nem lehet ez másként annál, aki szerint „A nevelésnek mint szubjektív tevékenységnek a tárgya ... nem egyszerűen a gyerek, nem a nevelő tevékenysége, még csak nem is a nevelő és a nevelt együttes tevékenysége, hanem a személyiség társadalmi fejlődésének objektív folyamata, pontosabban e folyamat célszerű (teleologikus) irányítása és szabályozása. Más szóval: a nevelés tárgya a maga társadalmi kapcsolataiba, konkrét életviszonyaiba, tevékenységi formáiba ágyazott gyerek fejlődő élettevékenysége.”² A társadalmiságában felfogott egyén tehát – Pataki szerint – nem egyfelől természeti, másfelől társadalmi lény, hanem a természeti és társadalmi meghatározottságok dialektikus egysége, méghozzá egyedi, megismételhetetlenül sajátos egysége: szociálpszichológiai „objektum” tehát, akit mint egyént, mint szubjektumot csak emberi viszonylataiban, tehát csak társadalmiságában lehet a nevelés számára érthetővé és hozzáférhetővé tenni.

Pataki Ferenc a pedagógiai tevékenység tudományos alapjaiért szikár logikával, de szenvedélytől átfűtött stílusban érvelve egyszerre hangsúlyozta az egyénnek mint pszichikailag sajátos lénynek a tiszteletét és társadalmi meghatározottságát. A kor divatos kifejezésével élve: „kétfrontos” harc volt ez azért, nehogy a pedagógia politikai (tehát alapvetően társadalmi) indíttatású vulgarizálását egy, az egyén veleszületett öntörvényűségét a társadalmisággal szemben abszolutizáló pszichológiai indíttatású vulgarizálás váltsa fel.

Különös jelentősége volt ebben a szellemi harcban a közösség tudományos értelmezésének, az egyén és a közösség dialektikus kapcsolatában rejlő pedagógiai hatásrendszer elemzésének. Pataki elévülhetetlen érdeme, hogy akkor kezdte a közösséget mint pszichikai hatások mágneses terét a pedagógiai figyelem középpontjába állítani, amikor még nagyon is élt az a gyakorlat, amely a közösséget erősen politikai felhangokkal „adoptálta” és adaptálta a magát szocialistának nevező pedagógiába, másfelől, amikor már – éppen emiatt – a pszichológia „partizánjai” úgymond „az egyéniség védelmében” éppen megszabadítani igyekeztek tőle – mint kompromittált fogalomtól – a pedagógiát.

Pataki Ferenc, a maga szigorúan tudományos módján, nem bocsátkozva a pedagógia olykor kisszerű aktuálpolitikai csatározásaiba, írásaival, előadásaival, szenvedélyes érvelésével azoknak segített, akik igyekeztek kiemelni a nevelést a nevelő–nevelt páros viszony szűkös és terméketlen dimenzióiból és ez ebből szükségszerűen következő pedagógiai voluntarizmus csapdájából; segített a nevelés fogalmát kiszabadítani a kor egyeduralkodó neveléselméleti tankönyveinek „kell”-jei közül, és visszahelyezni oda, ahol ténylegesen zajlik: a valóságos életviszonyok és tevékenységek gazdag rendszerébe.

Szervesen illeszkedik ebbe a gondolkodási vonulatba tudományos munkásságának egyik legjelentősebb tette: Makarenko életművének árnyalt, elfogulatlan elemzése. Túlzás nélkül állítható, hogy akik ma Magyarországon értik, ki is volt Makarenko az egyetemes neveléstörténetben, ezt (Makarenkón kívül természetesen) elsősorban Pataki Ferencnek köszönhetik. Pataki Makarenko életművéhez való viszonyában ugyanaz a törekvés jut kifejezésre, mint minden írásában: felmutatni a pedagógiai tevékenységben az egyénre ható bonyolult szociálpszichológiai hatásmechanizmusokat.

Pataki akkor áll elő egy árnyalt, ha úgy tetszik, „pszichologizáló” Makarenko-értelmezéssel, amikor divat volt érdemi gondolkodás és fáradságos közösségszervezés helyett üresre koptatott Makarenko-citátumokkal operálni mintegy a politikai hűség demonstrálásaként.

A 70 éves Pataki Ferencet méltató pályatárs Patakinak is, önmagának is tartozik azzal, hogy a méltatás apropóján külön is megemlékezzék erről, annál is inkább, mert mostanság egy épp ellentétes előjelű, de nem kevésbé politikai indíttatású vulgarizálással találkozhat.

Köszöntöm tehát fenntartások nélküli őszinte tisztelettel és megbecsüléssel – s ha nem venné tolakodásnak, hozzátenném még, hogy szeretettel is – születésnapja alkalmából Pataki Ferencet. És a magam részéről most sem adok neki a pedagógia állapotán kesergő és változtatni szándékozó kollégái nevében obsitot.

Loránd Ferenc