Reneszánsz táncok

„Add vissza mértékét az embernek...”
Weöres Sándor

Történeti táncok ürügyén

A költő valószínűleg nem gondolta volna, hogy idézett sora egyszer olyan írás mottójául szolgál, amelynek témája a régi táncok és a mai ember viszonya kell(ene), hogy legyen. Tulajdonképpen az volna a legegyszerűbb, ha ez az írás a megfelelő és szokásos tudományos és pedagógiai védőbástyák mögül taglalná annak feltétlen szükségességét, hogy a mai ember számára igenis nélkülözhetetlen, hogy pontosan tisztában legyen a régi korok udvari táncainak mikéntjével, máskülönben méltán nevezhetik félművelt bugrisnak, aki meg sem érdemelné, hogy értelmes ember szóba álljon vele.

Az imént megütött kemény hangnem persze csak afféle retorikai eszköz a figyelem felkeltésére, noha nem nélkülöz bizonyos igazságtöredékeket sem. Valóban: miért érdekeljen valakit a történeti tánc? Vagy ha érdekli is, miért tartsa fontosnak, hogy minél többen ismerjék a művészeteknek ezt a sokak által vitatott értékű területét? Valóban olyan lényeges, hogy századunk komoly és felelősségteljes embere ásatag könyvek böngészőinek teóriái alapján bohókás – vagy egyenesen komikus – mozdulatokat tegyen avítt zenék kíséretével? Már átéltük egyszer, hogy zenészek egy kis csoportja „historikus előadásmód” jelszóval vívta évtizedes (máig is tartó) háborúját az általuk konzervatívnak bélyegzett, más iskolán nevelkedett és annak tradícióit feladni nem tudó vagy nem is akaró többség ellen. Mindez mára már úgy tűnik, megtalálja a maga helyét, az „ortodoxok” elismerik és felhasználják az eredményeket, a „régi zenészek” is lehiggadtak, és nem akarnak mindent lapátra tenni, ami nem az ő szájuk íze szerint való. Erre itt az új téma, amin ismét csámcsogni lehet? Hát meddig etetnek még engem ilyenekkel? – kérdezheti (joggal) a csupán zenélni óhajtó zenész, csak tanítani akaró tanár. Nem érdekel, na! Miért várják el tőlem, hogy botcsinálta polihisztor legyek?

Nem egészen erről van szó. Illetve egészen másról. A kultúráról, jelen esetben a történeti táncok ürügyén. Nem az itt a lényeg, hogy valaki tud-e menüettet táncolni, vagy nem. Hanem az, hogy mennyire vagyunk nyitottak a világ felé. Fogalmazhatnánk másképp is: mennyire tudjuk a világot befogadni a saját magántermészetű problémáinkon túl?

Két lehetőségünk van. Vagy csatlakozunk mi is a nagy tömeghez, és a „fizikai” siker reményében életünket a törtetésnek szenteljük, hátha valamit sikerül nekünk is kimarnunk a nagy kondérból. Ez a nap huszonnégy óráját igénybe veszi, másra sem idő, sem energia nem marad. És szép lassan elbutulunk, csőlátásunk vagy egyéb bajunk támad. Félreértés ne essék! Ez az életforma az emberek nagy többségének részéről nem koncepció, hanem kényszerűség. Ha már például tanárnak állt és Uram bocsá', még a gyerekeit is fel akarja nevelni...!

A másik út, hogy megpróbálunk a nagy hajsza közepette is kultúrlények maradni. Ehhez viszont valahogyan „felül kell emelkednünk” a hétköznapokon, és nem hagyni, hogy a bennünk lakozó ember eltűnjék a napi problémák lavinája alatt. Ehhez a kultúra nyújthat segítséget. Tudniillik mi emberek – tetszik, nem tetszik – mintákat követünk. Ezek az alapjai az életvitelünknek. Tanulunk ezekből a mintákból. Vagy azért, mert beváltak, és érdemes rájuk alapozni, vagy nem váltak be, és akkor legalább tudjuk, hogy mit kell elkerülnünk. (Persze a történelem sokszor nem hagyja magát befolyásolni az efféle elméletektől.)

Nézzünk körül! Miféle viselkedési mintákat látunk, tálalnak elénk, nyomnak a markunkba, ordítanak a fülünkbe? Reklám... ugye nem kell részleteznem?

Mit tanulhatunk a régi korok emberétől – jelen esetben például a táncon keresztül?

Mindenekelőtt szögezzünk le valamit. A táncolás soha nem volt magában való. Mindig szétválaszthatatlanul összekapcsolódott az általános viselkedéskultúrával. Ennek pedig mindig is valós törvényei voltak, amelyek megtarthatóak és megtartandóak voltak egész egyszerűen azért, mert az emberi magatartás és egymáshoz való viszony legalapvetőbb szabályain alapultak. Ezek ismerete és alkalmazása nélkül fel sem merült annak a lehetősége, hogy valakit komolyan vegyenek. Talán kicsit dogmatikus és hajánál fogva előrángatott gondolat, de valahol igaz, hogy a külső megnyilvánulások (jelen esetben a mozgás) rendezettsége visszahat a belső szabályozottságra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha valaki nem tud táncolni, akkor gondolkodni sem! Itt pusztán arról van szó, hogy az embernek szüksége van önfegyelemre, önkontrollra. És ennek kialakításához, megtanulásához minél több segédeszközünk van, annál jobb. (Ezt a gondolatot egyébként annak idején minden valamirevaló tánckönyv legelején kifejtették ilyen vagy olyan közvetlenséggel és részletességgel.) Tehát a táncnak soha nem az ugrabugra volt az egyetlen célja.

Ha valaki veszi a fáradságot és belemerül a régi korok világába – teljesen mindegy, hogy tánc, zene, képzőművészet, irodalom vagy bármi segítségével –, akkor minták tömegét látja maga előtt, ráadásul az idő jóvoltából kellő távolságra ahhoz, hogy nyugodtan vizsgálódhasson, és eldöntse, mit tart megfontolásra méltónak. Ő választ, saját jószántából, senki nem kényszeríti.

Ha kicsit belebújunk a régi korok embereinek bőrébe, akkor voltaképpen az életükben is részt veszünk. A kultúrájukat (kulturáltságukat) is magunkra vesszünk. Egyik terület szinte szükségszerűen elvezet a másikhoz. Az irodalom a történelemhez, a történelem az emberek és gondolkodásmódjuk, ezek kifejezési formáinak minél sokoldalúbb megismeréséhez, gondolataik, érzéseik, a világra való reflexióik megtapasztalásához. Ha már benne vagyunk, akkor az ismeretek maguktól vonzzák egymást. A zenétől már csak egy ugrás a táncok ismerete, és máris afféle modern Gulliverként az adott kor embere életének kellős közepében találjuk magunkat. Csodálatos világ a kultúráé. Mese, amit saját magunk élünk át...

Stop! kiálthatnak többen. Manapság kinek van erre ideje, kedve, energiája? Bárkinek, akinek igénye van rá. Aki felfedezi, hogy nem ő maga és a saját vélt vagy valós problémái mozgatják a világot. Aki még nem felejtett el játszani. Aki még tud tiszta szívvel örülni valaminek. Akinek még van a tarsolyában belülről jövő őszinte mosoly. Aki még örül, ha örömet szerezhet. Aki még tud ma és itt is emberként létezni. Akinek az érzékszervei még nincsenek elmeszesedve, és fel tudja fogni az élet apró szépségeit. Aki nem ül fel a mindenfelől rázúduló gátlástalan hazudozásnak, mert képes a saját fejével is gondolkozni.

Persze annak idején ők sem voltak szentek. Nagyon is nem. De a hibáik – ha mégoly nagyok is – emberi mértékűek voltak. Már akkor is voltak jellemtelen emberek, de legalább „volt gyerekszobájuk”. Ha nem is mindig alkalmazták, de legalább elméletben volt fogalmuk az alapvető emberi viselkedés szabályairól, az egymás iránti tiszteletről. Az „értelmiség” – akkor a pedagógus valóban annak számított – valóban művelt volt. És ma? Nézzünk körül az iskolák, sőt a tanárképző főiskolák tájékán. Nemigen van olyan tanári szoba, ahol ne lenne fellelhető egy-két, bár silány, de agyonreklámozott, divatos folyóirat egy-egy példánya. Ez persze nem lenne baj. A baj az, hogy az ember gondolkodásmódját és világra való nyitottságát alapvetően meghatározza az, hogy milyen kulturális tartalom tölti ki az életének nagyobbik részét. Nézegetjük a szintén jelenlévő Lakáskultúrát. Meg ismerőseink új lakását. Csodás házak, fantasztikus látvány, ötletkavalkád. Esztétika (is). De egyvalami feltűnt-e már Önöknek is? A könyvek – hogy úgy mondjam – „szórványos” jelenléte...? Hogy drágák? Persze, de én – tudjuk – nem erre gondoltam...

Lelki könyvespolcaink egyre üresednek. Még jó, ha valaki a szülői házból magával hoz rávalót. De manapság mindez egyre ritkább. Miért? Mert meg kell érte dolgozni. Mint minden értékért. És ma a számítógép, a háztartási csodamasinák korában ez már nem divat. Fáraszt. És lassanként teljesen átalakul az értékrendünk. Talán a műben idézett fohászt így (is) kellene megfogalmaznunk: Add vissza értékét az embernek...?

Hogy ennek az egésznek mi köze a történeti táncokhoz? Hát ez az...

Kovács Gábor: Reneszánsz táncok. Megjelent a Garabonciás Alapítvány gondozásában, vásárolható és megrendelhető a Mentor könyvesboltban (1074 Budapest, Rákóczi út 54. Telefon 342-21-21).

Kovács Gábor