A világ globalizációjáról

A Magyar Televízió 1. 1997. november 8-i Tudósklub műsorának résztvevői: Almási Miklós, az ELTE professzora, Cs. Gimesi Éva, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtörténet-professzora, Kontra Miklós nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa és Molnár Gusztáv politológus. A beszélgetést Csepeli György szociológus vezette. Az alábbiakban részleteket közlünk a vitából.

– Csepeli György: A világ globalizációja, egységesülése, amelynek meglepő jeleit tapasztaljuk és amely a mai beszélgetés témája, megérdemli a többoldalú megvilágítást. A világ, amióta emberek élnek benne, feltehetően egyfajta fókusz, centrum felé tart, de az a benyomásom, hogy a hidegháború elmúltával, a két világrendszer eltűnésével a XX. század utolsó harmadában egy új világrend van létrejövőben. Az a kérdésem, hogy ebben a globalizációs folyamatban ez az új világrend mennyiségi változás-e, egy az eddigi lépések sorában, vagy minőségi változás, mégpedig olyan, amely az élet minden területére: kultúrára, gazdaságra, kommunikációra, demográfiára egyaránt kihat.

– Almási Miklós: Azt hiszem, itt új jelenségről van szó. Olyan világban élünk, amelyben egy erős cezúra áll mögöttünk, és megkezdődött egy új korszak. A globalizáció a gazdaság felől tekintve a tőke, a pénz, a munkaerő és az információ szabad áramlását jelenti a világban. A leggyorsabban természetesen az információ és a pénz fut, és ezt a hidegháború befejeztével indította meg a világ. Én ezt új kapitalizmusnak nevezném, amikor is leomlottak azok a falak, amelyek a közelmúltban – főképpen Nyugat- és Kelet-Európa között – megakadályozták például, hogy egy országhatáron keresztül pénzt lehessen kivinni. Az egyik ország pénzét – ha valahogy elrejtve ki is lehetett vinni – nem volt könnyű más pénzre váltani, mert az állam védte a pénzt. A falak leomlásával a pénznek és az információnak olyan áramlása indult meg, ami addig elképzelhetetlen lehetőségeket teremtett.

– Csepeli György: A világpolitika szempontjából minőségi vagy mennyiségi változás az, amiről beszélünk?

– Molnár Gusztáv: Ha csak a pénzfolyamatokat és az információáramlást nézzük, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy teljesen új helyzet előtt állunk, ez tulajdonképpen a világ egységesülésének a már bekövetkezett ténye. Én mégis óvatos volnék, és azt mondanám, hogy új világrendről még nem lehet beszélni. Igazából az úgynevezett geopolitikai nagy térségek korszaka az, ami majd elkövetkezhet. Létrejön valami, ami egyértelműen a nemzetállami szint fölött van, de ugyanakkor határozottan a világegység alatt. Még nem dőlt el, hogy a világnak mely térségei lesznek képesek most egyfajta „civilizációs államot”, olyan „szuperállamot” létrehozni, amely nyitott a világ minden más része felé. Ezeket nem valami önmagukba zárkózó térségeknek kell elképzelnünk. Mindamellett azt hiszem, hogy az autoritás elmozdulóban van a nemzetállam szintjétől lefelé is és fölfelé is. De nem lesz világállam. A Nyugat bizonyos értelemben némi helyzeti előnyt élvez a többi civilizációval szemben, hiszen megindult már a nemzetek fölötti intézmények kiépítésének útján. Úgy gondolom, hogy például a délkelet-ázsiai pénzügyi problémák az utóbbi időben nagymértékben abból is adódtak, hogy Ázsia – a világ pillanatnyilag talán a legdinamikusabb régiója – egyszerűen nem rendelkezik nemzetek fölötti struktúrákkal.

– Csepeli György: Kérdés az, hogy a bábeli örökség valamilyen módon akadályát képezheti-e a globalizációnak, vagy megoldódik ez a probléma egy világnyelv révén?

– Kontra Miklós: Majd meglátjuk, hogy megoldódik-e. Az biztos, hogy nyelvészkörökben elég nagy ijedelmet keltenek azok a vizsgálatok, amelyek prognosztizálása szerint könnyen előfordulhat, hogy száz év alatt, azaz 2100-ra a ma élő orális nyelveknek a kilencven százaléka kipusztul. Van a világon mondjuk 2000 nyelv, de ebből egymillió fölötti lélekszámú nyelv alig van háromszáz. Ha ez a jóslat beválik, és tényleg eltűnnek a nyelvek a földről, az nem lesz jó senkinek. Nem lesz jó azoknak, akiknek nyelvet kell cserélniük, de nem lesz jó az emberiségnek sem, mert a kulturális örökségünk egy nagyon nagy részétől el kell búcsúznunk. Vannak olyan vizsgálatok, amelyek a nyelvi sokféleséget és a biodiverzitást egységben szemlélik, és úgy tűnik, van is interakció a kettő között. Mindenképpen az a jó a világnak, hogyha nem lesz egy szupernyelv, hanem minél több nyelv marad életben.

– Csepeli György: Számunkra valóban kérdés az, hogy a világnak mi lesz jó és mi lesz rossz. Itt, ennél az asztalnál ezt nem tudjuk egyértelműen eldönteni, és végképp nem tudjuk befolyásolni sem. Melyik az a nyelv – az eddigi tények alapján –, amely már ezt a fajta világkapitalizmust, civilizációs integrálódást szervezi? Az angol? Ennek az angolnak van-e köze ahhoz az angolhoz, amit mondjuk Nagy-Britanniában beszélnek?

– Kontra Miklós: Nincs. De hát Amerikában sem úgy beszélnek, nem beszélve Ausztráliáról és a többi országról. Ez egy ilyen „lingua franca” egy mindenkinek való nyelv. A kiejtés annyiféle, ahányan beszélik, de azért általában megértik egymást az emberek.

– Csepeli György: Miért kell bekövetkeznie más nyelvek kihalásának? A kettő nem férhet meg egymás mellett mint anyanyelv és második nyelv?

– Kontra Miklós: De megférhet. Kétnyelvűséget el lehet képzelni úgy, hogy egymás mellett élnek, körülbelül azonos rangúak, azonos presztízsűek, és mondjuk auditív viszonyban vannak egymással. A nyelvészek és oktatási szakemberek félelme az, hogy miközben terjednek a nagy nyelvek, nem élnek, virulnak mellettük a kicsik, hanem az a fajta ideológia kíséri a nagy nyelvek terjedését, hogy aki ezt beszéli, az aztán igazán birtokába juthat a technikai haladásnak. Aki ezt a nyelvet beszéli – például az angolt –, az aztán igazán megtanulhatja, mi az a demokrácia, mert az angol a demokrácia nyelve. És ebben implicite benne van az is, hogy a kis nyelv – esetünkben a magyar – nem annyira a demokrácia nyelve. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de sokan gondolhatják úgy, hogy tényleg az lesz jó számukra, hogyha angolul megtanulnak minél gyorsabban, és talán az sem baj, hogyha az itthoni kommunikáció nem is lesz olyan sokrétű, mint amilyen most.

– Csepeli György: Úgy látszik, jobb lenne, ha a demokrácia nyelve helyett a nyelvek demokráciájában gondolkoznánk. A nyelveken irodalmakat írnak. A kérdésem az, hogy ebben az egységesülési folyamatban, amit globalizációnak nevezünk, a kultúráknak, a különböző tudáskészségeknek, a kánonoknak a békés egymás mellett élése prognosztizálható-e, vagy pedig ez a fajta nyelvi imperializmus átfordulhat kulturális imperializmusba is?

– Cs. Gyimesi Éva: Valóban problematikusnak látom ezt a kérdést. Ha megnézzük, hogy a modern nyugati civilizációk egységesülése milyen szinten áll most, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek az országok lassan, de biztosan belenőttek egy egységesülő Európa intézményrendszerébe, de megvan a saját autonóm intézményrendszerük is ahhoz, hogy ezt a nemzetek fölötti folyamatot ki tudják aknázni a maguk javára. Én a minőségi váltás félelmetesnek tűnő vetületeit elsősorban a kelet-európai országok szemszögéből látom. Mi lesz azokkal a kultúrákkal, amelyekben még nem ment végbe az a modernizációs folyamat, amely a nyugati országokban már végbement? Mi lesz a régiók autonómiájával? Azt hiszem ugyanis, hogy az egységesülést csak úgy helyes fölfogni mint önálló régiók önkéntes vállalását. Úgy látom, a kelet-európai országok egy része most nincs még fölkészülve olyan önálló intézményrendszerrel, és nincs még meg bennük az az infrastruktúra és egyéb szellemi készenlét sem ahhoz, hogy könnyen és önként tudjanak fölzárkózni. Ez némiképpen kényszerűnek fog tűnni, mint ahogy a kommunista ideológia is kényszerűen kívánta boldogítani az emberiség egyharmadát. Úgy tűnik, legalábbis bizonyos kisebb régiók kultúrája számára, mint hogyha most fölülről diktálnának valami hasonló homogén szemléletmódot.

– Csepeli György: Nem úgy van, hogy a centrum és a periféria általában mindig egyfajta kényszert is implikál?

– Molnár Gusztáv: A kelet-európai térséget – s ezt most már innen, Magyarországról úgy tudjuk szemlélni, mint valami hozzánk képest mást, amihez ugyanakkor mindenféle szempontból lényeges közünk van – igaziból az fenyegeti, hogy sikerületlen államok sorával állunk szemben. Itt az a probléma, hogy míg egyetemes jelenség az állami keretek gyengülése, addig vannak térségek, amelyek az állam lazulásával elvesztik az iránytűt, egyszerűen sodródni kezdenek, mert nem tudnak természetes módon részt venni egy szupranacionális folyamatban. Ez a gond Kelet-Európával, és esetleg ez a mi esélyünk is.

– Csepeli György: Hátha arról van szó, hogy ez természetes dolog, és Kelet-Európánál sokkal, de sokkal szerencsétlenebb leszakadók, akár földrészek is vannak, például Afrika.

– Molnár Gusztáv: Igen, csakhogy azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem vigasztaló ezeknek az államoknak a számára. Gondoljunk mondjuk Oroszországra, amely gyakorlatilag sikerületlen állam. A birodalmi szerkezetek szétmállása után nem az a helyzet állt elő, mint mondjuk Angliában vagy Franciaországban, hogy amikor szétment a gyarmatbirodalom, azért megmaradt a nemzetállam. Oroszország küszködik önmagával, nem tud igaziból talpra állni, nem rendelkezik megfelelő állami struktúrákkal. Ugyanakkor ezen már túllépve, épp most már egy szupranacionális, nemzetek fölöttinek kellene kiépülnie, de ehhez sem rendelkezik feltételekkel. Ezt nevezném egyfajta sodródásnak. Ez minket is nagyon közvetlenül érint, mert hiszen mi pont a limesen vagyunk, a határvonalon. Némi szerencsével belülkerültünk a limesen, de azért nagyon is intenzíven érzékeljük azokat a veszélyeket, amelyek a falon kívül vannak.

– Cs. Gyimesi Éva: Azért venném vissza a szót, mert a kérdés második fele közvetlenebbül szólított meg engem, aki a kultúrával és az irodalommal foglalkozom. Úgy látom, olyan méretű kanonizációs szakadékok fognak kialakulni a kelet-európai kultúrákban, az értéktudatban, amilyenekre nem vagyunk fölkészülve. Kénytelen vagyok a saját magyar kultúránk szemszögéből nézni a dolgot, illetőleg csak így tudom ezt a beszélgetést gazdagítani. A mi kultúránk erősen múltorientált kultúra, konzervatív intézményrendszere van. Közben felnőtt egy ifjú nemzedék, a mai tizen-, huszonévesek nemzedéke, akik messze elszakadtak ettől a kultúrától, máris benne vannak az Internetben és mondhatni, hogy „világvándordiákok” lettek anélkül, hogy elmentek volna Nyugatra. Aki ért egy kicsit a számítógéphez, az ma már teljesen elszakadhat a múltorientált, konzervatív kultúrától. De mivel nincsenek intézményes kereteink, egyszerűen nem tudjuk még az előnyeit sem kihasználni annak az egységesülési folyamatnak, amellyel a mi diákjaink már élhetnének, mert egyszerűen nem tudunk elébe menni. Az ő számukra kellene megteremteni azokat az intézményes kereteket, amelyekkel meg tudnánk őket tartani ebben a régióban.

– Csepeli György: Ilyen szempontból nincs különbség a kolozsvári és a szegedi diák között?

– Cs. Gyimesi Éva: De van. Szegedhez képest Kolozsvár messze lemaradt. A szegedi egyetemi könyvtárban a folyosón legalább húsz számítógépen a diákok nyugodtan dolgozhatnak, benne vannak a világkönyvtárakban, az Interneten át az egész világ információs bázisához hozzá tudnak férni. A kolozsvári diákság ilyen értelemben nagyon hátrányos helyzetben van, mindössze néhányan vannak, akik egyénileg vándordiákoskodhatnak az Interneten különböző kis intézmények számítógépein vagy pedig saját számítógépek révén. Ez szervezetten kellene, hogy az intézményrendszerünk korszerűsítéséhez is vezessen, ne csak egyes emberek kiváltsága legyen. Nemcsak attól félek, hogy lesz egy nagy törés a társadalomban azok között, akik nem tudnak együtt haladni ezzel a folyamattal, és azon fiatalok között, akiknek lehetőségük van erre, hanem attól is, hogy behozzák számukra a modernizáció előnyeit, miközben nincs már igazán szilárd hagyománytudatuk, és a modern ismereteket nincs mihez kötni.

– Csepeli György: A kérdés csak az, hogy történhet-e ez másképp. Almási Miklós írásaiból olyan kapitalizmuskép bontakozik ki előttünk, amely voltaképpen a káosznak egészen érdekes alakzata, amely egy pillanatra rendeződik, de csak azért, hogy újabb káosz formáját öltse. És ennek következtében a visszahatások ugyancsak kaotikusak. Nem tudom, hogy amikor azt kívánjuk, legyen kulturális kánon, legyenek emberek, akik jól járnak, és lehetőleg minél többen legyenek, és régiók ne maradjanak hátra, tehát, hogy rendezett legyen a világ, akkor egy ilyen rendezetlen kapitalizmus hogyan képes egy rendezett kultúrát, rendezett társadalmat teremteni.

– Almási Miklós: A globalizáció egyfelől egységesítési folyamat, vagyis a világ errefelé törekszik, ugyanakkor ezzel párhuzamosan szétdarabolódási folyamat is. Kisebb és nagyobb régiók állnak egymással szemben, például az Európai Unió Amerikával és Japánnal, vagy a Távol-Keleten belül Japán és most a föltörekvő kis országok. Vagyis maga a globalizáció konfliktusteljes folyamat. Ezt a konfliktust nem lehet megkerülni, nem lehet letagadni, ez szolgálhat hajtóerőként, de szolgálhat gáncsoló erőként is. Lesznek nyertesei és lesznek vesztesei. Én nem nagyon hiszek abban, hogy ez kaotikus szerkezet, inkább azt mondanám, hogy a kockázati tényezője erősödött föl. Olyan szerkezetnek látom, amelyben nem tudod, hol vannak az aknák, ahova lépsz, ott esetleg fölrobban, vagy éppen egy csodálatos kertbe vezet, amely maga a „paradicsom”.

– Csepeli György: És mitől függ az, hogy felrobbansz vagy nem?

– Almási Miklós: Ezt a kockázatot tulajdonképpen az hozza be a világrendszerbe, hogy túl nagy lett és túl gyors. A globalizáció fogalmához az is hozzátartozik, hogy most itt nagy szereplők, igazi nagy játékosok vesznek részt benne, és mindenki arra törekszik, hogy hatalmas vagyonokat, hatalmas bankkonglomerátumokat, hatalmas országokat hozzon létre és ezek játsszák ezt a nagy kaszinójátékot, amit globalizációnak nevezünk. Másrészt viszont a folyamatok annyira gyorsan történnek, hogy ellenőrizhetetlenné válnak. Senki nem tudja igazából, mi történik, mindenki két lépéssel van az események mögött. Az elmúlt évek bankösszeomlásainak majdnem hogy ez a legfőbb tanulsága: olyan gyorsan történtek az események, hogy senki nem tudta követni. Tehát én abban látom a veszélyt, hogy a nagyság és a gyorsaság a két buktató tényező, beprogramozott kockázat, beprogramozott robbanási lehetőség.

– Csepeli György: Ezek szerint a világ egyszerre egységesedik és egyszerre differenciálódik, civilizatorikus egységekbe rendeződik, és ezeken azon belül is, gondolom, harc van. Ez leírható-e azzal a paradigmával, hogy az angol nyelv valamilyen módon megpróbálja maga alá gyűrni az összes létező nyelvet, vagy pedig nyelvek harcaként is megjelenik?

– Kontra Miklós: Nyelvek harcaként jelenik meg. A nyelvek nem hagyják magukat legyőzni. Mindenkinek eszébe jutnak a franciák és tulajdonképpen a németek is, akik érdekes módon nem kardoskodnak annyira például az EU-beli státusuk mellett – mármint nyelvileg –, mint amennyire gazdasági erejük ezt előírná. Hogyha most egy-két új állam belép az Európai Unióba, köztük Magyarország is, akkor hirtelen ki fog derülni, meddig lehet ilyen demokratikus nyelvpolitikát folytatni, és hol a vége. Pillanatnyilag tizenegy hivatalos nyelve van az Európai Uniónak, ami azt jelenti, hogy száztíz irányban fordítják a dokumentumokat. Ha ezt a mostani működési rendet tovább fönntartanák, akkor három új nyelv hozzáadásával, Lengyelország, Csehország és Magyarország belépésével 68 százalékkal emelkednének a költségek. Biztos, hogy nem fogják fenntartani, hanem valamit ki fognak találni.

– Csepeli György: A fordítást nem lehet komputerizálni?

– Kontra Miklós: Nem. A dokumentumok jogi érvényűek, a komputert nem lehet felelősségre vonni.

– Molnár Gusztáv: Amikor kaotikus folyamatokról beszélünk, egyfajta dezorganizálódásról, a szervezettség gyengüléséről, akkor bizony a civilizációs alapértékeknek a gyengüléséről is beszélnünk kell. Különösen Amerikában van egyfajta „posztnyugatszindróma”. Ez nagyon érdekes, mert mi pontosan abban a pillanatban válunk a Nyugat szerves részévé intézményesen, amikor ott nagyon is érzékelhető egy komoly belső elbizonytalanodás. Azt is lehet mondani, hogy történelmileg szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert egy nagy kalandban fogunk most részt venni, ugyan a periférián, de mégis belül veszünk részt a nyugati civilizáció jövőjét eldöntő kalandban. Alapvető dolgokat kell újraértékelni, bizonyos értékeket meg kell valamilyen módon erősíteni. Ezt a dimenziót legalább olyan fontosnak tartom, mint a kézzel fogható pénzügyi vagy gazdasági folyamatokat.

– Csepeli György: Itt az értékrend a fontos. Eddig nekem úgy tűnt, hogy amikor univerzalizmust emlegettünk, emberi nemet emlegettünk, akkor nagyon erős humánus kritika volt a szavainkban, valami jobbat akartunk, valami emancipatorikusat akartunk. Most azonban ez a globalizáció, amelynek tanúi vagyunk, mint hogyha a történelem végét jelentené, egyfajta triumfálást. A kérdésem az, hol van itt a kritika, hol van az értelmiség független reflexitásának itt hely? Csak a partikularitás szintjén? Csak a saját fészkem melegének féltése terén? Visszahozhatom-e az emberi nemet? Bizonyos értelemben véve megtagadván azt a fajta hamis univerzalizmust, amelynek tanúi vagyunk a McDonald's-on keresztül egészen a kockázati kapitalizmuson át.

– Almási Miklós: Azt hiszem, hogy az értelmiség most nehéz helyzetben van. Lett egy egységes világ, amelyben ez az értelmiség egyszerűen nem találja a helyét. Egyfelől nincs mire támaszkodnia, másfelől rossz a lelkiismerete, hogy ő mint baloldali vagy egyszerűen kritikus értelmiségi rossz lóra tett, vesztett. Ugyanakkor úgy érzem, most kezd lefoszlani a kommunizmus összeomlásának pora vagy a héja, és kiderül, hogy a problémák itt maradtak előttünk. A kritikus gondolkodásnak újra itt van a lehetősége. Például növekvő munkanélküliség van. A kormányok nem szívesen törődnek ezzel, nem tudnak vele mit csinálni. Végül is az értelmiség lesz az, aki próbál javaslatokat tenni. Ugyanígy a szegénység és gazdagság, a társadalomban eloszló jövedelemhányadok, amelyek széthúzzák a társadalmakat, az országokat, nemzeteket, ami megint csak robbanásveszélyt jelent, legalábbis a társadalmi közmegegyezést, a demokrácia alapját veszélyezteti. Tehát a problémák megmaradtak, érzi ezt az a kritikai értelmiség, amely eddig csöndben volt. Az olvasmányaim alapján úgy látom, most kezd föltámadni a kritikai kedv, újra előjönnek régi, akár hatvannyolcas fogalmak, ha más köntösben, átfogalmazva is. De még az útnak meglehetősen az elején járunk.

– Molnár Gusztáv: Az értelmiség hagyományos kritikai funkciója – szerintem – gyakorlatilag megszűnt. Én nem látom semmiféle lehetőségét annak, hogy egy hagyományos értelmiségi attitűd egyáltalán még egyszer meg tudjon honosodni. És még további lépések várhatók a politikai intézmények fejlődése, alakulása körében, amelyek alapvetően megkérdőjelezik az eddigi – mondjuk így – „szent” sztereotípiákat. Gondolok a demokrácia képviseleti jellegének a gyengülésére, arra, hogy a hagyományos liberális polgári demokrácia egyszerűen egyre inkább formalizálódik, és lényeges dolgok szupranacionális szinten dőlnek el, ott, ahol nincs közvetlen demokratikus ellenőrzés. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, egyszerűen megállapítom, hogy ez ilyen irányba mozdult. Én új leviatánokban gondolkodom. Nem azt mondom, hogy egy nagy szuperállam jön létre, hanem különbözők.

– Csepeli György: De mindegyik leviatán valamilyen módon véget vet a nemzeti szuverenitásnak.

– Molnár Gusztáv: Véget vet, és ugyanakkor a hagyományos képviseleti demokrácia egyfajta szolgáltatásként jelenik meg. Ilyen értelemben valamit biztosítania kell: a külső és belső békét, a pénzügyi stabilitást stb. Ezt várják el tőle, és hogyha ezt megteszi, akkor nem nagyon fogja érdekelni az embereket az, hogy legitim vagy nem az.

– Almási Miklós: De épp ezt nem tudja biztosítani. Hogy továbbmenjek a te érveid mentén, ezt a szolgáltatást, amit adnia kellene, keresztülhúzza az új kapitalizmus. Hát gondolj arra, hogy az európai pénzügyi rendszerből hogyan golyózták ki Angliát. Ezt jellemző mai példának tartom arra, hogy ez a fajta nemzetállami vagy kormányzati szolgáltató szerep annyira válságban van, hogy fölötte valaki vagy valami más van már.

– Molnár Gusztáv: Igen, az Eurót például pontosan e miatt a stabilitási funkció miatt erőltetik, és látszik, hogy minden körülmények között létre fogják hozni ezt a közös pénzt, hogy elreteszeljék a spekuláció útját. És valószínűleg sikerülni is fog, más kérdés, hogy milyen árat fizetünk majd érte. Ugyanígy érvényesül a katonai dimenziókban: a NATO ilyen típusú szolgáltatást nyújt, biztosítja a belső és külső békét is. Maga a szövetségi rendszer fölötte áll az államoknak, nincs demokratikus legitimáció, nincs is rá szükség. Azt azért nem mondanám, hogy eltűnik az életünkből a politikának ez az életközelibb dimenziója. Megmarad, csak lokális szinten. Nem a nemzetállam szintje lesz az, ahol érdekelni fog bennünket a politika, hanem a régió, a lokális szint. Ott még vissza is térhet egyfajta politikai érdeklődés, politikai elevenség, és ebben a kettősségben fogjuk leélni az életünket. Az elkövetkező generációk még inkább egy lokális térben, ahol politikailag elkötelezettek. Ott leszünk érintettek, ahol közelről vizsgáljuk azokat, akik így vagy úgy képviselik az érdekeinket, ugyanakkor lesz egy magasabb szint, ahol már nem is érdekel minket, hogy kik választották, választották-e egyáltalán, de azokat a bizonyos szolgáltatásokat, amikről beszéltünk, teljesítenie kell. És ha igen, akkor ez lehet végül is egy új birodalmiság, akárhogy is nézzük.

– Csepeli György: Ennek a lokálisnak lehet nyelvi megjelenése is?

– Kontra Miklós: Lehet. Ha lesznek konfliktusok és több lesz, abban bőven szerepet játszhatnak nyelvi, identitásbeli tényezők is, csak erre általában nem szoktak gondolni az emberek. Itt mindig meg kell magyarázni politikusnak, jó szándékú tanárnak és mindenki másnak is, hogyha az emberek a saját nyelvüket szeretnék használni, és ezt bármilyen módon akadályozni akarják – finoman vagy durván –, akkor ez automatikusan konfliktust gerjeszt. Hogy ez a globalizálódó világ végül is hány nyelvet fog elveszíteni, hány embert fog ezért rosszabb közérzetbe taszítani, és hogy ez hol fog esetleg konfliktushoz vezetni, azt én nem tudom, de ezzel számolni kell.

– Cs. Gyimesi Éva: Vajon ez az az egyetemesség, amire vágytunk? Az értelmiségnek hosszú ideig tartó hagyománya volt Európában, hogy az egyetemes dimenziót a partikuláris fölé rendelte. Nagyon sok vonzó eszmény ebből a nézőpontból származott. Van ennek az egyetemességnek szép oldala is, az például, hogy ma az én gyermekem a világ bármely részén élő társával az Interneten öncélú és szép kommunikációt folytathat. Ezt csinálják a gyerekek, szörföznek a számítógépen, naponta kommunikálnak egymással olyanok, akik nem látták egymást soha. Ebben nagy az intellektuális kíváncsiság, a szeretet, a barátság, így alakulnak szerelmek is. Ez az egyik oldala a dolognak. Ha ez lenne az egyetemesség, az egységesülés, ha ez lenne az egyetlen tendencia, akkor ez valóban egybecsengene vágyainkkal. Ámde sok más vetülete van ennek a dolognak, ami viszont kényszerként hat. És amikor már belép a kényszer és a szabadság tényezőként egyszerűen föl sem merül, vagyis nem döntök amellett, hogy akarom-e az egységesülést vagy nem, hogy választom-e ezt vagy nem, akkor bizony ezt kritikával kell illetni. Azt hiszem, az egységesülést a régiók autonómiájával kellene együttesen szemlélni, az egységesülés és az autonómiák közötti helyes mértéket kellene megtalálni, hogy el ne vesszenek azok a regionális erők, amelyek képesek önmagukra is reflektálni, és nem adják át magukat a sodródásnak.

– Csepeli György: A régióknak ki kell jelölniük a maguk határait. Milyen módon jöhet létre ez a határkijelölés? Nem arról van-e szó, hogy történelmileg kódolt, rég elfelejtett határok egyszerre csak újra elevenné válnak? Nem arról van-e szó, hogy úgy gondolunk Európa régióira, ahogy Szűcs Jenő Bibó István alapján kifejtette? Hogy újraéled a Karoling-birodalom határa, Bizánc és a nyugati kereszténység közötti határ? Európa három régiója mintha újra előjönne.

– Molnár Gusztáv: Igen. Szerencsénk, hogy nem a Karoling-birodalom határáról van szó. Hallatlanul érdekes egybeesés, hogy a nyugati keresztény Európához a középkorban három ország: Lengyel-, Cseh- és Magyarország csatlakozott szervesen időben utoljára, most véletlenül éppen ugyanez a három ország csatlakozik az Európai Unióhoz. Konkrét példákat lehet mondani a régiókra is. Most hozták létre négy délkelet-magyarországi megye, négy bánsági (Arad, Temes és még két másik) megye, valamint a Vajdaság mint tartomány részvételével a Maros–Tisza-régiót. Hatmillió ember lakik ott, és egy fantasztikusan érdekes, dinamikus terület jött létre. Ha a Vajdaságot abból a rettenetes háborús pszichózisból és rossz helyzetből vissza lehet téríteni arra a pályára, amelyben voltaképpen már volt és a sorban előttünk volt, akkor ez például egy egészen sajátos, új képződménnyé válhat. Most még csak a kezdeteknél tartunk, de ki tudja, hogy ez a folyamat hova vezet.

– Csepeli György: A kelet-európai régiók közös csoportosulásai a globalizáció előrehaladásával szembe kell hogy nézzenek valamilyen módon a fetisizált „másodlagos frissességű” nemzetállami határokkal. Keresztbe vágják azokat, és ez nem tetszhet a helyi úgynevezett elitnek.

– Molnár Gusztáv: Egyértelmű, hogy bizonyos köröknek és erőknek nem tetszik. De az is nyilvánvaló, hogy nagyon nehezen tudják ezeknek a kialakulását megakadályozni. Romániában is és nyilván Szerbiában is nagyon jól sejtik, hogy ez a Duna mente még tartogat titkokat. Ezeknek a területeknek nincs más esélyük. Magyarország kezd kihasználni egy lényeges szereplehetőséget. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a magyar tőke kelet felé törekszik és piacot keres magának, hanem arról is, hogy a nyugati tőke magyar közvetítéssel megy ezekbe a régiókba. Azok, akik most például Romániában vészjeleket adnak le, hogy veszélyben a haza, mert jönnek a magyarok, akkor nem feltétlenül a magyarországi magyarokra gondolnak, hanem azt látják, hogy a nyugati cégek budapesti közvetítéssel lépnek tovább feléjük.

– Csepeli György: És megy-e velük a magyar nyelv?

– Kontra Miklós: Bizonyosan megy, mert nem tudnak az emberek annyira nyugati nyelveket, amennyire ahhoz szükséges, hogy bekapcsolódjanak az európai kereskedelembe.

– Csepeli György: Ebben az összefüggésben nem lehet-e egyfajta antikapitalista, antiliberális lázadásnak minősíteni azt, ami a különböző szomszéd országokban a magyar nyelv korlátozásával kapcsolatban történik?

– Cs. Gyimesi Éva: Ez egyértelműen így van. Valóban érződik a román politikában az a fenyegetettség, amit Magyarország gazdasági térhódítása jelent, mert ez bizonyos érdekszférákat sért. De én ennek a dolognak a másik oldaláról szeretnék inkább beszélni. Ami gazdasági előnyöket jelenthet a magyar cégeknek, az nem biztos, hogy az erdélyi magyar emberek szempontjából jó. Mi nem pusztán gazdasági szempontból kezdünk egyre inkább függővé válni az anyaországtól, hanem szellemi függésbe is kerültünk tőle. Kulturális, szellemi intézményeinket nagyjából az anyaország tartja el. Ugyanakkor ez a függés az „agyelszívás” tendenciájában is megnyilvánul. Ha rengeteget köszönhetünk is valóban a magyarországi támogató intézményeknek, ugyanakkor Erdély elveszítheti azt a szellemi arcát, amelyet évszázadokon keresztül magáénak mondhatott. És ha nem vigyázunk, akkor elveszítheti azokat a fiatalokat is, akik például az oktatás modernizációjában óriási szerepet játszhatnának.

– Molnár Gusztáv: Én pedig úgy látom, hogy a lokális dimenzió új felértékelődése éppen nagy esélyt jelent Erdély számára. Különösen az erdélyi románság részéről nagy kedvet látok arra, hogy a saját külön regionális identitásukat, az ő erdélyiségüket újra felfedezzék, megéljék, még ha nem is mindig a legrokonszenvesebb formában, mondjuk a regátiakkal szemben. De ez egy új és vállalható közös érdek, közös identitás, természetesen nem a közeljövőben számottevő, napi politikai kérdés, de mutatkozó tendencia.

– Cs. Gyimesi Éva: Érezhető valóban a románság körében az élénk gazdasági érdeklődés és működnek a helyi önkormányzatok. Én a lokalitást a helyi önkormányzatok szintjén tartom megvalósíthatónak. Nagyon jó volna az egységesülés, ha lenne, ami ellensúlyozza, és ezek lennének a lokális kötődések. Viszont félő, hogy mivel ezek még nincsenek kialakulva, elsodorhatja a lokális kezdeményezéseket az egységesülés folyamata.

– Molnár Gusztáv: Bizonyos értelemben megnyugtató, hogy a tőke szerves, természetes terjeszkedése az, hogy megy és versenyezik a többiekkel. Nagy probléma a Magyarországon át vagy innen Kelet felé irányuló tőke- és pénzfolyamatokkal nincs. Mentálisan sokkal nagyobb a probléma. Nekem van egy kedvenc fontos kategóriám: a neve dekonstruálás, megmagyarítva „szétépítés”. Szétépíteni azt jelenti, hogy újra kell definiálni dolgokat és a területi, lokális identitásokat másként megközelíteni. Tehát az a hagyományos elképzelés, hogy politikailag ide vagy oda tartozunk – mi, magyarok –, de van egy kultúrnemzet, ami az egészet egységben tartja, nem hiszem, hogy sokáig tartható. Egy kicsit lemaradtunk ebben a kérdésben a tényleges folyamatok mögött. A kifejezésnek az a sajátos oldala, hogy valami szétrombolódásra utal, ugyanakkor építkezést is jelent. Ilyen lehetőség volna az, amit az előbb felvetettem, az erdélyiségnek mint regionális identitásnak az újrafelfedezése. Még nyilván önvédelemből is nagyon ragaszkodunk a – valljuk be, nem is olyan régi – kliséinkhez.

– Cs. Gyimesi Éva: Ehhez azonban fontos lenne, hogy minden régiónkban megtörténjék a korszerűsítés, de ne várjuk el, hogy felülről reánk telepítsék a modernizáció áldásait, hanem mi magunk hozzuk létre a korszerű intézményeket. Kolozsvárott diákok számára én magam létrehoztam egy olyan intézményt, amelyik biztosítja számukra kicsiben a modernizációnak azokat a lehetőségeit, amilyeneket Szegeden láttam. Ez a kis intézmény a Kollégium Transszilvanium, amelynek keretében a diákjaink teljes szabadsággal tudnak közlekedni az Interneten és az e-mailen. Szociológiai, fizikai és számos más szakkollégium tagjai kis önképző, de tudományos szempontból komolyan vezetett csoportokat alkotnak. Ez biztosítja azt, hogy a diákok ne pusztán utazás útján jussanak hozzá a korszerű egyetemi képzés áldásaihoz, hanem meglegyen rá az infrastruktúra, ami ezt a „világvándor” lehetőséget ott helyben, Kolozsváron biztosítja számukra. Ide talán majd szívesen jön vissza az is, aki elvégezte a közép-európai egyetemeket, miután PhD-t szerzett valahol a világban, mert kipróbálta, miképpen lehet modernizálni a mi körülményeink között is, és a sajátjának tekinti ezt az intézményt. De ehhez az kell, hogy sajátjának tekintse, ne felülről telepítsék rá.

– Almási Miklós: Az Európai Unióban éppen az a jó, hogy soknyelvű, sokkultúrájú, és láthatóan ez belülről fakad, ez nincs ráerőltetve senkire, ezt Európa akarja. Hogyha mi jól megyünk be az Unióba, akkor ez nekünk jó lesz. Hogyha buta módon megyünk be, úgy, hogy mindenki azt hiszi, elég, ha megtanul félig-meddig angolul, már ott van az európai spiccen, az nem lesz jó.

– Kontra Miklós: Én a kultúrák cseréjét tartom jónak. Például azt, hogy nekem kedvencem Yo Yo Ma gordonkázó művészete. Jön egy japán származású amerikai csodaművésznő, aki jobban játszik Bachot, mint az európaiak. Ebben én olyan modellpéldát látok, ami biztatást ad arra, hogy a kulturális értékek cseréje valahogy ellensúlyozni tudja azt, amit a másik oldalon vesztünk. Mert veszteség az, hogy egy a totális elhülyülés állapotába kerülünk a televízió világuralma mellett.

– Csepeli György: Kivételek az ilyen típusú műsorok, mint például a Tudósklub, amelyek a maguk szerény eszközeivel azon vannak, hogy a képi kultúrát bizonyos értelemben megtoldják a szellemi kultúrával, és a maguk módján szembeszegüljenek azokkal a negatív tendenciákkal, amelyekről bőven eszmét cseréltünk itt ma este.