A kilencvenéves Harsányi István köszöntése

„Az egészen biztos, hogy minden ember életét többé-kevésbé meghatározza az a társadalmi – ma így mondják sokan, szociokulturális – közeg, amelybe beleszületett, s amelyben fölcseperedett. Az viszont mindenestül egyéni, ahogy ennek a történéseit, tárgyi és személyi eredetű élményeit ki-ki átéli, s beledolgozza személyiségének ötvözetébe. Én minden bizonnyal azok közé tartozom, akik eszmélésük kezdetétől hanyatló korukig folyamatosan és erős kötődéssel építik tudatukba egész életük döntő jelentőségűnek felismert élményeit” – írja magáról 1994-ben, az akkor 86 éves Harsányi István pszichológus, aki önmagát inkább pszichopedagógusnak tartja, aki munkájában messzemenően támaszkodik a pszichológia, a fejlődéslélektan és a neveléslélektan eredményeire egyaránt.

A sárospataki lelkész-tanár családba született Harsányi István alapozó élményei a sárospataki református elemi iskolában kezdődtek, majd a pataki református gimnáziumban folytatódtak. Már gimnáziumi évei alatt megérlelődött benne, hogy pedagógus lesz. Egyetemi évei idején tagja az Eötvös Kollégiumnak. Ösztöndíjasként egy évet tölt Genfben. Ottani tanulmányai fordítják a pszichológia irányába, addig elsősorban irodalomtörténeti, esztétikai tárgyú munkái születtek. (Doktori disszertációját is ez utóbbi tárgykörből írta: „A rokokó ízlés a magyar irodalomban” címen.) Ezt követően egészen 1945-ig gimnáziumi tanár Sárospatakon. Ez idő alatt már mintegy száz publikációja jelenik meg pedagógiai folyóiratokban. Néhány cím is jól mutatja szakmai érdeklődésének sokrétűségét: Az utca helyesírása és az iskola; A sárospataki tehetségkutatás; A fegyelem vonzó értékei; A hazugság mint nevelési probléma; Néhány szó a szülői és tanári elfogultságról. 1945-től 1948-ig a Vallás- és Közoktatási Minisztérium osztálytanácsosa, s két éven át a Magyar Népi Művelődési Intézet igazgatója. 1948-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének és elődintézményeinek munkatársa. Munkássága elismeréséül megkapta a Kiváló Pedagógus címet és az Apáczai Csere János-díjat.

Harsányi István publikációinak száma – önálló művek, tanulmánykötetekben megjelent írások, cikkek, könyvismertetések – meghaladja a 600-at (pontosan 637, az írásait közlő folyóiratok, újságok száma pedig 79). Munkáinak legnagyobb része az iskolai nevelés, oktatás és a személyiségfejlesztés témaköreit fogja át. Meggyőződése, hogy az „élő, személyes pedagógiai ráhatás nem helyettesíthető semmiféle másodlagos, közvetett, szekunder, eszközi kapcsolattal ..., hogy a nevelés eredményességének nélkülözhetetlen feltétele a nevelési helyzetekben egymásra ható személyiségek és csoportok megbízható ismerete”. Ennek megvalósulását, a pedagógusok iskolai gyakorlatát, eligazodását, a vizsgálati módszerek követelményeinek tudatosítását segíti elméleti és gyakorlati példákkal, vizsgálatok és módszeregyüttesek bemutatásával, többek között A tanulók megismerése, valamint Az iskolai nevelés pszichológusszemmel című könyveiben. Munkáiban az elmélet és a gyakorlat valódi egységét teremti meg, s létrehozza a pedagógia és a pszichológia harmonikus találkozását. Az iskolai gyakorlatban is „a nevelés és a pszichológia olyan szövetségének” kialakítását szorgalmazza, „amely a realitásoknak és a szükségleteknek megfelelően exponálja a problémákat, és keresi azok megfelelő megoldását”. E célból javasolja már a hetvenes évek legelején az iskolapszichológusi hálózat létrehozását.

Az oktató-nevelő munka eredményességének további elengedhetetlen feltételeként jelöli meg a pedagógusszerep igazodását a társadalmi-gazdasági és tudományos fejlődés által létrehozott helyzethez. A szociálpszichológiának arra a megállapítására támaszkodva, mely szerint „a tömegkommunikációs eszközök információi általában más emberek, rendszerint mértékadó referenciaszemélyek és referenciacsoportok értékelő minősítésén keresztül fejtik ki igazi hatásukat”, hangsúlyozza, hogy a pedagógusnak tájékozottnak kell lennie a tömegkommunikációs információdömping éppen időszerű műfajaiban. Ahhoz azonban, „hogy a pedagógus a korszerű kommunikációs eszközökkel közvetített információtömeget saját maga és növendékei számára megfelelő mértékben integrálni tudja, saját személyiségének is rendelkeznie kell azzal a tulajdonsággal, amelyet a mai pszichológia műszavai közül talán a ťszimultán differenciáltság és integráltságŤ fejez ki legpontosabban... Az a pedagógus, akinek nem széles a rezonanciaskálája, nem nagy a megértési kapacitása, ... teljesen értetlenül áll a fiatalok olyan viselkedési képleteivel szemben, amelyek törvényszerűen következnek a tömegkommunikációs eszközök hatásaiból.” Harsányi István több mint 16 évvel ezelőtt írta ezeket a sorokat, melyek azóta sem veszítettek aktualitásukból.

A sárospataki évektől kezdődően kitartóan foglalkozott a tehetség felismerésével, gondozásával, fejlesztésével. 1984-ben kézikönyvet állított össze a tárgykör legfontosabb kérdéseiről: a tehetségvédelem történetének legfontosabb szakaszairól, a tehetségvédelem során időről időre felmerülő gyakorlati és elvi problémákról, a tehetségfelismerés és -gondozás kialakult és bevált módszereiről, az iskola, a tanárok és a család meghatározó szerepéről. A kötet anyaga azonban csak tíz év múlva, 1994-ben a Magyar Tehetséggondozó Társaság kiadásában látott napvilágot.

Harsányi István szakmai sokoldalúságáról, nevelői elhivatottságáról tanúskodnak azok a tanulmányok és ismeretterjesztő cikkek (húsz évig az Élet és Tudomány című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja volt), melyeket az olvasáspszichológia, az irodalmi nevelés, a film és a televízió hatása, a családi nevelés, a szexuális nevelés, az önmegismerés, a serdülőkor, az eredményes tanulás, a pályaválasztás és továbbtanulás témakörében írt. Kollégái és tanítványai is elsősorban megszállottan jó nevelőnek tartották és tartják, aki érzékeny, tehetséges emberekké segített számos fiatalt, közöttük több művészt, s aki mindig értékelte munkatársai és „neveltjei” készséges együttműködését a közös munkában.