A gazdasági kultúra nem ismeretek rendszere, hanem szemléletmód

– Beszélgetés Chikán Attilával, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Vállalatgazdaságtani Tanszékének vezetőjével¹ –

A polgári társadalmak kultúrájának meglehetősen hosszú ideje szerves része a vállalkozás, a gazdaság kultúrája. A sajátos magyar társadalom- és gazdaságfejlődés következtében a gazdaság világában kívánatos magatartás és gondolkodás értékei hazánkban nem kristályosodtak ki olyan markánsan, mint a tradicionális polgári társadalmakban. Az alábbi beszélgetésben Chikán Attila közgazdászprofesszorral arra kerestünk választ, hogy egyrészt, hogy a mi sajátos viszonyainak között milyen kultúraelemeket, értékeket foglal magában a gazdasági műveltség, másrészt arra: hogyan fejleszthető a társadalom gazdasági kultúrája, s milyen lehetőségei vannak e téren az oktatási rendszernek, az iskolának.

– A piacgazdaságra való áttérés kapcsán egyre gyakrabban fogalmazódik meg az az igény, hogy az iskolának, a közoktatásnak fel kell készítenie a felnövő generációkat a gazdaság világában való eligazodásra, át kell adnia egy általános gazdasági kultúrát. Valójában mit kell értenünk ennek a sajátos kultúrának a fogalmán?

– A gazdasági kultúra fogalmának meghatározásakor az általános kultúra értelmezéséből célszerű kiindulni. A gazdasági kultúra valójában olyan kultúraelemekből tevődik össze, amelyek más életszférákban is alkalmazhatók. A piacgazdaságról azt tanítjuk, hogy ennek a társadalom-, illetve gazdaságszervezési formációnak azért van számottevő előnye minden más, eddig ismert formával szemben, mert alapvető elvei az élet más területein is alkalmazhatók, sőt sok esetben egyenesen kívánatos, hogy alkalmaztassanak. A normálisan működő piacgazdaság olyan alapelveiről van szó, mint a vállalkozó szellem, a szereplők korrekt versenyzése, a kialakult versenyszabályok betartása, a hatékonyságra való törekvés. Ezek olyan elvek, értékek, amelyek a társadalom egészében érvényre kell hogy jussanak, így magában az iskola világában is. Megkockáztatom, hogy a piacgazdaság működéséhez szükséges kultúra kialakítása szempontjából nem elsősorban az iskola által közvetített ismereteknek, hanem sokkal inkább az értékeknek, az iskola belső világának, szemléletmódjának van jelentősége. Az iskola világában ható értékrendszerekre vonatkozó kutatások eredményei arra utalnak, hogy az oktatásban ma még nem nagyon érvényesülnek a klasszikus piacgazdaságra jellemző értékek. A kockázatvállalás, a vállalkozó szellem, a kooperációra késztetés alig-alig van jelen az iskolában. Az oktatás nálunk ma általában túlzottan az ismeretek átadására koncentrál, s kevéssé értékek átadására, s még kevésbé a készségek fejlesztésére. Különösen igaz ez a gazdaság világára felkészítő iskolai programokra. A gazdasági kultúra valójában nagyon egyszerűen, néhány képességgel leírható. A gazdaság világa a benne részt vevő embertől állandó mérlegelést, racionális kalkulációt követel. E nélkül nincs sem vállalkozói, sem menedzseri szintű gazdasági tevékenység. A vállalkozás döntések sorozatát igényli. A vállalkozás tehát a változó helyzetekhez való alkalmazkodás, a változó helyzetekben való folyamatos döntéshozatal. Ehhez szorosan hozzátartozik egy szintén fontos képesség: a kockázatvállalás. Ezek a képességek persze feltételezik egymást, hiszen a kockázat vállalására való készség nem nyilvánulhat meg kontroll, mérlegelés nélkül.

A gazdasági kultúra következő fontos eleme a versenyhez való viszony. Ez egyrészt annak az alapvető morális értéknek az elfogadását jelenti, mely szerint hosszú távon a szabályokat betartva lehet lényegesen többre jutni, mint ügyeskedéssel. Másrészt a versenyhelyzetekkel járó stressz tűrését és azt is jelenti, hogy a gazdaság világában kitartásra, a kritikus helyzetek feletti úrrá levésre van szükség. Ezekből a folyamatokból nem lehet, nem szabad menet közben kiszállni, sok nehéz, fáradságos építkező munkát végig kell tudni csinálni. A gazdasági kultúrának épp ezért fontos része a fizikai, pszichikai és morális állóképesség, amelyet az oktatásban, az iskolai nevelésben kell megalapozni, azoknak a személyiségjegyeknek a fejlesztésével, amelyek ehhez az összetett állóképességhez kellenek.

– Ezek szerint a gazdasági kultúra elsődlegesen attitűdöket, értékeket, morális beállítódásokat jelent és nem annyira ismereteket?

– Nyilván bizonyos ismeretekre szükség van, mert ahhoz, hogy valaki kalkulálni tudjon, ahhoz összeadni, szorozni, osztani tudni kell, de én nem ezt tartom az elsődlegesnek, hanem az áttekintő, a rendszerező képességet. A gazdasági döntések meghozatalához sokkal kevésbé van szükség a lexikális ismeretekre, és sokkal inkább a rendszerezésre. A konkrét ismeretanyag sokkal kisebb szerepet játszik. Igazán arra van szükség, hogy valaki tudja azt, milyen információforrásokhoz kell nyúlnia, a különböző helyekről bejövő információkat egymással kapcsolatba tudja hozni, s ezekből legyen képes következtetéseket levonni. A mai magyar iskola éppen e tekintetben nincs szinkrónban a gazdaság világában már meglévő igényekkel, szükségletekkel. Az ismeretcentrikus oktatásban a számonkérés, az értékelés nem összpontosít a rendszerezőképesség fejlődésére, az információk összegyűjtésének és áttekintésének képességére, ezzel a diákokat is elsősorban az ismeretek elsajátítására ösztönzi, s nem az információk közötti bonyolult kapcsolatok felismerésére. Konkrétan a kérdésre válaszolva azt kell hogy mondjam, a gazdasági kultúra elsődlegesen bizonyos viszonyulás, attitűd, értékrendszer, amelyek kialakulásában szerepe van az ismeretek megtanulásának is, de a gazdasági kultúra kialakulásához elsődleges a szocializáció is. A felnövő gyereknek szembesülnie kell a mindennapi életben lejátszódó gazdasági történésekkel.

– Nagyon megoszlanak a tekintetben a vélemények, hogy van-e nálunk igazán tradíciója a gazdasági, vállalkozói kultúrának. Kopátsy Sándor szerint a paraszti, önálló iparosi lét, a családi gazdálkodás meglehetősen hosszú ideig felkészítette az újabb és újabb generációkat arra, hogy otthonosak legyenek a gazdaság világában. A gazdasági kultúra családi szocializáció általi elsajátításának ez az organikus módja aztán, részint ennek a paraszti-iparosi létformának a felbomlásával, részint a tulajdonviszonyok erőszakos megváltoztatásával megszűnt. Ezzel szemben a gazdaságtörténészek közül többen, így például Berend T. Iván, úgy vélekednek, hogy a magyar társadalomban, egy szűk tulajdonosi réteget kivéve, nem alakult ki a nyugati piacgazdaságokra jellemző gazdasági kultúra, nem működött e kultúra különböző elemeinek szocializáción keresztüli közvetítése, már csak azért sem, mert a gazdaságban nem ment végbe az a fajta modernizáció, amely ezt kikényszeríthette volna. Van-e a magyar társadalomnak tradicionális gazdasági kultúrája, vagy a megkésett polgári fejlődés ezen a téren is hiányokat indukált?

– A választ nagymértékben meghatározza, hogy milyen gazdaságnak a kultúráját keressük a magyar társadalom múltjában. Amikor Kopátsy Sándor gondolkodik a gazdasági kultúráról, ő a kisvállalkozók, a parasztok archaikus világára gondol, arra a gazdaságra, amikor még minden problémát a termeléstől az értékesítésig egy személyben képesek voltak megoldani a vállalkozók. Berend T. Iván ezt a fajta gazdaságot s az ebben kialakult gazdasági kultúrát nem tekinti a modern piacgazdaság működési alapjának. Berend T. szerint a modern gazdaság alapvetően abban tér el ettől az archaikus gazdaságtól, hogy a modern gazdaság szereplői egy nagy rendszer részei, ebből következően ebben a rendszerben kell megtalálniuk a helyüket, azokat a pontokat, amelyekről viszonyítani tudják önmagukat más szereplőkhöz. A maga nemében mindkét gondolatmenet elfogadható. A Kopátsy által leírt gazdasági gondolkodásmód sok történelmi korszakban bizonyult hatékonynak. Minden bizonnyal ennek a fajta gazdasági stratégiának volt köszönhető, hogy a Kádár-korszakban az emberek elég széles csoportja tudta önmaga számára biztosítani azt a megélhetési szintet, amelyet a rendszer e nélkül egyébként nem tett volna lehetővé. A háztáji gazdálkodással, a hétvégi telkek megművelésével, a kvázi archaikus gazdaság működtetésével az emberek többre jutottak, mintha csak a nagyüzemi keretek között maradnak. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a stratégiának a követése hasznos volt-e a magyar társadalom számára, az azonban vitathatatlan, hogy az egyének számára eredményes volt, még akkor is, ha ez nagy önkizsákmányolással járt. A magyar emberben mindig nagy hajlandóság volt arra, hogy a társadalmi problémákra magánmegoldásokat keressen, hogy kivédje az esetleges negatív társadalmi hatásokat. Ebbe a fajta életstratégiába jól belefért a fusizás, az apró ügyeskedés, a pontatlanság, a technikai és morális értelemben sem mindig szabályos megoldások elfogadása. Berend T. Iván épp ezek miatt a negatív jellemzők miatt állította azt, hogy a nálunk kialakult gazdasági kultúra számos vonatkozásban elmarad a modern piacgazdaságokra jellemző kultúrától. Az elmaradás Berend szerint – aki mindezt a nyolcvanas évek elejének-közepének az állapotaira vonatkoztatva írta le – a munkamorál, a munkakultúra hiányosságai miatt jelentős, ezért hátrányok érik a gazdaságot. A nyugat-európai, még inkább a távol-keleti munkamorálhoz képest a magyar munkaerkölcs lényegesen lazább, a magyar munkás akkoriban lényegesen pontatlanabbnak, fegyelmezetlenebbnek tűnt nyugati társánál, s a magyar munkavállalók jelentős hányada lényegesen gyengébb színvonalon volt képes kooperálni. Az ő gazdaságról alkotott képe már nem a kisüzem, a kisparaszti gazdaság, hanem a beszállító vállalkozások kooperációjára épülő piacgazdaság.

– Talán nem hat naivnak a kérdés: a mai magyar társadalmi, gazdasági állapotok függvényében melyik fajta gazdasági kultúrának van létjogosultsága, melyik gazdasági értékrendszer segíti a gazdasági értelemben vett polgárosodást? A kérdést talán azért indokolt így feltenni, mert Magyarországon felemás polgári fejlődés ment végbe, nem alakult ki olyan nyugat-európai értelemben vett polgári társadalom és gazdaság, amelynek tradícióira épülhetne egy modern piacgazdaság s az ezzel szinkrónban lévő gazdasági kultúra és értékrendszer.

– Kétségtelen, hogy a két háború közötti időszakban s az azt követő évtizedekben a magyar társadalmi viszonyok, a gazdasági berendezkedés, a tömegek gazdasági gondolkodásmódja, tehát az objektív gazdasági feltételrendszer és a társadalom-lélektani sajátosságok nem kedveztek a szó klasszikus értelmében vett polgári értékrendszer meghonosodásának, a Berend T. Iván által kívánatosnak tartott gazdasági kultúra elterjedésének. Itt érdemes utalni arra, hogy a szellemi értelemben befolyásos értelmiségiek, a kultúra hordozói számára mindig is rokonszenvesebb volt az archaikus gazdasági, vállalkozói modell, amely alapvetően családi, kisüzemi keretek között működő vállalkozásokat jelentett, s nem igényelt számottevő tőkét. Az ilyen jellegű gazdasági modell a két világháború között a népi írók munkásságában jelent meg, s ha latensen is, de egyfajta nosztalgikus vágyként a szocialista rendszerben is megmaradt. Azért latensen, mert a szocialista gazdasági berendezkedés jó ideig vállalkozásellenes légkörében bajosan lehetett volna ezt az archaikus magyar gazdasági értékrendszert nyíltan megjeleníteni. Nagyon érdekes, hogy amikor a Kádár-korszakban változni kezdett a vállalkozások megítélése, akkor az archaikus vállalkozó típusát tudta valamennyire elfogadni a hatalom, elsősorban azért, mert ez a rendszer akaratától függetlenül is lassan átszivárgott a vállalkozásokkal szembeni korábbi falak apró repedésein. A modern piacgazdasági szemlélet terjedéséhez sajátos gazdasági struktúrák kellenek, azokat pedig nem engedte létrejönni a szocialista rendszer. Az egyéni, elszigetelt vállalkozói törekvéseknek még csak-csak teret adott, de a nagyobb térre kiterjedő, a szocialista nagyvállalati struktúrát is érintő törekvések már nem fértek volna be a szocialista gazdaság kereteibe. Arra a kérdésre, hogy az archaikus gazdasági kultúrának vagy a piacgazdaságinak van-e itt és most inkább létjogosultsága, azt hiszem, nem lehet egyértelműen válaszolni. A két kultúra jól megfér egymás mellett. Elég utalni arra, hogy az általam felvázolt gazdasági kultúra fogalomnak több olyan eleme van, amely az egyénhez kötődik. Mérlegelni, kalkulálni csakis az egyén tud igazán, a kockázatot sem lehet kollektíven vállalni, csak egyének között lehet megosztani, de végső soron mindenkire valahol visszahárul a döntés következménye. Más kérdés az együttműködés, a kooperáció problémája. A mai gazdaság – mint ahogy az egész életünk – állandó kooperációt igényel. A kooperációhoz szükséges kultúra, erkölcs hiánya iszonyatos problémák forrása. Látható, hogy a 90-es évek mezőgazdasági kényszervállalkozói milyen végzetes helyzetekbe kerültek az együttműködési kultúra hiányának következtében. A kényszerűen létrehozott farmergazdaságokban dolgozó emberek sok esetben ideálisan valósították meg az archaikus vállalkozó szerepét, a korábbi tapasztalatokra építve egészen jól tudják, hogyan kell jó minőségű árut termelni, s azért mennek mégis csődbe, mert nem értenek ahhoz a piachoz, amelyen értékesíteni kell, ahol kapcsolatokat kell kiépíteni, ahol együtt kell működni a piac más szerepet betöltő, másfajta érdekeket képviselő szereplőivel. Ezeknek az embereknek a gazdasági kultúrájában még nincsenek meg a piacgazdaság viszonyai között érvényesítendő vállalkozói stratégia kialakításához szükséges elemek. A gazdaságban van egy könyörtelen verseny, amelynek az a feltétele, hogy korrekt viszonyok között történjék. Semmiképpen nem lehet cél az ellenfél elpusztítása. Ezért vált nagyon fontos értékké a kooperáció, a versenytársak közötti kompromisszum, a korábbi versenyző felek közötti gazdasági együttműködés. A mai modern piacgazdaságokban régóta létezik az a felismerés, hogy a gazdaság olyan bonyolult szövevénnyé vált, amelyben bármelyik szereplőt ért hatás rövid időn belül a verseny többi résztvevőjére is kihat. Ha egy autógyár Európában csődbe megy, egyáltalán nem biztos, hogy a többi autógyár ettől boldog lesz, ugyanis egy cég csődjének olyan messzemenő következményei vannak, amelyek a versenytársakra is negatívan hatnak. Az egyezményesen megállapított versenyszabályok, a korrekt verseny, a kooperáció a modern piacgazdaság olyan alapértékei, amelyek megkülönböztetik ezt a gazdasági modellt a gyilkos versenytől, a nálunk sokat emlegetett vadkapitalizmustól.

– Magyarországon a most kibontakozó polgárosodás és gazdasági modernizáció eredményeként igen gyors ütemben szaporodnak a vállalkozások, a gazdaság döntő hányada magánkézben van. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a gazdaság tulajdonosi szerkezete kezd hasonlítani a modern piacgazdaságokban megszokotthoz. Hogyan hat ez a változás a gazdasági kultúrára, az emberek gazdasági gondolkodásmódjára?

– Természetes, hogy ezek a folyamatok erőteljesen hatnak a gazdasági kultúrára. Mindenki érzékelheti, hogy hihetetlen mértékben megnőttek a gazdasággal kapcsolatos tárgyi ismeretek. Az utca embere ma olyan gazdasági fogalmak, kifejezések tömegét használja, amelyeket egy évtizeddel ezelőtt a gazdasági szakemberek sem nagyon ismertek, például a tőzsdével, a megtakarításokkal, a privatizációval kapcsolatban. Az emberek ezeket az ismereteket szinte teljesen autodidakta módon tanulták meg, az iskola vajmi kevés segítséget tudott ehhez nyújtani. A most kialakulóban lévő társadalmi, gazdasági környezet rá is kényszeríti az embereket arra, hogy megtanuljanak egy sor bonyolult gazdasági összefüggést, s ami ennél is fontosabb, ezeket az ismereteket, ezt a gondolkodásmódot alkalmazni kell a személyes sorsukat meghatározó gazdasági döntéseikben is. Gazdasági jellegű döntéseket ma már korántsem csak a vállalkozóknak kell hozniuk, hanem szinte minden felnőtt embernek. A legjobb példa erre a nyugdíjrendszer most végbemenő átalakítása, amely komoly gazdasági jellegű mérlegelést, gazdaságossági számításokat igényel minden 20 és 50 év közötti polgártól. El kell dönteni ugyanis azt, hogy érdemes-e átlépni az önkéntes nyugdíjpénztári szférába, mennyi többletbefizetést érdemes vállalni, meg kell vizsgálni, hogy ez az adóban majd hogyan térül meg. Nem akármilyen bonyolultságú feladat ez az átlagember számára, még akkor sem, ha esetleg valakitől tanácsot kér. A tanácsban megfogalmazottakat is gazdasági logikával kell ugyanis értelmezni. A mai helyzetben az ilyen jellegű döntések bizony nagyon kétarcúak. A liberális énem egyfelől örül, hiszen óriási dolog az, hogy az embereknek van választási lehetőségük, ők maguk dönthetnek a saját sorsukról, és nem mások döntenek paternalista módon helyettük, a fejük felett. Ugyanakkor rendkívül súlyos következményekkel járnak a rossz döntések. Ezeknek egy része elkerülhetetlen – ilyen hibába a gazdaságilag jól felkészült emberek is beleeshetnek –, a majdani negatív következmények egy jó része azonban elkerülhető lenne akkor, ha az emberek rendelkeznének a nélkülözhetetlenül szükséges gazdasági kultúrával. Ez a döntési szabadság és/vagy döntési kényszer új elem az emberek nagy többségének az életében.

– Hogyan viselik el az emberek ezeket a helyzeteket?

– Erre a kérdésre elég nehéz ma még válaszolni. Amint utaltam rá, a fogalmak, a tárgyi ismeretek szintjén mindenképpen elindult egy fejlődési folyamat. Sajnos a felnőttek zöme csak a maga kárán tud tanulni, illetve zömük a gazdaság világában való eligazodást csak konkrét gyakorlati helyzeteken keresztül képes megtanulni. Ezen a téren az átlagember nem tanítható úgy, hogy a kezébe adnak egy brosúrát mondjuk a nyugdíjrendszerről vagy az adózásról. Úgy tűnik, ezt a fajta kultúrát, gondolkodásmódot csak spontán módon, tapasztalati úton képesek az emberek magukévá tenni. Az azonban már a legtöbb volt szocialista országban látszik, hogy az embereket váratlanul érte a rendszerváltás, s mindenekelőtt annak a gazdaságra gyakorolt hatása. Jóllehet ezt előre lehetett látni. Valamikor a 70-es évek végén olvastam arról, hogy tömegesen tértek vissza Nyugat-Németországból az NDK-ba az onnan elmenekült emberek, vállalva a nem csekély meghurcoltatást is, mert nem bírták azt a stresszt, amelyet a folytonos választási, döntési kényszer váltott ki belőlük. Ezek az emberek évtizedeken át megszokták, hogy az életükkel összefüggő minden fontos kérdésben az állam dönt helyettük. Ugyancsak megviselte ezeket az embereket az állandó gazdasági bizonytalanság, a munkanélküliségtől való félelem, hiszen menekültként minden anyagi háttér nélkül voltak kénytelenek új életet kezdeni. A nyugati világ adta szabadsággal párosuló állandó bizonytalanság végül arra kényszerítette őket, hogy visszatérjenek a falanszterbe, ahol ha rosszul ugyan, de kiszámíthatóan mennek a dolgok. A kelet-közép-európai volt szocialista országoknak az elmúlt közel egy évtizedes választási történetei is azt mutatják, hogy az emberek zöme megijedt attól az új gazdasági rendtől, a piacgazdaság következményeként megjelenő egzisztenciális bizonytalanságtól, amellyel az új politikai erők kormányra kerülését követően szembe kellett néznie, s a második választásokon – Csehországot kivéve – a volt hatalmi elit utódpártjaiként megjelenő baloldali pártokra szavaztak. Azt remélték, hogy ezeknek a pártoknak a hatalomba hozatalával visszakaphatják azt a gazdasági biztonságot, azt a fajta kiszámíthatóságot, amelyet megszoktak. Az emberek döntő hányadát felkészületlenül érte az, hogy együtt kell élni a kockázatokkal, a bizonytalansággal. Mindez akkor is igaz, hogyha tudjuk, hogy a szocialista rendszernek az olyan pozitív alapértékei, mint a biztonság, egyenlőség, kiszámíthatóság csak nagyon korlátozottan valósultak meg a gyakorlatban. Ennek ellenére az emberek kiszámíthatónak érezték azt a világot, kevéssé érzékelték az egyenlőtlenségeket, s biztonságban éltek. A piacgazdaságra való áttérés mindennek az ellenkezőjét hozta számukra. A változások nyomán csak nagyon nehezen tudják elfogadni az értékrendszerben végbemenő átrendeződést. Nagyon nehéz a gazdaságról, a társadalomról való gondolkodásba bevinni azt az új kultúrát, amelynek lényege a kockázatvállalás, a bizonytalansági tényezőkkel való együttélés, az új feltételekhez való gyors alkalmazkodás, mert erre eddig nem szocializált a szűkebb és tágabb társadalmi, gazdasági feltételrendszer. Nehéz az embereknek elfogadni azt is, hogy hosszú távon a világ egészét tekintve is az a társadalom boldogul jobban, amelyik szervesebb módon képes alkalmazkodni a folytonosan változó követelményekhez, különösen akkor, amikor korábban a rendszer egyik legfontosabb stratégiai célja volt a társadalom, a gazdaság megvédése a külső hatások állandó változásaitól. Az izoláció évtizedei nem hatottak abba az irányba, hogy az emberek számára értékké váljon a feltételek változékonyságának elfogadása, a változásokhoz történő gyors alkalmazkodás.

– Ezek szerint a rendszerváltás óta eltelt közel egy évtized alatt nem tapasztalható változás a gazdasági magatartást szabályozó értékrendszerben?

– Ezt azért nem merném állítani. Úgy érzem, hogy a változások hatottak az értékrendszer alakulására. Figyelembe kell venni, hogy az ilyen változások viszonylag lassan mennek végbe. Még egy tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A vállalkozásokkal kapcsolatos megítélés változásai Magyarországon nem a nyolcvanas évek végén, hanem jóval előbb indultak meg. Tehát nálunk e tekintetben van egyfajta folytonosság, s talán nem mondok ellent önmagamnak, ha azt mondom, hogy egy bizonyos társadalmi réteg gazdasági kultúrájában a nyolcvanas években már megjelentek azok az elemek, amelyek a piacgazdaságra jellemzőek. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mindegyik rendszerváltó országban viták zajlottak a gazdasági átmenet mikéntjéről, nevezetesen arról, hogy sokkterápia vagy lassú, folyamatos átmenet legyen. Két iskolapélda van a térségben. A lengyel megoldás példa a sokkterápiára, a magyar a fokozatosságra. A maga módján mindkettő sikeres volt, amint azt a térség országainak gazdasági eredményei mutatják. A csehek egészen más utat választottak. Gyakorlatilag elnapolták a gazdasági átalakítás fontos kérdéseit, mindenekelőtt a valódi privatizációt. Felmerül a kérdés, vajon miért tettek így? Azért, mert a nyolcvanas évek végét megelőző évtizedben a cseheknél nem kezdődött meg a vállalkozásról korábban kialakított szocialista értékítélet átalakulása, azaz nem alakultak ki a vállalkozásoknak, az ehhez kapcsolódó sajátos gazdasági kultúrának a gyökerei. Sokan bírálták ezért a politikáért a cseh vezetést. Pedig az adott körülmények között alighanem helyesen döntöttek. Előbb el kellett fogadtatni a cseh társadalommal a piacgazdaságot. A vállalkozói kultúra nélkül eleve kudarcra lett volna ítélve minden, a piacgazdaság irányába tett lépés. Magyarországnak és Lengyelországnak jelentős lépéselőnyt biztosított az, hogy 1989-ben már létezett néhány tucat igazi, komoly vállalkozás, s persze az sem lebecsülendő, hogy a már említett archaikus gazdasági kultúra értékei viszonylag széles kör számára bizonyultak követendő és tegyük hozzá: hatékony értékrendszernek. A rendszerváltással tehát nem valami gyökeresen új kezdődött a gazdaságban, hanem egy már korábban megkezdett folyamat terebélyesedett ki.

– A beszélgetés során utalt arra, hogy a gazdaságban lejátszódott folyamatok hatásaként gyarapodtak a gazdaság világára vonatkozó ismeretek, s ennek kapcsán az is elhangzott, hogy a felnőttek zöme, úgymond, a maga kárán tanul, vagy legalábbis nem intézményes formában, hanem tapasztalati tanulással szerzi a gazdasággal, befektetéssel kapcsolatos ismereteit. És mi a helyzet a most felnövő, minden valószínűség szerint a mainál kiteljesedettebb piacgazdaság viszonyai között felnőtté váló gyerekekkel? Van-e, lehet-e szerepe az iskolának a gazdasági kultúra átadásában, fejlesztésében? Kinek a dolga a felkészítés a vállalkozás világára?

– Nagyon sok mindenkinek a dolga. Jómagam azok közé tartozom, akik azt gondolják, hogy a nevelés, a szocializáció egyaránt tartozik a családra, az iskolára, a kortárs csoportokra és persze a tömegkommunikációra. Ezek mindegyikének fontos feladata van a gazdasági kultúra terjesztésében. A családokban alapvetően spontán szocializáció történik. Az utóbbi években részben a gazdasági helyzet romlása, részben pedig a családok egy jelentős részének a vállalkozásba történő bekapcsolódása miatt a gazdasági gondolkodás előtérbe került. Tehát a család egyre inkább közvetít információkat, szemléletmódot. Az iskola az, ahol leginkább szervezetten kellene foglalkozni a gazdaság világának problémáival. Azonban nem tartanám jónak, ha a gazdasági ismereteket tantárgyiasítanák, mert ez megint az ismereti oldalt erősítené csak. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a mindennapi gazdasági valósághoz vigye közelebb a gyerekeket az iskola. Nekem nagyon tetszik az amerikai oktatásban az, ahogyan az iskola közvetlenül megismerteti a gyerekeket az őket körülvevő élettel, azzal a valósággal, amelyben az ő és szüleik, családtagjaik élete zajlik. Megmutatják, hogyan működik a rendőrség, a posta, a kórház, a bank, a helyi kereskedelmi cégek, az ott lévő üzemek. Majd a valóságismeret kiterjed a közigazgatásra, a helyi önkormányzatra, a civil szervezetek munkájára. Óriási jelentőségük van ezeknek a közvetlen tapasztalatoknak, mert ebből a gyerek megtanulja, hogyan működik a társadalom s benne a gazdaság, megérti, kinek milyen érdekei vannak, ezeket hogyan érvényesíti a helyi közéletben, a helyi gazdasági viszonyrendszerben. Ez a fajta közvetlen tapasztalatra épülő tanulás, az így megszerzett élmények s persze az ismeretek is teszik lassan állampolgárrá a gyereket. Természetesen ezeket az élményszerűen megszerzett tapasztalatokat mind a tapasztalatszerzés előtt, mind azt követőn ki kell egészítenie a tanárral folytatott beszélgetésnek, egyfajta rendszerezésnek. E nélkül a tapasztalatok nem igazán hatékonyak. Mint ahogy ezeket a tapasztalatokat ki kell egészítenie iskolai ismeretszerzésnek is. Nem szeretem az amerikai oktatást favorizálni, mintának tartani, számos elemét tekintve sokkal gyengébb, mint a mi oktatásunk, de a társadalomra, gazdaságra való nyitottságát jó lenne átvenni. Az élet, a mindennapi valóság bevitele csak használhat az iskolának. Nagy szükség lenne erre a nyitásra, mivel a gyerekeink valóságismerete eléggé szegényes. Egy pénzügyi előadásomon megkérdeztem a negyedéves közgazdászhallgatóimat, hogy ki járt már ipari üzemben. Kiderült, hogy a hallgatók fele életében nem járt még üzemben. Ez jelzi, milyen komoly problémák vannak az egyetemi oktatásban is. Nagyon elgondolkodtatott ez az adat, hiszen ipari üzem nagyon sok helyen, még a falvak jelentős részében is van, tehát nem számíthatott megszervezhetetlennek egy-egy üzemlátogatás. Az is elgondolkodtatott, mi lehet az oka annak, hogy az ipar, a reálgazdaság világáról megtanult rengeteg ismeret nem kelti fel a hallgatók érdeklődését a gazdasági környezet, a termelés, szolgáltatás valósága iránt. Azt hiszem, az alapvető probléma az iskola zártságában van, nehezen fogadja be a gyorsan változó életet, a gazdaságban kialakuló új mentalitást, a civil szféra kibontakozó jelenségeit, és sorolhatnák tovább. Valahol a valóságos életviszonyok hiányoznak az iskolából, legalábbis a legtöbb helyen.

– Persze azért egyre több olyan iskola van, amely nyitott a mindennapi valóságra, a maga belső világát nem akarja alapvetően megkülönböztetni az élettől, de kétségtelen, hogy az iskolák zöme nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben képes erre. Mostanában ennek a problémának a kapcsán is gyakorta találkozni azzal az érveléssel, miszerint ennek egyik fő oka a NAT, amely mindenre oly kevés időt biztosít. Úgymond, ezért sincs idő a gyerekeket körülvevő mindennapi valóság iskolai értelmezésére, ezért nincs idő a mindennapi élet valóságának olyan jellegű megtapasztaltatására, mint amelyről Professzor úr az amerikai oktatás kapcsán szólt. Valójában arról van szó, hogy az iskolák ma még ellenállnak minden olyan törekvésnek, amelyek szélesebbre kívánják tárni a falait. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmak iskolái – Amerikáról most nem is szólva – természetesnek tartják azt, hogy az iskolai tevékenységrendszer szerves részeként bevezetik a gyerekeket a helyi társadalomba, a gazdasági élet folyamatába, a közéletbe. Mivel magyarázható ez a különbség? Miért mozdul a magyar iskola nehezen, lassan ebben az irányban?

– A sok lehetséges ok közül kettőt ragadnék ki. Az egyik: az oktatás a világon mindenütt tradíciók által átszőtt tevékenységrendszer, s mint ilyen, csak követni tudja a társadalom, a gazdaság változásait, mégpedig elég lassan, jelentős fáziskéséssel. A nyugat-európai polgári demokráciákban is bizonyosan hosszú fejlődés eredménye az, hogy az iskola nyitott a mindennapi élet, a gazdaság világa iránt. Nyilvánvaló, hogy a társadalomban kell előbb végbemennie annak a polgári fejlődésnek, amelynek eredményei aztán igényként megjelennek az iskolában. Ki kell alakulnia például egy működőképes polgári gazdaságnak ahhoz, hogy annak az elemei aztán beépüljenek az iskolába, szemléletmóddá, értékrendszerré és természetesen tananyaggá, tevékenységrendszerré váljanak. A másik ok, ami miatt nálunk az iskola nyitottabbá válása várat magára, az a pedagógusok helyzetével, illetve általában az iskolák anyagi feltételeivel függ össze. A pedagógusnak magának kellene otthonosabban mozognia a társadalomban, a közéletben, a helyi és a tágabb társadalmi-gazdasági intézményrendszerben. Nyilvánvaló, hogy az alulfizetett, az egzisztenciális gondokba egyre jobban belefáradt, rossz körülmények között élő, alacsony presztízzsel rendelkező pedagógusok önmaguk sem képesek azoknak a tapasztalatoknak a megszerzésére, amelyek ahhoz a fajta nyitottsághoz szükségesek, amelyek eredményeként az iskola fel tudja készíteni a diákokat a valóság megtapasztalására, értelmezésére. A legnagyobb gond az, hogy miután a pedagógusok sem szocializálódtak arra a fajta polgári, autonóm életre, amely a civil szféra létének, az erős állampolgári érdekérvényesítésnek, a gazdaságban való aktív részvételnek a feltétele, ezért az ő számukra is meglehetősen idegennek tűnik az iskolán kívüli valóság intézményrendszere, még inkább a gazdasági szféra, a vállalkozások működése. Hogyan mutassa meg a pedagógus a gyerekeknek a kívánatos állampolgári kultúrát, a különböző intézményekben tanúsítandó polgári magatartást, ha sok esetben éppen ő maga is szorong akkor, amikor ezekkel az intézményekkel kapcsolatba kerül. A pedagógusok zöme vajmi keveset tud a vállalkozás természetéről, az esetleges buktatókról, a vállalkozás világának sajátos filozófiájáról. Természetesen erről legkevésbé maguk a pedagógusok tehetnek, sokkal inkább azok az intézmények, amelyeknek segíteniük kellene a tanári szakma felkészülését.

– Úgy kell ezt érteni, hogy az állampolgárrá nevelésnek, a gazdasági kultúra közvetítésének előfeltétele az, hogy a társadalom – s benne elsőként a pedagógus – végigjárja a polgári fejlődés fázisait?

– Végig kell járni, nem lehet fázisokat kihagyni, az azonban nem biztos, hogy feltétlenül olyan hosszú időre van szükség, mint ahogyan az Európa nyugati felében végbement. Átugrani nem lehet a lépcsőket, de fel lehet gyorsítani a folyamatot. Hogy mennyire, az annak is a függvénye, hogy az oktatás és a kultúra milyen anyagi támogatást kap. A gazdaságtörténetből tudjuk, hogy csak ott tudtak számottevő gazdasági előrelépést elérni, ahol a gazdaságfejlesztési programokat megalapozott oktatási reformokkal kapcsolták össze, persze nem néhány hónapos, kampányszerű akciókkal, hanem hosszú évek, nemritkán évtizedek alatt megvalósuló átgondolt fejlesztéssel. A skandináv társadalmak azért tartanak ott a gazdaságban, ahol tartanak, mert komolyan vették az oktatási rendszerük átalakítását, abba az akkori anyagi erejüknél sokkal nagyobb arányban fektettek be.

– A gazdasági kultúra fejlődését, s ezen keresztül a polgári társadalom, a gazdaság megerősödését számottevően tudja-e katalizálni az oktatás?

– Az oktatás az egyik leghatékonyabb gyorsító tényező lehet, ha megfelelően költenek rá. Az oktatás közvetlenül is és közvetetten is hat a gazdaságra. A közvetlen hatás abban jelentkezik, hogy okosabbak lesznek a gazdaság szereplői, jobban működik a gazdaság, fejlettebb technológiákat lehet alkalmazni nagyobb hatékonysággal. Ennél is fontosabb azonban a közvetett hatás, az, amelynek eredményeként nő a társadalom általános kulturáltsága, más lesz az emberek közötti kapcsolat, más lesz a kommunikáció stílusa, az emberek jobban értik azt a társadalmat, amelyben élnek, s ezáltal talán jobban magukénak is tekintik. Ez a polgárosodás és a gazdaság fejlesztésének végső értelme.

(Chikán Attila beszélgetőtársa Schüttler Tamás volt.)