Rendek Magdolna

Gazdasszonyképzés az alsó fokú mezőgazdasági szakképzésben

– Mezőgazdasági szakoktatás a dualizmus korától
a II. világháború végéig –

A XIX. század közepétől a gazdasági ismeretek oktatásának fontos területe volt a gazdasszonyképzés. A tanulmány összegzi azokat a képzési formákat, amelyek a kötelező népoktatást befejezett lányok számára létesültek, s amelyek fontos szerepet játszottak a paraszti és polgári háztartás életképesebbé tételében, gazdálkodási modernizációjában.

A mezőgazdasági ismeretek intézményes oktatása hazánkban a XVIII. század óta folyik. Ezzel sok tekintetben megelőztük Európa több országát. A különböző mezőgazdasági ismereteket nyújtó szakképző iskolatípusok létrehozását, amelyekhez a későbbiekben szervesen kapcsolódott a gazdasszonyképzés is, a gazdasági viszonyok követelték meg. A hatalmas birtokaikra szakképzett gazdatiszteket óhajtó főurak is közreműködtek a mezőgazdasági szakképzés megteremtésében. Kiváló képességű tudósok: Tessedik Sámuel, Nagyváthy János, Pethe Ferenc önzetlenül karolták fel a magyar mezőgazdasági szakképzés ügyét.

Az 1848. évi népoktatási törvénytervezet a kötelező népoktatást a fiúk részére hatéves kortól tizenkét éves korig, a leányok részére pedig hatéves kortól tízéves korig kívánta kiterjeszteni. Ennek a törvénynek a megalkotására azért lett volna nagy szükség, mert a Helytartótanács által kötelezővé tett népoktatás csak részben valósult meg. Ez azzal magyarázható, hogy a falvakban és mezővárosokban élő tanköteles gyermekek csak késő ősztől kora tavaszig jártak iskolába. A falusi parasztgazdaságokban a tízéves leányok is komoly kétkezi mezőgazdasági munkaerőnek számítottak, ezért iskoláztatásuk csak a mezei és a ház körüli munkáktól mentes időben volt lehetséges.

A szabadságharc leverése után felerősödött a női emancipációért való küzdelem, amely elsősorban a nők képzése körüli vitákban nyilvánult meg. A küzdelem eredményeképpen lérejöttek a nőnevelő egyesületek.

1861. március 15-én polgárasszonyok vezetésével megalakult a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete, amelynek célja a polgárleányok gyakorlati képzése volt. Iskolát is alapítottak – arisztokrata támogatók közreműködésével –, ahol az árván maradt leányokat tanították hasznos gyakorlati ismeretekre. (Budapesten, a Dob utcában még internátus is működött.)

1845-ben megnyílt az első földmívesiskola, amely két évfolyamos volt, és alsó szintű képzést nyújtott a gazdák gyermekei számára.

A földmívesiskolákban két-három hónapos, háziipari oktatással egybekötött tanfolyamokat tartottak a hat elemit végzett leányok részére. Ezeken a tanfolyamokon zöldség- és gyümölcsaszalással, konzerválással, gyümölcsízek, gyümölcssajtok készítésével foglalkoztak, és tanítottak gyékényszövést is.

A kiegyezés után az Andrássy-kormány vallás- és közoktatási minisztere, báró Eötvös József (1813–1871) újólag elhatározta a magyar közoktatás polgári átalakítását. Az oktatási rendszer egészét érintő terveiben „népoktatási” törvényjavaslatot dolgozott ki és terjesztett az országgyűlés elé, amelyet az hosszas vita után 1868-ban elfogadott, és a 38. törvénycikkben szentesített. A népoktatási törvényt a tudomány és a közvélemény mint a tankötelezettség bevezetését elrendelő, a magyar népoktatás egészét döntően befolyásoló dokumentumot tartja nyilván.

A törvény létrehozta az elemi iskola két tagozatát, és első paragrafusában kimondta, hogy minden gyermek köteles 12 éves koráig a „mindennapos iskolát”, 15 éves koráig pedig az „ismétlő iskolát” látogatni. (Lásd: 1. táblázat.) Azt a szülőt, aki gyermekét visszatartotta az iskolától, először figyelmeztetésben, majd 50 krajcár, visszatérő esetben egytől négy forintig terjedő büntetésben részesítették.

Tudományos kutatóintézetek, közgyűjtemények

Az ismétlő iskola azt a célt szolgálta, hogy az a gyermek, aki nem tanult tovább középszintű intézményben, némi „ismeretmegőrző” továbbképzésben részesüljön. Az iskola megnevezése is erre utalt; a korábbi, elsősorban 5–6. osztályokban tanultakat kellett ismételni. Ez az iskolatípus nem volt népszerű, mert tandíjat kellett fizetni. Elsősorban a tehetősebb gazdák íratták ide gyermekeiket. Az ismétlő iskolákban földművelési, állattenyésztési és kertészeti ismereteket is oktattak.

A népoktatási törvény a leányok szakoktatását még nem kezelte külön területként, de a későbbiek folyamán – még Eötvös kultuszminisztersége alatt – megszerveződött az alsó szintű népoktatás keretein belül a leányok elkülönült szakképzése is.

Schwarcz Gyula közoktatás-politikus A közoktatásügyi reform mint politikai szükséglet Magyarországon című nagy politikai visszhangot kiváltó művében részletesen elemezte a korabeli oktatási viszonyokat, és külön is kitért a leányok nevelésének nehézségeire. Kossuth Lajos (1802–1894) az Új korszak című lap 1868. évi 15. számában Schwarcz írásával foglalkozva szintén kiemelte a nőnevelés terén tapasztalható problémákat.

„A kép, amelyet Önnek, egy ritka szakképzettséggel s annyi discernens eréllyel folytatott búvárlatai a helyzetről nyújtanak, valóban irtózatos. Tizenhétezer község közül ötezer faluban semmi iskola! Tizenötezerötszáz községben a nőnem semmi iskolai oktatásban nem részesül! A tanköteles fiú gyermek több mint ötven százaléka, több mint fele nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok soraiban, kik nemzedéket legelső, legmaradandóbb hatású nevelőivé vannak a Gondviselés által rendelve, száz közül 85 nem tudja a nevét leírni!”¹

A dualizmus éveiben az ország lakosságának túlnyomó része a 12. életévig kötelező elemi oktatásban részesült. A parasztgyermekek többnyire csak az elemi népiskola 1–2. osztályát végezték el. Nagy volt az analfabetizmus, 1890-ben például az ország hét éven felüli lakóinak 38 százaléka volt írástudatlan.² Kevés volt az iskolaépület is.

Egyre erőteljesebb követelés volt az oktatáspolitika megújítása. A népiskola célját a fizikai munkát szerető emberek képzésében határozták meg. Sürgették a gyakorlati irányú nevelést, a műhelymunkák bevezetését. Kiemelték az ipar, a kereskedelem, a földművelés szakmai érdekeit.

Ezt a helyzetet több oktatáspolitikus is felismerte. Wlassics Gyula minisztersége alatt a millennium emlékére ezer új népiskolát építettek.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1896. évi 60 764. számú rendeletével létrehozta a gazdasági ismétlő iskolákat. Ezt megújította az 1902. évi 66 596. sz. VKM-rendelet, mely szerint „A gazdasági ismétlő iskola célja és feladata a 12–15 éves, mindkét nembeli tanulókat – addigi ismereteikben való megerősítésük és továbbképzésük mellett – a gazdaság egyes ágaiban oly mértékben begyakorolni, hogy a fiúk mint leendő földművesek okszerűen kezelhessék birtokukat, vagy mint gazdasági munkások keresetképességüket fokozzák; a leányok pedig mint jövendő gazdasszonyok és családanyák a munkakörükbe eső gazdasági ágakban és a háztartásban megkívánható tudnivalókkal megismerkedjenek s a főbb teendőket elsajátítsák.”³

A gazdasági ismétlő iskolákat azokon a mezőgazdasággal foglalkozó településeken kellett megszervezni, ahol a 12–15 éves fiú- és leánytanulók száma elérte a negyven főt. Az iskola három évfolyamos volt, de lehetett előkészítő osztályt is szervezni, ha nem tudtak megfelelően írni, olvasni, számolni a tanulók. A szorgalmi idő a téli időszakokban (novembertől március 31-ig) heti két fél napból (összesen hét óra) a nyári időszakban heti egy fél napból (négy óra) állt. A tananyag közismereti és gazdasági tárgyakat, valamint hit- és erkölcstant tartalmazott. A leányok konyha- és virágkertészetet, gyógynövény- és gyümölcstermesztést, baromfitenyésztést, sertéshizlalást, selyemhernyó-tenyésztést, háztartási teendőket, csecsemőgondozást, szabást, varrást tanultak alapfokú ismeretek szintjén.

A települések gazdasági gyakorlatok céljára 600–1600 négyszögölnyi földterületet bocsátottak az iskolák rendelkezésére. Ezekben az iskolákban azok az elemi népiskolai tanítók tanítottak, akik a gazdasági tárgyak tanításához szükséges tanfolyamokat elvégezték. A gazdasági ismétlő iskolák az állami népiskolákkal kapcsolatban szerveződtek meg, és rövidesen szinte minden népiskola mellett működtek. A gazdasági ismétlő iskolák egyre népszerűbbek lettek, tanulóik száma fokozatosan növekedett, létrehozásuk hathatósan erősítette a népiskola és a gazdasági élet kapcsolatát.

A gazdasági ismétlő iskolák elterjedésével fellendült a nők háztartási, gazdasági képzése is.

1908-ban a bányai evangélikus egyházkerület az 1891 óta fennálló leánynevelő intézetében egyéves háztartási gazdasági tanfolyamot indított, amelyet később kétéves szaktanfolyammá szerveztek át. A tanfolyamon a népiskola 6. osztályát elvégzett tanulók vehettek részt, vagy azok, akik nem iratkoztak be az intézmény „leánypolgári” osztályába.

1911-ben a földművelési miniszter Putnok községben állami Kertgazdasági Tanszéket állított fel azzal a céllal, hogy a környék gyümölcs- és zöldségtermesztését fellendítse, fejlessze. A kerttulajdonosok képzésén kívül az önálló gazdasági népiskola tanulóit, valamint a polgárit végzett fiatalokat is bevonták a kertészeti, zöldségtermesztési ismeretek elsajátításába.

A nők gazdasági és háztartási alsó fokú oktatásának alapjait gróf Serényi Béla földművelési miniszter vetette meg azáltal, hogy 1912 nyarán a putnoki állami elemi népiskola napközi otthonában egy háztartási és gyümölcsfeldolgozási tanfolyamot létesített 24 résztvevővel. A tanfolyam olyan sikeres volt, hogy hamarosan újabbakat szerveztek, és felmerült egy állandó jellegű háztartási iskola építésének gondolata. Az elgondolást tett követte: 1913-ban felépült a „M. kir. Háztartási Iskola”, és még ebben az évben meg is nyitotta kapuit. A tanulmányi idő egy év volt, és a hat elemire épült. Az első tanévben 24 tanuló iratkozott be, közülük 12 leány volt bentlakó. Az iskola célul tűzte ki, hogy a tanulókat a valláserkölcsi és hazafias nevelésen kívül gazdasági, kertészeti és háztartási képzésben részesíti.

Ugyancsak 1913-ban létesült Budapesten az (Egressy úton) a Női Gazdasági és Háztartási Tanfolyam, amely a putnoki iskolához hasonló feltételekkel működött.

Az I. világháború kirobbanása a gazdasszonyképzést is visszavetette, de még a háború befejezése előtt, 1917-ben Budapest polgármesterének kezdeményezésére új iskola létesült a Maglódi úton: a Kertgazdasági Szabadiskola. Ebben az intézményben gyümölcsfeldolgozással kapcsolatos gazdasszonyi teendőket is oktattak. Az oktatást 1924-ben átalakították, kétéves képzési idejű kertgazdasági és háztartási tanfolyamot hoztak létre az elemit végzett leányok részére. (Az iskola neve: Kertgazdasági és Háztartási Tanfolyam.)

Az 1920-as években megszervezett önálló gazdasági népiskolák (amelyeket 1938-ban mezőgazdasági népiskolákká alakítottak át) önálló gazdasszonyképzést nem folytattak, de tantervük szerint kézimunkát és háztartási ismereteket oktattak.

Mezőgazdasági népiskola olyan községekben működhetett, ahol a mindkét nembeli 12–15 éves gyermekek száma elérte a 120 főt. Ez az iskolatípus is – az ismétlő iskolához hasonlóan – három évfolyamú volt. Téli időszakban heti négy órában főleg gyakorlati jellegű tárgyakat oktattak. Ezen felül heti egy órában hittant is tanítottak. A gyakorlati oktatást az 5–20 kat. holdas mintagazdaságokban tartották, amelynek használója az iskola volt. A gyakorlati oktatás mellett háziipari és háztartási tanfolyamokat is szerveztek. Időnként saját készítésű, illetve termelésű árukból termékbemutatókat, háziipari kiállításokat szerveztek. A mezőgazdasági népiskola feladata az volt, hogy a mintagazdaságok megszervezésével a környék felnőtt földművelő lakosságát az ésszerű gazdálkodásra serkentse. Az oktatást gazdasági iskolát végzett tanerők végezték.

A Bethlen-kormány kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) a kultúrát már olyan politikai tényezőnek tartotta, amely a „trianoni sokk” után megteremtheti a jövő felé mutató utat. Vezetésével hatalmas, a magyar oktatásügyben ez ideig ismeretlen nagyságú népiskolai program bontakozott ki, amely lendületet adott a szakképzésnek is.

Az 1926. évi 7. törvény megvalósításával ötezer tanyai népiskola és tanítólakás épült, de a tanítás továbbra is osztatlan iskolákban folyt. 1927-ben nagyszabású iskolán kívüli népművelő program indult, amelynek lendülete egy idő után megtört, s csak a 30-as években (téli gazdasági iskolák, gazdatanfolyamok, háztartási tanfolyamok, iparoskörök alakjában) éledt újjá. Az 1928-ban kísérletképpen megindított nyolcosztályos elemi népiskola (amelyet az 1940. évi 20. törvény szentesített) felső tagozatán nem volt szakrendszerű oktatás; az 5–8. osztály összes tantárgyát az osztályvezető tanította. Ezekben a koedukált osztályokban nem különült el a lányok képzése, ezért nem folytattak gazdasszonyképzést sem. A leányokat külön leányiskolákban, az általános ismeretek oktatása mellett nemcsak a háztartás vezetésére, a család gondozására készítették fel, hanem olyan ismereteket is nyújtottak számukra, amelyeknek birtokában kenyérkereső foglalkozásokat is betölthettek.

A női szerzetesrendek is egyre nagyobb létszámmal kapcsolódtak be a nők képzésébe.

A Jézus Szíve Népleányai két évfolyamú háztartási és gazdasági iskolája Pécelen 1937-ben nyitotta meg kapuit az érdeklődő leányok előtt, és 80 fővel indult meg a képzés.

A Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium oktatási programjának elterjesztése céljából országos akciót szervezett, és megjelentette a Rádiós Gazdasági Előadások kiadványában az új háziasszonyképzőket bemutató (rádióban elhangzott) riportokat, gazdasszonyképző intézményeket népszerűsítő írásokat.

A Rádiós Gazdasági Előadások XII. évfolyamának 20. számában hívták fel a figyelmet az 1939-ben Bárcán (Abaúj-Torna vármegye) alapított új Háziasszonyképző Iskolára is, amelyet Kassa határában, gróf Zichy kastélyában és nyolcholdas parkjában hoztak létre. Az iskolához majorság, tangazdaság, gyümölcsöskert is tartozott. Az elméleti oktatás keretében háztartási, állattenyésztési, kertészeti, egészségi, nevelési és közhasznú ismereteket, valamint hittant, magyart, számolást, honismeretet, szabásrajzot, éneket és tornát tanítottak. A főzést, varrást, kertészkedést, az állatok tenyésztését, ápolását, a tejkezelést a gyakorlati foglalkozások közben sajátították el a leányok.

A növendékek szigorú házirend szerint éltek, minden hónap első vasárnapján mehettek csak haza.

Napirendjük a következő volt:

6 órától 7,30-ig: tisztálkodás, reggeli torna,

7,30 órakor: reggeli,

8 órától 10-ig: három napon elméleti tanítás,

három napon gazdasági gyakorlat,

10 órától 12-ig: főzés, varrás, kerti gyakorlat (beosztás szerint),

12 órától 14,30-ig: négy napon elmélet vagy gyakorlat,

hetenként kétszer két szabad óra,

17 órakor: uzsonna,

17,30 órától 19-ig: tanulás,

19 órakor: vacsora,

20 órától 21-ig: szabad foglalkozás, szórakozás,

21 órakor: lefekvés.

Az intézménybe azok a 15. évüket betöltött leányok kérhették felvételüket, akik feddhetetlen előéletűek, egészségesek voltak, és elvégezték a népiskola 6. osztályát. A 20 évnél idősebb leányokat csak a földművelésügyi miniszter külön engedélyével lehetett felvenni.

Az ellátási díj havi 50 pengő volt. Ezenkívül egész tanévre öt pengő beíratási díjat, tíz pengő bútor- és eszközhasználati díjat, 20 pengő tandíjat és két pengő gazdasszonyköri díjat is kellett fizetni. A taneszközöket és formaruhákat a tanítványoknak kellett megvenniük, ez évi 30 pengőbe került. Az iskola bentlakásos volt, de a felszerelések egy részét (paplan, párna, matracvédő, gyapjútakaró, lepedők, huzatok, törülközők, meleg pongyola, több váltás fehérnemű, zoknik, hócipő, poharak, szappan, szappantartó, fehér tornacipő, bakancs, hátizsák, szemzőkés, kesztyű, sál, sapka stb.) a tanulóknak kellett magukkal vinniük. A nagy költségek miatt csak az igazán tehetős gazdák íratták leányaikat a bárcai háziasszonyképzőbe. Kedvezményt senki nem kaphatott.

Az iskola szükségességét Banke Antal, a háziasszonyképző iskolák és háztartási tanfolyamok szakfelügyeletével megbízott m. kir. gazdasági tanár így fogalmazta meg: „Az a háztartási tudás, amit eddig a leány az iskolában elsajátított, nem elegendő az életben. A leányok anyjuktól is tagadhatatlanul sokat elsajátíthatnak, hiszen már jártányi koruktól kezdve ott sürögnek-forognak édesanyjuk mellett, és közvetlen benyomások által szerzik meg a szükséges ismereteket, fogásokat és tudnivalókat. Látják, azt mondhatnánk, hogy a női munka természetje és módja hagyományonként öröklődik át. De ahány ház, annyi szokás, eljárás, mert a háztartási munkák nagy része a nyilvánosság, az idegen szemek kizárásával folyik, és idegen behatások csak a legritkábban érvényesülhetnek. Innen van aztán, hogy a háztartásban a meglévő készleteket helytelenül dolgozzák fel.” Majd így folytatta: „A tejet, a gyümölcsöt leginkább nyersen fogyasztják, főzeléket minél kevesebbet esznek, és sokat vétenek az egészségügyi követelmények ellen is magukon, ruházatukon, lakásukon. Emiatt nagy a községünkben is a tuberkulózis halálozási arányszáma, a gyermekhalandóság. Ezért kellenek a példaadók, a tanultak, hogy irányítsák, vezessék a többieket.”

A bárcai háziasszonyképzőhöz hasonló iskolákat hoztak létre Debrecenben, Komáromban, Székelyudvarhelyen, Újvidéken és Pécsett.

Kiss Kálmán: Az alsó és középfokú mezőgazdasági szakoktatás története 1763–1986. (Kézirat) Vép. 1998. 35. p.

Ebben az időszakban a háztartási irányú továbbképző tanfolyamok országszerte elszaporodtak. (Pl.: Budapesten, a Prohászka Ottokár utcában háztartási iskola indult 122 növendékkel.)

Különleges háztartási tanfolyam működött Kecskeméten: a Magyar Királyi Élelmezési Szaktanfolyam. A tanulmányi idő kilenc hónap volt, az oktatás heti 24 órában folyt. Az alsó szintű és alsó fokú mezőgazdasági-háztartási oktatás a II. világháború befejezéséig tartott a magyar iskolarendszerben.