Nekem úgysem sikerül

– Osztályfőnöki óra az önbizalomhiányról és az önértékelési zavarról –

Mentálhigiénés osztályfőnöki óra sorozatunkban egy olyan óra részleteit adjuk közre, amelyben az osztály a pszichopedagógus segítségével egy súlyos tanulási zavarokkal s ennek következtében önbizalomhiánnyal és önértékelési zavarokkal küzdő 12 éves fiú problémáit beszéli meg. Az óra arra ad példát, hogy egy-egy gyerek egyéni problémáinak megbeszélése milyen gazdag lehetőségeket kínál a mentálhigiénés kultúra fejlesztésére, konkrét pszichológiai ismeretek közvetítésére.

Sz. Róbert 12 éves, a lakótelepi iskola egyik ötödik osztályának tanulója. Óvodás kora óta mutatkoznak problémák személyiségének fejlődésében. Édesanyja első terhességéből hét hónapra született bátyja néhány órát élt, Robi is hét és fél hónapra, 1800 grammos születési súllyal jött a világra. Az általános iskola első osztályában súlyosbodtak személyiségzavarai, amelyek tanulási nehézségekkel párosultak. Több mint fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az iskolában egyáltalán megszólaljon. Nagyon nehezen tudta teljesíteni az iskolai követelményeket. A nevelési tanácsadóban fedezték fel diszlexiáját, továbbá megállapították, hogy magatartásának tünetei a pszichoorganikus szindrómába, az úgynevezett POS-ba sorolhatók. Akkori tanítónője és a nevelési tanácsadó javaslatára megismételtették Robival az első osztályt. Érdekes módon tanulmányi eredményei a második tanév végére némileg javultak. Második osztálytól kezdve azonban állandósultak tanulási nehézségei, diszlexiája miatt nagyon nagy erőfeszítést követel tőle az olvasott szöveg megértése, illetve a tanult ismeretek szóbeli reprodukálása. Az iskolai korrepetálások, továbbá édesanyja segítsége nyomán a minimális követelményeket általában teljesíteni tudta, de az iskolai lét, különösen a számonkérésektől való félelme miatt, pszichésen erősen megviseli. A tanulási kudarcok következtében állandósultak önértékelési zavarai. Ezzel magyarázható, hogy noha a maga lehetőségeihez képest elkészíti a házi feladatokat, megtanulja a leckéket, mégis gyakorta jelenti az őt tanító tanároknak, hogy nem készült az órára. Robi teljesítményei meglehetősen gyengék, ő az osztálya legrosszabb tanulója. A nevelési tanácsadó pszichológusa által végzett vizsgálatok alapján ugyanakkor nem tragikus kognitív képességfejlődésének elmaradása. A pszichológus szakvéleménye szerint önbizalmának, önértékelésének javításával érzékelhetően javulhatnának tanulmányi teljesítményei. Ebben minden valószínűséggel segíthetne az osztályközösség azon része, amelynek tagjai ehhez a feladathoz kellő érettséggel és érzékenységgel rendelkeznek. Robit jó néhány osztálytársa szereti, tehát egyáltalán nincs peremhelyzetben, sőt három társával kifejezetten szoros baráti kapcsolatban van. Az óra célja kettős: segíteni kíván Robinak, de az ő sorsának, problémáinak elemzésén túl érzékeltetni szeretné a 11–12 éves gyerekekkel az önértékelési zavarok, az önbizalomhiány teljesítményt korlátozó hatását, az önbeteljesítő jóslat negatív következményeit.

– Pszichopedagógus: Ahogy egy hete megállapodtunk, a mai alkalommal Sz. Robi problémáit beszéljük meg. Most már gyakorlatunk van abban, hogy úgy próbálunk meg egymásnak – pontosabban ti egymásnak – segíteni, hogy előtte megismerkedünk annak a társunknak a gondjaival, akivel, akiről, akinek az érdekében beszélgetünk. Robi is, mint szinte mindenki, akinek a problémáiról eddig beszélgettünk, nagyon készséges volt, amikor arra kértem, üljön le velem négyszemközt beszélgetni. Azt hiszem, jól bevált az, hogy ezt a beszélgetést magnóról idézem fel a számotokra. Robi különösen őszinte volt, amikor ketten ültünk egymással szemben... Hallgassuk meg ezt a felvételt.

(Robi szemmel láthatóan nyugtalan lesz, kipirul, a többiek kicsit élcelődnek vele, ilyen megjegyzések kísérik a pszichopedagógus tanárnő készülődését: Mi van Sz.-kém, sztár leszel, énekelni fogsz? Rocksztár lettél Roberto? A pszichopedagógus addig nem indítja el a felvételt, amíg meg nem nyugodnak a kedélyek. Majd megszólal a magnetofonon Sz. Róbert és Ila néni, a pszichopedagógus beszélgetése.)

– Édesanyád azt mesélte nekem, hogy elsős korod óta félsz az iskolától, pontosabban attól, hogy itt számot kell adnod a tudásodról, nevezzük nevén, hogy felelned kell. Igaz-e, Róbert?

– Robi: Hát többnyire igaz.

– S meg tudnád fogalmazni, hogy miért van ez így?

– Robi: (Hosszú ideig nem válaszol)... Nem szeretek tanulni.

– És iskolába sem szeretsz járni?

– Robi: Azt sem nagyon.

– Mi az, ami miatt nem szereted az iskolát?

– Robi: A felelés miatt, meg amiatt, hogy nem értek sok tantárgyat.

– Erről már korábban beszélgettünk egymással, s akkor példának hoztad fel a matematikát, hogy abból a világon semmit sem értesz. S emlékezz vissza, hogy amikor a Kati nénihez jártál korrepetálásra, utána a törtekből a nyolc feladatból négyet egészen jól megoldottál. Ezt a sikert minek tulajdonítottad akkor?

– Robi: Nem tudom, könnyűek voltak a példák, meg sok olyan törtes példa volt már.

– És a nyelvtandolgozat, amire egy erős hármast kaptál, ahogy itt nézem, kis erőfeszítéssel még négyes is lehetett volna, csak a hasonulásoknál a mássalhangzók megkettőzését elrontottad néha, az mivel magyarázható?

– Robi: Nem tudom.

– Robikám, ma úgy látom nem akarsz velem beszélgetni. Halasszuk el ezt a beszélgetést későbbre?

– Robi: Jó lenne.

– Vagy tudod mit, beszéljünk az osztályodról, az ötödik céről s ne a tanulási gondjaidról. Milyen társaság ez a ti osztályotok?

– Robi: Jó társaság, sok barátom van, mondjuk igazán jó három. A D. Feri, az M. Gábor és a T. Zsolt.

– Ők jó tanulók?

– Robi: Nem jó tanulók, de jobb jegyeik vannak, mint nekem.

– Ők miért kapnak jobb jegyeket, többet tudnak, többet tanulnak, vagy más oka is van ennek?

– Robi: Á, nem tanulnak többet, énszerintem a Kati néninél, Ila néninél meg anyukámmal többet tanulok, több ideig tanulok.

– Akkor tehát miért van például négyese a D. Ferinek történelemből, hármas-négyese matekból?

– Robi: Ezt nem tudom... Talán ők bátrabbak, a Feri, ha nem is tanul előző nap, az óra előtt egy kicsit belenéz a füzetébe, és ki bír menni hármasra felelni magyarból.

– Szerinted ez jó vagy rossz tulajdonság egy gyereknél?

– Robi: Szerintem jó tulajdonság, mert könnyebben járja ki így az iskolát, mint aki fél.

– Te híres vagy arról, hogy óra elején bejelented, nem tanultad meg a leckét. Ezt legutóbb a történelemtanárod, Teri néni mesélte rólad, de mondják más tanárok is, hogy sűrűn kéred, ne feleltessenek, mert úgy érzed, nem készültél. Hogy van ilyenkor, te tényleg nem tanultál rendesen előző nap, vagy ezzel véded ki az óra elejei izgalmat, mondván, hogy inkább írjanak be egy elégtelent, de akkor legalább biztos, hogy nem hívnak ki felelni?

– Robi: (kicsit elcsukló hangon) Van úgy, hogy tanulok, de amikor kezdődik az óra, akkor nem akarom, hogy kihívjanak felelni, mert nagyon félek, hogy nem tudok semmit.

– Úgy érzed, nem tudod az aznapra feladott anyagot, vagy csak a feleléstől félsz?

– Robi: Nem is mindig tudom, amit meg kellett tanulni, meg van úgy, hogy a feleléstől félek.

– Említetted a barátaidat, akiknek jobbak a jegyei. Hogyan látod, ők jobban tudják az egyes tárgyakból a tananyagot? Például T. Zsolt jobban tudja a történelmet, a földrajzot vagy a matekot nálad?

– Robi: Jobban, Zsolti jobban, pedig ő alig tanul valamit.

– Biztos vagy benne Robi, hogy te mindenkinél rosszabbul tanulsz, hogy te mindenkinél sikertelenebb vagy?

– Robi: Ezt nem tudom.

– Van-e olyan tantárgy vagy bármilyen cselekvési terület, ahol azért úgy érzed, te jobb vagy a többieknél?

– Robi: Nem tudom.

– A szüleiddel szoktál erről a problémáról beszélgetni?

– Robi: Néha anyu és apu szokták mondani, hogy már jobban tudom a leckét, meg Kati néni is szokta beírni az üzenőmbe, hogy ezt vagy azt a tantárgyat jobban tanulom már.

– S Te is így látod ezt, elhiszed nekik, amikor azt mondják: javítottál a teljesítményeden?

– Robi: (Hosszú hallgatás)... Néha igen.

– És miért csak néha? Miért nem vagy kicsit biztosabb önmagadban?

– Robi: Nem tudom, én nem bírok olyan jól tanulni, mint mások.

– S más dologban, fociban, futásban, modellezésben is úgy érzed, hogy gyengébb vagy?

– Robi: Hát ott se vagyok olyan jó, de azért már volt futóverseny, amit megnyertem.

– Én hallottam, hogy ügyes hajómodellt csináltál a télen, és ezt be is hoztad az iskolába a modellezőversenyre, ahol harmadik lettél. Ezt, hogyan fogadtad, s mit szóltak hozzá az osztálytársaid, a barátaid, a szüleid?

– Robi: Hát... örültek neki anyuék, anyu bevitte a gyárába, ahol dolgozik, megmutatni az oklevelet.

– Te örültél-e? Büszke voltál magadra?

– Robi: (Hosszú hallgatás) ... Talán igen.

– Miért csak talán, hát harminc vagy negyven különböző modell közül a tanárokból alakult szigorú zsűri a te hadihajódat tartotta a harmadik legjobbnak, egyébként egy nyolcadikos és egy hetedikes gyerek előzött meg. Miért nem voltál akkor igazán büszke magadra?

– Robi: Hát büszke voltam, de az iskolában mégis az számít, hogy ki hogy felel, hányast kap a füzetére.

– S te ott mindig rossz jegyet kapsz?

– Robi: Hát igen, másokhoz képest rosszabbat.

– Általában anyuék mit szólnak a jegyeidhez? Mit szólnak egy hármas jegyhez és mit egy elégtelenhez?

– Robi: Nem bántanak, inkább örülnek a hármasnak is, a karóért nem vernek meg, inkább ideges lesz anyu, de nem ver meg, nem bánt...

– Sokszor meg akartam tőled kérdezni, mivel magyarázod azt, hogy gyengébbek a tanulmányi eredményeid, mint az osztályod átlaga?

– Robi: Mert nem bírok úgy tanulni, mint a többiek.

– Ezt elsős korod óta így érzed?

– Robi: Igen.

– Nem arról van szó, hogy te egy kicsit, vagy nem is kicsit, alul értékeled magad? Nem az a baj, hogy te azért is tanulsz gyengébben, mert előre azt mondod magadnak: á, én ezt úgysem tudom, én úgyis rosszul fogom megírni a dolgozatot, én úgysem tudok jól felelni?

– Robi: Lehet, hogy így van. Kati néni szokta ezt mondani nekem, amikor a matekfelzárkóztatóra járok.

– Szerinted jól van az, hogy te ilyen kis törpikének érzed magad, ahelyett, hogy bíznál magadban, azt mondanád, hogy igenis sikerülni fog, sikerülnie kell?

– Robi: Én csak a tanulásban vagyok ilyen, másban nem.

– Miben vagy ügyes, sikeres?

– Robi: Hát a hajómodellezésben, jól tudok anyuéknak segíteni a takarításban, a főzésben.

– Mi szeretnél lenni, ha felnősz, milyen Sz. Robit képzelsz el mondjuk 10 év múlva?

– Robi: Hajóépítő szeretnék lenni. Szerintem 10 év múlva épp kitanultam ezt a szakmát, s akkor egy tengerparti műhelyben fogok gyakorolni.

– Hol, melyik tengerparton?

– Robi: Valahol az Adriai-tenger partján.

– Voltál már valahol tengerparton?

– Robi: Nem, de anyuék ígérik, hogy egyszer elmegyünk.

– Igen ám, de a hajóépítő szakembernek nagyon sokat kell tanulnia, vizsgáznia. Mi lesz hát akkor veled?

– Robi: Ezt nem tudom, lehet, hogy akkor ez egy tervem marad csak, nem valósul meg.

– Pszichopedagógus: Hosszabban beszélgettem ugyan Robival, de ennyit éreztem az osztály elé vihetőnek. No, a beszélgetés részlete és Sz. Robi ismeretében ki hogyan látja, mi is valójában Robi problémája?

– Csilla: Talán az, hogy fél az órákon, és amit tud, azt sem meri elmondani.

– Karcsi: Nem olyan jó tanuló, és ezért nem szeret iskolába járni.

– Pszichopedagógus: Te jó tanulónak tartod magad?

– Karcsi: Hát nem, de én szeretek iskolába járni, mert én nem félek a feleléstől, valahogy mindig kimagyarázom magam. (Nagy nevetés)

– Marci: Robi szerintem nem bátor, s ezért, ha meg is tanulja a leckét, akkor sem felel jól, mert fél a tanároktól, a feleléstől.

– Gergő: Azért nem felel jól, mert izgul a felelésnél, és nem jut eszébe, amit esetleg előző nap délután megtanult.

– Pszichopedagógus: Igen, valóban így van: Robi elég sokat tanul, s ezt nemcsak ő, hanem az édesanyja is mondja, s mégsem tud jó jegyeket kapni, mert fél, mert nem tudja elhitetni magával, hogy ő igenis most győzni fog, és jól fog felelni. Valamiben hiányt szenved Robi, vajon miben?

– Tímea: Szerintem kevés a Robinak az önbizalma.

– Évi: Anyukám szokta mondani, hogy ne mondogassam magamnak, hogy nem tudok megtanulni valamit, mert akkor tényleg nem tudom megtanulni, hanem inkább mondogassam magamnak, hogy megtanulom, tudom, jó jegyet fogok kapni, s akkor tényleg megtanulom, tényleg jó jegyet tudok kapni.

– Gábor: A sportolóknak szokták az edzők szuggerálni, hogy győzöl, győzöl, s ezt elhiszik, és tényleg könnyebben győznek. Ha meg sokat mondogatják nekik: úgyis kikaptok, akkor meg sokszor tényleg kikapnak.

– Pszichopedagógus: Van egy közmondás, amelyet az utóbbi esettel kapcsolatban lehet idézni, ki találja ki, mi az?

– Marci: Nem kell az ördögöt a falra festeni.

– Pszichopedagógus: Mi a mögöttes értelme ennek a közmondásnak, s hogyan kapcsolódik a mi témánkhoz?

– Éva: Aki állandóan arra gondol, hogy hibázik, az a végén tényleg hibázik.

– Balázs: Jókedvűnek kell lenni, bizakodónak, s akkor az ember jobb kedvű és jobban tud felelni, dolgozni. Szóval nem a rossz oldalát kell nézni mindennek, hanem a jót.

– Pszichopedagógus: Azt hiszem, Éva és Balázs jól fogták meg a közmondás lényegét. Ha bízunk önmagunkban, ha optimistán ítéljük meg önmagunkat, akkor jobban meg tudjuk oldani még a nehéz feladatokat is. Ha viszont sokat beszélünk arról, hogy valami nem sikerül, akkor egyszer csak tényleg beteljesedik a jóslat. Mit gondoltok, mi lehet az oka annak, hogy Robinak nincs kellő önbizalma?

– Tímea: Sokszor érte kudarc, sokszor kapott rossz jegyet.

– Andrea: Nem dicsérték meg, ha jól tudott valamit, de megszidták, ha rossz jegyet kapott.

– Barbara: Nem szeretik a tanárok, pedig jó gyerek. Én szoktam néha vele beszélni, s jó srácnak tartom, igaz, hogy keveset lehet vele beszélgetni, de egyszer mondta, hogy anyukája segít neki a leckeírásban.

– Osztályfőnök: Ezek, a minket tanárokat elmarasztaló vádak csak nagyon kis részben igazak ám, mivel mi sokra értékeljük azt, hogy Róbert igyekszik megtanulni az otthonra feladott leckéket. Sajnos, amikor a tanár értékeli egy-egy tanuló eredményeit, akkor kénytelen figyelembe venni az elért teljesítményt. Ebben Robi hát, hogy úgy mondjam, nem jeleskedik. Ennek ellenére én sokra becsüllek Robi, s bízom abban, hogy magadra találsz.

– Pszichopedagógus: Mi az, amiben ti jónak tartjátok Robit?

– Balázs: Nagyon szép hajómodelleket tud csinálni, jól tud főzni, például kiránduláson ő segített a legtöbbet Feri bácsinak meg Teri néninek.

– Gábor: Nekem már a barátom a Roberto, szerintem jól tud futni, sokunkat megelőz tornaórán.

– Zsolt: Ad a kajájából, jó haver. Tényleg csak az a baja, hogy fél a dogaírástól meg a feleléstől. Bár attól én is félek, csak nem annyira, mint ő.

– Vince: Barkácsolásban is jó, fociban közepes, de inkább jó, haverságban meg nagyon jó.

– Pszichopedagógus: Beszélgettetek-e már Robival a tanulási problémáiról, az önbizalomhiányáról? Egyáltalán szoktatok-e egymás személyiségének, jellemének problémáiról beszélgetni egymás közt?

– Éva: Nem, mert ez olyan stréberes dolog.

– Pszichopedagógus: Nem vagyok benne biztos, hogy jól értitek, amit kérdeztem. Én arra gondoltam, hogy beszéltetek-e már Robival arról, hogy miért is fél. miért nem bízik önmagában?

– Tímea: Csak a lányok egymásról, mert a fiúkat egy-két kivételtől eltekintve nem érdekli az iskola.

– Pszichopedagógus: Úgy gondoljátok, hogy Robi esetében csak és elsősorban a tanulásról van szó?

– Éva: Igen.

– Andrea: Szerintem nem, mert a Robi mástól is fél, nem csak a tanulástól.

– Dorottya: Az a baj, hogy aki jól tud felelni egyszer, akit szeretnek, azt mindig megdicsérik, aki pedig egypárszor rosszabb tanuló, azt meg mindig szidják.

– Osztályfőnök: Csak azt tudnám, hogy mi itt az iskolában mikor szidtuk meg Robit, de mondhatnám J. Ferit vagy B. Andrást, akik minimum olyan halványak, mint Robi. Az igaz, hogy egy olyan képességű gyereket, mint te, Dorottya, egy olyan magyardolgozatért, mint amit legutóbb produkáltál, nem dicsértek meg, sőt leteremtettelek, de én Sz. Róbertet soha az életben nem szidtam. Sőt én örülök a legjobban, amikor Robi egy kicsit felmutat magából. (Robi arca szinte lángol.)

– Tímea: Az úgy van, hogy aki jó tanuló és értelmes, az rendszerint nem barátkozik olyannal, aki nagyon rossz tanuló, a rossz tanulók a rossz tanulókkal barátkoznak, ők meg nem foglalkoznak ilyesmivel. Illetve a jó tanulók esetleg azzal tudnak segíteni, hogy odaadják a füzetüket, és a rosszak lemásolják a feladatot.

– Osztályfőnök: Na mondhatom, gyönyörűek vagytok, ez aztán komoly pedagógiai segítség.

– Pszichopedagógus: Most tekintsünk el egy kicsit Robi esetétől, s beszéljünk egy kicsit általánosabban a problémáról. 11 évesek vagytok, tehát lehet már komolyabban beszélni egymás között bizonyos lelki adottságok miatti problémákról. Nagyon sok olyan ember van, aki a sikertelenség ördögét festi fel előre a falra, és ettől lesz tényleg sikertelen. Aki attól nem teljesít jól, hogy lebecsüli önmagát, leértékeli a képességeit. Létezik ennek épp az ellentéte, aki pedig másik irányban értékeli önmagát hibásan, többet hisz magáról.

...Kuncogás az osztályban, a gyerekek bizonyos neveket említenek (Timea, ... Hajni, ... Vince)

– Pszichopedagógus: Most ne személyeskedjünk. Említettem, hogy általában beszélgetünk, nem konkréten. Tehát mindkét irányú tévedés, önmagunk alul- vagy túlbecsülése problémát jelent. Mit gondoltok, az adott ember számára melyik a nagyobb gond, ha alulbecsüli önmagát, vagy ha többet hisz magáról, mint amilyen valójában?

– Andrea: Ha azt hiszi, hogy rosszabb, ha úgy érzi, hogy kevesebbet tud.

– Gábor: Szerintem meg épp fordítva, mert aki nagyon beképzelt, azt az osztálytársai nem szeretik, aki viszont nem tudja, hogy jobb is lehetne, azt ettől még szerethetik.

– Éva: Aki mindig fél, hogy ő rossz lesz, hibát követ el, az szomorúbb ember lesz. Persze a beképzelt majom se jó, mert azt strébernek tartja mindenki.

– Pszichopedagógus: Valóban, akinek nincs elég önbizalma, az bizony szomorú ember lesz, az nem fogja tudni kihasználni a tehetségét, az nem fog bátran nekivágni új feladatok megoldásának, nem mer vállalkozni. Mit gondoltok, miért válnak egyes emberek, gyerekek, felnőttek egyaránt ilyenné?

– Éva: Mert a tanárok megutáltatták velük az iskolát, egyszer-egyszer nem tanultak, aztán rájuk ragadt, hogy ah, fiam, már megint nem tanultál semmit.

– Tímea: Rossz családi körülményeik is lehetnek, az is rossz egy gyereknek.

– Barbara: Nem dicsérték meg őket semmiért, még akkor sem, ha jól viselkedtek, ha jól tanultak.

– Marci: Ha valaki eleinte nem jól tanul, s folyton megszidják otthon vagy az iskolában, az már azért sem szeret tanulni, mert úgysem kap jó jegyet, nem írnak be dicséretet.

– Pszichopedagógus: Nagyon jól, szinte egy pszichológus vagy egy pedagógus szakszerűségével szedtétek össze az önbizalomhiány okait. Talán V. Marci látja a legszakszerűbben a problémát. Ahhoz, hogy az ember jól tudja végezni a dolgát, jól tanuljon, barkácsoljon, sportoljon vagy dolgozzon, szüksége van sikerre, pozitív értékelésre. Ha sorozatosan kudarcokat él át, akkor szinte biztos, hogy egy idő után azt hiszi magáról, hogy ő buta, ügyetlen, s emiatt minden feladattól meg fog ijedni. Nagyon sok felnőtt egészen kicsiny gyerekkorban válik önmagát rosszul, leginkább alul értékelő emberré, mivel az első próbálkozásaiban ügyetlenebb. Különösen így van ez az iskola kezdésekor. Nálunk általában hatéves korban kezdenek iskolába járni a gyerekek, de vannak köztük olyanok, akik erre az életkorra még nem érik el azt a fejlettségi szintet, ami a sikeres iskolai munkához, a sikeres tanuláshoz szükséges. S ha ezt nem veszik észre az erre illetékes, erre hivatott szakemberek, akkor bekerülnek olyan gyerekek is az iskolába, akiknek jobb lenne, ha egy évet még fejlődnének. Ezek a gyerekek, miután sok kudarc éri őket, bizony könnyen válnak önmagukban nem bízó, saját képességeiket nagyon is alulértékelő személyiségekké. Gyakran a szülők és bizony mi, tanárok is ludasak vagyunk ennek a nagyon kínzó állapotnak a kialakulásában. Sokszor tapasztalni, hogy egy-egy gyerek apukája, anyukája azt szeretné, ha a csemete gyorsan tanulná meg az írást, olvasást, a versikét, s ha ez nem megy nagyon könnyen, azt mondja a gyerekére, hogy buta vagy fiam. (Nagy nevetés az osztályban...) S ha sokat mondják, a gyerek egy ponton tényleg úgy érzi, hogy ő butább, mint a többiek, ő képtelen megtanulni a leckéket, vagyis csökkent értékű. Sajnos néha a tanárok is beleeshetnek ebbe a hibába. Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem a számotokra, milyen fontos a képességeink fejlődése szempontjából, hogyan értékeljük a másikat, egymást.

– Dorottya: S ha valaki, mondjuk egy gyerek ilyen, mert a szülei ezt nem tudták, akkor annak hogyan lehet segíteni?

– Pszichopedagógus: Azt hiszem, ez a legfontosabb kérdés, ezen kellene mindannyiunknak gondolkodni. Kinek milyen ötlete van?

– Éva: Ezt inkább a tanároknak kellene tudniuk, őnekik kéne segíteni.

– Pszichopedagógus: Szerintem ti egymásnak is sokat tudtok segíteni, például azzal, hogy azt a társatokat, adott esetben Robit, akinek ilyen önértékelési problémái vannak, ti magatok dicséritek meg, ha tényleg jól csinál valamit, együtt örültök vele valamilyen sikerének. Észrevétlenül belecsempésztek a vele való beszélgetésbe néhány bátorító szót, néhány olyan értékelő megjegyzést, amely az ügyességére, a teljesítménye javulására vonatkozik. Ilyen kicsi, apró dolgokon is rengeteg, sokszor egy ember életének a sikeressége vagy sikertelensége múlik...

Az órarészletet az óráról készült megnófelvétel és
a jegyzetek alapján szerkesztette: Schüttler Tamás