Mihály Ildikó

Alapműveltség és munka

– Egy UNESCO-vizsgálat anyaga tanulmánykötetben –¹

A tanulmány tudósít az UNESCO 1994. évi kutatási programjának az eredményeiről. A 17 államban kidolgozott tanulmányok mindegyike ugyanazzal a problémával, az alapműveltségi hiányoknak az egyénre, a társadalomra és a munka világára gyakorolt hatásával foglalkozott különböző szempontokból. Városi és falusi kisgyermekeknek és öregeknek a problémái, a társadalomból kirekesztetteknek, feketéknek és cigányoknak a gondjairól és azok újszerű pedagógiai megoldásairól tudósít a kötetet bemutató recenzens.

Az UNESCO Nevelésügyi Intézetének irányításával kétévenként elvégzett tematikus vizsgálatok alapján eddig már három kötet jelent meg: 1990-ben egy általános felmérés az alapműveltségről; az 1992-es kutatás az alapműveltségi stratégiáknak a társadalmi mozgalmakban betöltött szerepét járta körbe; az 1994. évi összeállítás pedig az alapműveltség és a kultúra fejlődésének a falusi térségekben alkalmazható stratégiáit ismertette. A legújabb, az 1996-os, bizonyos értelemben folytatja ugyan az előzőek kutatási programját, a választott téma azonban azoknál sokkal általánosabb: ez a kutatás – egyebek között – a munka világában mostanában tapasztalható krízishelyzet, a kultúra elvesztése elleni védekezés, a képzetlenség, a társadalmi kezdeményezőkészségben tapasztalható lanyhulás szociális következményének számbavételére vállalkozik. Mégpedig oly módon, hogy mindezeket a jelenségeket egyetlen változó szempontjából teszi mérlegre: ez a változó az alapműveltség, annak szerepe, megjelenési formái és az alapműveltségi hiányok hatása az egyénre, a társadalomra, a munka világára.

A vizsgálat tehát a felnőttoktatás és -képzés egyik legmeghatározóbb szegmensére irányult: azon alapismereteknek és készségeknek a feltérképezésére, szerepük és jelentőségük meghatározására, amelyek – antropológiai értelemben – a szocializáció, a munkaerő-piaci esélyek, az alkalmazkodóképesség és a rugalmasság stb. megléte vagy hiánya révén nemcsak az egyes személyiség, hanem az ugyanahhoz a kultúrához tartozó csoportok mibenlétét is meghatározzák. A kutatást 17 ország (Albánia, Belgium, Bulgária, Kanada, a Cseh Köztársaság, Észtország, Franciaország, Magyarország, Írország, Olaszország, Mexikó, Portugália, Szlovákia, Románia, Spanyolország, Ukrajna és az Egyesült Államok) szakemberei végezték.

A kötet szerkesztője Jean-Paul Hautecoeur, az UNESCO pedagógiai intézetének munkatársa. Ő írta – a bevezetőn kívül – azt a tanulmányt is, mely a központi fogalom, az alapműveltség meghatározását is magára vállalta. A téma aktualitása abban is megnyilvánul, hogy 1990 óta, azaz az „International Literacy Year” (vagyis a műveltség nemzetközi évének) programja alapján ezt az egész évtizedet, az 1991 és 2000 közötti dekádot a műveltség, valamint a munkaerő folyamatos képzése évtizedének tekintik. A kiemelt odafigyelést egyébként azok a változások is indokolják, amelyek a műveltség tartalmában az utóbbi időben tapasztalhatóak. Hagyományos értelemben a műveltség az írni, olvasni és számolni tudás funkcionális szintű képességét jelentette. Ma már ezt a felsorolást ki kell egészíteni az írásos és a szóbeli kommunikáció követésének, a kreatív és problémamegoldó gondolkodásnak a képességével, az önbizalom, a motiváltság, a személyes kapcsolatrendszer kiépítésének, a csoportmunka, a hatékony szervezés és vezetés gyakorlatával is. Mindez annyit jelent, hogy a mai funkcionális alapműveltség-fogalom egyben a reális és virtuális ipari környezethez, ehhez a kultúrához való alkalmazkodás képességét is magában foglalja. (E gondolatsort folytatja aztán Stanislav Hubik cseh kutató áttekintése, aki Habermas és Chomsky nyomán e műveltség megszerzését egyben a kulturális vagyis a szociálisan hatékony kommunikációs kompetencia elérésének folyamataként is szemléli. Ami pedig együtt jár a kulturális értékek gazdasági tőkévé való átalakításának kompetenciájával is.)

Ezek ismeretében még súlyosabb problémákat jelez az a megállapítás, mely szerint a modern társadalmakban legalább a lakosság fele nem rendelkezik ennek az alapműveltségnek a legszükségesebb elemeivel sem. A szerkesztő Kanada statisztikai adatainak ismeretében ezt a kijelentését az alábbi részletekkel is pontosítja: náluk a lakosság 8%-a írástudatlan, 16%-a funkcionális analfabéta, további 22%-a pedig szövegolvasási és -megértési problémákkal küszködik. Munkahelyi elemzések pedig ezeket a hiányokat közvetlen összefüggésbe hozták a termelékenységi mutatókkal is, hangsúlyozva, hogy a balesetek, a hiányzások, az alacsony szintű produktivitás hátterében is – elsősorban – a funkcionális analfabetizmus jelenlétét lehet kimutatni. A kulturális identitás ki- és újraépítése tehát egyaránt érdeke egyénnek és társadalomnak; amihez olyan oktatási és képzési programok „bevetésére” van szükség, amelyek a megfelelő hatékonysággal eleget tudnak tenni ezeknek az elvárásoknak. A kezünkben tartott kötet tanulmányai egyszersmind ilyen próbálkozások beszámolóiként is felfoghatók.

Az atlantai egyetem kutatási programja például azt a folyamatot kívánta tetten érni, ahogyan a posztindusztriális társadalomban a megváltozott munkafolyamat, annak átalakult szerkezete és környezete a munkavállalóval szemben is más elvárásokat fogalmaz meg. A megfigyelések szerint ugyanis míg az ember az ipar fejlettségének korábbi szintjén egy mechanikai rendszernek volt a része, ma elsődlegesen erőforrásnak tekintendő; régebben a munka szűk, jól körülhatárolható készségeket igényelt, ma a készségek széles repertoárjára van szükség; régebben a célok rövid távúak voltak, a kockázat alacsony szintű, ma a célok hosszú távúak és innovatív közreműködést igényelnek; régebben munka és munkás versenyben voltak, ma kooperációra kényszerülnek. A munka világa geográfiailag is más helyre tevődött: főleg az ipari üzemek a városi közegből egyre inkább a peremvidékekre szorulnak. Újfajta kapcsolat alakul ki a munka világa és a bűnözés között is: ahogyan nő a munkanélküliség, olyan mértékben szaporodnak a bűnesetek. Egyre nagyobb a szakadék a gazdagok, illetve a népesség többi részének életszínvonala között. Az új munkahelyi követelményeknek megfelelő munkaerő biztosítását az új alapműveltség igényeit is kielégítő programoktól várja el a vezetés, és maga a társadalom. A mostani kornál humánusabb és demokratikusabb jövő ugyanis csak ezek előtt az újfajta alapismereteket birtokló polgárok előtt nyílhat meg.

De nem csak a munkakörnyezet változott meg, mások lettek a családok életkörülményei, másfajta kihívásoknak kell megfelelniök – például – a mai családanyáknak is. A családon belüli inkompetenciák pedig nagymértékben veszélyeztetik a családtagok társadalmi szerepvállalásának eredményességét is. Ezért van nagy jelentősége annak a próbálkozásnak, amellyel egy chicagói kutatócsoport az anya nevelési feladataival ismertette meg a fekete asszonyokat egy kizárólag őket fogadó és nekik kulturális programokat kínáló képző intézményben. Felismerték ugyanis azt, hogy a chicagói feketék mai, munkanélküliséggel sújtott, már-már egyfajta új matriarchátust megtestesítő urbánus gettókörnyezetében az anyák bizonyos szintű felkészítése révén is meg lehet alapozni a felnövekvő gyermekeknek ezt az új típusú alapműveltségét.

A kanadai Ottawában folytatott kísérlet szakemberei az oktatás és foglalkoztatás egyidejű megvalósítása révén, egy „közvetítő intézmény” bekapcsolásával kívánták az érdeklődők számára a jövő szempontjából elengedhetetlen alapműveltség-növekedést biztosítani. Megfigyeléseik szerint jobbára két célcsoport tagjai jelentkeztek náluk: akik valamilyen fogyatékosságuk miatt szakadtak le a polgári életből és munkanélkülivé váltak, illetve akik irreális elvárásokat fogalmaztak meg az alapműveltségük megemelésétől várható munkalehetőségeket illetően. A szervezett program két évet fogott át; ezalatt a résztvevőknek – az alapműveltség már említett elemein kívül – meg kellett tanulniuk a munkahelyi viselkedés olyan kulcsfontosságú tényezőit is, mint a hierarchiához való alkalmazkodás, a kooperáció technikái és a szolidaritás. A közel két évtizedes tapasztalatok jók. A konkrét munkaélményeket is jól hasznosítva a résztvevők többsége ugyanis eljutott a teljes vagy részidejű foglalkoztatáshoz, ennek – illetve az alapismeretek birtokbavételének – köszönhetően megváltozott a társadalmi státusa is. Ezenkívül e program érdemeket tudhat magáénak a hátrányos helyzetű közösségek gazdasági fejlesztése terén is, sőt, a tudatosan magukra vállalt munkafeladatok révén erősödött a kollektívák egymást segítő kapcsolatrendszere is.

A franciaországi Rouenban is óriási változások következtek be az elmúlt évtizedekben a foglalkoztatásban. Azelőtt ebben a túlnyomórészt mezőgazdasági régióban a foglalkozás apáról fiúra öröklődött, a tudnivalókat ki-ki munka közben sajátította el. A 70-es és 80-as évek erőteljes iparosodásának eredményeképpen a helyzet radikálisan megváltozott, a szakképző intézmények azonban nem voltak erre kellőképpen felkészülve. A hiány pótlására létrehozták azt a szakképzési ügynökséget, amely egyben megpróbálta az ipari fejlődés mellett növekvő számban jelentkező marginalizálódási folyamatokkal is felvenni a harcot. Itt is alacsony képzettségű, főként bevándorolt felnőttek számára kínáltak olyan képzési programokat, amelyek a nyelvi nevelés mellett szociális és kulturális ismereteket is közvetítettek abban a közegben, ahol az érintettek egyébként is éltek és dolgoztak (ha volt munkájuk): a szállókon, a kocsmákban, a műhelyekben. Az oktatás így nemcsak külsőségeiben, hanem eszközrendszerében is távol került a sokak által hajdanán annyira nemszeretem iskolától: az írástananyagot például a mindennapok során használt reklámszövegek, leírások, a kitöltendő formanyomtatványok és csekkek felhasználásával állították össze. Munkacsoportjuk tudatosan a transzverzális, azaz az előbbiekben már említett kulcsképességek kifejlesztésére összpontosított; mindig valamilyen, a közösség számára hasznos produktum létrehozásának folyamatában (természeti környezet rehabilitálása, folyómeder tisztítása, épületek restaurálása stb.). A 700 órás képzési idő felét az ilyen gyakorlati programok tették ki, lehetőséget adva ezáltal a résztvevők számára a közösségbe való sokoldalú beilleszkedésre is.

Egy másik francia program, mely a „Szivárvány” nevet viselte, az idős, beteg emberek humanitárius megsegítésének formáit ötvözte az alapismeretek elsajátíttatását célzó vállalkozásokkal. Ez a program részfoglalkozású munkalehetőséget biztosított több száz rászorulónak, akiknek a megfelelő szintű teljesítmény érdekében az alapműveltségen kívül rövid időtartamú szakmai ismereteket átadó képzésre is szükségük volt. A programot nyolc éven keresztül tudták futtatni, aztán a szükséges pénz hiányában egyre szűkültek a lehetőségek. A kérdés ettől kezdve politikai síkra terelődött: politikai döntéstől függ az, mennyi és milyen szintű humanitást folyassanak át a gazdaságba.

A román kutatók által választott egyik téma a lezajlott politikai-gazdasági változások által előidézett demokratikus folyamatok nyomában járó nehézségeknek (a romló életkörülmények, a növekvő munkanélküliség) a társadalom egyedeire, közülük is elsősorban a nőkre gyakorolt hatáselemzésére vállalkozik. Az ő körükben magasabb a munkanélküliség, mint a férfiaknál, különösen a 25–29 évesek munkaerő-piaci helyzete rossz: 62%-uk munkanélküli! Ebben a helyzetben 1992-ben Bertrand Schneidernek a Római Klub jelentésében megfogalmazott koncepciója nyomán „mikroprodukciós” helyi kezdeményezésként iskolán kívüli ruhakészítő vállalkozást indítottak – képzést és foglalkoztatást együtt – a munka nélküli asszonyok számára. E projekt a későbbiekben hasonló mikrovállalatokkal bővült, elsősorban a hagyományos női feladatokra, a konyha-, illetve a hagyományőrző díszítő-, illetve iparművészetekre építve. E vállalkozások nemcsak a múlt értékeinek tudatos őrzésében bizonyultak sikeresnek, hanem a peremhelyzetű asszonyok számára olyan szociális keretet is kiépítettek, amelyben rátalálhattak saját helyükre, szakmai kompetenciájukra is.

Washington államban éppen két évtizeddel ezelőtt alapították meg azt a hálózatot, amely az alapismereteket közvetítő nonprofit szerveződésű intézmények működését meghatározóan a helyi közösségek elvárásaira alapozta. Céljuk ezzel az volt, hogy kineveljék a közösségek belső utánpótlásának vezetőit, erősítsék a kollektíva részvételét saját jövője kialakításában. A közreműködő intézmények között természetesen ott találhatóak az írás-olvasás, illetve az alapműveltség-programok közvetítői is. Ennek az a magyarázata, hogy az érintettek felismerték: a funkcionális analfabetizmus és a hozzá kapcsolódó jelenségek nemcsak az egyedeknek, hanem a szűkebb és tágabb közösségeknek is súlyos problémákat okoznak. Ha viszont ellenük maga a közösség fel tud lépni, az eredményekből saját kezdeményezőkészségét sikerre vivő gazdasági és politikai előnyöket is kovácsolhat. E törekvések során a képzéssel egyidejűleg közösségi érdekű feladatokat megvalósító munkahelyek teremtésére vállalkoztak. Programjukat elsősorban olyan bevándoroltak számára kínálták, akiknek az angol nyelv tudása is igen alacsony szintű volt. Ezért a curriculum fentebb ismertetett részleteit kiegészítették a mindennapi életben való elboldoguláshoz szükséges nyelvi készségek kialakításával is. De sor került hasonló kezdeményezésekre más célcsoportok számára is. A regisztrált eredmények mögött lényegében három tulajdonság kialakításának a sikere érhető tetten: a flexibilitás, a jövő felé való orientáltság és a bátorság.

A közösség meghatározó szerepével kapcsolatos kutatásról számol be az a Romániából érkezett második tanulmány is, melyet a bukaresti pedagógiai intézet egyik munkatársa készített. Romániában a rendszerváltozással együtt járó, annak következtében felerősödött társadalmi problémák jól körülhatárolható csoportját az átmenet ellentmondásai alkotják. Ezek többsége jól elrendezhető a centrális és a periferikus, a városi és a falusi, a hagyományos és az innovatív közötti ellentmondások skáláján. Az iskolai nevelés még nem tudja követni a piac igényeinek az állandó mozgását, az időközben kialakult teljesen újfajta kapcsolatot képzés és munka között. Az emberi közösségeknek önmagukban kell tehát olyan újfajta készségeket kialakítaniok, amelyek alkalmassá teszik őket az átmenet kulcsképességeinek gyakorlására. A román kutató e célból az önképzés segítségével egyben a homo economicus tulajdonságai alapjául szolgáló etikai alapok közvetítésére is vállalkozott. Ez pedig mintegy a munka civilizálásához is hozzájárulhat – nemcsak az egyén, hanem a közösség javára is.

Kanada Ontario államának felnőttoktatási kutatóintézete viszont az emberi méltóság, az egyenlőség, a gazdasági hatékonyság és a társadalmi elismertség érdekében tett erőfeszítések jegyében dolgozta ki azt a „gazdasági méltányosság” című projektjét, amely ugyancsak a közösségek gazdasági életben való direkt részvételének megvalósításához vezető pedagógiai módszereket alkalmazott. Célcsoportjait a régóta helyüket kereső vagy már a társadalom peremére sodródott munkanélküliek, hajléktalanok, fogyatékosok, feketék és asszonyok alkották – nevezhetjük őket akár kirekesztetteknek is. (A kirekesztettség egyik okát a gazdasági folyamatoknak a hagyományokat erősen károsító globalizációja, azaz világméretűvé válása jelenti.) Ez a program a közösség új koncepciójára épített, arra, hogy kohézióját a történelem mellett a szükségletek is alakítják. Egy közösségre orientált, kultúrakövető és környezetbarát gazdasági tevékenység pedig, amely szervezeti kereteivel, munkahelyteremtő beruházásaival a kormány pénzügyi támogatását is kiérdemelte, a közös érdekek, a közös feladatok együttes megvalósítása révén olyan eredményekhez vezetett, amely az egész közösség számára gyümölcsözött; ily módon tehát elkülöníthetővé vált egy, az egész közösség által elsajátítható és elsajátítani érdemes kompetenciaegyüttes is. Ezt látva, újabb néhány vállalkozás is késznek mutatkozott üzleti tevékenységébe bevonni az érintetteket. A projekt keretén belül létrehozott hálózat révén viszont már közösségi szinten tudtak bekapcsolódni a további fejlesztésekbe. A közösség tehát, megteremtve jólétének eszközeit, továbbfejlesztette saját politikai és kulturális műveltségét is.

Egy másik kanadai vállalkozás abból a feltevésből indult ki, hogy a társadalmilag hasznos munkától az állampolgári öntudat erősödése is várható. A munkanélküliség – ezen belül a tartós munkanélküliség – és a szegénység növekedése különösen nehézzé tette a francia régió peremhelyzetű csoportjainak társadalmi-gazdasági integrációját. A helyszín Kanada két, franciák alapította települése, melyeket 1950-ig – a Ford cégnek köszönhetően – egyfajta állandó fejlődés jellemzett. Akkor viszont leszálló ágba kerültek, gazdaságilag és demográfiailag egyaránt, amit a munkanélküliség és a szegénység növekvő arányai jellemeztek. Egyre nagyobb szerephez jutottak a különféle jótékonysági szervezetek, melyek adományokkal próbáltak meg enyhíteni a nehézségeken. 1994 óta azonban az egyik ilyen közösségi étterem jóval túlnő a szociális étkeztetés keretein: munkát ad és a szakmai ismeretekhez való hozzájutást is biztosítja a legjobban rászorulóknak. (Ennek mértékét három-öt esztendei segélyezettségben határozták meg.) Ezen túlmenően pedig az étterem egyre határozottabban a szociális kapcsolatok meghatározójává, az ismeretterjesztés fórumává, különféle kulturális tevékenységek színterévé is vált; egyik legnagyobb vállalkozásuk például egy zenei fesztivál megrendezése lett. (E program sikere önmagában is szemlélteti a már előbb is említett cseh kutatónak azt a tézisét, mely szerint megvan a lehetőség arra, hogy kulturális értékek gazdasági értékké váljanak és fordítva. A kulturális-műveltségi stratégia hasonlóképpen átalakulhat gazdasági stratégiává, azaz munkaprogrammá. A tudomány modern szemléletű meghatározásában ez a szerepkör is igen jelentős.)

A kötet egyik  magyar vonatkozású érdekessége Böcs Attila és Daróczi Ágnes tanulmánya, melyet a kelet-magyarországi Aranyosapátiban, cigány közösségben végzett „holisztikus” nevelési programjukról készítettek. Böcs Attila 20 évi távollét után tért vissza hazájába, és ennek a 2400 lelket számláló községnek a zeneiskolájában kezdett el óvodás korú cigánygyermekek számára kétéves zenei előkészítő kurzusokat tartani. Tanítványait később is, az általános iskolába bekerülve, külön napközis csoportban gyűjtötte össze, és tovább foglalkozott velük. Itt a gyerekek az iskolai és a higiénés feladatok elvégzése mellett hangszeres zenét is tanultak. Sikerült ehhez némi anyagi támogatást is kapniok a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól, ez azonban nem fedezte költségeiket. Meg kellett küzdeniök előítéletekkel is: programjukat sokan gettójellegűnek bélyegezték. Közben azonban – a megyei Munkaügyi Központ segítségével – hozzáláttak a 16–22 év közötti fiatal cigány munkanélküliek szakmai képzéséhez is; kosárfonás, virágkötészet, gyógynövénygyűjtés szerepelt tanfolyami programjaikon. Ezzel egy időben a tanfolyami résztvevőket bevonták a kulturális hagyományőrző tevékenységükbe is. Segítséget adtak nekik ahhoz, hogy konyhakertjeikben magas tápértékű növényeket termesszenek, és azokat iktassák be a család étrendjébe. Ennek köszönhetően számtalan, a cigány lakosság életét megnehezítő egészségügyi problémát kiküszöböltek; még egy alkohol- és nikotinrehabilitációs központot is létrehoztak. Az újabb restrikciós pénzügyi intézkedések miatt azonban a program folytatása veszélybe került.

A másik magyar közlemény a Balipap Ferenc, Kovács Dezső és Markolt Endre-teamnek a bugaci Jászszentlászló községben végzett munkájáról számol be. Itt is, mint másutt, a rájuk erőszakolt szövetkezet évtizedei nyomán jobbára kiveszett az emberekből a vállalkozói szellem; a helyette elsajátított alkalmazotti mentalitás azonban nem tudta „kitermelni” a társadalmi változások kihívásainak megfelelő készségeket. A megoldásra a helybeli művelődési ház közművelődési szakemberei találtak rá, s fejlesztő programjuk megvalósításához PHARE-támogatást kértek – sikerrel. Az első lépés a gödöllői egyetem szakmai segítségével egy modell értékű farmergazdaság megteremtését hozta magával. Ezt követte a kiválasztott, a céloknak legmegfelelőbb termék, a paprika előállításának és feldolgozásának megszervezése. Majd a régóta elhagyott tavi halászat hagyományát élesztették fel – ismét látványos eredményekkel, amelyeknek köszönhetően egész mikroregionális fejlesztési rendszer beindítására is vállalkozhattak. Mindez magával hozta a lakosság aktivizálását a helyi közösség életében: a turizmus fejlesztését, új tevékenységi formák (a népi iparművészet hagyományainak) népszerűsítését is. A rendszerváltozás okozta sokkot így néhány év alatt fel tudta váltani egy olyan tudatos és célirányos vállalkozói szemlélet, amely a továbbiakban már külső segítség nélkül is képes folytatni napi harcát a közösség fenn-, illetve szinten maradásáért.

A portugáliai kutatás előzményei 1984-ig nyúlnak vissza; akkor kezdték meg az oly sok egyenlőtlenséget produkáló régió fejlesztő programjainak, azok között is elsőként „élethosszig való tanulás”-akciónak a kidolgozását. Nagy hangsúlyt helyeztek a szociális munkára is. Mindezt azért, hogy a passzív emberekből aktív kezdeményező polgárok válhassanak. 1992-re már 30 ilyen csoport működött; pszichológus, szociológus, jogász, pedagógus, közgazdász szakemberek teamjei. A program egyik elismert célja a lakosság elvándorlásának megakadályozása volt. Az ehhez szükséges munkahelyteremtést viszont a hely imázsának erősítésére is felhasználták, a szakmai felkészítést pedig a hagyományok őrzésével és gazdagításával együtt végezték. A projekt célcsoportját elsősorban az eddig a munkaerőpiacról kiszorult asszonyok alkották, akik ennek köszönhetően be tudtak kapcsolódni a település gazdasági életébe is. Amint azt később az egyik résztvevő mondta: mivel céljaik kizárólag a valósághoz kapcsolódtak, megfelelő irányítással sikerült rátalálniok önmagukban a cselekvéshez szükséges emberi erőforrásokra is.

Érdekes cél elérését tűzte ki maga elé egy szlovák kutatónő is: az ötletektől a munkaerőpiacig vezető változások útját kísérte figyelemmel, vagyis a hobbitevékenységnek vállalkozássá válását elemzi a kötetben olvasható tanulmányában. Felnőtt csoportok olyan kulturális ismereteit és készségeit irányították így át a munkaerőpiacra, amelyek eddig a szabadidős tevékenységek programjai közé tartoztak: elsősorban a hagyományőrző népi kismesterségek újraélesztésére és „iparosítására” törekedtek. Ezzel nemcsak az ipari környezetben idegenül mozgóknak, hanem a fogyatékosoknak is munkalehetőségeket teremtettek, ezáltal hozzákezdve kulturális identitásuk átépítéséhez is.

Hatalmas marginalizált tömegek élnek Mexikóban is; a nekik – elsősorban a falusi környezetben élőknek – megtanítandó gazdasági túlélési technikák pedagógiai tapasztalatait is elemzi egy beszámoló. Alulképzettség és alacsony színvonalú oktatás, munkanélküliség, szegénység, korlátozott közszolgálatiság, a társadalmi szervezetek hiánya az egyik oldalról, rettenetes infrastrukturális lemaradás a másikról – ezt a népességet minden az alkalmi munkavállalás, a fekete munka és a migráció kényszerébe irányítja. A megmentésükre vállalkozó projektnek egyformán kellett tehát gazdasági, társadalmi és kulturális szempontokat érvényesítenie. Az előzőek segítettek megtalálni a legmegfelelőbb tevékenységi formákat (hagyományos kézműipar, kovács- és kárpitosmesterség, gombatermesztés stb.) és biztosítani a hozzájuk szükséges ismereteket, illetve alkalmassá tették az embereket az egymással való kommunikációra és együttműködésre, az utóbbiak pedig a közös kulturális tevékenység élményét biztosították a résztvevőknek. Mindez pedagógiai sikerként sem lebecsülendő! A tapasztalatok alapján egyébként a mexikói kutatók az állam és a közösség közötti interakcióban különböző típusokat különböztettek meg: az államtól érkező segítség elfogadásának, az állami irányítás szerepének, valamint a részvételnek és az önsegítésnek a modelljét. Ez utóbbi jelenti azt a szintet, amely már a tevékenységhez szükséges tanulás igényét, illetve a vállalkozási kockázat ösztönző erejét is érvényesíteni tudja, a megfelelő közösségi keretek biztosítása révén.

A leuveni katolikus egyetem projektje az évek óta magas belgiumi munkanélküliségi szint csökkentését tűzte ki célul. Hosszú ideje munka nélkül lévő, képzettség nélküli férfiakat vont be képzéseket és munkalehetőségeket egyaránt biztosító renoválási programjába. Külön odafigyelt az asszonyokra is: a nekik kínált lehetőségek igénybevételéhez természetesen gyermekjóléti szolgáltatások adta segítséget (felügyelet, oktatás stb.) is biztosítottak. Az ő szociális kompetenciájukhoz elsajátítandó készségek felölelték a személyes (pszichoszociálás) és a foglalkozási, azaz technikai-szakmai ismereteket – ezeket kizárólag a munkastruktúra igényei szerint elrendezve. De nem hiányoztak a programból a kulcsképességek, az együttműködés, a kommunikáció, az önállóság és a motiváltság elemei sem. Bár a kutatók néhány dilemmával is szembetalálkoztak, ilyen volt például némely esetben az asszonyok túlzott, a férfiak rovására kialakult önbizalma, az egyének és a csoportok közötti bizonyos feszültségek; összességében azonban az eredmények domináltak, vagyis a résztvevők szocializálódásának, a szociokulturális jártasságok kialakulásának, az elszegényedési folyamatok megállításának kisebb és nagyobb sikerei.

Ennyi jó szándékú és rengeteg időt, energiát és költséget felhasználó próbálkozás láttán óhatatlanul felmerül a kérdés: megérte-e? Ha ezt a gazdasági szempontokból kiindulva kérdezzük, a válasz nem egyértelmű: kétségkívül vannak a projekteknek jó termelési eredményei, javuló statisztikai és életminőségi mutatói, de mögöttük változatlanul észre lehet venni a munkanélküliség továbbra is fenyegető rémét, a szociális biztonságból való kikerülés megannyi veszélyét. Helyesebb ezért e kérdést a célok és szándékok látószögéből közelíteni, mert innen sokkal egyértelműbbé válik a felelet. Akkor ugyanis kitűnik, mekkora jelentősége van a munkának önmagában, milyen óriási szerepet játszik a túlélésben, az életminőség javításában, az asszonyok kitáguló horizontjában, a gyermekek gyarapodó lehetőségeiben stb. Megmutatkozik az is, mit jelenthet mindez az egyéni és a csoportethosz szempontjából és a kulturális értékek megőrzése és hasznosítása terén. S bár a civil társadalmak intézményrendszere rengeteg gonddal küszködik, az ilyen programok és kezdeményezések egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert.

Mivel a kutatások során megszerzett tapasztalatok azt is világossá tették, hogy a tudomány nem ismeri még igazán az elemi szintű oktatás formái és az intézményi környezet közötti összefüggéseket, a következő ALPHA-program újabb kutatásai ezek felderítésére vállalkoznak.

Érdeklődéssel várjuk eredményeiket!