Gyulai Ágost életpályája a Magyar Pedagógusok sorozatban

Ha a neveléstörténeti tankönyveket faggatjuk Gyulai Ágost tevékenységéről, még a nevével sem találkozunk. Ha a Pedagógiai Lexikont (1977. 2. kötet) lapozzuk fel, a 18 soros ismertetőben egy tevékeny felsőoktatás-szervező, neveléstörténész, a Magyar Pedagógiai Társaságnak tagja, és négy évtizeden át titkára jelenik meg előttünk, aki „lelkiismeretesen és nagy szakértelemmel (bár konzervativizmustól sem mentesen) közvetítette a neveléstudomány nemzetközi eredményeit”. Itt csak két irodalmi adat van.

Lányi Katalin munkájának olvasásakor felvetődik a kérdés: miért volt érdemes Gyulai Ágostról könyvet írni, aki a pedagógusszakma máig alig ismert képviselője; aki nem volt elméleti pedagógus, sőt saját bevallása szerint „csak” tanárnak készült: „...a tanári, vagyis pedagógiai pályámnak azonban csak az irodalmi szakmai tartalma vonzott mindig, a tanításra magára, vagyis a pedagógiai gyakorlati részére nem gondoltam”. (10. p.)

A választ, hogy igenis érdemes volt, maga az életpálya adja meg. A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem bölcsészeti karán 1885-től 1889-ig a magyar és német nyelv és irodalom hallgatója, leteszi az alap- és szakvizsgát a maga idejében, de a pedagógiai vizsgát csak 1895-ben teljesíti, s ekkor válik diplomás középiskolai tanárrá. Pedig hat éve már gyakorló pedagógus. Élete tehát nem olyan pedagógusé, aki nevelőnek született, hanem olyané, aki azzá lett, mert körülményei, lehetőségei és kötelességei azzá nevelték, növelték.

De menjünk sorjában, ahogy a szerző végigvezet életén. Gyulai (eredeti nevén Grieszbach) Ágost 1868-ban született pesti kézműiparos családban, majd a család Budára költözvén elemi iskoláit a budai tanítóképző „mintaiskolájában” végezte. Utána a Királyi Egyetemi Katholikus Főgymnasiumban tanult nyolc évig. Itt jó tanuló, ösztöndíjas, jeleskedett gyorsírásban, fordításaival, verseivel, tanulmányaival pedig az önképzőkörben. Érettségi után bölcsész, majd egyetemi tanulmányai befejeztével (1889) volt gimnáziuma konviktusában (korabeli nevén: fineveldében) próbaidős tanár. A gimnáziumban tanított is. 1891-ben egyetemi doktori fokozatot szerzett. Ekkor már helyettes tanár, a nevelőintézetben másodnevelői beosztást nyer. Az iskolában osztályfőnök, az önképzőkört is vezeti, az ifjúsági könyvtár őre, részt vesz az iskolai ünnepélyek rendezésében, kirándulások szervezésében. Érdekes, hogy éppen egy francia nevelőintézetről szóló beszámolót fordít le. A tanári diploma megszerzése után már rendes tanár, a nevelőintézetben is előléptetik első nevelővé. Már van alap a házasságra: feleségül veszi volt igazgatójának, Erődi Harrach Bélának a lányát. Átszervezés miatt áthelyezik a Budai Állami Gimnáziumba 1897-ben, ahol hat évig tanít.

1903-ban új feladat elé kerül: a Paedagogiumba nevezik ki a magyar irodalom tanárának. Ez az intézmény lett később a polgári iskolai pedagógusokat képző főiskola. Ekkor még iskolakomplexum, ahol együtt volt a népiskolai és polgári iskolai tanítóképző, a tanítóképző intézeti tanárképző és két gyakorlóiskola: népiskola és polgári iskola. Azt írja ekkor önmagáról Gyulai: „Itt még kevésbé éreztem szorosan vett pedagógiai, főleg elméleti érdeklődésem hiányának káros következményeit, ... mégis paedagogiumi tanári pályám hozta meg nálam a fordulatot a pedagógiai érdeklődés körében is.” (16. p.) A Paedagogiumban „...vigasztalannak látta az előadások mértékéből előálló helyzetet” (ti. hogy csak előadások vannak), és megszervezi a magyar filológiai szemináriumot a tanulók önállóságára építő foglalkoztatás érdekében. Ezért szakkönyvtárat létesít szakfolyóiratokkal, dolgozóasztalokkal, fiókos iratszekrényekkel, szemléltetőeszközökkel, szakkatalógusokkal stb. Itt a hallgatók tudományos munkára nyertek ösztönzést, dolgozatokat írtak, megvitatták azokat. Ezt a rendszert a nőhallgatókat képző testvérintézet, az Erzsébet Nőiskola is átvette, sőt több külföldi szakember is elismeréssel szólt róla. Folytatva a szeminárium tevékenységét, összeállították az alapos feldolgozásra érdemes, ajánlott témákat, melyekből a hallgató választhatott, s azt tanári támogatással feldolgozhatta, esetleg publikálhatta is. Az új hallgatókat bevezették ebbe a rendszerbe egyénhez alkalmazva a tevékenységet. Manapság ez már a jól működő felsőoktatási intézményekben általános munkamódszer, de 1904-ben és utána a század első évtizedében komoly újítás volt, amely a polgári iskolai tanárképzés színvonalát lényegesen emelte.

Gyulait 1921-ben a Polgáriiskolai Tanárképző Főiskola igazgatójává nevezték ki, majd 1925-ben három évre megbízták a Testnevelési Főiskola igazgatói teendőivel is, amely az előbbi főiskolával közös épületben, de külön tanári testülettel működött. Gyulai nem akarta vállalni az újabb megbízást szakmai felkészületlenségére hivatkozva, mégis, engedve a legfelsőbb kérésnek, munkatársak közreműködésével elkészítették a Testnevelési Főiskola szervezeti szabályzatát, tantervét, a szükséges tanügyi dokumentumokat, kialakították a tantestületet. Ő maga is tanított itt, és ugyancsak bevezette a hallgatók önálló szakirodalmi tevékenységét, a pályázatokat, gyarapította a könyvtárat. 1928-ban lejárt hároméves megbízatása; ekkor helyezték át Szegedre a Polgáriiskolai Tanárképző Főiskolát, de ő oda nem akart áttelepülni, hanem megmaradt a Testnevelési Főiskola tanárának (német nyelv és művelődéstörténet), továbbra is tagja maradt a főiskolai tanácsnak és az Országos Testnevelő Tanárvizsgáló Bizottságnak. Bár már ekkor (1928) nyugdíjba mehetett volna (ez 1933-ban következett be), egészen 1944-ig, 76 éves koráig nyugdíjas óraadóként tanított művelődéstörténetet.

E változatos tervező, szervező, irányító tevékenység mellett volt energiája arra, amit egyik volt tanítványa mondott el a Testnevelési Főiskola alapításának 60. évfordulóján: „Hányszor kerestük fel hivatalában – mai szemmel – gyerekes ügyekkel, panaszainkkal. És ő szó nélkül, a legnagyobb türelemmel hallgatta a mindent jobban tudó pedagóguscsemeték mondókáját. Majd érdeklődő kérdéseivel igyekezett bennünket zavarba hozni és bebizonyítani, hogy a nagy jelentőségű kérdéseink kívül esnek ugyan a hatáskörén, de természetesen kész azokat a megfelelő időben és helyen pártfogólag szóvá tenni. Mi pedig megnyugodva, büszkén, sikerünk teljes tudatában hagytuk el hivatali helyiségét.” (5–6. p.) Volt ideje, energiája arra is, hogy 1918-ban a debreceni egyetem bölcsészkarán magántanári habilitációt szerezzen. Továbbá, hogy pedagógiai vonatkozású cikkeiben a polgári iskolával, ennek tanárképző intézetével, a különféle hazai és külföldi intézménytípusokkal foglalkozzon. Végül, de nem utolsósorban, hogy figyelje a neveléstudomány alakulását, azaz egyes irányzatok munkásságát, hogy írjon taneszközökről, tankönyvekről, a könyvtárügyről, hogy maga is alkosson több tankönyvet, közöljön tantárgypedagógiai, oktatás-neveléselméleti tanulmányokat.

Mindezek mellett 1904-ben a Magyar Paedagógiai Társaság tagjává választják (e társaságnak legfeljebb 100 tagja lehetett), s ugyanakkor titkárnak is megtették. Ezt a tisztséget 41 évig egyfolytában betöltötte Fináczy, Kornis Gyula, Pintér Jenő  és Prohászka Lajos elnök mellett. Titkárként szervezte a társaság felolvasóüléseit, eszmecseréit a népiskolai tantervről, az érettségiről, a felnőttoktatásról, a tanügyi kongresszusról, a jó tankönyvről stb. 1940től 1944-ig szerkesztője is volt a Magyar Paedagógia c. társasági folyóiratnak. A közgyűléseken titkári beszámolójában összefoglalta a Társaság tevékenységét. Mindezeken felül – szinte sok végigsorolni – tagja volt még több szakmai, irodalomtörténeti társaságnak, a Szent István Akadémiának. Arany János hangjegyes népdalgyűjtésének szövegeit Gyulai gondozta, a zenei részt Kodály Zoltán (megjelent 1952-ben). Egyik kedves régi tanítványának unszolására papírra vetette a visszaemlékezéseit. „Cikke kiszedve és utolsó korrektúrában nyomásra készen állott – ami töretlen munkakedvét és szellemi frissességét mutatta –, amikor váratlanul ránk tört a halálhíre” – olvassuk a Köznevelés 1957. évi 16. számában.

Végigtekintve Gyulai Ágost életpályáján, nyomon követhető néhány fontos intézmény (a polgári iskolai tanárképzés, a testnevelés főiskolai képzése) kialakulása, melyek egy kicsit az ő közreműködésével, vezetésével alakultak olyanná, amilyenekké lettek. Élete példázza, hogyan lehet fél évszázadon át híven szeretni az éppen adott munkakört, hogyan lehet megszerezni az ezekhez szükséges felkészültséget és hogyan lehet bízni meg-megújuló reménységgel a pedagógiai munka emberformáló lehetőségeiben.

Befejezésül néhány szót a kötetről. A szerzőt dicséri, hogy ehhez a témához nyúlt és alapos forráskutatással (a Gyulai családban, más helyeken fellelhető kéziratos dokumentumok megkeresésével), a nyomtatott források tervszerű, alapos kiaknázásával (59–62. p.) a változó korokba beillesztve életszerű képet rajzolt Gyulai Ágostról. Mindezt jól tagolva, olvasmányos fogalmazásban tárja az olvasó elé. A pontos tájékozódást segíti a Válogatott bibliográfia (63–64. p.), amely bizonyítja Gyulai sokoldalúságát. Végül az életrajzi adatok összegyűjtése lehetővé teszi az egyes események időbeli elhelyezését.

Úgy érzem, a kötet méltán illeszkedik a Magyar Pedagógusok sorozatba.

Lányi Katalin: Gyulai Ágost. Budapest, 1997, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Magyar Pedagógusok sorozat. 68 p.

Komlósi Sándor