Nyíri András

A dokumentarizmus fikciói

– Vázlatok a nemzeti szocialista realizmus képalkotói technikáiról egy filmes oktatási segédanyaghoz –

Amikor eltöprengünk azon az obligát kérdésen, hogy milyen szerepük van a tömegkommunikációs eszközöknek a késő modern társadalmak információs viszonyai között, nem kis erőfeszítéssel tudjuk csak elhitetni magunkkal, hogy a behemót közvetítő rendszerek rólunk és értünk is szólnak. Egyúttal rögtön gyanakodni is kezdünk. Először is tájékozódni szeretnénk. Ezt az egyszerű emberi igényt azonban úgy tűnik, bonyolult áttételeken keresztül és csak komoly veszteségek árán elégíthetjük ki. Ilyen például az, hogy a személyes emberi tapasztalat leértékelődik, s inkább az számít, amit valahol feltüntetnek. Az már szinte nem is létezik, ami nem jelenik meg valamilyen hordozón. Ezáltal kezdünk egy kicsit mi magunk is eltűnni. Torz reklámstratégiák, szabványhírek és a tömegbefolyásolás egyéb rafinált technikái közepette kezdjük elveszíteni személyiségjegyeinket. A jelenség némileg ismerős, valami újra visszaköszön, noha ez már nem a diktatúrák egydimenziós világa. Tudjuk, minket már egy másfajta társadalmi közegbe vetett egy ideje a jó dolgunk. Ahol a tömegkommunikáció vizualitásának van immár kitüntetett szerepe. Ahol tájékozódásunk, fogyasztási szokásaink, politikai kötődéseink határozhatók meg e közeg által. Oly sok minden. Mi nem? Talán az ábrándjaink. Ki tudja? S ki tudja, hogy a többi sok százmillió ember képzeletét hogyan befolyásolják a különféle manipulációs stratégiák? Egyáltalán: kik rendelkeznek a képernyők, a hálózatok és a szerverek fölötti hatalommal? Tömegmanipuláció-ügyben Adolf Hitlertől Giorgio Benettonig sok-sok elágazás található. Lesújtó válaszok és vég nélküli okoskodások helyett vessünk fel inkább olyan kérdéseket, melyekre nagyobb eséllyel tudunk válaszolni egy-egy szűkebb, de jobban áttekinthető területen.

A címben jelzett problémákkal annak kapcsán kívánok foglalkozni, hogy kollégáimmal hosszú ideje gondolkodunk azon, hogy egy komplexebb tananyagfejlesztésbe fogjunk azok után, hogy tavaly sikerült megjelentetnünk egy középiskolásoknak szóló társadalomismereti szöveggyűjteményt. Ehhez az anyaghoz szorosan kapcsolódó filmes taneszközt, egy 240 perces kazettát szeretnénk készíteni. Ezzel nem fogunk tudni felzárkózni a multimédiás üldözőverseny élmezőnyéhez, de nem is ez a célunk. A tankönyv egyik egységéhez, amely az „Alkalmazkodás és engedelmesség” fejezetcímet viseli, tartozik „A film mint propagandaeszköz” című olvasmány. Ehhez illeszkednek a vizuális megjelenítések és az ideológiai kérdések kapcsolatának összefüggései. Szándékomban áll azonban előtte bemutatni annak a pedagógiai programnak a főbb célkitűzéseit, amelyhez ezek a kommentárok csatlakoznak. S végül, tekintettel arra, hogy a filmes taneszközfejlesztés helyzete továbbra is mostoha, nem mulasztanék el ehhez is egy-két megjegyzést fűzni.

A Szemtől szemben című, középiskolásoknak szóló szöveggyűjtemény (megjelent: Budapest, 1997, Korona Nova Kiadó, 522 p.) egy szociálpszichológiai indíttatású társadalomismereti tananyag adaptációja. Az eredetileg Facing History and Ourselves címet viselő programot az Egyesült Államokon kívül, ahonnan származik, Európa több országában ismerik és tanítják. Magyar változatának megjelentetését és megfelelő helyi vonatkozásokkal történő adaptálását több körülmény is indokolta. Elsősorban az az igény, hogy végre iskolai keretek között tematikusan is tanulmányozni lehessen azokat a XX. századi traumákat, amelyekről korábban nem vagy csak a második nyilvánosság közvetítésével szerezhettünk tudomást, vagyis szűkítve és torzítva. E problémák közül a könyv a holocaust előzményeinek és megtörténtének bemutatására vállalkozott speciális megközelítési móddal és módszertani repertoárral. Elsősorban az események személyes döntéseken alapuló társadalompszichológiai hátterét igyekszik megvilágítani. Ez a feldolgozási mód, mely a majdnem kizárólag ismeretközvetítő történelemtanítási gyakorlatban egyelőre újszerűnek mondható, véleményünk szerint még jó néhány területen indokolt és kívánatos lenne (például a sztálini totalitarizmus öröksége, az úgynevezett közép-európai kis népek nyomorúsága, a cigányság integrációjának feldolgozása kapcsán). A múltbeli problémák tanulmányozásának és megközelítésének ez a módja nem nélkülözi az alapvető történeti összefüggések ismeretét, de nem kognitív tartalmak közvetítésére vállalkozik. Ebből az is következik, hogy a múltismeretre koncentráló oktatás szempontjából csak viszonylagos teljesség rekonstrukciójára képes. Ugyanakkor ezzel a korlátozással egy másfajta, pedagógiailag legalább annyira fontos iskolai fejlesztést segíthet elő. Ez a nyereség – úgy tűnik – alapvető egy demokratikus értékrendű iskolarendszer számára, különösen akkor, amikor bizonyos civil értékek nem vagy még nem stabilizálták a konszenzusos társadalmi rendet. Ehhez, sok egyéb mellett, sokféle igényes és célirányos iskolai szocializációs késztetés szükségeltetik, mégpedig a tananyagba épített módon.

A tankönyv nem a holocaust pokoli történetének a részletes analízisét kívánja adni, hanem általában a demokrácia torzulásának veszélyeire kívánja felhívni a figyelmet. Ha csak ezt tenné, akkor egy hasznos ismeretterjesztő könyvvel állnánk szemben. De másról is szó van, s ez emeli ki iskolai célú használhatóságát és tanulságainak többféle műveltségterületen való alkalmazását. Ugyanis a kritikus állásfoglalás, a szolidaritás, a felelősség, a részvétel magatartásmódjainak fejlesztése célirányos pedagógiai munkát és tervezést követel másutt is. Erre tesz kísérletet a könyv gazdag didaktikai és módszertani eszköztárral. A weimari köztársaság viszonyai és az azt követő totalitárius időszak – horribile dictu – igen jó terep például az előítéletesség és a diszkriminációk finomabb, durvább megnyilvánulásainak tanulmányozására. A szöveggyűjtemény anyagát mindemellett átszövi számos egyéb aktuális emberjogi probléma. Az egyik legkritikusabb magyarországi kérdés, a cigányság integrációja is ebbe a kontextusba kerül, bár igen szerényen. Így vált elkerülhetővé, hogy ez a másik érzékeny téma pusztán egy genocídium elemzésének hátterébe ágyazódjon. A könyv utolsó fejezete a köz konszenzusos rendjéért való felelősségvállalás eseteit helyezi előtérbe. Hiába tanítaná azonban jóhiszeműen a tolerancia példázatait, ha nem rejlene benne az az üzenet is, hogy a demokráciát nem elég tolerálni. A könyv diákok iránt támasztott követelménye több, mint a jóhiszeműség és tolerancia jó polgári erénye.

A pedagógiai célok vonatkozásában is nagyobb választási lehetőséget kínáló időszakban ez olyan tananyag, melyben a hangsúly az ismeretekről a tanulói tevékenységekre, ezen belül a személyes döntésekre, a felelősségvállalásra helyeződik. A fókusz nemcsak az áldozatok és elkövetők, hanem mindenekelőtt a kívülállók – a mindenkori többség – attitűdjeire irányul. A holocaust tanításával kapcsolatos jellemzőket megpróbálom egybevetni a hagyományosnak mondható tananyagokéval:

problémacentrikusság		lineáris történelmi feldolgozás
jelenközpontúság		múltismeret
a tananyag modulszerű		hagyományos tantárgyi struktúra
képesség- és személyiségfejlesztés		kognitív fogalmi megközelítés
különféle tanulói teljesítmények		ismeretanyag elsajátítása

Mindannyian jól ismerjük (és sajnos továbbra is működtetjük) az iskolai tantárgyszervezés merev, ismeretközvetítő és tanárközpontú modelljét. Az iskola ily módon vajmi keveset tehet a demokrácia konfliktusait vállalni tudó személyiségek épüléséért. Ezt a szükségletet arányosan be kellene építeni a tanítási folyamatba. Bizonyos témák sajátosan motiváló erejűek, önmagukban is hasznosítható tartalmakat jelenítenek meg. Helyben el tudják majd dönteni a tantestületek, hogy érdemes-e lemondani ennek érdekében a hagyományos kronologikus történelemtanítás bizonyos értékeiről. Van-e értelme annak, hogy egynémely téma kapcsán konfrontálódjunk saját személyes döntéseinkkel. Össze tudjuk-e kötni saját életünk választásait múltbeli történésekkel. Személyesebbé tudjuk-e tenni a múlt megtapasztalását. Hogyan lehet eközben fejleszteni a demokráciához szükséges attitűdöket. Mindezek az előnyök, ahogy ezt említettem, csak bizonyos önkorlátozással érhetők el. Ehhez dönteni kell.

A Szemtől szemben program a Soros Alapítvány közoktatás-fejlesztési részprogramjának egyikeként 1995-től kapott támogatást, ennek keretében eddig körülbelül 300 kolléga részére szerveztünk tanártréningeket. Túlnyomórészt történelem szakosoknak és osztályfőnököknek ajánlottuk. Szándékunk az, hogy a tankönyv és a 30 órás tréningen elsajátítható minimális szakmai kompetencia mellé taneszközöket is rendeljünk, melyek nélkülözhetetlenek. Ezek közé tartozik egy 240 perces videokazetta anyaga is, melyet a tankönyv egyes fejezeteihez, illetve problémafelvetéseihez illesztve kell alkalmazni. Ez nem a módszertani repertoár „színesítése” lenne, hanem szükséges kútfő. A tananyagcsomag tervbe vett elkészítendő részét képezné továbbá egy körülbelül 40-50 oldalas módszertani segédkönyv tanmenetjavaslatokkal, a NAT-ba illeszthetőség követelményeivel és drámapedagógiai kiegészítésekkel.

A bevezető sorokban jeleztük azt, hogy a demokratikus tömegtársadalmakban is megfizetjük az árát a manipulációs stratégiáknak. Tankönyvünk vizsgálati terepe a húszas és harmincas évek Németországának időszaka, a demokrácia torzulásainak szociálpszichológiai vetülete. Modellszerűen vizsgálható a társadalmi nyilvánosság szerkezetének átalakulásából adódóan az uniformizált „mi”-tudat létrejötte, az egyének deformált alattvalókká süllyedése, a törzsi-közösségi tudatnak az aktivizálódása. Kialakult az a modern ősállapot, amikor már felismerhetővé vált, hogy a különböző médiumok nem pusztán közvetítik, hanem egyenesen megkonstruálják a valóságról alkotott felfogásunkat. M. Picard 1946-ban megjelent könyvében (Hitler in Ourselves) mutatta ki elsőként azt, hogyan sajátította ki a rádió a személyes emberi tapasztalatot, hogyan taszította el a személyiséget. Egy-két évtizeddel McLuhan hasonló tárgyú felismerése előtt azt írta, hogy a rádió nemcsak tudósít a valóságról, hanem konstruálja azt. Az emberek észlelik a dolgokat, eseményeket, de csak akkor válnak valóságossá, ha a sajtó is bemutatja ezeket. Egyre inkább hajlunk arra, hogy a rádió közlendőit fogadjuk el mérvadónak, mint saját érzékszerveink üzeneteit. Az lesz fontos, amit mondanak, nem pedig az, amit tapasztalok. A filmre, mely látszólag pontosan rögzít és elraktároz minden pillanatot, ugyanilyen módon lehet utalni. Ez lesz a hiteles memóriaprogram.

Leni Riefenstahl filmjei szuggesztív erejében már felismerhető korunk vizuális hatásmechanizmusainak jelentősége. A korszak szellemiségét technikai szempontból lenyűgöző megjelenítő erővel mutatja be. Az akarat diadala azt az 1934-es nürnbergi szabadtéri pártgyűlést mutatja be, mely a valóságban így soha nem történt meg, csak a rendező jóvoltából, vagyis a mozi, a propagandafilm kedvéért. A rendezőnő az előzetes protokollhoz képest igen sokat igazított és változtatott, hogy minden sokkal látványosabb és filmszerűbb legyen. A film vizuális hatása függetleníthető a dagályos szóbeli kommentároktól. Képes mindezektől elszakadva sajátos, nem valószerű hatásokat kiváltani az értelmileg feldolgozható információk mellett. A cél az volt, hogy egy tévé előtti korszakban bemutassa a világnak az egységes és erős Németországot, ahol minden és mindenki a helyén van, s azt is, hogy a Röhm-affér után a pártegység és a bizalom is szilárd. L. Riefenstahl mindig is apolitikusnak mondta magát, igazolva ezt azzal is, hogy a NOB 1948-ban olimpiai aranyéremmel jutalmazta filmes munkásságát. A néhány évvel ezelőtt vele készült kétórás interjúban tanulságos módon csoportosíthatók a hatalomnak kiszolgáltatott és a hatalmat kiszolgáló művészek lélektani motívumai. Ugyanakkor egyértelműen segítette filmjében a náci ügyet a perspektíva megválasztásával. Bízott Hitlerben (és viszont), látványos, wagneri megdicsőülésben részeltette ezt az idióta, barbár erőszakkultuszt. (Ellenpélda Eizenstein, aki annál kevésbé bízott Sztálinban [és viszont], minthogy nem volt hajlandó igazolni az erőszakot megtestesítő diktátort.) Hozzáértők szerint az 1936-os olimpiáról szóló kétrészes mű is briliáns technikailag. Forgatható kameraállványokkal 34 operatőr dolgozott a kezei alá. A híres műugrójelenetet és az éjszakai rúdugrást hónapokig ismételték, míg felvették. A panorámaképek léghajóról készültek. A vízisportokról víz alatti kamerák is tudósítottak. Az említett filmek esetében nem áll fenn az, hogy a cinema verité-szerűen felvett dokumentumanyag többféle olvasatú lehet. Nem kell hosszasan töprengeni azon, hogy megértsük, nem csupán a szeme előtt lévő dolgokat rögzíti, hanem már a sajátos rögzítési mód (reprezentáció) is értelmezi a valóságot. A dokumentum is fikciós konstrukció. Soha másutt nem éltek még vissza ilyen választékosan képpel és nyelvvel, melyek hazugságokat közvetítettek.

Igen tanulságos, de pedagógiailag csak körültekintően használható modell J. C. Fest Hitler, egy karrier (1977) című áldokumentarista anyaga, melyet korabeli propagandafilmek anyagából állított össze. Ez a film igen kihívóan, sokaknak egyenesen elfogadhatatlan módon (W. Wenders) egy kétségtelenül nem szokványos Hitler-portréból indul ki, mely tagadja a személyiségzavaros, pszichopata imázst. Azt feltételezi, hogy a Führer komplex, ellentmondásos és végső soron vonzerővel rendelkező személyiség volt. Pont ez a célja ennek a zavarba ejtő ábrázolásnak, különben hogyan lehetne megérteni azt, miképpen tudott milliókat szuggerálni és meggyőzni. A legújabb filmkészítési technikákkal rekonstruálta a rendező a Führer-mítoszt. Itt is igazolódni látszik az a tétel, hogy amit nem filmeztek le, az nem létezik. A náci propagandafelfogás eleve kiiktatta azt, hogy dokumentálja a megfélemlítés, az elnyomás vagy az ellenállás tényeit. A rendező úgy rekonstruálja „autentikusan” Hitler alakját, ahogyan ő láttatni szerette magát. Nyilvánvaló azonban, hogy a filmanyag a képek koncepciózus megválogatásán alapul, és a szerző demagóg módon konstruálja meg a Führer karrierjét. Noha a szerző szándéka szerint megtévesztő adaptációs kísérletet folytatott, de ezzel azt a fajta képalkotói konformizmust idézte fel, melyet oly sokan már akkor is megtagadtak.

Az ötvenes években volt divatja az NSZK-ban az úgynevezett Heimat-filmeknek. Hasonlóan a westernhez, ez is önálló műfajjá nőtte ki magát. Illuzórikus, meseszerű német tájakat idéznek fel a húszas, harmincas évek filmes modorában, uniformizált narratív szerkezettel és vizuális klisékkel. Magasztalják a vidékiséget, a német misztikus ősi szépséget. Kétségtelen, hogy ez egyfajta menekülés volt a vesztes háború utáni sokkoló lelkiállapotból. Sok minden emlékeztetett szemléletileg is a Hitler-éra képeire, nem csak az Agfa Color.

A filmes szerzői szándékok tartalmi, ideológiai és stilisztikai összehasonlító vizsgálata igen gazdag társadalom- és médiaismereti tanulsággal kecsegtet.

Egy bámulatos eszköz haszontalansága

A film mint szükséges kútfő. Sokan a leghatékonyabb médiumnak tekintik, mely tartósan formálja a személyiséget. Nem könnyen cáfolható tézisem az, hogy az oktatásügy még mindig nem siet és nem megy elébe annak a folyamatnak, hogy módszeresen és felkészülten használja ezt az információs forrást. Ami mostanság zajlik, az úgy összegezhető, hogy van egy teljesen szétzilálódott mozgóképes szakma felmérhetetlen versenyhátrányokkal. Ilyen körülmények között próbálkozik és tesz kísérletet arra, hogy kapcsolatba kerüljön a közoktatással, noha ez nem alapvetékenységének fő sodra. A közoktatás is sok helyütt alulfinanszírozott, de legalább vannak cselekvési programok és államilag garantált financiális háttér. A film- és médiaszakma egy vékony, de nem jelentéktelen elágazása itt esetleg megvastagodhat, ha úgy tetszik, vastagabb támogatásra is számíthat a két szféra megfelelő együttműködése esetén. Az oktatáspolitikának végre erőforrásokat is kellene mozgósítania, hogy a régi és új hátrányokat csökkenteni lehessen a vizuális neveléssel, a technikai felszereltséggel és azzal a tovább élő oktatási szemléletmóddal kapcsolatban, mely valahol Comenius és a Lumiere fivérek között rekedt meg. Az adósságok az új követelményekkel kapcsolatosan is halmozódhatnak. Éppen ezért kellene jó filmes taneszközöket fejleszteni, melyek többféle műveltségterületen is használhatók lennének. Ki kellene alakítani egy potens gazdasági hátteret megbízható gyártó és forgalmazó hálózattal. Jól kvártélyozott befogadó helyeket kell létrehozni a médiaoktatás számára. A regionális médiaközpontok telepítését folytatni kell. Sőt, a közeljövőben az iskolákba is médiaszakemberek kellenének. Az előző nemzedékeket megfosztották attól, hogy a világunkat konstituáló információk létrehozásának, továbbításának logikáját és gyakorlatát megismerjék. Nem tudni, meddig őrizzük ezt a rossz hagyományt. Kell-e ezt még százszor és ezerszer elmondani?

Irodalom

Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. Budapest, 1997, Korona Nova.

Hull, D. S.: Film in the Third Reich. University of California Press, 1969.

Propaganda und Gegenpropaganda im Film 1933–1945. Österreichisches Filmmuseum, Wien, 1972.

Kaes, A.: From Hitler to Heimat. Harvard University Press, 1989.