Nem lenne jó a világ, ha nem lennének olyanok, akik szeretik az embereket

– Mentálhigiénés klubfoglalkozás az érzelmeit mindenki elé táró B. Katáról –

Az alábbiakban egy mentálhigiénés klubfoglalkozás részleteit mutatjuk be. A téma: mennyire tárhatók fel érzelmeink a közösség számára, illetve hogyan viszonyuljunk azokhoz az úgynevezett extrovertált emberekhez, akiknek szükségük van arra, hogy a saját érzelmeiket, személyiségüket, gondolataikat kitárják másoknak.

A beszélgetés egy az iskolán belül működő, a középiskolás korosztály számára szervezett mentálhigiénés klubban zajlik. A klubnak 8-10 állandó és 5-6 alkalmankénti résztvevője van. Általában azok az állandó résztvevők, akik lelki, pszichológiai problémák iránt érdeklődnek, illetve akik ilyen jellegű problémáik megoldása érdekében felkeresték az iskolapszichológusi feladatokat is ellátó pszichopedagógust. A klubban rendszerint konkrét esetmegbeszélés folyik, amelyből a résztvevők a pszichopedagógus irányításával megpróbálnak általánosabb következtetéseket levonni.

– Pszichopedagógus: A mai beszélgetésünk – amelynek a témáját nem ti adtátok meg nekem, hanem kivételesen én javasoltam – elején szokásunk szerint hallgassunk meg egy magnófelvételt, amely B. Katával készült beszélgetésem részleteit tartalmazza. Péter, Edit és Mari Kata osztálytársai, de a klub többi tagja is jól ismeri őt, hiszen ő az iskola egyik nyüzsgő embere. A Katával nem egy osztályba járók kedvéért elmondom a problémát, amely miatt sor került a beszélgetésre. Kata néhány héttel ezelőtt felkeresett a fogadóórámon, s elmondta, hogy nagyon elkeseredett, mert az osztálya, a III. c., továbbá a „hegymászó körösök”, ahol ő a csapat motorja volt, szembefordultak vele. Érzi, hogy nem bíznak benne, lelkesedése, buzgósága miatt egyre inkább gúnyolják, észrevette, hogy jó barátoknak hitt társai elhidegültek tőle. A téli sítáborban egy hosszabb lelkizés során hegymászós társai számos, pozitívnak vélt tulajdonságát igencsak negatívnak értékelték. Kata, aki eddig abban a hitben élt, hogy szeretik az osztálytársai, még inkább a hegymászós barátai, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy társai sok negatívumot látnak a személyiségében, s hogy ezek miatt részint nevetségessé válik, részint pedig lassan elfordulnak tőle. Ez az élmény nagyon megviselte őt, a beszédes, vidám lány szótlanná, szomorúvá vált, s elvesztette a közösségért végzett munka értelmébe vetett hitét. Az eset óta nem érzi jól magát az iskolában, némileg romlottak a jegyei, szorongásai kezdenek kialakulni. Eddigi magabiztossága egyik napról a másikra elveszni látszik. Amint utaltam rá, ő keresett meg, hogy próbáljak meg segíteni neki, ha tudok. A B. Katával folytatott hosszú beszélgetésemből – Kata beleegyezésével – kiválasztottam néhány részletet. (Megszólal a magnó.)

– Pszichopedagógus: Milyennek láttad eddig önmagad?

– Kata: Úgy éreztem, hogy szeretnek az osztálytársaim, a barátaim, főleg annak a csoportnak a tagjai, akikből aztán V. tanár úr segítségével létrehoztuk a Hegymászó kört. Bíztak bennem, tudták, hogy ha a fejembe veszek valamit, akkor keresztülverem, megszervezem. Úgy gondoltam, hogy jól ismernek, hiszen nem voltak titkaim előttük. Minden dolgomról beszámoltam. S most épp ez a tulajdonságom lett az egyik legfőbb vádpont ellenem, hogy az összes magánügyemet ráterhelem a környezetemre.

– Pszichopedagógus: Itt álljunk meg egy pillanatra. Hogy érted azt, hogy nem voltak a közösség előtt titkaid? Ez azt jelenti, hogy ha bármit tettél közösségi ügyekben, a hegymászók ügyében, akkor arról mindig beszámoltál?

– Kata: Pontosan így, de nemcsak ezekben az ügyekben voltam őszinte, hanem a magánügyeimben is. A személyes kapcsolataim alakulása is előttük zajlott le. A mostani fiú barátom előtt jártam egy sráccal, annak a kapcsolatomnak a történetét is ismerték. Azt is tudták, hogy miért ment szét az a kapcsolat. A mostani kedvesemmel való megismerkedésem, az összejövésünk is ott játszódott le a barátaim előtt. Nem szeretem azt, ha valaki úgy él egy közösségben, hogy közben eltitkolja az életét, az érzelmeit, például azt, hogy szerelmes lesz.

– Pszichopedagógus: Miért nem szereted ezt?

– Kata: Én a nyíltságot szeretem, úgy érzem, hogy a titkok nem engedik a barátságot kifejlődni.

– Pszichopedagógus: Az rendben van, hogy te nyílt vagy, kifelé élő, de miért várod ezt el mástól?

– Kata: Nem mindenkitől, de a barátaimtól, a közösségtől, a csapattól, amelyben jól érzem magam, amelyért teszek, elvárom, illetve nem is elvárom, hanem inkább természetesnek tartom, hogy önmagunkat ne mutassuk másnak, ne hordjunk álarcot. Én így képzelem. Én sohasem mentem oda egyik emberhez se, hogy te, figyelj csak, ki a barátod, ki a szerelmed, hogy vagy a testvéreiddel. Én csak elmondtam a magam dolgait, s úgy gondoltam, hogy a többiek, legalábbis azok, akik nekem fontosak, erre azzal válaszolnak, hogy ők is nyíltabbá válnak.

– Pszichopedagógus: Értelek is meg nem is. Persze, hogy nem igazi közösség, csapat az, amelyben az ott élők nem őszinték, amelyben rejtőzködnek, nem merik vállalni igazi énjüket. De lassú fejlődés eredménye, az együtt átélt különféle élethelyzetek, élmények, együttlétek eredménye az őszinteség, a nyíltság, és még akkor is lehetnek emberek, akik alkatukból adódóan kevésbé nyíltak, kevésbé tárják fel érzelmeiket, kapcsolataikat. Ettől ők, a zárkózottabb természetűek nagyon jól érezhetik magukat egy ilyen csapatban.

– Kata: Hát persze! Én sem úgy gondolom, hogy most mindenkinek nyilvánosan hetente be kell számolnia önmagáról. Elfogadom, hogy van, aki zárkózottabb. Nekem kifejezetten jó, hogy kiadhatom magamból, amit gondolok, amit érzek. Eddig meg voltam győződve róla, hogy a rólam kialakult képhez ez hozzátartozik, hogy ezt elfogadják. Nem gondoltam azt, hogy a hátam mögött ezeken a dolgaimon röhögnek, meg terhes nekik...

– Pszichopedagógus: Miért tartottad fontosnak, hogy a partnerkapcsolataidról, az ebben való érzelmeidről beszélj másokkal?

– Kata: Nem arról van szó, hogy én folyton lelkizni akartam, de úgy gondoltam, hogy a bizonytalanságaimban esetleg segíteni tudnak azok az emberek, akik ismernek engem, s akik ismerik a barátomat, a szerelmemet. Valójában az ember a tanácstalansága miatt beszél a többiekkel.

– Pszichopedagógus: Próbálj meg egy ilyen helyzetet érzékeltetni a számomra, amikor szükséged volt tanácsra, s ezt ilyen közvetett módon kérted a társaidtól. Persze csak akkor, s olyan mélységig beszélj erről, amennyire a bizalmadra érdemesítesz.

– Kata: Nehéz most egy konkrétumot kiemelni, mert én mindig szükségét éreztem, hogy a dolgaimról beszéljek. Például nehéz döntés előtt álltam, amikor a mostani barátommal megismerkedtem, de még tartott a kapcsolatom az előző szerelmemmel. Hozzá kell tenni azt, hogy az előző barátom is hegymászós volt, ő alapította a V. tanár úrral a Hegymászó kört. Tavaly, amikor érettségi után felvették egyetemre, lassan kezdett kimaradni a programokból, s egymással is kezdett lanyhulni a kapcsolatunk. S akkor jött a mostani barátom a suliba, meg a csapatba. Egy jó kis barlangtúra során kezdtem érezni, hogy közeledik hozzám, keresi az alkalmat, hogy mellém kerüljön, s azt is kezdtem érezni, hogy bennem is megmozdult irányába valami. Ez nekem óriási problémát jelentett, mivel az előző barátommal kialakult kapcsolatom a barátaim előtt zajlott. Együttléteink egybeestek a túrákkal. Veszekedéseink, kibéküléseink is a társaság előtt zajlottak. Nekem fontos, hogy a Bálinttal kialakuló új szerelmet megbeszéljem a többiekkel. Akkor ők szívesen beszélgettek velem, meghallgattak, tanácsot is adtak. Mondták, hogy persze, jobb lesz ez neked, hiszen egy kapcsolat nem élhet ilyen távszerelem alapon. Meg azt is mondták többen, hogy a Somi, ez volt a beceneve az előző szerelmemnek, az egyetemen talál majd új partnert, meg ilyenek. Én sokáig vívódtam, mert két évig jártunk a Somival, az ember mégsem hagyja el könnyen azt, aki az első igazi szerelme volt. Nagyokat vitatkoztunk erről a suliban. Egy olyan sziklamászós hétvégén, ahol nem az egész csapat volt ott, csak kevesebben, pedig ez lett a fő téma. Még a Déli-pályaudvaron az aluljáróba is elkísért a társaság, amikor elmentem a telefonfülkékhez, hogy Somival beszéljek, s bejelentsem neki, hogy vége.

– Pszichopedagógus: S szerinted az ember ennyire személyes dolgaiban szükséges az ilyen mértékű nyíltság?

– Kata: Nekem szükségem volt erre, mert nem tudtam igazán egyedül dönteni.

– Pszichopedagógus: S a többiek magánéleti problémáiban is ilyen mértékű nyilvánosság uralkodik, a személyes ügyekben általában ekkora a nyitottság a környezetedben?

– Kata: Nem mindenkinél. Van, aki ezt nem igényli, de jó néhány ember a családi dolgait, a szüleivel való problémáit is megbeszéli. Szerintem az embernek ezért kellenek a barátságok, a közösség, hogy az ilyen jellegű dolgokban legyen kivel megbeszélni a problémákat...

– Pszichopedagógus: Miért érzed, hogy szembefordultak veled a társaid, az osztályban és a Hegymászó körben?

– Kata: Az Alacsony-Tátrában voltunk március elején egy télvégi sítáborban, s azzal a lánnyal, aki eddig talán a legbelső bizalmas barátom volt, egy semmiségen elkezdtünk veszekedni. Én megkérdeztem tőle, hogyan érinti őt az, hogy a nővére férjhez megy, nem lesz-e rossz neki, hogy egyedül marad. Én magamból indultam ki, ha nekem lenne testvérem, s az elmenne a családunkból, az nekem nagyon rossz lenne. Ez a lány ennek a kérdésnek a kapcsán belekezdett egy vitába, amelynek az volt a lényege, hogy én beteg lélek vagyok, csak akkor érzem jól magam, ha minden velem történő eseményt, az emberekről kialakult véleményemet, a tanulásommal kapcsolatos dolgokat kipofázom. S ebbe mások is bekapcsolódtak, azok, akikről úgy éreztem, hogy szeretnek engem, meg akik elfogadtak ilyen vezetőfélének, s ők is rám zúdítottak egy csomó vádat. Olyanokat, hogy nekem csak azért kell a hegymászó csapat, meg az osztály, meg a diákbizottság, hogy legyen, ahol kibeszélem magam. Sok mindent vágtak hozzám, többek között azt mondták, hogy ahol én ott vagyok, ott másról nincs szó, mint az én szerelmemről, az otthoni életünkről, az én pályázataimról, a könyveimről. Nagyon fájt, hogy még az anyukámat is belekeverték, mivel ő egyetemen tanít, s egyiküknek az ismerősét a mamám tanítja, s ő állítólag azt mondta, hogy a mamám éppen olyan hülye lelkiző, mint amilyen én vagyok. Aztán volt, aki azt mondta, hogy én hisztérikusan kierőszakolom, hogy mindig én legyek a társaság központja, hogy bálványozzanak, szeressenek. Ilyen és ehhez hasonlókat mondtak a legjobb barátaim... Ez akkor is és azóta is annyira fáj nekem, hogy nem tudom megemészteni. Ezek az emberek nagyon fontosak még ma is nekem, amikor én nyílt voltam velük, akkor azt hittem, hogy ez nekik is fontos, s nem éreztem azt, hogy ez csak a részemről van így, hanem azt hittem, hogy ők is ugyanígy gondolják.

– Pszichopedagógus: Önmagadra nézve semmilyen következtetést nem vontál le? Nem gondolkodtál azon, hogy bizonyos mértékig változnod kellene?

– Kata: Félek a jövőtől, én nem tudok alakoskodni, nem tudom elrejteni a barátságot... Szerintem, ha az ember vissza kell hogy fogja magát egy közösségben, ha nem lehet olyan, amilyen akar lenni, az nem közösség.

– Pszichopedagógus: Kata, nem lehet, hogy te a közösséget összetéveszted a barátsággal, a legjobb barátaiddal? Olyan viszonyokat akarsz kialakítani a közösségben, osztályban, hegymászó csoportban, amilyeneket az ember csak a legszűkebb, legszemélyesebb barátaival alakíthat ki?

– Kata: A mamám is ezt mondja.

– Pszichopedagógus: A szüleiddel is ilyen nyílt, kitárulkozó kapcsolatod van?

– Kata: A mamámmal nagyon nyílt és jó a kapcsolatom, apám más, ő nagyon elfoglalt kutató, de azért vele is sokat lehet beszélgetni, inkább tudományos kérdésekről meg a sportról. Anyával éjszakákat szoktunk beszélni. Nekem a szüleim baráti köre a modell. Főleg anyám barátai, festők, zenészek, írók.

– Pszichopedagógus: S most hogy érzed magad a Hegymászó körben? Változott-e valami március óta?

– Kata: Rosszul érzem magam, nem szívesen csinálom, nem érzem már magam olyan biztonságban, nem vagyok olyan felhőtlenül boldog, mint régen. Bálinttal is megromlott a kapcsolatom. Nem mentünk szét, de ő részben igazat ad a többieknek. Szerinte ugyanis nem kell az embernek ennyire a közösségért élni, ennyire szeretni a társait. Én meg másként érzem... Ha nem érettségi előtt állnék, lehet, hogy elmennék a suliból, magam mögött hagynám ezt az egészet.

– Pszichopedagógus: S ha egy új közösségbe kerülnél, másként alakítanád a kapcsolataidat?

– Kata: Nem vagyok benne biztos, hogy másként tudnám alakítani, mert akkor ugyanilyen feszültnek érezném magam... Nekem szükségem van arra, hogy ennyire szeressem a környezetemet, s hogy ők is szeressenek. Borzasztó azt tudnom, hogy a barátaimnak hitt emberek a hátam mögött mást gondoltak rólam.

– Pszichopedagógus: A Katával folytatott beszélgetés kiválasztott részletei talán jól érzékeltetik a problémát, amely tapasztalataim szerint nem egyedi. Sokan élnek közöttünk olyanok, akik nyitottabbak az átlagnál, akiknek nagyobb szükségük van arra, hogy gondolataikat, érzelmeiket megosszák a környezetükben élő emberekkel. Amint Kata esete is mutatja, ezt a környezetük nem mindig viseli el, s egy-egy konfliktus kirobbanásakor hosszabb-rövidebb időre nagyon nehézzé válik ezeknek az embereknek a helyzete. Számomra nagy kérdés az, milyen módon lehetne segíteni Katának, s a hozzá hasonló extrovertált embereknek abban, hogy elkerüljék az ilyen jellegű közösségbeli konfliktusokat, s ezzel megelőzzék azt a fajta rossz közérzetet, amely most megkeseríti Kata életét. Ki hogyan látja ezt a problémát, ki mit tud tanácsolni?

– Mari: Én hét éve ismerem Katát, mindig ilyen nyüzsgő természete volt. Szerintem alapvetően ilyen kifelé forduló, kifelé élő természete van. Neki az átlagosnál tényleg sokkal fontosabb, hogy szeressék a vele kapcsolatban álló emberek, de az is igaz, hogy mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, azonnal szeretni kezd. (Nevetés) Nem úgy kell érteni, ahogy ti gondoljátok. Katának baromi nagy szíve van, vagy nagyon szeret valakit, vagy nagyon elutasító. Az az igazság, hogy nagyon kevés ember van, akit eddig elutasított, annál többen vannak azok, akiket szeret. S akit szeret (szeretett), azt úgy szereti, mintha a testvére vagy a szerelme lenne. Szélsőséges ebben a vonatkozásban, felfokozott. Szerintem ő mindenben felfokozott lesz, a szerelmi kapcsolataiban is, de a munkájában is. Aki tudja, hogy a diákbizottságban milyen szenvedélyesen harcolt bizonyos ügyekért, vagy aki látta, hogy a Hegymászó kört milyen hevesen szervezte, az érti, hogy mire gondolok.

– Pszichopedagógus: A Katával folytatott beszélgetésből kiderült, hogy azt vágták a fejéhez, hogy mindig ő akart a társaság középpontja lenni, szinte kicsikarta, hogy mindenki őt szeresse. Valóban így volt-e ez?

– Mari: Egyáltalán nem, szerintem egy csapat szeretetét nem lehet kicsikarni. Sokkal inkább arról volt szó, hogy ő ugyanolyan érzelmi viszonyulást várt el, mint ahogyan ő közeledett másokhoz. Miután ő a csapatban szinte mindenkit nagyon szeretett, úgy gondolta, hogy ennek viszonosan is így kell lennie. El sem tudta képzelni, hogy egy közösségben lehet takaréklángon is viszonyulni az oda tartozókhoz.

– Kinga: Szerintem Kata egy olyan naív lélek, amilyen kevés van. A 17 éve ellenére olyan, mint egy kisgyerek, nem rossz ember, csak valami olyan ábrándot kerget, ami ma már nincs. Az emberek, főleg a felnőttebb, idősebb korosztály ilyen jó kis nyugodt, higgadt, közömbös életet él. Ma már a szerelmesek is olyan hűvösek, olyan megfontoltak. Kata meg csak akkor érzi jól magát, ha lángol, ha megfeszül. Ami tényleg hibája volt, s szerintem ez a táborban történt veszekedés jó lecke erre neki, az a magamutogatása. Egy pillanatig nem tud csöndben lenni, nem tud magába mélyedni. Mindig beszélnie kell, s a legtöbbet arról, hogy ő mit gondol, mit érez, milyen benyomásai vannak. Tényleg az a legjobb kifejezés rá, hogy felfokozott.

– Pszichopedagógus: Mi lehet ennek az oka, mivel magyarázható szerintetek Katának ez a tulajdonsága?

– Edit: Idegileg, alkatilag ilyen, de az is szerepet játszhat, hogy gyerekkorában nagyon elkényeztették. A mamája művészettörténész, egyetemi professzor, de mégis sokat foglalkozott vele. Sokat volt felnőttek, művészek között. Csoda, hogy ő nem valami képzőművész vagy zenész akar lenni. Ritka, hogy egy ilyen érzékeny ember geológus vagy vegyész akarjon lenni. Hozzá kell tenni, hogy mind a két szülője elég idős volt, amikor ő született, s nagyon szerették, kényeztették. Az apja is sokat foglalkozott vele. Ő indította el a geológia felé. Irigylésre méltóan jó légkör van még ma is náluk.

– Pszichopedagógus: Úgy látod, hogy otthon a családjában nagyon nagy szeretetben és egyúttal akváriumszerű védettségben élt eddig?

– Edit: Igen, nagyon ideális környezetben él, és az apukája révén nincsenek anyagi gondjaik. Akinek több gondja van, aki nem ilyen jó légkörben él, annak nem az érzelmei jelentik a legfőbb problémát.

– Viktória: Én ezeket a családi dolgait nem tudtam, s én meg mindig azt gondoltam, hogy ezzel a csajjal otthon a kutya nem törődik, s itt éli ki magát a suliban, meg a sziklamászásban. Szerintem nem egészen normális dolog ennyire kifelé élni. Éppen az által válik felnőtté az ember, hogy be tud zárkózni, magában tudja tartani az érzéseit. Aki ennyit fecserészik, az még gyerek, felnőttként nem is lehet ilyen marha lelkesnek lenni.

– Péter: Miért lenne a lelkesedés gyerekes dolog? Szerintem Katával semmi probléma nem lenne, ha nem lenne tényleg akkora szíve, nem akarna mindenkit szeretni, mindenkinek segíteni, meg persze nem akarná a szerelmi, érzelmi ügyeit mindenkivel megbeszélni. Szerintem nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek között is vannak ilyen emberek. Nem tudni, miért, de ezek csak akkor tudnak létezni, ha minden dolgukat kibeszélik, ha mindenkitől azt hallják, hogy jó, amit csinálnak. Ezek ilyenek, de ettől még nem kellene őket kiközösíteni, mert a segítő szándékuk sokkal többet nyom a latban, mint az, hogy fárasztóak. Én mindig meghallgattam, aztán mondtam neki: Katóka, persze, te vagy a nyerő, te vagy a bajnok. Kész, ennyi. Én meg mindenkivel a sportról, a vívásról akarok dumálni, mert én azt csinálom. Mindenki egy kicsit lökött ebben a tekintetben. Ez nem akkora probléma. Katának a problémája szerintem is azért szembetűnő, mert ma már a fiatalok is közömbösek, nem csinálnak akkora ügyet a szerelemből meg a barátságból, s aki még nem fásult el annyira, az szemet szúr, meg hülyének néz ki.

– Zoltán: Jó, ez igaz, de ez a lány túlzásba viszi saját magát. Ez már nem kell a környezetnek, ez már fárasztó a társaknak. Én csak látásból ismerem, de olyan röhelyes, ahogy szünetekben végigviharzik az iskolán, és mindenkit meg akar téríteni, hogy menjen hegyet mászni, menjen vetélkedőre, jöjjön el gyűlésekre.

– Viktória: Ezért mondom, hogy gyerekes dolgai vannak, aztán – ahogy Péter mondja – vagy kinövi, vagy nem, s ha nem, akkor a környezete be fog mellette dilizni.

– Pszichopedagógus: Álljunk meg itt egy pillanatra! Van egy alapvetően csupa szív, jó ember, aki még lelkes is. S a környezete ennél hűvösebb, visszafogottabb, illetve kialakultak azok a normák, amelyek szerint az embernek általában a környezetében ilyen visszafogottnak kell lennie. Keveset kell megmutatnia az érzelmeiből, a gondolataiból. Feltétlenül kötelező-e mindenkinek ilyennek lennie?

– Zsófi: Szerintem nem, illetve egy határig nem, s a Kata szerintem éppen ezen a határon van vagy volt, amikor a csoport nekitámadt. De az előbbi kérdéshez vissza szeretnék térni. Kata szerintem alkatilag olyan, hogy nagyon szenvedélyes, nagyon mélyen érez, közben égeti is magát. Mindent kifelé él meg, nem rejtőzködik. Ilyen, és ilyennek kellene elfogadni. De mivel ma a fiatalok kezdenek közömbösek lenni, ezért ő egyre kirívóbb lesz, elüt a környezettől, s ez okozza a problémáit. Meg kellene neki tanulni alkalmazkodni, s szerintem elég intelligens ahhoz, hogy ezt lassan megtanulja. Ebből a szempontból nem olyan nagy pofon az, amit kapott. Jóllehet nem biztos, hogy megérdemelte.

– Edit: De miért kell mindenkinek az átlagos vagy általános emberhez hasonlítania mindenben? Azért, mert ez a szokás, mert a többség ilyen? Ha egyszer Kata attól boldog, hogy szeret másokat, hogy szereti kibeszélni az érzelmeit, ha az jó neki, hogy nem közömbös, hanem lelkes, miért kell Vikire hasonlítania, vagy éppen rám? Miért nem beszélheti ki ő a Bálintkájával megélt nagy szerelmét?

– Viktória: Azért, mert egyrészt ez nem illő, meg azért is, mert engem nem érdekel. Én nem akarok lelkes lenni reggeltől estig, nem olyan jó a világ, hogy ilyen állatira örüljünk éjjel-nappal. Szerintem, aki egy kicsit is reálisan nézi az életet, a világot, az bizony inkább begubózik, az lehúz egy kis redőnyt maga körül, és azt mondja, hogy van egy határ, ahonnan tovább semmihez nincs köze másnak. Én soha nem tudok olyan rohadt boldog lenni, mint például a Kata. Sőt, én szeretek szenvedni... (nevetés). Örüljön otthon a szüleivel, ha ilyen jók az otthoni körülményei, anyagilag is, meg a kapcsolatokat tekintve is. Ha a szülei munkanélküliek lennének, nem lenne pénzük, akkor nem a túrázás meg a ki szeret kit lenne a fő gondja.

– Mari: Ebben igazságtalan vagy, mert szerintem Kata egyáltalán nincs anyagiak tekintetében elkényeztetve, sőt nem is igen érdeklik az ilyen világi hívságok. Persze jó anyagi körülmények között él. Jó lakásuk van. De a túrabakancson, meg a hegymászó felszereléseken kívül semmiben nem igényes.

– Péter: Őt tényleg nem érdekli más, csak a teljesítmény, a tanulásban is, meg a sportban is. S szerintem 20-25 év alatt nem is egészséges, ha az ember a pénzre hajt. Akit ez a világ érdekel, az nem tud jó eredményeket hozni a sportban. Az persze külön ügy, hogy amit ő csinál, ott a külföldi utazás nem olcsó. De az érzelmi felfűtöttség, a közösséghez tartozás hevessége és a pénz nem függ össze. Ha szegény családban élne, ő akkor is ilyen lenne. Mert ő ilyen, így van belőve, beprogramozva. Szerintem a mamájától örökölte ezt. A mamájával én már találkoztam egyszer-kétszer, rögtön elkezdett velem a sportról meg a tanulásomról beszélgetni. Pont olyan érdeklődéssel, ugyanazzal a beszédmodorral, ahogyan Kató.

– Pszichopedagógus: Milyen ez a beszédmodor, hanghordozás?

– Péter: Hát... valahogy látszik, hogy tényleg érdekli, amit kérdez, hogy nem társalgási udvariasságból kérdez, hanem érdekli az az ember, aki ott van vele szemben. Engem elkezdett a junior bajnokságról kérdezni, meg hogy tudok-e a biosz mellett fizikából is annyit, hogy felvegyenek az orvosira. Ez a nő, mármint a Kató mamája egyetemi tanár, könyveket ír, meg kiállításokat rendez, meg nyilatkozik a tv-ben, de ha a lányának egy barátja felmegy hozzájuk, akkor azzal a saját életéről beszélget. Kata is ilyen. Amikor ő végignyargalja az iskolát, mindenkitől megkérdezi ám a saját dolgait, s ezt őszintén teszi. Na, most ha egy ilyen átlagos, közönyös világba cseppen be, akkor a csaj tényleg padlón lesz. Ettől persze egy kicsit meg kellene nevelni, hogy ne egy félóráig tartson, amíg elmeséli a tegnap esti sétáját a Bálinttal. Meg kellene vele értetni, hogy ez nem tartozik a külvilágra, de ettől nem kellene kiölni belőle a lelkesedést. Meg azt se, hogy fontosak neki a társai, a szeretet.

– Pszichopedagógus: Ezek szerint nem is Katával van elsősorban a probléma, hanem a környezetével, azzal a bizonyos egymás iránti közömbösséggel, közönnyel?

– Edit: Szerintem Katával is van probléma. Nem lehetséges az, hogy valaki csak a másokkal való beszélgetésben tudjon a saját életéről gondolkodni. Ez egy kicsit deviáns tünet. Ebből engednie kellene, de ugyanakkor nem kell tőle elvárni, hogy mondjuk a Viki életfilozófiáját tegye magáévá.

– Viktória: De ki mondta ezt? Meg azért hadd kérdezzem meg, hogy mi a baj az én életfilozófiámmal?

– Edit: Most nem veled akartam személyeskedni, csak példa volt. Azt akartam mondani, hogy nem kellene az átlaghoz igazodnia.

– Viktória: Szerintem én semmilyen átlaghoz nem igazodok, csak röhelyesnek tartom, hogy valaki majdnem 18 évesen órákon át meséljen tíz embernek arról, hogy a mamája hogyan segít egy barátjuknak, aki elválik a feleségétől, és ettől kiborul. Engem nem érdekel ez. Vadidegen emberek lelkével én nem akarok foglalkozni.

– Edit: Persze, ha neked problémáid lennének, lehet, hogy te is igényelnéd azt a fajta segítő szándékot, ami Katában túlbuzog.

– Viktória: Nekem van elég családi problémám, de arról senki sem fog tudni, még a barátaim sem, mert azt az ember nem viszi mások elé, vagy megoldja, vagy megszokja.

– Pszichopedagógus: Soha nem érezted azt, hogy jó lenne megbeszélni valakivel a gondjaidat, a személyes problémáidat?

– Viktória: De, de azt nem az iskolában keresem, meg egyébként szerintem a problémáit az ember leginkább maga kell hogy megoldja.

– Mari: Akkor miért jársz ebbe a mentálhigiénés klubba? Szerintem téged is érdekel az, hogy milyen lehetőségek vannak a problémák megoldására.

– Viktória: (Eléggé sértett hangon.) Jaj hagyd már ezt a gyerekes szöveget. Persze, hogy érdekel, de én akkor sem tartom normális dolognak, hogy egy 17 éves lány beszélget valakivel, s minden átmenet nélkül azt mondja az illetőnek: olyan aranyos vagy, úgy szeretlek. (Kata kissé magas hangját utánozza.) Nehogy már ez elfogadható viselkedés legyen! Rá kell hogy jöjjön, hogy ilyet csak úgy nem mondunk egy másik embernek.

– Péter: S mi ebben a probléma?

– Viktória: Miért, te mondasz ilyet csak úgy? Ráadásul nem is hiszem, hogy ez így van.

– Gabi: De miért ne lenne így? Én sokszor vagyok úgy, hogy beszélgetek egy emberrel, például egy tanárral, s azt érzem, hogy szeretem ezt az embert. (Nevetés, gúnyos megjegyzések). Jaj, most nem úgy, mint egy férfit, hanem emberileg szimpatikus, kedves, érzem, hogy ő is szeretettel beszél velem.

– Viktória: És meg is mondod neki?

– Gabi: Nem mondom, de mosolygok rá, jó érzés, hogy ott van pár percig velem, szerintem az arcom kifejez valamit abból, hogy szeretetet érzek.

– Viktória: Ez nem ugyanaz, mint a Kata esetében. Másrészt lehet, hogy én vagyok ilyen kőszívű, de én ezt sohasem érzem. Szerintem csak egy embert lehet egy adott időben szeretni, a többi emberrel udvariasan elvan az ember. Vagy nektek van más fogalmatok a szeretetről.

– Kinga: Gyerekek, szerintetek a világ ma a szeretetről szól? Ez ma a legnagyobb probléma? Szerintem Péter fogalmazta meg a valóságot, hogy Kata perceken belül padlón lesz, ha az életbe kilép. Ki bírja elviselni a másik lelkizését manapság? Hát meg kellene ezzel a csajjal értetni, hogy a kutyát nem érdekli a legszűkebb családot leszámítva, hogy ki kit szeret. Ez a családon belül meg a legszűkebb baráti körben érdekes, de nem egy ekkora közösségben...

– Péter: Kata azért foglalkozik hegymászással, mert ott olyan nagy az egymásrautaltság, hogy ott kiélheti ezt a szükségletét. Különben meg az a véleményem, hogy nem lenne jó a világ, ha nem lennének olyan emberek, akik szeretik az embereket.

– Pszichopedagógus: Tehát tudunk-e segíteni Katának vagy nem?

– Mari: Azzal tudunk segíteni, ha olyan helyzetbe hozzuk, amelyben ő lehet a központ, ő gondoskodhat mindenkiről. Katában olyan erős a segítés, a szeretet iránti vágy, hogy ezt nem lehet benne megváltoztatni. S nem is kell, ő így tud ép maradni. Más meg másként tud boldog lenni.

– Pszichopedagógus: Nem tudom, hogy ezzel segítünk-e a legjobban, a legokosabban. Az életben, a különböző munkahelyi közösségekben ugyanis nem biztos, hogy feltétlenül jó a Kata által követett magatartás. Miközben valóban lehetőséget kell kapnia arra, hogy szervezkedjen, törődjön mindenkivel, aközben meg kell értetni vele azt, hogy van határa a saját énje kitárásának, hogy a személyes életének a részletei csak korlátozottan tárhatók mások, egy közösség elé. S még valami: a Katával folytatott beszélgetésem közben támadt bennem egy gyanú, hogy miközben Katában valóban erős a szeretet iránti vágy, a másokról való gondoskodás igénye, aközben ő maga kevéssé képes odafigyelni másokra, nem eléggé fejlett a sokat emlegetett empátiás készsége. Kata központ szeret lenni, szeret magáról sokat beszélni, ám nem nagyon szeret másokat meghallgatni. Abban kell neki segíteni tehát, hogy egy picit változzon ezen a téren is.

Az órán elhangzottakat a magnófelvétel alapján
lejegyezte és szerkesztette Schüttler Tamás.