Az új nevelés kérdései

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum nemrégiben jelentette meg hasonmás kiadásban Faragó László és Kiss Árpád könyvét, Az új nevelés kérdéseit. Ez a jelentős pedagógiai munka először 1949-ben, két történelmi korszak határán jelent meg, amikorra már az a helyzet állott elő, hogy a gyors történelmi változások következtében – sajnálatos módon – aktualitását is vesztette.

Ha áttekintjük a könyv megjelenését megelőző egy-két év oktatáspolitikai történéseit, megállapíthatjuk, hogy ugyanazok a történelmi mozgások tették lehetővé Az új nevelés kérdései létrejöttét, mint amelyek elítélték.

Kissé értékmentes – vagy, ha tetszik, neutrális – megfogalmazásban: 1947–48-ban a centralizációs folyamatok következtében a kommunista párt irányító szerepe kifejezettebbé vált az oktatásügy területén is. 1948 nyarán megtörtént az iskolák államosítása.

A felgyülemlett feladatok (gondoljunk csak a tankönyvírásra) egy, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) hátteréül és szakmai bázisául szolgáló intézmény létrehozását tették szükségessé. Az oktatásügy korábbi (koalíciós) szakmai szervezete, az Országos Köznevelési Tanács „feleslegessé vált”.

1948. október 15-én született meg az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) létesítését kimondó kormányhatározat. Az intézetnek kettős feladatot szántak: készítse el a közoktatás egységes tervezetét, továbbá szolgáljon a VKM véleményező és javaslattevő szerveként. Az ONI főigazgatója Mérei Ferenc lett. Az intézet osztályai 1948 novemberében alakultak meg. Kiss Árpád és Faragó László a didaktikai, valamint a neveléstani és neveléstörténeti osztály vezetői lettek. Ez utóbbi osztály feladata volt többek között a nevelőképzés számára neveléstani kézikönyvek készítése. (Faragó László az 1947-ben megnyitott Budapesti Pedagógiai Főiskola megbízott igazgatói tisztét is betöltötte 1950-ig.)

Knausz Imre tanulmányából (A magyar „pedológia” pere – 1948–1950. Pedagógiai Szemle, 1986. 11. szám) részletesen megismerhetjük az ONI létrejöttének s rövid idő után bekövetkezett ellehetetlenülésének történetét s a funkcionális nevelés két hazai alapművének: Mérei Ferenc Gyermektanulmánya és Az új nevelés kérdései fogadtatását is.

Faragó László és Kiss Árpád marxista kritikusai Az új nevelés kérdéseit a polgári pedagógia elleni támadásra használták fel. A mű szerintük – röviden fogalmazva – a „polgári liberalizmus” szellemét képviselte. Noha a két szerző szakmai felkészültségéhez, „baloldaliságához” kétség nem férhetett, a könyv és szerzői bukásra ítéltettek. A „koalíciós neveléstudomány csődjéről” – a kor szokása szerint – Faragó önkritikát is írt.

Az 1950 márciusában megjelent MDP KV oktatásügyi határozata erőteljesen elmarasztalta a VKM-et és megszüntette az ONI-t. A tanügy addigi irányító szerve, a minisztérium intézkedési önállósága a minimálisra csökkent. Faragó László évekre a neveléstudomány határvidékére került. Kiss Árpád életében még nehezebb évek következtek: az ONI megszüntetése után egy ideig a pedagógiai gimnáziummá átminősített budai tanítóképzőben dolgozott, majd 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, Kistarcsára internálták, ahonnét 1953-ban szabadult, amnesztiával.

Visszatérve a mű keletkezésének történetéhez: Az általános iskola pedagógusellátottsága szükségessé tette tanítói szaktanfolyamok szervezését, amelyek vizsgával zárultak és szaktanári feladatok ellátására jogosítottak. Ezt a VKM 1948-ban kiadott rendelete szabályozta, s előírta a pedagógiai vizsgaanyagot is. 1947 októberében az Állami Pedagógiai Főiskola is megkezdte működését. Az új főiskola kezdetben az általános iskolák számára egységes pedagógusképzést valósított meg, majd a felső tagozatos tanárok képzését végezte.

Az új nevelés kérdései eredetileg voltaképpen – ez a hasonmás kiadásból nem derül ki – az Új Nevelés Könyvtára című nagyszabású, az Állami Pedagógiai Főiskola és az ONI által gondozott sorozat első darabja.

A könyv – a szerzők előszava szerint – elsősorban a szaktanítói tanfolyamok számára készült, ám nem egyszerű tanfolyami könyv kívánt lenni, hanem megkísérelte összefoglalni a modern pszichológiai és társadalomtudományi szemléletű pedagógia problémáit.

A kötet anyaga két részre s összesen tizenhét „fő fejezetre” oszlik. Az első rész – a szerzők szóhasználatával – a lélektani, a második rész pedig a szociológiai szemléletű pedagógiát mutatja be, az előbbi elsősorban a módszer, az utóbbi viszont az akkori új iskolarendszer irányában keresve a megoldásokat.

Az első anyagrész – Faragó László munkája – a nevelés fogalmát igyekszik meghatározni. Kerülve, hogy definíciókban rögzítse a nevelés fogalmát, a szerző arra a következtetésre jut, hogy a nevelés céljait, eljárásait, formáit tekintve a társadalom feladata. Faragó úgy véli, hogy a nevelés egyrészt spontán folyamat (nevelődés), másrészt tudatos tevékenység, amely az előbbi határaival is számol. (A korabeli bírálatok egyikében azt vetették Faragó szemére, hogy nem alkotott határozott fogalmat a nevelésről.)

A következő fejezet, amelyet Kiss Árpád írt, a pedagógiát mint a nevelés tudományát mutatja be. A szerző felvázolja a neveléstudomány kialakulásának folyamatát, kiemeli a pedagógia tapasztalati jellegét, s elemzi annak kapcsolatát más tudományokkal (filozófia, biológia, pszichológia, szociológia).

A könyv harmadik fejezetében Faragó László a lélektani irányú pedagógia kialakulásával foglalkozik. Ez a terjedelmes rész történetileg áttekinti az alanyi és tárgyi szempont szerepét a pedagógiában. (A két szempont szétválasztását a korabeli kritika mesterkéltnek és erőltetettnek tartotta.) A fejezet viszonylag részletesen ismertetve Rousseau, Pestalozzi, Herbart, Fröbel, Ellen Key, Montessori pedagógiáját és az úgynevezett funkcionális szemléletet, bemutatja, miként tört utat az egyoldalúan tárgyszempontú, tehát a gyermeket figyelembe nem vevő pedagógiával szemben a gyermekszempontú felfogás.

Ezt követően Kiss Árpád áttekinti a spártai, illetve athéni neveléstől Marx Károlyig terjedő társadalmi szemléletű pedagógia „fejlődésvonalát”. A két utóbbi fejezet következtetéseit is ő vonja le: „A valóban új nevelési mozgalmakat a társadalmi és lélektani szempont együttes érvényesülése jellemzi.”

A két szempont együttes érvényesülését a következő fejezetben ugyanő tárgyalja. Felvéve a Faragó László által elhagyott fonalat, részletesen foglalkozik a funkcionális lélektan és nevelés (Claparede) nézeteivel. Kiss Árpád szerint a funkcionális nevelést John Dewey egyesítette tudatosan a társadalmi funkcióként felfogott neveléssel, a lélektani alapú pedagógiát pedig a társadalomszemléletű pedagógiával. A fejezet ismerteti az „individualizáció” nevelési módszereit, vagyis a ma már a reformpedagógiák körébe sorolt törekvéseket (Decroly, projektmódszer, Dalton-terv, Winnetka-terv, Petersen jénai terve, Cousinet, Freinet). Még ugyanez a fejezet tárgyalja a szocializmus nevelési törekvéseit, részleteket idézve Kalinyin, Makarenko és Medinszkij műveiből.

A nevelés fő területeit tekinti át Kiss Árpád Az emberré nevelés mai jelentése című fejezetben. A szerző az emberré nevelés kihangsúlyozását azért tartja szükségesnek, mivel az a részekről az egészre irányítja a figyelmet. Szerinte az adott ember egészét szemlélve kell a nevelésnek segítenie abban, hogy „megvalósuljon és kifejlődjék benne minden, amit lehetőségként hozott magával, és ami a társadalomban való elhelyezkedésével és érvényesülésével összhangban van”. A szerző ezt követően a testi, értelmi, erkölcsi, esztétikai, politikai és a szakirányú nevelésről ír, külön kitér a nőnevelés és az iskolai önkormányzat szerepére.

Az első rész utolsó fejezetében Faragó László a nevelő személyiségével, a nevelői erényekkel, a nevelő típusával foglalkozik. Ez utóbbiről szólva érdekes tipológiát állít fel, amelyben külön tárgyalja a „tárgyias típus” és az „alanyi típus”, vagyis – leegyszerűsítve – az oktatáscentrikus, illetve gyermekcentrikus nevelő ismérveit, változatait.

A második rész első fejezete a társadalmi átalakulás és a nevelőmunka kapcsolatát elemzi. „Forradalmi időket élünk – írja Faragó László –, társadalmi földcsuszamlásnak vagyunk tanúi, ilyenkor semmi értelme sincs annak, hogy a nevelés a maga konzervatív jellegű funkciójának megfelelően az idősebb nemzedéket tekintse az ifjú nemzedéket formáló munkája mintájának. Ilyenkor a nevelésnek szükségszerűen előre kell mutatnia, s ezt éppen mai helyzetünk, társadalmi átalakulásunk tudatosítása teszi számára lehetségessé.”

Az újonnan kialakított szocialista iskolarendszert szintén Faragó László ismerteti. Rövid történeti kitérő után, amely azt bizonyítja, hogy a régi Magyarország iskolarendszere társadalmi osztályok szerint épült fel, kirajzolódik az olvasó előtt az „egyenlőség elvére épülő”, „osztály nélküli társadalmat tükröző” új iskolarendszer képe. A fejezet kitér az egyház és állam viszonyára, az iskolák államosítására is, utolsó egysége néhány demokratikusnak ítélt külföldi (Szovjetunió, kelet-európai „népi demokráciák”, Anglia, Franciaország, USA) iskolarendszert ismertet, és azokat a magyar iskolarendszerrel hasonlítja össze.

Az iskola belső életének megújulása című fejezet az iskolai élet egyes mozzanataival (a tanulmányokba való bevezetés, osztályozás-fegyelmezés, szülők szerepe stb.) foglalkozik. Kiss Árpád, a fejezet szerzője abban látja a régi iskola alapvető hibáját, hogy a gyermek nem a nevelővel együtt, közösen haladt célja felé, hogy az iskolai munka nem a gyermek körül szerveződött meg, hanem a gyermek a nevelő számára, a nevelő parancsára tanult és viselkedett, és egyenesen a nevelő ellenére élt.

A nevelőképzés problémáiról Faragó László ír a kötetben. A magyar pedagógusképzés múltjának ismertetése után az általános iskolai nevelőképzés feladataira, az egységes általános iskolai nevelőképzés szükségességére tér ki, majd néhány külföldi (Szovjetunió, Anglia, USA) példát mutat be.

A felnőttnevelés kérdéskörét Kiss Árpád dolgozza fel. A fejezet foglalkozik a felnőttnevelés szükségességével, módszereivel, formáival, a vezetői és a nevelői felelősséggel, kitér a felnőttnevelés, valamint a gyermek- és ifjúságnevelés összefüggéseire, a szabad művelődés (népművelés) helyzetére.

A kötet végén található kislexikon egyrészt az idegen szavak és kifejezések magyarázatára, másrészt a könyvben szereplő szerzők rövid életrajzának ismertetésére szolgál.

A hasonmás kiadást Köte Sándor tanulmánya: Gondolatok az új nevelés kérdéseiről – zárja, amely felidézi a mű keletkezésének körülményeit, ismerteti a két szerző életútját, valamint áttekinti és elemzi a kötet tartalmát is.

Az új nevelés kérdései 1949-es megjelenése korszakalkotó jelentőségűnek tekinthető: a könyv gyökeresen új ismereteket és szemléletet közvetített, az 1945 utáni első összefoglaló jellegű neveléstani munka volt.

Ismerve a szaktanítói tanfolyamok hallgatói, illetve a szélesebb olvasóközönség felkészültségét, Faragó László és Kiss Árpád didaktikailag mintaszerűen építette fel a mű szerkezetét. A szerzők az önálló gondolkodás irányába nyitottak utat azzal, hogy a fő fejezetek végére irodalomjegyzéket és a témát alaposan körüljáró kérdéssort illesztettek. A könyv ismeretközlő, -terjesztő jellegét hangsúlyozta a már említett kislexikon is.

Az új nevelés kérdései megírására Köte Sándor szavaival élve „két, európai tájékozottsággal rendelkező, széles körű pedagógiai, pszichológiai, szociológiai felkészültségű tudós vállalkozott”, akik mögött már számos jelentős publikáció állt. A két szerzőnek az anyag kezelését illető együttműködése – amely különösen az első részben követhető nyomon – példa értékű.

Örök kérdés: a mindenkori mából nézve mennyire lehet és szabad megítélni egy, a maga korában aktuális mű értékeit. Ma éppen azt a „koalíciós levegőt” értékeljük, amit a korabeli kritika bírált. A mából nézve azt a gyermekcentrikus szemléletet tartjuk a mű egyik fő értékének, amelyet Faragó a már említett önkritikájában felülbírált.

Noha a szerzők attól tartottak, hogy művük „korántsem könnyű olvasmány”, Az új nevelés kérdései ma már kifejezetten olvasmányosnak hat. Egyes részei ma is korszerűek, a reformpedagógia kialakulása, irányzatai különösen jól tanulmányozhatóak a kötetből.

Faragó László–Kiss Árpád: Az új nevelés kérdései. Hasonmás kiadás. A Magyar Pedagógiai Gondolkodás Klasszikusai 8. Budapest, 1996. OPKM. 355 p.

Deák Ferenc