Nevelés reformra¹

Karácsony Sándor könyvének utolsó fejezetét A megrendült jogi viszony rendezése reform útján címűt, előadás formájában hallottam – magától a szerzőtől – 1946-ban Nyíregyházán a nyári egyetemen, a református gyülekezeti házban. Gondolkodásomat, sorsomat is befolyásoló hatást gyakorolt rám, az akkori 18 éves gimnazistára. Hogy mivel, erről majd később.

E könyv szövege, ahogy a bevezetőben olvasom Kontra Györgytől és Kövendi Dénestől, 1947-ben jelent meg először egy gyűjteményes kötet, A magyar béke részeként. Az 1947-es kiadású kötetet én akkor nem olvastam, azt hittem, Karácsony Sándor nyíregyházi előadásának nem maradt fenn írásos nyoma. Gondolhattam tehát, hogy az egész előadás emlékeimben, talán csak képzeletemben él. S most íme, itt van előttem. Lelepleződünk, Karácsony Sándor, meg én is. Mi is volt az, ami úgy megrendített akkor, s irányított – eleinte mindenképp – életvitelemben. Előbb azonban mégsem erről, hanem az előtte lévő három fejezetről szólnék, a reform előfeltételeiről. A pedagógiai reforméról. Miért akadozik ez a mostani is? Választ keresvén, evégett is tanulságos Karácsony Sándort olvasni. Szerzőnk úgy véli, ha a reform lehetőségéről van szó, az előfeltételeket szorgosan számba kell venni. Mert ha ebben, mármint az előfeltételekben valami hibádzik, megsínyli a reform. A törvényszerűségeket tehát tanulmányozni kell.

Hogy változásra érett a helyzet, a mi esetünkben az oktatás-nevelés területén, az jó előre tárgyiasul a művészetekben és az irodalomban – fejtegeti, bizonyítja a szerző. A művész megjeleníti az iskola életében létrejött feszültségforrásokat, mintegy jelezve a társadalmi mélyben készülődő rengéseket. Karácsony Sándor pompás elemzésben mutatja meg Arany János Bolond Istókjának II. énekében, mi hiányzik Istóknak az iskolában. S ebben a tanár-diák viszony, a verbális tanítás és tanulás, a fantáziátlan oktatás, a gyermekközpontúság hiányának kritikája mind benne van, tehát mindaz, amiért megújításra szorul az iskolai oktatás és a pedagógia.

„Addig nincs igazi reform, míg a közvélemény szíve meg nem esik Bolond Istókon, hogy mindig valami olyanért sóvárog, mit nem tanítnak a tudós tanárok.” Addig nincs igazi iskolai reform – fejtegeti –, míg a közvélemény sürgetésére a pedagógusok meg nem próbálnak olyan iskolát kigondolni, melyben Bolond Istók is jól érezné magát, és nem akarná azt otthagyni, mint tette azt Arany János is.

A magyar irodalmat mint a közvélemény tükrét a magyar iskoláról komolyan kell venni. Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Csáth Géza, Ottlik Géza, Kornis Mihály, Czakó Gábor, Lázár Ervin megannyi könyvéből is az derül ki, kell a reform, új iskolára van szükség. Ám, ha ez a hang csak a művészetekben jelenik meg és nem széles körben, erőteljesen, nincs érvénye a reformnak. Karácsony Sándor úgy véli, a közvéleménynek kell kifejezésre juttatnia, hogy a helyzet tarthatatlan. A tudomány is csak ezután léphet. A tudomány csak a közvélemény támogatottságával képes összetörni a régi formákat és tettekre sarkallni a hatalmat. A reformnak tehát ez az előfeltétele: a közvélemény által kifejezett igény és a tudomány eredményes munkálkodása.

Még valami ide kívánkozik, amit Karácsony példák segítségével bizonyít. Eredménytelenek vagy alig sikeresek azok a reformtörekvések, melyekben „idegen mintákat utánozunk szolgailag, vagy ujjunkból szopjuk azokat”. Akkor is kétséges a siker, ha az ifjú pedagógusok nem kockáztatnak. A reform érdekében merni kell kiállni és szembeszállni. Vörösmartyt idézi a szerző: „Gondolj merészt és nagyot, és tedd rá éltedet.”

Tűnődöm, miért oly nyögvenyelősekre sikerednek a mi XX. századi reformtörekvéseink. S ezt a mostanit is miért kíséri annyi ellenérzés? A művészet régóta jelezte, változtatni szükséges. Ám a szülők és a pedagógusok társadalma, tehát a közvélemény csendes maradt, aligha dörömbölt. Úgy tetszik, Karácsony Sándor gondolatmenete a reform útjának törvényszerűségeiről csak a demokratikus(abb) társadalmakban nyeri el érvényességét. Diktatúrákban, még a puhákban is, meg a diktatúrák utáni képződményekben ki figyel a közvéleményre, s egyáltalán van-e s milyen nagyságú közvélemény?

És a NAT is! Mintha a szülőknek mindegy volna, van-e, lesz-e s milyen? Tedd rá éltedet? Na, ne vicceljünk! Ennyi pénzért! – mondják.

És az idegen minták. Minden eredményes reformnak a maga talajából kell kinőnie. Magot hozhatunk máshonnan, de a növekedőt nekünk kell gondoznunk, a talajhoz s a hőmérsékleti adottságokhoz igazodva oltanunk, metszenünk, táplálnunk. Vannak riogatók, lehet, jó szándékkal: Amerikában csődbe ment a liberális oktatás, ne akarjunk hát a régi alapokról letérni. De hát ki az az épeszű reformer, aki ilyet akarna szolgamód utánozni? A mi talajunk a mi talajunk, ám, hogy az alanyt hol nemesítették, nem számít, ha az jó! A mi kertészeinken múlik, sikeres lesz-e a betakarítás.

Visszatérve ahhoz a gondolathoz, amelyet az előbb említettünk, hogy tudniillik Karácsony Sándor gondolatmenete a polgári társadalmakban érheti el érvényességét, igaznak bizonyul. Az a bizonyos nyíregyházi előadás, e könyv utolsó fejezete is ezt támasztja alá.

Karácsony Sándor, a cím is jelzi, úgy éli meg a pedagógiai reformot, mint a társadalmit, mint ami békéhez vezet, emberek közötti, generációk közötti, nemzetiségiek közötti, osztályok közötti békéhez. Aki reformra nevel, az békére nevel, a másikra figyelésre nevel. Aki nevel, pedagógiai és politikai téren egyaránt, mielőtt belekezdene, rendeznie kell az adósságát másokkal és önmagával is. Ez a személyes feltételek közé tartozik. A pedagógus, aki eljegyzi magát a mással, a mi esetünkben a reformmal, végiggondolja és bevallja – ha írástudó, nyilvánosan is –, mit és miért gondolt, cselekedett eddig másként, kinek mit ártott a mással, s teszi ezt azért, hogy tiszta lelkiismerettel induljon el a reform útján.

Következzék az utolsó fejezet, melyet előadásformában hallgattam. Karácsony Sándor 1946-ban Nyíregyházán megrendítő őszinteséggel, szinte bűnvallással azt fejtegette: a társadalmi reformnak, amelynek eljött az ideje, békét kell eredményeznie. A polgári demokratikus átalakulás folyamatának kezdetén be kell vallani – mondta –, hogy 1876-től német gyarmat voltunk, kultúránk gyarmati lett, ez sodort minket a világháborúba, minden bűnért, melyet vezetőink elkövettek – csendőrterror, rossz nemzetiségi politika, zsidótörvény, oroszellenesség, gyermekellenesség –, mi, értelmiségiek együtt és egyenként is felelősek vagyunk. A bűntudat megtisztít, s így, csak így kezdhetjük el a társadalmi megbékélés reformját. Ő – mondta – életét is odaadná, csakhogy ez a béke bekövetkezzék: ám azt is tudja, hogy ezt tőle senki sem igényli, mert bűneinkért váltságul elegendő Krisztus keresztje.

Hallgattam Karácsony Sándort ott, akkor 18 évesen, s úgy éreztem, hogy igazat szól, és helyettem is vall. Én is szurkoltam a német fegyvereknek, én is féltem az oroszoktól, én sem feküdtem a zsidókat gettóba vivő szekerek elé. Bennem is bűntudat ébredt. Ennek hatására – utólag is így gondolom – sodródtam az akkor még kisebbségben lévő baloldali értelmiségiek közé, s lettem népi kollégista és DISZ-titkár, majd csalódott és meghasonlott. Karácsony Sándor akaratlanul olyan vágányra terelt, amelyről kiderült, hogy nem oda vezet, ahova, akkor ő is meg én is gondoltuk. Nem tudhatta, hogy a reformszándékból diktatúra lesz, és akkor semmi sem érvényes abból, amit teljes érzelmi azonosulással vélt, s amit utána le is írt. 1950-ben kirúgták a debreceni professzorságból, 1951-ben engem is a debreceni irodalmi tanszékről.

Most, hogy olvasom az egykori beszédet, kapom rajta magam, hogy vádolom is a mestert. Miért csak a múlt bűneiről szólt oly szuggesztív erővel? Miért nem szólt az új rend akkorra már nyilvánvaló bűneiről, a lakossági áttelepítésekről, a nemzetiségek deportálásáról, a gulágba hurcolt ártatlan polgári személyek tragédiájáról? Ha akkor ez is elhangzik, hátha más következtetésre jutok. Hátha másként alakul az életem.

Karácsony Sándor: Békére, reformra nevelés. Pécel, 1996, Csökmei Kör.

Debreczeni Tibor