Jó, hogy sokat mesél

– Mentálhigiénés óra az öregekkel való együttélésről –

Hogyan látják a közelükben élő idősebbekkel, a nagyszülők nemzedékével való kapcsolatukat a mai kiskamaszok? Mennyire érzik fontosnak az idősebbekkel kialakított kapcsolataikat, s mennyire járulnak hozzá érzelmi biztonságuk megteremtéséhez ezek a családi, rokoni, szomszédsági kapcsolatok? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ mentálhigiénés sorozatunk most közreadott része.

A mindennapi mentálhigiéné egyik fontos, de mind ez ideig elhanyagolt területe a generációk közötti kapcsolattal, még inkább a különböző életkorú emberek együttélésével járó problémák megoldása. Korábban természetesnek számított a többgenerációs család, ahol a felnövő nemzedékek a családi szocializáció folyamatában tanulták meg az idősebbekkel való együttélés szabályait, az idősek tiszteletét, valamint azt, hogy milyen értéket jelent a fiatalabbak számára az a sokszínű tapasztalati anyag, életbölcsesség, amellyel szinte csak az idősebbek rendelkeznek. A felnövő generációk harmonikus személyiségfejlődéséhez ma is nélkülözhetetlenül fontos az idősebb generációkhoz, a nagyszülők, dédszülők nemzedékeihez fűződő szoros érzelmi kapcsolat, mivel ez nagyban elősegítheti a mai gyerekek – oly gyakran hiányzó – érzelmi biztonságának megteremtését és fenntartását.

Mentálhigiénés sorozatunkban egy olyan osztályfőnöki óra néhány részletét mutatjuk be, amelynek témája az idősekkel való együttélés, a generációs kapcsolatok alakításának kultúrája. A pszichopedagógus az osztályfőnök felkérésére az órát az iskola azon hetedik osztályában tartotta, amely az év során három alkalommal már foglalkozott különböző mentálhigiénés témákkal.

– Pszichopedagógus: Ahogy az elmúlt alkalommal megegyeztünk, ma az öregekről, az öregségről beszélgetünk. Néhányan beváltottátok az ígéreteteket, és fogalmazást írtatok a környezetetekben élő öregekről, a hozzájuk fűződő érzelmeitekről. Hallgassuk meg ezeket a fogalmazásokat, s utána beszélgessünk!

L. Vilmos 13 éves, édesanyja házasságon kívül szülte. Idős nagyszülei nevelik, mivel édesanyja frissen kötött házasságában az új férj nem fogadta szívesen. Nagyon erősen kötődik a nagyszülőkhöz. Mióta édesanyja lemondott neveléséről, s csak a nagyszülők gondoskodnak róla, érzékelhetően kiegyensúlyozottabb lett, jobban tanul, korábbi agresszív kitörései szűnőben vannak. Tanulmányi eredményei javulnak, szókincse ugrásszerűen bővül.

Az én nagypapámat K. Andrásnak hívják, 63 éves, a nagymamám K. Andrásné, M. Ilona 61 éves múlt. Ővelük lakom. Nagypapa még erős ember, engem lebirkózik, nem csoda, mert katonai pilóta volt, alezredes. Van egy telkünk, ahol egy út végén kezdődik a hegyvidék, a Pilis. Mi sokszor elmegyünk gombát szedni és megfigyelni az erdőt, a fákat, az elbújt állatokat. Nagypapa szigorú, de nem ver meg, csak szid, de nagyon kevésszer. Mivel nekem a nagymama elmondása szerint kiskoromban meghalt az apám, nagyapa lett az apukám, s mostanra a nagymama az anyukám. Jól érzem magam velük, nem baj, hogy nem fiatalok, de egészségesek, illetve csak kicsit betegek. Szeretem, amikor mesélnek azokról a régi időkről, amikor nagyapa MIG 21-es pilóta volt, és Kazahsztánban repült, a nagymamám pedig szokott mesélni a bölcsődéjéről, ahol főnök volt. Büszkék rá, hogy nagyapa alezredesi rangot kapott, s hogy az államfő is kezet fogott vele, amikor kitüntették. Ők nem szeretik azokat a politikusokat, akik ma vannak a tv-ben, meg a parlamentben. Szerintük régen jobb volt. Nekem most se rossz, sőt nekem most a legjobb, hogy velük vagyok. Sajnos nem lettek gazdagok, csak a régi időből származó Ladájuk van, de a telekig elmegy. Nagymamát nagyon bántja, hogy nagyapa nyugdíja olyan sok veszélyes repülés után is kevés. Ennek ellenére boldogok, megértik egymást, nem veszekszenek úgy, mint a fiatalok. Szeretnék olyan erős és tapasztalt lenni, mint a nagypapa.

F. Kati 13 éves, szülei nevelik három fiatalabb testvérével együtt. Egy évvel ezelőtt költöztek négyszobás lakótelepi lakásukba, magukhoz vették az özvegy, anyai nagyanyát. Kati egy szobában lakik a nagymamával, kapcsolatuk sokat javított eddigi érzelmi labilitásán, a nagymama ugyanis nagyon sokat törődik vele, s ezzel Kati nem éli át a korábban tapasztalt érzelmi elhanyagoltságot. Eddig ugyanis édesanyja a három kistestvér mellett nem tudott olyan mértékben törődni, foglalkozni vele, ahogyan azt ő igényelte.

Az én nagymamám már hatvanhét éves, 1931-ben született, akkor, amikor nagyon nagy szegénység volt. Kilencen voltak testvérek, de megosztották egymás között a kevés ételt is, ezért nem nagyon éheztek. Nagyon szerette a testvéreit, akik közül sajnos hárman betegségben meghaltak. Ő ment az anyukájával a sírjukra virágot tenni. Nagyi már megélte azt a háborút is, amit a szüleim még nem, s ez nagy tragédiát hozott, mert az édesapja egy messzi vidéken, Ukrajnában meghalt. Korán dolgozni kellett mennie, hogy eltartsák a kisebb testvéreit. 14 éves volt, amikor már állatokat gondozott. Este, ha lefekszünk, s én még nem alszom, akkor sokat mesél nekem az ő szülőfalujáról, a régi emberekről, a háborúkról. A legjobb, amikor anyukám kisgyerekkoráról mesél, arról, hogy milyen szavakat mondott először, milyen ételeket szeretett, és mit nem evett meg. Én is elmesélem azt, hogy mi történt az iskolában, mit olvastam, s neki el tudom mondani azt, ami a családi életünkben nem egészen jó. Nagyi ismertetett meg a Bibliával, s az igazi hívő élettel. Nagyon szerettem mindig őt, sokat nyaraltam nála Cákon, Vas megyében, közel Kőszeghez. Amióta nálunk van, újra szeretek hazamenni, szeretek segíteni neki, s szeretek beszélni vele. Azt akarom, hogy száz évig éljen, s ha nagyon beteg lesz és gyenge, akkor én fogom gondozni. Szerintem az öregeket nem lenne szabad egyedül hagyni, mert úgy hamarabb halnak meg, de ha újra együtt lehetnek a gyerekeikkel, főleg az unokáikkal, akkor ők is újra boldogok lehetnek. Én nagyon sokat köszönhetek neki, nagyon sokat tanulok tőle. Nem sok iskolát járt, de a hat gyermeke felnevelése mellett mindig olvasott, s anyu sem lehetett volna pedagógus, ha nagymama nem tartja fontosnak, hogy tanuljon. Nagyon sokat tud a szentek életéről és a magyar történelemről. Olyan szép, erős és mindenkinek segítő ember szeretnék lenni, mint ő.

M. Nikolett 13 éves, édesanyja egyedül neveli 11 éves öccsével együtt. A nagyszülők családi házában élnek. Velük élnek nagyszüleik, s a 82 éves dédnagymama. Nikolett édesapja öt évvel ezelőtt vált el és alapított új családot. Közben az édesanya is megpróbálkozott egy újabb élettársi kapcsolattal, majd házassággal, ez azonban a gyerekek miatt sikertelenül végződött. Nikolettet meglehetősen megviselte a válás, mind a mai napig erősen kötődik édesapjához, aki azonban hárítja a kislány problémáit. Nikolett nagyon szereti nagyszüleit, és különösen jó a kapcsolata a 82 éves, szellemileg igen friss dédnagymamával.

Mi Békásmegyeren egy szép nagy, elég régi családi házban lakunk. A házat a dédnagyapám építette, a nagymamám és anyukám is itt volt kisgyerek. Mi a nagyszüleinkkel és a dédimamával élünk, sajnos apukám máshol él. Nekem ő nagyon hiányzik, csak kéthetente megyünk a testvéremmel hozzá, meg az új testvéreimhez. Anyukám egy üzletközpontban áruház-igazgató, minden reggel hétkor elmegy, sokszor késő este jön haza, ezért minket a Nagyi lát el. Ő még fiatalos, nagyon szép, 57 éves közgazdász, már csak keveset dolgozik az irodájában. Napközben és este sokat beszélgetek a Dédikével, a nagyi édesanyjával, aki hatvan éve itt él a házban... Dédike az igazi öreg, szereti nekünk mutatni a régi fényképeit, sokat mesél a fiatalkoráról, amikor még dédpapa is fiatal volt, s nagy utazásokat tettek. Ők még nyugodtabb, egészségesebb életet éltek, s élnek ma is. Nagyi és nagyapa is már nyugodtabban élnek, mivel nem olyan hajszásan dolgoznak, mint apa és anya. Esténként kiülünk velük a teraszra, elmegyünk egészen a Dunáig és a budakalászi erdőig. Az ő életük szerintem jobb, mint ahogy a fiatalabbak élnek. Sajnálom, hogy a szüleim nem váltak olyanná, mint ők. Nélkülük nem is lenne család a mi családunk. Mi öten, a Nagyiék, Dédi és mi ketten a húgommal olyanok vagyunk egy kicsit, mint a régi időkben, beszélgetősek, együtt ebédelők, együtt játszók. Azoknak az osztálytársaimnak, akik nem laknak együtt az idősebb családtagokkal, a régi idők nem ismerősek. Amióta visszaköltöztünk ebbe a családba, jobb nekem is meg a húgomnak.

M. Anna 12 éves. Szüleivel és két évvel idősebb nővérével él egy lakótelepi lakásban. Korábban napközis volt, de nem érezte jól magát ott, ezért a szülei felügyeletét a házban lakó 72 éves kedves, intelligens idős hölgyre bízták. Iskola után Anna az egy emelettel feljebb lakó Ibolya nénihez megy be, ott ebédel s tanul. Ibolya néni nyugdíjas védőnő, s így egészíti ki szerény nyugdíját. Rendszeresen kikérdezi Annát, gyakran viszi el múzeumokba, iskolai szünetekben kirándulásokra.

Az én idős emberemet, akiről fogalmazásomat írhatom, L. Károlynénak hívják, leányneve Ibolya néni, de gyakran Ibolyának is hívom, mert a 12. születésnapomra azt kaptam ajándékba, hogy úgy tegezhetem, mintha a nagymamám lenne. Az igazi nagyszüleim Zalaszentgróton élnek, s betegek, csak ritkán látom őket. Anyu szülei sajnos már nem élnek. Ibolya néni türelmes természet, türelmesebb, mint anyukám. Régen kis csecsemőket látogatott, s az anyukájuknak segített a nevelésükben. Nem született gyereke, s sajnos a férje, Károly bácsi 1979-ben szívrohamban meghalt. Azóta egyedül él. Énelőttem egy fiút nevelt napközben, ő már gimnazista, de sokszor eljön hozzánk. Ibolya néninek sok könyve van, de ennek ellenére jár a könyvtárba, nemcsak az ittenibe, hanem bent Pesten a nagy Szabó Ervinbe is. Én sokszor megyek vele, olyankor előre tanulunk. Jól tud főzni, s engem is tanítani kezdett. Idegen országban szokásos ételeket is meg tud főzni. Egy füzetbe írjuk a közösen főzött ételek receptjeit. Ez lesz az én receptkönyvem. Különösen csodálom azért, hogy még uszodába jár, s hetente kétszer öregek tornájára. Még szép az alakja, sudár, anyu és a másik szomszéd néni, akik fiatalok, irigylik a kitartásáért, meg a soványságáért...

Én úgy szeretem, mintha a legközelebbi családtagom volna. Sokszor, ha anyuék és a nővérem nem érnek rá, újra felmegyek hozzá beszélgetni, ritkábban tévét nézni. Ő kevés tévét néz, s nem szereti, ha mindent nézek. Sokszor, amikor anyuék tévéznek, én feljövök hozzá, volt már olyan, hogy nála aludtam el, s csak reggel mentem haza tőle. A legjobbak a hosszú esti beszélgetések nála. Van úgy, hogy a nővérem vagy a legjobb két barátnőm is feljön hozzá. Jobb vele, mint a fiatalabb felnőttekkel. Ilyen szeretnék majd lenni felnőttként.

Z. Péter, 13 éves. Péter rendkívül értelmes, gazdag fantáziavilággal rendelkező gyerek, ám mégsem jók a tanulmányi eredményei. Idejének nagy részét egy gyermekszínház társulatában tölti. Emiatt állandóak a konfliktusai a szüleivel, még inkább a tanáraival. Rengeteg mesét, verset ismer, színész, író és főként riporter szeretne lenni. Nagyszülei vidéken élnek, a nyár egy részét náluk tölti. Ezeket a nyári alkalmakat mesék gyűjtésére használja fel. Fogalmazásában ezeket az élményeit írta, meg.

Nyárlőrinc egy régi falu Bács-Kiskun megyében, sok fehér parasztházzal, öregekkel, a régi élet kellékeivel. Én ebben a faluban ismertem meg a múltat, azt az életet, amelyet elődeink éltek. Van egy ház ebben a faluban, a Bocskai utcában, amely kedves a szívemnek, mivel itt él két, hetvenéves öregember, a nagyszüleim. Itt töltöm nyaraimat, de az ittlétek nekem nemcsak nyaralást jelentenek, hanem sokkal többet, történelemórákat, régi tárgyak megismerését, népdalokat, meséket, táncokat... Itt ismertem meg azt, hogy hogyan sütötték régen a kenyeret a kemencében, hogyan vágták le a disznót, hogy füstölték a húst, hogyan morzsolták a kukoricát. Ez is nagyon érdekes, de a legérdekesebbek azok a mesék, dalok, melyeket nagyszüleimtől, meg az ő ismerőseiktől, a még náluk is öregebb falubeliektől, Bodnár Jani bácsitól, Karai Margit nénitől és Jászó Erzsi nénitől hallottam. Szegényebb lennék ezek nélkül az élmények nélkül. ... Nyárlőrincen tanultam meg, hogy a fiatalok nem fordíthatnak hátat az öregeknek, nem érezhetik őket tehernek, mert az ő tapasztalataik nélkül sok hibát követnének el. Ezen a nyáron hallottam Karai Margit nénitől egy félig-meddig igaz történetet, amely mesének is beillik. Röviden elmondom: Volt egy tanya valahol a falu közelében, egy családé volt, nevezzük őket Horváthéknak. A Horváthok itt születtek, a fiúk asszonyt hoztak, a lányok férjhez mentek, aztán amikor az idejük kitelt, elköltöztek ebből a világból. Így ment a világ sora, mikor is egyszer csak vagy túl sok éhes száj lett a Horváthék portáján, vagy túl kevés búza termett, s a kaszát, kapát fogni gyenge öreg gazda érezte, hogy teher már a fia családjának a nyakán. Sokat emésztette magát a kemencepadkán üldögélve, hogy hogyan segíthetne a fiatalabb család gondján, míg egy szép napon elhatározta, hogy kimegy a szőlőhegyre, lefekszik a présházba kirakott szalmára, s éhhalállal elemészti magát. Így legalább egy szájjal kevesebb lesz a tanyán. Éljenek a fiatalok, gondolta. El is mondta ezt a fiának, menyének és az unokáinak. Azok a nagy ínségben ráhagyták. A fia felesége azért belekötött egy kendőbe egy kis cipót, s útjára bocsátották. Ki is ment a szőlőbe – meghalni. A cipó két napig tartott, aztán elfogyott. De a halál csak nem akart jönni. Eltelt már vagy két hét, de az öreg Horváth szíve még mindig erősen dobogott, bár az éhségtől elgyengült. Az otthoniak nem beszéltek róla, kisebb gondjuk is nagyobb volt. Egy reggel a legkisebb unokája szívébe azonban belehasított a nagyapa emléke. A tízéves kis Jóska elhatározta, kimegy a szőlőbe, megnézi, hogy él-e még a nagyszüléje. Neki ugyanis hiányoztak a petróleumlámpa fényénél elmondott mesék, a sípfaragások, meg a közös parittyakészítések. Az úton elképzelte, amint életében először meglát egy halott embert. A jó Isten azonban mást akart, s még életben hagyta a halni akaró öreg Horváthot. Kis Jóska csendben, rettegve belopakodott a présházba, s mikor meglátta a szalmán nyitott szemmel fekvő, életben lévő nagyapát, torka szakadtából felkiáltott: Öregapám, de jó, hogy nem hót még meg. Az öreg Horváth és kis Jóska együtt sírtak. Kis Jóska a reggelire kapott kis darabka eldugott kenyerét lassan belecsúsztatta öregapja remegő, hideg kezébe.

– Pszichopedagógus: Minden fogalmazás nagy örömet okozott nekem, Péteré pedig különösen. Az a javaslatom Péter, hogy dolgozd ki egy kicsit jobban, s mondd el a következő szerepléseid alkalmával. Itt ez a rövid változat is nagy hatást tett az osztályra. Ki hogyan vélekedik Péter meséjéről, illetve a többi fogalmazásról?

– Kati: Nekem nagyon megható volt Péteré, de nekem a saját fogalmazásom is tetszett, mert őszinte volt. Péter meséjét más változatban a tévében vagy a rádióban már hallottam.

– Pszichopedagógus: Miért voltak meghatóak a fogalmazások?

– Kati: Mert kiderült, hogy mindenki, aki írt, szereti a nagyszüleit.

– Ágota: Az derült ki, hogy egyik gyerek sem tiszteletlen a családban élő öregebbekkel.

– Judit: Mindegyik gyerek fogalmazásából az derült ki, hogy szeretik a nagyszüleiket, illetve nekem az is tetszett, hogy Panni a szomszéd néniről úgy írt, mintha tényleg a nagymamája lenne, s nem úgy, mint egy idegenről.

– Vera: Szerintem az derült ki, hogy mivel a szüleink elfoglaltak, a fontos dolgok megbeszélése a nagyszülőkkel lehetséges.

– Pszichopedagógus: Nagyon jó gondolatot vetettél fel, Vera. Szerintem ezen a szálon induljunk el a beszélgetésben. Mit gondoltok, miért mások a szüleitek szülei, tehát a szüleiteknél húsz, harminc, esetleg még több évvel is idősebb emberek?

– Kati: Mert más korokban is éltek, sokkal régebben, mint a mai kor, s akkor más volt az élet, mások voltak a szokások. Akkor nem kellett annyit dolgozni a megélhetésért, s ezért még jobban ráértek foglalkozni a családjukkal. S ezt a szokásukat máig megtartották. Türelmesebb emberek maradtak, jobban érdekli őket az, hogy mi van a gyerekekkel. Ezt nemcsak az én nagymamámon látom, hanem más gyerekek nagyszülein. Anyuék folyton dolgozni mennek, egymással sem érnek rá foglalkozni, az idősebbek meg szakítanak időt erre, mert régen megszokták.

– Péter: Most ne nevessetek ki, de az öregek a régi időkre jobban emlékeznek, mint a mai harmincöt-negyven évesek. Az én nagymamám el tudja mondani, hogy 1951-ben Nyárlőrincen ki született, ki halt meg, hogyan vitték el az istállóból a pártemberek a két üsző borjút. Emlékszik rá, hogy ez a dolog november 28-án hajnali hat órakor volt. Apukám meg elfelejti, hogy egy hete mi volt.

– Pszichopedagógus: S mit gondolsz, ez miért van így?

– Péter: Mert az, ami történt, fontos volt nekik. Emlékeznek arra, amit ők éltek meg, és arra, amit az ő szüleik, nagyszüleik, meg a szomszédjaik. Szóval... ez egy más életfelfogás. Lehet, hogy ők kevesebbet éltek, mert nem voltak, mondjuk, síelni Szlovákiában, vagy nem voltak tengereken, de ami ott, a faluban történt, arra pontosan emlékeznek, mert azt nem felületesen jegyezték meg. Lehet, hogy kevesebbet éltek, már a mai divat szerint, de azt a keveset nagyon alaposan.

– Vilmos: Szerintem az öregebbek is sokat éltek, meg rohantak, az én nagyapám magas rangú repülős tiszt volt, olyan katonai titkokat kellett megjegyeznie, melyeket nem írhatott fel, mert az ellenség, akkor az amerikaiak meg a NATO így megszerezhetett volna. A nagyapám sokszor meséli, hogy három órákat aludt. Tehát ebben nem mások, hanem boldogabban éltek akkor, amikor nekik voltak kisebbek a gyerekeik. Szóval akkor az embereknek jobban telt mindenre, s amikor a család együtt volt, nem a pénzről beszéltek, hanem autóztak az ország legszebb tájaira, telekre mentek. Nekem sokat mesélnek erről. Ma ők is el vannak már keseredve, de szerencsére azért nekik ott a nyugdíjuk, s abból meg tudnak élni annyira, amennyire. Meg őket nem zavarja, hogy régi a tévéjük, régi az autójuk, ők azt is szeretik.

– Gabriella: Szerintem ez a lényeges különbség. Az idősebb emberek még akkor voltak fiatalok, amikor nem volt fontos, hogy milyen autója van a családnak, meg milyen a márkája a surranónak. Az volt a fontos, hogy legyen mindenből egy, s ezért nem kellett annyi pénz a megélhetéshez, mint ma. Este ráértek beszélgetni.

– Vera: Akkor is sokat kellett dolgozni, nekem a nagymamám ápolónő volt, s mesélte, hogy két műszakban kellett dolgoznia. Akkor azért az egy márkanélküli edző- vagy nem tudom milyen cipőért kellett sokat dolgozni. Csak akkor még ők emlékeztek arra, hogy velük mennyire törődtek az ő szüleik. A Nagyi szokta mesélni, hogy az ő anyukája, meg a nagymamája mi mindenre megtanította őket. Kötni, horgolni, kenyeret dagasztani, sütni. Még lenvásznat is tanult szőni a nagymamájától, aki még a múlt században született. Ma ezen már mindenki röhög, meg kigúnyolják azokat a parasztokat, akik ilyen ruhát hordanak.

– Pszichopedagógus: Rengeteg fontos dolog hangzott el ebben a pár percben. Próbáljuk meg rendszerezni! Az derült eddig ki, hogy a veletek együtt élő idősebbek más korban váltak felnőtté, más életmódot folytattak, s még inkább másként éltek az ő szüleik. Az a múlt egy lassabb, ráérősebb, ma úgy mondanánk, emberléptékűbb kor volt, olyan, amelyben az együtt élő generációk között szoros volt a kapcsolat. Az is figyelemre méltó, amit a mai rohanás okairól mondtatok, hogy valójában sokszor felesleges vagy nem mindig szükséges dolgokért kell sokat dolgozniuk a szüleiteknek, s emiatt nincs idő arra a nyugodt életre, amelynek a jegyeit felfedezni vélitek a nagyikon és a nagypapákon.

– Zsuzsa: Ehhez azért hozzá kell tenni azt, hogy a nagyszülők közül az ér rá ma jobban a család fiatalabbjaival való foglalkozásra, aki már nyugdíjban van. Nekem ugyanúgy dolgozik mind a négy nagyszülőm, mint anyukámék. Ők szerintem ugyanúgy rohannak, mint a szüleim. Mindig fáradtak.

– Pszichopedagógus: Igen, ez valóban így igaz, csak azoknak az idősebb családtagoknak van lehetőségük erre a sajátos törődő, családot összetartó szerepre, akiknek erre már van idejük. De hadd vessek fel egy továbbvivő gondolatot! A fogalmazásokból és az eddig elmondottakból az derül ki, hogy Ti, gyerekek nagyon igénylitek az öregek, a nagyszülők törődését, azt, hogy foglalkozzanak veletek, hogy meséljenek régi korokról. Nem vagyok abban biztos, hogy mindig ugyanígy örültök annak, ha ugyanezt a szüleitek teszik veletek. Kinek mi erről a véleménye?

– Kati: Ez sajnos igaz, de pont azért, mert ők jobban megértenek minket. Itt van példaként az én mamám, vagyis nagymamám. Anyukám, ha rám szól, akkor így mondja: Fiam, már megint rendetlenség van, már megint nem csináltad meg ezt meg azt. Na, most ez azért van, mert ott vannak a tesóim, meg az Apukám, akik állandóan nyaggatják Anyut. Nagyi az más, azt mondja: Katikám, gyere csillagom, csináljuk meg együtt, s nem tudom, miért, de ha Anyukám szól, bepipulok, ha meg a Nagyi kér, mint a kisangyal, ugrok. Pedig a körülményekhez képest anyukámmal is jóban vagyok, szoktunk délutánonként a parkban dumcsizni, de mégis a Nagyi más. Én vele nagyon boldog vagyok... Amióta itt él velünk, azóta van olyan régimódi szeretet bennem, de nemcsak iránta, hanem a tesókáim iránt is.

– Pszichopedagógus: Miért van ez így, Kata?

– Kati: Mert a Nagyitól valahogy ezt látom, szóval a Nagyi, amikor sokat dolgozott is, biztos ilyen volt, mert ő ilyen.

– Pszichopedagógus: De az anyukádat is a Nagyi nevelte, meg esetleg a Nagyi édesanyja, tehát a te dédmamád. S ő, ahogy te mondod, nem ilyen, hanem türelmetlenebb, idegesebb.

– Kati: Valószínűleg, Anyu más természetű.

– Zsuzsa: Itt jön elő az, hogy a nyugdíjas öregek már lenyugodnak, ráérnek.

– Péter: Szerintem nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy a nagyszülők még ismerik azt, hogy milyen volt az élet falun, meg a régi időkben, a városokban. Azóta ez már a falvakban is megváltozott, már ott sem sütik a kenyeret, ott sem szőnek.

– Pszichopedagógus: Valamit éreztek abból, ami a lényeg, csak nem tudjátok igazán jól megfogalmazni. Az idősek még hordoznak valamit abból a világból, amelyben az emberek szorosabb kapcsolatban álltak egymással, ahol a családban különböző életkorú emberek együtt éltek, a legidősebbek nagyon szoros kapcsolatot tartottak fenn a gyerekekkel. Persze ezekben a családokban a szülők is többet voltak együtt a gyerekekkel, mert a gazdálkodás, az egész élet zártabb keretek között zajlott. Egyébként Zsuzsának abban nagyon is igaza van, hogy az idősebbek közül azok tudnak a gyerekek érzelmi támaszai lenni igazán, akik már nyugdíjban vannak, akik ráérnek.

– Vera: Azoknak szerencséjük van, akik ilyen családban élnek, mert nem érzik magukat sokszor egyedül, van kinek elmondani a problémákat, nem kell takargatni azt, amit a szülők előtt muszáj.

– Judit: Ez annyira így van, én nem élek együtt a Mamáékkal, de amikor otthon nagy veszekedés van, én megkérem anyut, hogy hadd mehessek el hozzájuk. Ők még dolgoznak, mert a Nagyi csak ötvenéves múlt, a papa is. Ennek ellenére ők jobban megértik a mai fiatalokat, nem annyira idegesek. Ők például falun nevelkedtek, s ma is kertes házban laknak Pomázon, mert nem bírtak a panelházban lakni. Sokszor arra gondolok, hogy jó lenne náluk lakni, de ugyanígy vannak az unokatestvéreim is. Sokszor három unoka együtt van a Nagyiéknál.

– Pszichopedagógus: Meg tudod fogalmazni, hogy mi a Nagyi és a Nagyapa titka?

– Judit: Ezt nehéz elmagyarázni. Olyanban mások, hogy mindig van a hűtőben ennivaló náluk, s ami a legfőbb, egymást szeretik. Mármint a Nagyi és a Nagypapa. Nem csalták meg egymást, nem akartak elválni, a Papa sokat dolgozott, meg dolgozik most is, de nem iszik, nem részeges. Sokat nevetnek, jól érzik magukat mindenütt, akkor is, ha csak a kertjükben ülnek. Kevéssel is beérik, nem baj nekik, ha nem tudnak elmenni nyaralni, vagy ha valamire nincs éppen pénzük. Mindenüket odaadnák nekünk, az unokáiknak, meg a gyerekeiknek.

– Anna: Én ugyanígy látom Ibolya nénit, akiről írtam. Mindig boldog, mindig örül, még akkor is, ha valami gondja van, szemben Anyuékkal, akiknek mindig valami miatt rossz a kedvük. S az a szörnyű, hogy már a nővérem is kezd olyan lenni, mint Anyuék. Lehet, hogy egy-két év és én is ilyen idegroncs leszek. Ezért szeretnék az Ibolya nénire hasonlítani inkább felnőttként...

– Pszichopedagógus: Nem beszéltünk Péter történetéről. Ugye, ő a régmúltból írta le a történetet, melynek valóban számos változata létezik, s nemcsak a magyar népmesekincsben, hanem a japánban, a kínaiban is. Nyilván azért, mert az idősek, az öregek feleslegessé, teherré válása régi problémája az emberiségnek. Vajon mai változatban lejátszódhatna-e Péter története? Terhesek-e ma az öregek?

– Gabriella: Szerintem nagyon sokszor terhes egy beteg öregember a családnak. A házunkban egy nénit berakott a család a kórházba, mert nem akarták, hogy otthon legyen, egyrészt, mert szűken voltak, másrészt, mert ápolni kellett.

– Pszichopedagógus: S neked erről mi a véleményed?

– Gabriella: Elítélem, mert lehet, hogy az a néni korábban foglalkozott a gyerekekkel, tehát az unokákkal, megfőzött, s amikorra legyengült, nagyon megöregedett, már nem kellett a lányának.

– Nikolett: Az én dédimamám 82 éves, s az orvosa mondta a nagymamámnak, hogy azért él ilyen sokáig, mert érzi, hogy szükség van rá otthon. Szóval azért sem szabadna kitenni a családból az öregeket, mert ezzel a halálba küldik őket.

– Kati: Az Anyukámék azért hozták fel Cákról a Nagyit, mert amikor a Nagypapa meghalt és ő egyedül maradt, búskomor lett. Már a halálára készült. Anyu akkor nagyon megijedt, s rábeszéltük, hogy jöjjön fel hozzánk. Nagyon sajnálta otthagyni a szép régi házát, de vágyott a családra... Pedig sok baráttól, szomszédtól szakadt el, s feljött ide a betonba. Szerintem, azért bírja itt ki, mert érzi, hogy kell Anyunak a segítsége, meg mi is szeretjük.

– Zsuzsa: Szerintem az öregeknek is jó, ha a fiataloknak tudnak segíteni, meg a fiataloknak is jó, ha együtt tudnak lenni öregekkel. De ma kevés az igazi régi öreg, ma a nagyszülők többsége még teljesen fiatal. A mi családunkban nincs öreg, meg az is igaz, hogy sokan korán meghalnak, nem válnak igazi öreggé.

– Pszichopedagógus: Valóban, nálunk a nyugat-európai országokhoz képest jóval rövidebb ideig élnek az emberek. Ennek egyrészt életmódbeli, másrészt egészségi okai vannak. Zsuzsa, ha kicsit iskolásan is, de jól fogalmazta meg: a generációknak szükségük van egymásra. A társadalom, az emberek problémáival foglalkozó szakemberek – ezek a szociológusok, pszichológusok – azt mondják, hogy az idős emberek élethosszát valóban nagyon meghatározza, hogy a fiatalabbak mennyire tartják fontosnak őket, mennyire igénylik a tapasztalataikat, a segítségüket. Mit gondoltok, miért ment ki könnyű szívvel a Péter által olyan szépen leírt történet öreg Horváthja a szőlőbe meghalni?

– Péter: Mert érezte, hogy fogytán az ereje, csak pusztítja a kenyeret.

– Pszichopedagógus: S ez biztos, hogy igaz?

– Vera: Szerintem még a halálával is segíteni akart a fiának, a családnak.

– Anna: Abból a családból csak a kis Jóska érezte a hiányát, mert, ahogy Péter leírta, együtt faragták a sípot és készítették a parittyát. Tehát azért a kevés kenyérért, amit az öreg kapott, azért adott valamit a család aprajának.

– Pszichopedagógus: Péter, van-e vége a történetnek? Mondott-e még valamit az a néni, aki elmondta neked?

– Péter: Nincs tovább, ennyi a mese.

– Pszichopedagógus: Ki hogyan fejezné be ezt a mesét?

– Péter: Szerintem így szép, nem kéne befejezni.

– Kati: Én úgy fejezném be, hogy a kis Jóska nem mondaná meg a felnőtteknek otthon, hogy él a nagypapa, csak a gyerekeknek, tehát csak a testvéreinek. S akármennyire kevéske is az ennivaló, a gyerekek megspórolnának a kenyerükből meg általában minden ételükből egy keveset, és egy darabig kivinnék titokban a szőlőbe. S az ételtől, meg a gyerekek ragaszkodásától újra felerősödne az öreg bácsi és hazamenne, s faragná tovább a sípot, és sokat mesélne a sötétben este a ház kicsinyeinek. Vagyis, hogy az unokáinak a szeretete még nem engedné meghalni. Ez hihető történet lenne.

– Pszichopedagógus: Van-e más befejezése a történetnek?

– Sanyi: Én a kaja félretevéséig ugyanígy képzelném el mesét, csak nem vinném haza a nagypapát, hanem évekig titokban élne kinn a szőlőben, a présházban. Az öreg Horváth azért nem menne haza a fiához, mert megsértődött azon, hogy az belenyugodott abba, hogy eleméssze magát.

– Vera, Nikolett és még sokan kiabálják: Kati története a jó befejezés, mert a gyerekek tartják a nagypapát életben...

– Pszichopedagógus: Ez a mondat akár a mai óra fő tanulsága is lehetne. Az öregeket a saját életerejük mellett ugyanis valóban a környezetükben élő fiatalok tisztelete, ragaszkodása, szeretete tartja, tarthatja életben. A fogalmazások és a mai beszélgetés arról tanúskodik, hogy a középgeneráció, a szülők nemzedéke ma sajnos annyira megterhelt, hogy nem ér rá igazán sem a gyerekeivel, sem az öregeivel való törődésre. De az élet talán mégiscsak jól van berendezve, mivel így a legfiatalabbak és a legidősebbek között alakul ki az a szoros kapcsolat, amely életben, sőt mi több, örömteli életben tarthatja az időseket. Aki abban a szerencsében részeltetik, hogy ráérő, békés, nyugodt nagyszülővel, szomszéd nénivel, bácsival élhet, az az élet nagy, ha nem az egyik legnagyobb ajándékát kapja naponta. Régi korok, életfelfogások mintáit, hatalmas gazdagságot, olyat, amely ugyan nem váltható át márkás edzőcipőre, walkmanre, de talán mégis boldogabb az, aki ezt birtokolja. Ma sincs több tanulság...

(Az óráról készült magnetofonfelvétel alapján szerkesztette: Schüttler Tamás)