Roberto Carneiro

A közös európai ház kialakítása az oktatásban II.¹

Roberto Carneiro portugál kultúrális miniszter alábbiakban közreadott tanulmánya az európai integráció egyik alapproblémáját elemzi: hogyan segítheti az átalakulóban lévő európai társadalmakat az oktatás. A szerző alaptétele, hogy Európa csak akkor maradhat meg a globalizálódó világ egyik gazdasági és kulturális értelemben jelentős térségeként, ha a posztmodern kor kihívásaival szemben megőrzi azt a szellemiséget, azt az értékrendszert, amely évszázadokon át az erejét adta. Ennek egyik fontos feltétele, hogy az oktatás terén szorosabbá váljék az Európai Unión belüli együttműködés. A szerző a közös európai házat olyan építménynek látja, amelyben minden „lakó” folyamatosan tanul és tanít.

Egy közös ház az oktatás számára és az új Európa

Az oktatás közös házát reménységnek és ambíciónak kell betöltenie. Ez a metafora erőteljes és tele van a jövőnek szóló pozitív jelzésekkel, mivel, amint azt már láttuk, katalizátorként fog szolgálni Európa most induló új történelmi szakaszának jelentős részében. Mindenesetre ennek a háznak a szilárdsága négy alappilléren nyugszik majd:

– az európai civilizációnak az aktív polgárság dinamikus koncepciója mögött rejlő valóságos tartalmán;

– az alapvető ismeretek olyan rendszerén, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy létrejöhessen a tanuló társadalom, és az élethosszig tartó oktatás fejlesztésének kihívásával meg tudjon birkózni;

– olyan interkulturális oktatási stratégiákon, amelyek a legjobbat tudják kiváltani Európából mint olyan entitásból, amely tudatában van az örökségét jellemző sokféleségnek;

– az oktatás területén tett lépések alapvető egységén azért, hogy olyan Európa jöhessen létre, amely még erősebb és magabiztosabb, amely rendelkezik azokkal az adottságokkal, amelyek képessé teszik a győzelemre a másokkal folytatott versenyben, és elkötelezett amellett, hogy fenntartsa az összetartozás és kormányozhatóság minimális szintjét.

Az európai civilizáció legbenső magja mindig is olyan termékeny talajra talált a poliszban vagy a civitasban, amelyen megerősödhetett. A görög-római humanizmus kora óta a civilizáció és a polgárság ilyen módon kéz a kézben haladt előre. Az az új polgárság, amely előretekint az európai álom megvalósításának az irányába, végső soron századok hosszú során át felhalmozódott civilizációs értékekre támaszkodik mint közös örökségre és az identitás és az azonosságtudat igazi formájára. Az emberi jogok, az emberi méltóság előtérbe állítása, a racionalitás és tudományos gondolkodás, a szabad verseny, a demokrácia és az egyenlő esélyek biztosítása áll ennek az örökségnek a középpontjában, amelyhez még hozzá kell tennünk a „posztmaterialista” korszak olyan új értékeit, mint amilyen az egyenlőségen alapuló, interkulturális és ökológiai tudattal rendelkező polgári lét. Európát akkor lehet a polgárok aktív részvételére építve újra megalapozni, ha a jogok és a kötelességek között igazságos egyensúly áll fenn. Az európai integráció nem nélkülözheti az alapvető jogok érvényesülése érdekében gyakorolt megfelelő társadalmi nyomást. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a másik oldalról a kötelességek megfelelően kiegyensúlyozzák. A kötelességeket előtérbe hozó polgári lét az egyik alapvető eszköz annak eléréséhez, hogy Európát a nagylelkűség, az önzetlenség, a szolgálat és a kollektív készségek szellemében, lelkes közös erőfeszítéssel újjá lehessen éleszteni.

Az alapvető ismeretek témája többet jelent a tanterv vagy a tananyag pusztán technikai jellegű megvitatásánál. Nem egyszerűen csak az a kérdés, hogy milyen modern formába öntsük a múltból származó ismeretanyagot. Egy stratégiai jelentőségű döntés meghozataláról van itt szó, arról, hogy milyen ismereteket tekintünk alapvetőeknek a jövő század társadalmának szempontjából, és arról is, hogy mi a széles értelemben vett alapja azoknak a magatartási és cselekvési mintáknak és értékeknek, amelyek belépőül szolgálnak egy olyan jövőbe, ahová mindnyájan szeretnénk eljutni. Nagy lépést jelent elszakadni egy olyan monolitikus rendszertől, amely az intelligenciának csak egy fajtáját ismeri el, és eljutni egy olyan oktatási rendszerhez, amely a tehetség és az intelligencia több különböző formáját – a művészi, a kommunikatív, az érzelmi, a morális, a kapcsolatteremtő és a kreatív intelligenciát – is értékeli. Nem elégséges az ismereteknek olyan felhalmozása, amely azoknak az országoknak az oktatási rendszerét jellemzi, amelyek csak nemrég szabadultak fel az oktatás ideologikus jellegű központosított irányítása alól. Fontos kialakítani az ismeretek alkotó, illetve problémamegoldó alkalmazásának a képességét. Mens és manus, cerebrum és operatio, ratio és ars összetartoznak az oktatás elméletének klasszikusai szerint. Természetesen meg kell tanítani az ismert tényeket, de mindenekelőtt az elemzés olyan analitikus eszközeit kell az emberek kezébe adni, amelyek segítségével az ismeretlen is megismerhető és a megoldásra váró helyzetek is megoldhatók. Meg kell határozni, hogy mely képességek teszik alkalmassá az embereket az élethosszig történő tanulásra, amelyek segítségével nem csak a munka, de a polgári jogok és kötelességek gyakorlásának terén is meg tudják állni a helyüket.

A kultúrák közötti kapcsolatok létrejöttében Európa vagy még inkább az európaiak által tett utazások mindig is fontos szerepet játszottak. Azóta a világ kitágult, a közvetlen környezet helyét a média által megvalósított globális, világméretű környezet vette át. Ráadásul a világpiacon való jelenlét, az eladás és a verseny szükségessége azt eredményezte, hogy a gazdaság természetes mozgástere is multikulturális közegbe helyeződött át. A sokféleség kezelése különleges tanítási módszereket igényel, ahol a különböző részek, ahelyett hogy kioltanák egymást, együtt egy komplex képet alkotnak. A béke kultúrájának terjesztése olyan jelentős kihívás, amellyel csak akkor lehet sikeresen szembenézni, ha az előítéleteket és a gyűlöletet a kultúrák békés együttélésének megvalósítására tett erőfeszítések váltják fel. A különböző, de egyaránt legitim életmódok vagy viselkedési normák a többségre és a kisebbségre egyaránt felelősséget rónak, és emellett az ilyen sokszínűség összhangba hozható kell hogy legyen a közösségi együttélés szabályaival, valamint a közösségek irányításának demokratikus mechanizmusával is.

Ha Európa különbségekben gazdag sokszínűsége megfelelő figyelmet kap az oktatás során, az tovább növelheti a felelős polgári lét értékét. Az átmenet a hagyományos, egyetlen viszonyítási ponthoz kapcsolódó, koncentrikus vonatkoztatási rendszerben működő társadalmi modelltől egy modern, több viszonyítási ponthoz kapcsolódó, tranzitív vonatkoztatási rendszerben működő társadalmi modellbe azt is jelenti, hogy a sokszínűség témája az oktatásról folytatott viták középpontjába kerül.

Az európai régió egysége azt jelenti, hogy meg kell találni a homo europaeus darabokra hullásának ellenszerét. Az oktatás nagyra törő célja lehet az, hogy mindenkiben kiépíti az erős és egységes céltudatosságot, és tudatosítja, hogy mi fontos és mi megismerhető a világból. Az ént nem lehet szétbontani több különálló személyiségre anélkül, hogy az élet teljességéhez való autentikus viszonyt aláásnánk. Az identitás kiépítése tehát egyre fontosabbnak tűnik, ahogy a centrifugális erők, a többféle elkötelezettség irányába ható nyomások napról napra egyre erősebben jelentkeznek, a társadalom egyre komplexebbé válik, az emberek pedig egyre mobilisabbá. A szolidaritás erősebb megnyilvánulása a versenyképesség növelése érdekében, vagy megfordítva, a versenyképesség növelése a szolidaritás erősebb kifejezése érdekében annak az alapvető elhatározásnak a részét képezi, amellyel az oktatás európai fejlődése során nyíltan szembe kell nézni. Csak egyetlen oktatás létezik, a pedagógusok ugyanazok, és minden személyiség egyedi. Egy versenyképes gazdaság és egy stabil társadalom ugyanannak a kollektív személyiségnek és egyetlen fejlődési folyamatnak a két különböző oldalát jelentik.

A felállított politikai előfeltételek összefoglalják az európai eszme nagyra törő ambícióit. Akárcsak a humanizmus korában, ahonnan az európai fejlődés útnak indult, a filozófia és az oktatás egyetlen paideia keretein belül kapcsolódnak össze. Comenius 400 éve az oktatást a pansofia, egy olyan általános filozófiai rendszer középpontjába helyezte, amely mindent mindenkinek, minden szempontból meg akart tanítani. A lenyűgöző terjedelmű Didactica Magna szerzője számára az oktatás a társadalmi élet egészét átható tényezőként jelenik meg. Bizonyos szempontból a fentebb körvonalazott négy alappillér mindegyike kifejez egy olyan értéket, amely végig jellemezte mindazokat a kultúrákat, amelyek az európai civilizáció közös törzséből termékeny hajtásokként megjelentek: az ember központi szerepét, valamint az emberi méltóság és az emberi jogok csorbíthatatlanságát. A humanizmus ily módon az oktatás transzcendens értéke, az ember pedig annak tárgya. Az iskoláknak mint az emlékezet székhelyének (P. Nora) a feladata ennek a szellemi tőkének a megőrzése és továbbadása Európában egyik generációról a másikra.

Az oktatás közös háza olyan tervként jelenik meg, amelyben helyet kap a függetlenség, a szabadság és az együttműködés, vagyis bizonyos fokig bármilyen kényszerítéssel vagy dominanciával szemben ellenerőt képvisel. Egy ilyen háznak ötvöznie kell az autonómiát a szolidaritással, a függetlenséget az összehangolt tevékenységgel, a szuverenitást a közös céllal és az identitást a pluralizmussal. Ez azt jelenti, hogy az európai oktatás közös háza, egy családi házhoz hasonlóan, legalább három részből áll.

– Önálló területek: az egyéni oktatási célok megvalósítását szolgálják, és teret biztosítanak a legitim különbségek számára;

– Közös területek: a közös problémák nyílt megvitatására, a jövőről alkotott képek megosztására, közös programok kialakítására és a gyengébbek segítésére szolgálnak;

– Általános célokat szolgáló területek: a közös infrastruktúrát és olyan szolgáltatásokat tartalmaznak mint a technika, az oktatási szoftverek, a statisztika, a könyvtárak, a kutatási centrumok, az innovációs műhelyek, a távoktatás különböző formái és a mobilitási programok.

Az előbbiekben körvonalazott közös ház politikai akarat terméke. Az oktatási miniszterek kezében vannak a nemzetek és az egész Európa sorsát alakító eszközök. Együtt megakadályozhatják, hogy a rövid távú szempontok kisajátítsák maguknak a politikát, és napirendre tűzhetik Európa „kibővítésének”, fejlesztésének programját, a kormányzati tevékenységet ezáltal kulturális tevékenységgé alakítva át. Arra építhetünk, ami összeköt bennünket: legyen ez akár a nehézségekkel való közös szembenézés vagy a jövő megalkotásának izgalma, a reális célkitűzések köré kiépülő, széles alapokon nyugvó konszenzusok kialakítása, az önös érdekek szűk korlátain való felülemelkedés, az egyenjogúságra épülő kapcsolatok kiépítése, a történelmi léptékű tettek véghezvitele során a szolidaritás érzésének kialakítása vagy akár a polgárok társadalmi helyének és szerepének átgondolása. Úgy érezzük, közösen Európa sorsának alakulását speciális módon befolyásolhatjuk, teljes összhangban az alapítók eredeti elképzeléseivel. Az így megálmodott közös ház sokkal több, mint egy közös piac. Természetes eredménye egy stabil kapcsolat kialakítására vonatkozó elhatározásnak, amely kifejezésre jut a közös élet, tanulás és növekedés akarásában.

Ahogyan a gazdasági és pénzügyi unió megvalósításának is van egy közös eszköze, az euro, úgy az oktatás közös házának felépítéséhez is szükség van arra, hogy kijelöljünk néhány közösen elérendő fontosabb célt, anélkül, hogy ezáltal kétségbe vonnánk az oktatási rendszerek fölötti nemzeti fennhatóságot és az alárendeltség elvét. Az Európai Unió emberek és eszmék mozgását biztosító olyan nagy léptékű programjainak, mint a Socrates és a Leonardo programok tagadhatatlan sikere, valamint a Phare és a Tempus jelentős pozitív eredményei, amelyek meghatározó jellegűnek bizonyultak az intézmények és a szakemberek közötti szorosabb kapcsolatok kialakításában Európa mindkét felén, azt a reményt is megerősítik, hogy a kapcsolatok olyan új szakasza fog elérkezni, amelyben a segítséget a viszonosságon és a teljes, kölcsönös elismerésen alapuló együttműködés váltja fel.

Együttműködés: irányelvek, témák és eszközök

Az együttműködés alapja a bizalom. Az igazságos, egyenlőségen alapuló együttműködés a legjobb ellenszere az Európán belüli hegemóniára való törekvések feléledésének. Tehát az európai együttműködésen keresztül tud felépülni a közös házunk, lépésről lépésre, tégláról téglára. Fontos lesz fokozatosan építeni azokra a területekre, ahol már létrejött a konszenzus. Az együttműködés tehát az európai lét legkreatívabb módja. Az Európai Unió Szerződésének 126. és 127. cikkelyei lefektetik az oktatás és képzés területén történő együttműködés során követendő általános alapelveket. Egy fontos különbség itt azonnal nyilvánvaló. Az oktatással kapcsolatban a Szerződés az alábbiakat fogalmazza meg: „A Közösség hozzájárul a minőségi oktatás fejlesztéséhez a tagországok közötti együttműködés elősegítésén keresztül, és amennyiben szükséges, támogatja és kiegészíti azok tevékenységét, miközben teljes mértékben tiszteletben tartja a tagországok illetékességét a tananyag meghatározásában és az oktatási rendszerek megszervezésében, valamint a kulturális és nyelvi sokszínűségüket is.” A képzéssel foglalkozó megfelelő rész azonban ennél szándékosan továbbmegy, és ebben az esetben úgy fogalmaz, hogy „a Közösség egy olyan szakképzési programot valósít meg, amely támogatja és kiegészíti a tagországok tevékenységét, miközben teljes mértékben tiszteletben tartja azok illetékességét a tananyag meghatározásában és a szakképzés megszervezésében”. Az Unió alapjait lefektető jogi dokumentum szövegének ezeket a finom megkülönböztetéseit nem lehet figyelmen kívül hagyni a további együttműködés megtervezése során.

Megvizsgálva azokat a területeket, amelyek általában az oktatási minisztériumok fennhatósága alá tartoznak az általános, közismereti oktatás és a szakmai alapképzés területén, a fenti cikkelyekből a Közösség tevékenységét illetően a következő célkitűzéseket állapíthatjuk meg:

– az európai dimenzió fejlesztése az oktatás területén, különösen a tagországok nyelvének tanulása és szélesebb körű használata segítségével;

– a diákok és a tanárok mobilitásának ösztönzése, elsősorban a tudományos fokozatok és az elvégzett tanulmányok kölcsönös elismerésén keresztül;

– az oktatási intézmények közötti együttműködés elősegítése;

– az információk és tapasztalatok cseréjének gazdagítása a tagországok oktatási rendszereit érintő közös kérdésekről;

– a fiatalok és a társadalmi-oktatási szervezők csereprogramjainak bővítése;

– a távoktatás fejlődésének támogatása;

– az iparban zajló változásokhoz való jobb alkalmazkodás elősegítése, elsősorban a szakmai képzés és átképzés segítségével;

– a szakmai alapképzés és továbbképzés fejlesztése a munkaerőpiacon való elhelyezkedés, illetve az újbóli elhelyezkedés segítése érdekében;

– a szakmai képzés hozzáférhetőbbé tétele, valamint az oktatók és a képzésben részt vevők, különösen a fiatalok mozgásának elősegítése;

– az oktatási intézmények és a vállalatok közötti képzési együttműködés támogatása;

– az információk és tapasztalatok cseréjének gazdagítása a tagországok képzési rendszereit érintő közös kérdésekről.

Amint azt már láttuk, Európa tapasztalatai az együttműködésről az oktatás területén határozottan pozitívak, ami azt jelenti, hogy az ilyen együttműködés tartalmát és földrajzi kiterjedését illetően bátrabb terveket lehet készíteni. Az Európai Unió Szerződésében megfogalmazott irányvonalakkal összhangban erre az új szakaszra hivatkoztak az oktatás közös házaként. Az Európa Bizottság a saját hatáskörén belül jelentősen hozzájárult a téma újragondolásához, valamint az oktatás és a képzés jövőjéről szóló stratégiai vita elindításához. A legújabb fejlemények közül meg kell említenünk a „Tanulás Éve Európában” körüli vitát, a „Fehér könyv a tanulás társadalmáról (1995)”, az Édith Cresson bizottsági tag által felállított munkacsoport kiadványát Európa megvalósításáról az oktatáson keresztül és a tanulásnak az információs társadalmon belüli szerepével kapcsolatos kezdeményezéseket. Ezek összességükben igen értékes segítséget jelentenek a további munkához.

Ahhoz, hogy az európai együttműködés sikeresnek bizonyuljon, egy közös, kettős forrásból kell táplálkoznia: a legfontosabb oktatáspolitikai kérdésekből és a szélesebb együttműködés számára legígéretesebb területekből. A konferencián jelen levő oktatási miniszterek körében végzett rövid felmérés néhány nagyon érdekes információt hozott napvilágra, és azt mutatta, hogy igen széles a közös nevező ezen a területen. Nem könnyű feladat összefoglalni a miniszterek által felvetett fontos és érdekes kérdések körét. A beérkezett válaszok gondosabb tanulmányozása után talán az alábbi három olyan területet lehetne megnevezni, amelyekkel az európai országok oktatási programjai általában kiemelt helyen foglalkoznak:

– az oktatás minősége, a tanterv korszerűsítésének szükségessége, a tantárgyak anyaga, a tanárképzés, a nemzetközi összehasonlításra alkalmas teljesítménymutatók kialakítása, valamint a rendszerek teljesítményének és az oktatás eredményeinek értékelése;

– az oktatás és a képzés erőforrásainak anyagi támogatása és ésszerű felhasználása a rendszerek irányításának különböző szintjein, tekintettel az autonómia, a nyitottság, a demokrácia és a kormányozhatóság szempontjaira;

– a szakmai alapképzés, különösen azokban a vonatkozásokban, ahol hatással van a középiskolai oktatás szerepének és szerkezetének stratégiai átgondolására irányuló igényekre.

Az oktatási programok elsődleges szempontjait akár felszínesen is összehasonlítva tehát jól látható, hogy a közös fellépés fentebb körvonalazott céljai közül hány bizonyul valóban fontosnak.

Az oktatási miniszterek által az együttműködés számára javasolt területek összefoglalása még érdekesebb közös vonásokat is mutat jelen megközelítésünk szempontjából. A válaszokból leszűrődő általános nyíltság a legvilágosabban mutatja a közös vágyakat és a széles alapokon nyugvó együttműködési szándékot abból a célból, hogy az európai oktatási képzési programok számára megfelelő utat lehessen kijelölni ebben a bonyolult időszakban. Az továbbiakban rövid összefoglalást adunk a leggyakrabban említett fontos kérdésekről, amelyeket a jobb áttekinthetőség kedvéért öt alapvető tárgykörbe soroltunk.

Minőség

– a teljesítmények értékelésére és normák felállítására tett lépések;

– az érdekcsoportok (az érdekelt felek) aktív részvétele;

– a lehető legjobb gyakorlati megvalósítás és viszonyítási pontok kijelölése.

Mobilitás

– a diplomák és bizonyítványok, valamint a megfelelő tanulmányi időszakok egyenértékűsége (az elismerés és nem a standardizálás céljából);

– az adminisztratív akadályok elhárítása, különösen az egyetemi és főiskolai hallgatók Európán belüli szabadabb mozgása érdekében;

– csereprogramok indítása tanárok, diákok és az irányításban dolgozók részére;

– az oktatási intézményeket és szervezeteket összekötő újabb hálózatok felállítása.

Az európai dimenzió

– európai nyelvek tanítása, tekintettel a választék szélesítésére;

– egy polgári, demokratikus, interkulturális, humanisztikus iskolai oktatás;

– a környezetvédelem és a fenntartható növekedés oktatása;

– információk és újítási tapasztalatok cseréje az Európa-ismereti tárgyak oktatásával kapcsolatosan.

Az információkon/ismereteken alapuló társadalom

– pedagógusok, technikai és gazdasági szakemberek közös csapatának felállítása multimédiás oktatási szoftverek elkészítésére;

– kedvezőbb hozzáférési feltételek kialakítása az oktatási szervezetek számára a nemzetközi információs és kommunikációs hálózatokhoz;

– távoktatás, a régi és az új média felhasználásával egy globális tanulási rendszer kialakítása érdekében;

– tapasztalatcsere a képzési és átképzési programokról.

Élethosszig tartó tanulás

– többoldalú partneri kapcsolatokra és segítő hálózatokra épülő kísérleti programok;

– finanszírozási módszerek;

– a konkrét és átvitt értelemben vett bemutató helyek népszerűsítése.

A felsorolt témák széles skálája, akár politikai szempontból fontosak, akár az együttműködés szempontjából kívánatos területként szerepelnek, megerősíti azt, hogy az oktatás újra központi helyen, kulcsfontosságú kérdésként szerepel az európai integráció folyamatában. Az oktatásnak ez a felfogása még soha nem volt ennyire általános, mint napjainkban. Az ezredforduló közeledtével családok, politikusok, üzletemberek, szakszervezeti vezetők, újságírók, tanulmányszervezők, tudósok, műszaki szakemberek és a közvélemény rendkívüli mértékben egyetértenek az oktatás és a képzés stratégiai szerepével. Ez a tény bizonyos ellenvetéseket is kivált, mivel gyakorlatilag egyetlen oktatási kérdés sem marad valamely kormányzat kizárólagos döntési körében. A szenvedélyek a legváratlanabb helyeken csapnak fel, lehetetlenné téve ezáltal a döntéshozatalt és kisajátítva a médiát a probléma bemutatására, nem mindig a legnyíltabb módon. Ezzel együtt a lehetőségek is nagyok. Talán még soha nem álltak rendelkezésre ilyen mértékű lehetőségek arra, hogy az egész társadalom részt vegyen egy, az oktatás fejlesztésére irányuló megmozdulásban, nem utolsósorban azért, mivel még soha nem létezett olyan felnőtt generáció, amely átlagban annyira művelt volt, mint a mai. Ebben rejlik az oktatás különleges ereje társadalmi vonatkozásban. Ahol az oktatás sikeresen tudja a közösség rejtett energiáit felhasználni, különösen a képviseleti testületein keresztül, teret és szabad levegőt biztosít a közösségi élet alapvető szöveteinek.

Egy másik olyan kérdés, amellyel foglalkozni kell, a tanárok ellentmondásos helyzete. Világosan le kell szögezni, hogy az oktatási rendszer feladata elsősorban nem az, hogy munkalehetőséget biztosítson. Ezzel együtt az oktatáshoz kapcsolódó tevékenységek valóban komoly szerepet játszanak, közvetlenül vagy közvetetten, munkahelyek teremtésében. Minden fejlődési tendencia a növekedés irányába mutat ezen a területen, mivel az általános képzési szükségletek folyamatosan növekednek. A pedagógusok szerepét érintő messzemenő minőségi változásokat már korábban említettük. Nehéz találni még egy olyan szakmát, amely ennyire érzékenyen reagálna az ismeretek egyre gyorsuló ütemű növekedése és alkalmazásának sokszínűsége által okozott feszültségekre. Égető szükség van egy olyan európai stratégiára, amely kiemelt fontosságot tulajdonít a tanárok élethosszig tartó tanulásának, amely olyan időszakokat is magában foglal, amikor a tanárok iskolán kívüli környezetben szerezhetnek tapasztalatokat, többek között az üzleti élet, az államigazgatás a helyi önkormányzat és az önkéntes vagy a közösségi tevékenységek területén. A személyes tapasztalatszerzés új perspektíváinak megnyílása a tanárok előtt hatékonyan elősegítheti olyan új iskolai kultúra kialakulását, amelyben a kreativitás megfelelő elismerésben részesül.

Az oktatás még egy szempontból közvetlen hatást gyakorol a munka világára. Az információs társadalomban radikális változások játszódnak le a termelési módszerek és az értékrendszerek kialakulásának a területén. A munka megszervezésében itt igen jelentős változások jelentkeznek, amelyek erős hatással vannak az új technológia és a dolgozó emberek által birtokolt készségek kapcsolatára egy olyan termelési rendszerben, amelyben általános tendencia a fizikai munkától való eltávolodás. Az összehasonlító tanulmányok elég határozottan azt mutatják, hogy a csúcstechnológia terjedésével párhuzamosan a magas színvonalú szaktudást igénylő munkahelyek száma is növekszik, az alacsonyabb szaktudást igénylő munkahelyek száma viszont csökken. Ha ez valóban így van, akkor ez a tendencia igen súlyosan érinti azokat a fiatalokat, akik nem érik el az alapoktatásban kitűzött célokat (akik gyengén teljesítenek), és azokat a felnőtteket is, akik már régóta munkanélküliek és nem rendelkeznek az új gazdasági helyzetben szükséges minimális készségekkel. Igen kreatív európai együttműködésre van szükség ahhoz, hogy jobban megértsük, milyen tényezők játszanak szerepet ezen a területen, és megtaláljuk, hogyan lehetne a leghatékonyabban kezelni ezeket a problémákat. Az ipari társadalomban való boldoguláshoz szükséges alapvető készségek listáját felül kell vizsgálni az információs társadalomban jelentkező új szükségleteknek megfelelően, hiszen ha az nem történik meg, akkor sajnos sokan az európaiak közül elvesztik a fejlettebb termelési folyamatokban való részvétel lehetőségét.

Az oktatás és a munka világa közötti kapcsolatban a legkomolyabb kihívás azonban a helyi szinten jelentkezik. Az újonnan teremtett, illetve megszűnő európai munkahelyek 80%-a kis, illetve középméretű vállalkozásoknál van. Ezek fennmaradása és ezzel együtt az általuk biztosított munkahelyek fennmaradása is attól függ, hogy sikerül-e átalakulniuk olyan információban gazdag értékrendszerekké, amelyekre az információs társadalomban szükség van. Hasonlóképpen az iskolarendszer is igen finom szövésű hálóval rendelkezik, amelynek egy bizonyos része mindig közel esik még a legtávolabbi kis vagy középméretű vállalkozáshoz is. Az információs hálózatok felállítása, amelyekben az iskolák és ezek a vállalkozások egymást segítik helyi összefogásban az információkért és ismeretekért folytatott küzdelemben és amelyeket a helyi önkormányzatok finanszíroznának, sürgetően fontos lépésnek tűnik. Azokat a munkahelyeket, amelyek Európában hiányoznak, a szolgáltató szektorban lehet megtalálni, különösen a megnövekedett információs és kommunikációs szükségletek kielégítéséhez kapcsolódó új tevékenységek körében. A helyi önkormányzatok, az iskolák, valamint a kis- és középméretű vállalkozások háromszögének kapcsolata stratégiai szerepet játszik az európaiak képzésében és átképzésében, különösen az olyan területeken, ahol az ismeretek hamarabb elavulnak. A „megfelelő lépések” a kulcsszó, amely olyan képzést jelent, amely megakadályozza a potenciális munkanélküliséget azáltal, hogy rugalmasan szervezi meg a szaktudás megszerzésére irányuló képzés különböző aspektusait és fázisait. Ösztönözni kell a kis és középméretű vállalkozásokat arra, hogy anyagi eszközöket áldozzanak a versenyképes munkaerő megszerzése érdekében, az iskolákat arra, hogy a vállalatokkal való kapcsolatokat kiemelt helyen kezeljék, a helyi önkormányzatokat pedig arra, hogy aktív szerepet vállaljanak olyan információs központok, hálózatok kialakításában, amelyek fejlesztik a további, a fejlődés fenntartásához szükséges humán infrastruktúrát. Ez tehát egy újabb gyakorlati területe a tanuló társadalom kialakításának.

Az egyértelmű együttműködési szándékok megvalósítása az ehhez szükséges gyakorlati eszközök kialakításán múlik. Ebben rejlik a politikai döntéshozók számára jelentkező egyik legnagyobb kihívás, akiknek fel kell mérniük, hogy a meglévő eszközök mennyire felelnek meg az új kor követelményeinek és ennek megfelelően át kell alakítaniuk azokat, ha ezt szükségesnek ítélik. Ezen a területen nem szabad elveszni a részletekben. A változásokra történő rugalmas és gyors reagálás alapvető, és az egyszerű eljárásokat kell előnyben részesíteni. Az intézményi együttműködés keretei lehetnek formálisak vagy informálisak, politikaiak vagy technikaiak. Az utóbbi esetben figyelni kell a megfelelő egyensúlyra a vitáknak otthont adó és politikai döntéshozó központok működése között, amelyek közül kétségkívül az Európa Tanács a legfelkészültebb, és az olyan fórumok működése között, amelyek a közoktatási programok megalkotóit, szakembereket és a gyakorlati megvalósításban részt vevőket fogják össze.

Az együttműködés során megnyilvánuló egyenlőség az új európai társadalmi szerződés szerves részét képezi. Ahhoz, hogy az ilyen egyenlőség a gyakorlatban is működjön, mindenkinek a saját képességei szerint hozzá kell járulnia az összetartás alapelvének megfelelően. Természetesen reméljük, hogy az Európai Közösség költségvetésében is meg fog mutatkozni az oktatás és a képzés fontossága a Közösség jövője szempontjából, és hogy ez a jelentőség a továbbiakban is megfelelő helyen fog szerepelni a strukturális irányelveken, illetve a Közösség fő pénzügyi eszközein belül. Nem sok értelme van Európa politikai integrációjának új prioritásait megfogalmazni, ha a költségvetést alapvetően érintő döntések továbbra is azoknak az elképzeléseknek a nyomait viselik magukon, amelyek még a múltból maradtak ránk vagy kisebbségi érdekeket képviselő lobbyk nyomására születnek meg. Az, hogy a Tempus költségvetése hány százalékát teszi ki a Phare teljes költségvetésének, jól mutatja, hogy az oktatásnak és a képzésnek mekkora jelentőséget tulajdonítanak az Európai Uniónak a közép- és kelet-európai országokkal folytatott együttműködése során. Az a tény, hogy az említett adat az utóbbi három év során 15%-ról körülbelül 12%-ra csökkent, politikai szempontból figyelemre méltó.

A közös európai házban mindenki folyamatosan tanul és tanít. Erre az oktatási minisztereknek kell először példát mutatniuk a Közösség segítségét is igénybe véve, amikor ez szükséges. Ennek a szándéknak a megvalósítása azt jelenti, hogy bátor, pragmatikus válaszokat adnak az alábbi három alapvető kérdésre.

Milyen közös célokat kell követni annak érdekében, hogy egy európai oktatási övezet jöjjön létre 2000-re? Hogyan kell együttműködni annak érdekében, hogy a korszaknak megfelelő tudásközpontú Európai Uniót hozzunk létre?

Milyen intézményi lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy az oktatás területén folyó együttműködés kiterjesztése új lendületet vegyen Európában?

Milyen lépéseket tekintsünk a legfontosabbnak az oktatás területén folyó együttműködés előmozdítása érdekében, figyelembe véve az oktatási miniszterek által megfogalmazott javaslatokat és az Európa Bizottság gazdag tapasztalatát ezen a területen?