A gazdaság akkor működik jól, ha az iskola boldog embereket bocsát ki az életbe

– Részletek a gazdaság és oktatás kapcsolatát elemző pódiumbeszélgetésből –

A pódiumvita résztvevői a gazdaság és az oktatás viszonyáról beszélgetve többek között arra kerestek választ, hogy melyek azok az általános alapképességek, amelyek magas szintű fejlettsége nélkül a közoktatásból kilépő generációk nem tudnak megfelelni a modern gazdaság igényeinek. Alapvetően egyetértettek abban, hogy a sajátos magyar viszonyok között a gazdaság alkalmazkodóképességének egyik legfontosabb feltétele a felnövő nemzedékek általános kulturáltságának emelése, kommunikációs és kockázatvállalási képességük fejlesztése.

Résztvevők: Gyarmatiné Rácz Ágnes, a Gyáriparosok Országos Szövetségének főigazgatója; Kopátsy Sándor közgazdász; Kóródy Katalin vezetési tanácsadó; Lengyel László közgazdász, politológus; Mihály Ottó, a Miskolci Egyetem Neveléstudományi tanszékének vezetője; Tátrai Ferenc, az Oktatási Minisztérium PHARE Irodájának vezetője. Vitavezető: Ney György, a Magyar Rádió munkatársa.

– Nem olyan régen a kulturális örökség minisztere, Hámori József azt mondta, hogy nekünk, magyaroknak nincsenek olajmezőink, nincsenek számottevő nyersanyagbázisaink, ezért amivel igazán kereskedni tudunk, az nem más, mint a szellemi tőkénk. Indítsuk az első kérdést ebből, a valójában mindannyiunk által régóta ismert összefüggésből. Látják-e jelét a fórum résztvevői oktatás és gazdaság pénzügyi és szellemi értelemben vett összekapcsolódásának? A szellemi tőke súlyának megfelelő módon fordul-e a gazdaság az oktatás felé, s megfordítva, az oktatás kellő mértékben próbál-e közelíteni a gazdaság igényei felé?

Tátrai Ferenc: Oktatás és gazdaság kapcsolatának meglehetősen hosszú ideje vannak jelei. Bár a helyzet korántsem kielégítő. 1993-ban az OECD, a fejlett országok nemzetközi gazdasági szervezetének oktatási bizottsága felmérte a magyar oktatási rendszert, s úgy értékelte, hogy annak egyik alapvető jellemzője a gazdaságorientáltság alacsony foka. Ez az átvilágítás idestova hat évvel ezelőtt történt. Az akkori MKM még 1994-ben ennek megszüntetése érdekében a PHARE-támogatások közé prioritásként egy olyan programot javasolt, amely kifejezetten az oktatás gazdaságorientáltságának növelését kívánta elősegíteni. A program 1995-ben 8 millió ECU, mai áron számolva 2 milliárd forint európai uniós támogatással indult, amelyhez a gazdasági szféra kb. 4 millió ECU-t, azaz 1 milliárd forintot adott hozzá. Ez csattanós válasz arra, hogy vajon érdekelt-e a gazdasági szféra az oktatás gazdaságorientáltabbá tételében. Ez a program négy területen próbálta erősíteni a gazdaság érdekeinek erőteljesebb megjelenítését az oktatásban. Az első részprogram a felsőoktatás területe volt, a második részprogram a szakképzésre, pontosabban a kétéves, középfok utáni felsőfokú oktatáshoz tartozó, iskolarendszerű képzés kialakítására irányult. Ez komoly problémát jelentett, mivel e kétéves szakképzésnek nem volt kellő törvényi háttere. Végül is olyan szakképzési forma született, amely unikális Kelet-Közép-Európában, mivel akkreditált jellege révén lehetőséget biztosít a felsőoktatásban történő folytatásra. Épp ezért lesz várhatóan nagy sikere, továbbá azért is, mert azokat a középvezetőket képzi majd, akik a közvetlen termelőtevékenységet végzők és a felső vállalati vezetés között helyezkednek el, s akikre minden termelőszervezetben égető szükség van. A harmadik részprogram a távoktatásnak mint a hagyományos képzés alternatívájának fejlesztését tűzte ki célul. Elsősorban azért, mert ez a képzési forma lehetővé teszi a munka mellett tanulók számára a saját időbeosztás szerinti tanulást. A folyamatos továbbképzésre való használhatósága miatt különösen alkalmas a változó gazdasági körülményekhez történő alkalmazkodás támogatására. A negyedik részprogram a hátrányos helyzetű rétegek felzárkóztató, kiegyenlítő képzésének megteremtését szolgálta. Ennek volt egy közoktatási komponense, amelyet nagyon fontosnak tartok, mivel az alapkészségek fejlesztését szolgálta. Ezt a programot az Oktatási Minisztérium folytatni kívánja 1999-ben egy sokkal nagyobb, 10 millió ECU összegű támogatási keretből.

– Amikor ECU-milliókról és forintmilliárdokról hallunk, akkor mihez képest jelent ez az ön szavait idézve csattanós választ a gazdaság részéről? Tehát sok ez a pénz, vagy esetleg nagyon is kevés?

Tátrai Ferenc: A pénzösszegek nagysága mindig relatív. Az OECD által kívánatosnak tartott modellváltáshoz természetesen kevés. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy egy-egy konkrét képzési program tananyagát át kell írni, hanem az oktatás egész szemléletét kell megváltoztatni annak érdekében, hogy a munkaerőpiac aktuális igényei szerinti piacképes képzettségeket adjon. Ez nagyon nagy váltás, melyhez a jelenlegi forrásoknál sokszorta nagyobb összegekre lenne szükség. Ha azonban azt vesszük, hogy az elmúlt négyéves periódusban reálértékben általában csökkent az oktatásügynek nyújtott állami forrás, akkor ezek a PHARE-támogatások bizony nagyon is jelentősnek mondhatók.

Kopátsy Sándor: Hova jut a magyar oktatás, ha annak finanszírozásában, fejlesztésében ilyen kicsi marad a kormány szerepe? A világon a kormányok mindenütt jobban támogatják az oktatást. Ennek ellenére azt mondom, hogy a támogatások növekedésétől még önmagában nem lesz jobb, gazdaságorientáltabb az oktatás. Ez szerintem sokkal inkább a kultúrától, a gazdasági struktúrától függ. Erre elég példának idézni a távol-keleti országok oktatását. A távol-keleti népek egy más kultúrába átlépve azonnal sikeresebbek. Nem véletlenül fél az ázsiai szakemberektől Amerika. Ennek az a magyarázata, hogy ebben a térségben kétezerötszáz éve versenyvizsgák, az úgynevezett mandarinvizsgák sokaságának letétele által, tehát erős szelekcióval juthatnak a tanulók egyik fokról a másikra. Ez vezetett a hatalomhoz, a vagyonhoz, a jóléthez, tehát ezekben a társadalmakban nem vérségi, rendiségi középkoron át vezetett az út az újkorba, hanem erős szelekció útján. Mindez nem jelenti azt, hogy a kormányoknak nem is kell támogatniuk az oktatást. Anyagi források, jól megfizetett pedagógusok nélkül nem lehet hatékony oktatást létrehozni. A magyar társadalom, a mindenkori kormányok több mint száz éve tartósan elhanyagolják az oktatást. Ennek ellenére egy velünk hasonló anyagi helyzetben lévő oktatási rendszerrel, például a csehekkel összehasonlítva a magyart, nincs szégyenkezni valónk, hiszen a reálismeretekben, s különösen a matematikában igen jók az eredményeink.

Szabadjon egy másik ide kapcsolódó problémáról szólnom. Öreg fejjel igencsak irritál, amikor az EU kapcsán mindig arról beszélünk, hogy milyen támogatást kapunk a csatlakozás révén, mit tudunk a PHARE révén profitálni. Hosszú életem során én azt a törvényszerűséget tapasztaltam, hogy aki egyszer alamizsnából él, az élete végéig koldus marad. Jó lenne, ha a diákoknak ezt tanítanánk, és nem azt, hogy ha mi EU-tagok leszünk, micsoda támogatási összegeket lehet majd kaszálni. Tudatosítani kellene, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha nekünk ajándékot adnak, hogy a nem megdolgozott jövedelem erkölcsileg, gazdaságilag tönkretesz. A XX. században azok a népek gazdagodtak meg, amelyek kevés támogatást kaptak. Az arab országok, Brazília, sőt Oroszország is tönkre ment abban, hogy sok nyersanyaguk volt, ezzel szemben a nyersanyagban legszegényebb országok gazdagodtak meg a legjobban. Azt szeretném, ha a magyar oktatás nem arra tanítana meg, hogyan kell helyezkedni annak érdekében, hogy alamizsnát kapjunk, hanem arra, hogy értéke, hatékonysága csak annak van, amiért megdolgozunk.

Gyarmatiné Rácz Ágnes: Ahhoz a végszóhoz szeretnék kapcsolódni, hogy hatékonyság és versenyképesség. Úgy látom, hogy a gazdaság viszonylag jelentős szelete rádöbbent arra, hogy csak akkor tud talpon maradni, akkor képes az európai és a szélesebb értelemben vett nemzetközi versenykövetelményeknek megfelelni, ha a mainál sokkal hatékonyabb és versenyképesebb. Nos, a gazdaságnak ez a szelete azt tapasztalja, hogy a munkaerő-állomány nem készült fel ezekre az új feladatokra. Amikor felvesz egy új munkaerőt, azt tapasztalja, hogy az iskolából kikerült fiatalokban nem azokat a képességeket és készségeket fejlesztette a közoktatás, amelyekre igazában szükség lenne. Az iskola ma nem készít fel a munkaerőpiacon való önálló megjelenésre, nem készít fel arra, hogy egy fiatal el tudja adni a munkaerejét, részt tudjon venni egy olyan interjúban, amelyben önmaga értékeit fel tudja tárni. De arra sem felkészültek a fiatalok, hogy beilleszkedjenek az adott vállalati struktúrába, mint ahogy arra sem, hogy az ott kialakult termelési kultúrát hamar meg tudják ismerni, meg tudják tanulni, s abban alkotó módon részt tudjanak venni. Hogyan jelzik a vállalatok ezt a fajta elégedetlenséget? A legkézzelfoghatóbb jelzés, hogy a hazai, még inkább a külföldi cégek egyre inkább maguk fejlesztik ki azokat a képzési rendszereket, amelyekkel az újonnan felvett munkaerőt felkészítik a vállalat elvárásai szerinti munkavégzésre, a gyors és hatékony beilleszkedésre. A másik mód, hogy konkrét igényeket fogalmaznak meg az oktatással szemben, amit a gazdasági szférával legjobban érintkező szakképzés esetében tudnak leginkább megtenni. A vállalatok és a szakképző intézmények közötti kapcsolat európai mércével mérve is jónak mondható. Elég itt utalni a szakképzési hozzájárulás fizetésének rendszerére. Az évente képződő 30 milliárdnyi szakképzési hozzájárulásból 20 milliárdnyit maguk a vállalatok használnak fel vagy közvetlenül a szakképző intézményekhez juttatnak. Azt is tudjuk persze, hogy az így átadott szakképzési hozzájárulások fejében a vállalatok nem mindig határozzák meg pontosan képzési követelményeiket, igényeiket, de egyre több esetben konkrét megállapodások keretében erre is sor kerül. E téren nagyobb gondok merülnek fel a felsőfokú oktatás területén, ahol még nem alakultak ki azok a fórumok, amelyek keretei között megfogalmazhatók lennének a felsőfokú képzéssel kapcsolatos elvárások, például az, hogy milyen szakon milyen tartalommal és milyen szakembert képezzenek. Valószínűleg minden képzési szinten többet kellene az oktatásnak, az iskolának tennie annak érdekében, hogy a piacgazdaság, a fogyasztói társadalom felé haladó tanulók korszerű munkavállalókká, autonóm személyiséggé váljanak, ugyanakkor a gazdaságnak is sokkal konkrétabban kellene megfogalmaznia az igényeit.

– Melyek ezek az igények, milyen új készségek és képességek fejlesztésére készteti a gazdasági fejlődés az iskolát, az oktatást?

Kóródy Katalin: Visszautalnék Kopátsy Sándor gondolatára, ha valaki alamizsnából él, úgy is folytatja. Ez a munkáltatókra is igaz. Szomorú, ha csak úgy tudunk továbblépni, úgy tudunk több munkahelyet létesíteni, hogy először feltérképezzük, milyen támogatások állnak rendelkezésre részben magának a munkahelynek a fizikai megteremtéséhez, részben pedig a számunkra jó és hatékony munkatársak toborzására, betanítására. A gazdaság oktatással szembeni igényeire rátérve, oktatásszervezéssel, személyzetfejlesztéssel foglalkozó munkatársaink ma gyakorta tapasztalják, hogy a toborzott munkaerő jelentős hányadát az alapismeretekre is hosszú hónapok munkájával kell megtanítani. Ez a dolgozókra, de a közép- és nem ritkán a felső vezetőkre is igaz. Ha hatékony párbeszéd valósulhatna meg egy létesítendő beruházás gazdái, befektetetői, valamint a régió oktatási, munkaerőképző intézményei között a szakmai elvárásokról, akkor biztos, hogy a feladatok ott lennének elvégezhetők, ahova valók.

Tátrai Ferenc: A kamaráknak kellene az igényeket összegyűjteniük, mint ahogyan a kamaráknak kellene meghatározniuk, hogy mi legyen az oktatás tartalma, milyen tartalmú képzéseket kellene a munkaerőpiac számára kidolgozni az át- és továbbképzésekhez. Ugyanakkor az alapvető képzettségek meghatározásánál is fontos szerepet kellene kapniuk a munkaadók szervezeteinek.

Mihály Ottó: Oktatás és gazdaság viszonyának elemzésekor alapvetően két összefüggő, de problematikáját és megoldási lehetőségeit tekintve különböző kérdésről van szó. Az egyik kérdés: hogyan lehet a gazdaságnak a konkrét munkaerő-szükségletből származó konkrét, de mégis esetleges, rövid távon gyorsan változó igényeivel összehangolni a szakmai képzést, illetve az ahhoz kapcsolódó át- és továbbképzés rendszerét. Ez is komoly problémák, időleges feszültségek forrása, de nem ez az alapvető probléma, hanem a másik, a mélyebb, amelyet Kopátsy Sándor a kultúra problematikájaként fogalmazott meg. Ugyanis az oktatás és gazdaság kapcsolatának az alapkérdése, hogy milyen módon képes reagálni a közoktatás azokra a trendszerűen jelentkező szükségletekre, azokra az alapképességekre, amelyeket a modern gazdaság felvet. Előre hangsúlyozni szeretném, hogy ma még erre a kérdésre nem vagy csak nagyon vázlatosan tudunk választ adni. Ehhez előzetesen el kellene végezni a magyar közoktatás gazdaság szempontú elemzését. Úgy gondolom, hogy ezt nem az oktatási tárca irányából, hanem a gazdaság felől kellene elvégezni, mert csak így válna világossá, hogy milyen igényekre nem képes reagálni ma az oktatás. Szeretnék egy rövid megjegyzés erejéig utalni Kopátsy Sándor azon megjegyzésére, hogy miben produkál kiválót a magyar közoktatás. Kétségtelen, a matematika ilyen terület, ugyanakkor korántsem születnek ilyen jó eredmények például az olvasásmegértés terén. A kultúraátadás, kultúraközvetítés szempontjából ez azért jelentős hiányosság, mert például nehezíti a gazdaság szempontjából fontos alapképességek fejlesztését, a szükséges ismeretek átadását. A gazdaság oldaláról kiinduló elemzés ilyen és ehhez hasonló problémákat bizonyosan feltárna. Nemcsak a gazdaság szempontjából hozna fontos eredményeket, hanem a közoktatásról s áttételesen az egész magyar kultúráról való hosszú távú gondolkodás szempontjából. Ez egyértelműen állami feladat lenne.

– Némiképp szkeptikus vagyok a felmérésekkel kapcsolatban. Nem vagyok benne biztos, hogy ezekkel célt érünk, hiszen a gazdaság által igényelt alapképességekről és az e téren jelentkező problémákról a szakemberek már ma is meglehetősen széles ismeretanyaggal rendelkeznek.

Mihály Ottó: Egy távlatos programhoz szükség van erre a mélyebb elemzésre, jóllehet nem ez fogja megoldani sem az akut, sem a mélyebb problémákat. De ahhoz, hogy hosszú távon a gazdaság milyen módon támogassa az oktatást, kell egy ilyen szempontú elemzés.

– Ha elkészülne egy ilyen elemzés, akkor a következő lépcsőben azt kellene feltárni, hogy milyen igényei vannak a gazdaságnak, s a harmadik lépcsőben a két igényrendszert kellene szembesíteni.

Mihály Ottó: Én erről beszélek.

– Hány év ez?

Mihály Ottó: Hány év a gazdaság konszolidációja?

– Szóval van erre elég idő kedves Kopátsy Sándor?

Kopátsy Sándor: A társadalom lemaradását semmi nem fokozza jobban, mint az, hogy mindenki attól fél, hogy nincs ideje semmire. A rendszerváltás után általában azzal rontottuk el azt, amit elrontottunk, hogy a legtöbb dolgunkat gyorsan akartuk csinálni. Gyorsan akartunk Amerikát, privát gazdaságot. Sok mindenben messzebbre haladtunk volna, ha nem félünk az idő szorításától. Visszatérve a Mihály Ottó által felvetett kérdésre, hogy mi az, amit az iskolától valójában vár a gazdaság, azt válaszolnám, hogy az oktatási rendszernek egyszerre kell ismeretanyagot átadnia és képességet fejlesztenie. Ez utóbbi feladat tekintetében a magyar oktatási rendszer porosz és pravoszláv hagyományaiból adódóan kevésbé eredményes. Az oktatásban ma még mindig az a fontos, hogy minél több ismeretet adjanak át a gyerekeknek. Irigylésre méltóak azok az országok, amelyek már gyermekkorban közel engedik a gyerekeket a gazdasághoz, például úgy, hogy megtanítják őket kereskedni. Dél-Itáliában éltem át azt, hogy a szünetben a gyerekek a nápolyi ötemeletes házakba felhozták a postát, az újságot, a gyógyszereket, a kávét. Ezzel a fajta munkával áruismeretet, emberismeretet tanultak. Ez utóbbi az, amit a pedagógus, az iskola ilyen életközeli módon sohasem tud megtanítani. De ez nem is igazán a dolga. Az iskolának a mainál sokkal jobban kellene terjesztenie a vállalkozó szellemet. Ebben korántsem állunk olyan jól, mint a matematikával vagy általában a reáliákkal. Az imént volt arról szó, hogy mi az, amiben a kormány segíthet. A kormányok Magyarországon a tévedéseikkel szoktak a legnagyobbat segíteni. A Kádár-korszak kormánya tévedett abban, hogy azt hitte, meg tudja majd úgy fizetni a dolgozókat, hogy igényeiknek megfelelően élhessenek. Mikor kiderült, hogy ezt nem tudja megtenni, kénytelen volt megengedni a második gazdaságot. A világ egyetlen olyan társadalma lettünk, amelyben a családok kétharmadának volt olyan tagja, aki fusizott, akinek másodállása vagy háztáji gazdasága volt. A társadalomnak igen nagy hányada képletesen szólva beiratkozott a vállalkozások óvodájába. A rendszerváltás utáni első kormány elkövette azt a súlyos hibát, hogy másfél millió embert kirúgott az utcára azzal, hogy hagyta megszűnni a munkahelyek százezreit. Ennek köszönhetően az ország lakosságának tekintélyes hányada, a családoknak mintegy 40 százaléka, vállalkozó lett. A családok 40 százaléka jár a vállalkozások elemi iskolájába. Ezeknek az embereknek a fele ma már többet keres, mint a diplomás alkalmazottak. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a ma vállalkozó vagy vállalkozásra kényszerült tömegnek a negyedéből lesz olyan vállalkozó, aki további 10, 20 vagy 50 fővel dolgozik majd. Ennek ellenére a magyar társadalom példa nélküli a vállalkozás megtanulását illetően a világ népei között. Csak két nép jelent e tekintetben kivételt: a zsidó és a kínai diaszpóra. Mindkét nép azon tagjai lesznek sikeres és gazdag vállalkozókká, akik kormányaik nélkül, szétszóratva élnek a világban, nem kapnak állami dotációt, támogatást, nekik maguknak kell minden tandíjat képletesen és valóságosan is megfizetniük. Az tehát, hogy kiből lesz kereskedő, az nem a pedagógusokon múlik, hanem azon, hogy hol született, milyen miliőben nevelkedett... Én hiszek abban, hogy mi úgy fogjuk kijárni a piacgazdaság iskoláját, hogy nálunk lesz a legszélesebb az a réteg, akit a vállalkozásra használni lehet. Lehet, hogy igazak azok a megállapítások, melyek szerint nálunk még sok ember nem tud úgy menedzserként viselkedni, mintha erre kiképezték volna. Ennek ellenére még egyszer hangsúlyozom, vállalkozó csak abból lesz, aki megfogadja a József Attila-i tanácsot: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Akit kényeztet a papa, a mama meg az állam, abból sosem lesz jó vállalkozó.

Lengyel László: ... Kopátsy Sándor nézeteit elég jól ismerem, s nagyon is egyetértek azzal, amit mond, ám én némiképp másként fogalmaznám azt, amiről ő az imént beszélt. Magyarországon a társadalom skizofrén módon, az agyvelejének egyik részével már tudja, hogy a jövő egyértelműen a szolgáltatásoké. Az e fogalommal jelölt tevékenységi kör azt hiszem, szélesebb annál, mint amit kereskedelemnek, vállalkozásnak nevezünk. A magyar gazdaság egyértelműen a szolgáltatások felé mozdul el. Vége van az egykor szépen hangzó agrárország korszaknak, hiszen a GDP-nek mindössze öt százalékát termeli a mezőgazdaság. Az agyvelejének a másik felével viszont ugyanez a magyar társadalom nem hajlandó ezt a realitást befogadni. Tehát az a probléma, hogy miközben azt már sok szülő tudja, hogy a gyermekének valószínűleg jobb elhelyezkedési lehetőséget jelentene, ha a szolgáltatási szféra valamelyik területe felé orientálódna, mintha kohásznak vagy agrármérnöknek menne, aközben nem tudatosodott kellően az emberekben, hogy a szolgáltatás milyen széles kultúrát igényel, hogy a szolgáltatásban végzett tevékenység milyen sokféle ismeretet foglal magában. A szolgáltatások gazdasági súlyának növekedésével, a szolgáltatások piacának jelentős bővülésével nem halad párhuzamosan a szolgáltatási kultúra fejlődése. S ami ennél is negatívabb jelenség: nem születik meg az oktatásban, az oktatásirányításban az a felismerés, hogy a mainak a sokszorosára kellene rövid időn belül bővíteni a szolgáltatásokra történő képzést. Az oktatás akkor tudna a magyarországi jövőképpel szinkrónba kerülni, ha sokkal több embert képezne a szolgáltatások számára. Tudomásul kell venni, hogy itt egy teljes váltás van. S mégis gyakran visszahallom, legutóbb a Magyarország ma konferencián, hogy a magyar büszkeség az még mindig a magyar búza, az Ikarusz autóbusz. Nem akarok senkit megbántani, kiváltképp nem Széles Gábort, de hát szembe kell nézni azzal, hogy ez a fajta szemlélet komolytalan. Valójában a szolgáltatásainkra kellene büszkének lennünk, mert abból élünk. Amikor nyilvánosság előtt elmondom ezeket a gondolatokat, akkor az emberek visszakérdeznek, már csak azért is, mert a tankönyveinkből tanultak is erre inspirálják őket: ha nem termelünk, akkor hogyan élünk? Ez az általánosan megfogalmazott kérdés ezzel kapcsolatban. S ez rossz kérdés. A szolgáltatás ugyanis legalább annyit, sőt sokkal többet hoz, mint a nehezen – vagy egyáltalán nem – eladható árut előállító termelés. Ezt a gyökeres váltást a mostanság hatalmon levő kormányok sem vették észre. Minden kormány hatalomra kerül, s hol az acélos búzát, hol valamelyik tradicionális magyar iparág fejlesztését hirdeti meg. Ez komolytalan, a jövő realitásaival egyáltalán nem számoló szemléletmód. Ezért mondom azt, hogy az oktatási rendszernek is a szolgáltatások felé kellene fordulnia, a gazdasági támogatások is ebből az irányból jönnek. Lehet, hogy ma még sokaknak furcsán hangzik, de rövid időn belül itt kereskedőházak lesznek, itt banki szolgáltatók, pénzintézeti, biztosítási szolgáltatók lesznek. Az oktatásnak ezért kommunikációs képességeket kell fejleszteni, s ahogyan az imént Mihály Ottó mondta, az olvasásmegértést a jelenleginél sokkal hatékonyabbá kell tenni. A kapcsolatteremtés, az emberismeret, az anyanyelvi és az idegen nyelvi kommunikáció sokkal fontosabb lesz, mint korábban. Ez az a nagy változás, ami az ezredfordulón az iskola, az oktatás terén megjelenik...

Kóródy Katalin: Szeretnék az oktatás és a munkaadók párbeszédének a problémájához visszakanyarodni. A közoktatásban és a felsőoktatásban részt vevők és a munkáltatók, a munkahelyek teremtői és fenntartói egymásra utaltak. Az oktatás szereplői olyan fiatalokat képeznek, akik rövid időn belül munkavállalóként jelennek meg a munkaerőpiacon, a munkahelyeknek szükségük van ezekre a fiatalokra. A párbeszéd, az együttműködés elodázhatatlan. Nem hiszem azt, hogy olyan térségekben, mint Győr vagy Székesfehérvár, normális állapotnak lehet tekinteni azt, hogy az újonnan indított beruházások, nagyobb ipari vállalkozások csak hihetetlen erőfeszítések árán tudnak jól kvalifikált munkaerőhöz jutni. Nem igaz az, hogy ezek a régiók munkaerőszempontból, úgymond, kiürültek. Nem igaz az, hogy az oktatási intézményeknek nem érdekük, hogy ezekben az erőteljesen fejlődő ipari térségekben ne kísérjék figyelemmel a beruházásokat, ne próbálják a maguk számára lefordítani az ebből következő speciális képzési feladatokat. Elfogadom persze azt a kritikát is, hogy a kamaráknak, a szakmai érdekképviseleteknek is aktívabbnak kell lenniük, s a beruházások, technológiaváltások, új szolgáltatási ágazatok képzési követelményeit sokkal egzaktabban kellene megfogalmaznunk a magunk és még inkább a képzéssel foglalkozó intézmények számára. Tudnunk kellene, hogy egy-egy új beruházás, induló vállalkozás számára ki a sikeres ember, milyen kulcskompetenciákkal rendelkezik. Sokszor egészen lila, ködös követelményprofilokkal találja magát szemben az ember egy-egy ilyen fejlesztés alatt álló cégnél. Szeretnék azért pozitív példát is mondani. Leendő vezetőket képzünk, s nagyon hosszú, átgondolt kiválasztási folyamat alapján vesszük fel azt a 10-12 leendő euromenedzsert, akiknek szigorú, 5-6 országra kiterjedő felvételi követelményeket kell teljesíteniük. A képzésben nagyon pontosan igyekszünk meghatározni azokat a kompetenciákat, amelyeket 10-12 hónap alatt meg kell szerezniük. Első helyen jelöltük meg a kommunikációs képességek fejlesztését, a második helyre került a belső hajtóerő, a motiváció fejlesztése, a harmadik a döntéshozatali képesség, a csapatban dolgozás.

Összefoglalva az általam mondottakat úgy látom, hogy a gazdaság fejlődésének fontos feltétele, hogy az oktatási intézmények képzési programjai a jelenleginél sokkal jobban igazodjanak a gazdaság, a munkaerőpiac új igényeihez, s ehhez a jelenleginél sokkal jobb együttműködésre van szükség.

– Úgy látja, hogy a gazdaság részéről jelentős differenciált képzési igény van, s ezzel szemben létezik egy relatíve rugalmatlan szerkezetű oktatási rendszer?

Kóródy Katalin: Így igaz, ezt tapasztaljuk. Számunkra a gyorsaság kényszer, muszáj a piaci kihívásoknak nagyon gyorsan megfelelni, és ez, szerintem, ahogy az elkövetkezőkben élesedik a gazdasági verseny, fokozódni fog.

Mihály Ottó: Ez így semmiképp sem elfogadható, mivel az oktatás és gazdaság közötti kapcsolat a világon sehol sem így működik. Képtelenség az, hogy egy konkrét gazdasági területen egy adott pillanatban jelentkező munkaerő-szükséglettel összefüggő problémát az oktatási szférával akarnak megoldatni. A közoktatás, de az iskolarendszerű szakképzés sem erre való. Szerintem a gazdaság, az adott gazdasági szervezet dolga a munkaerő-feltételek megteremtése. Meg kell venni a munkaerőt, vagy a gazdasági szervezeten belül kialakítani a képzési feltételeket. Hogyan képzeli mondjuk egy vállalkozás azt, hogy a magyar közoktatási vagy szakképzési rendszer ott áll és várja, hogy leképezze a maga számára a 2-3 év múlva létező konkrét gazdaságot, a maga teljesen konkrét igényeivel. Ilyen konkrét kapcsolat, érintkezés iskolai képzés és gazdasági igények között nem lehetséges. Nem is lehet ezt a közoktatás számára problémaként megjeleníteni. Ugyanakkor van egy sokkal mélyebb probléma, a gazdaság által igényelt képességek fejlesztésének a problémája. Ez a közoktatás számára alapvető kérdés.

Gyarmatiné Rácz Ágnes: Úgy gondolom, hogy az oktatásnak és a gazdaságnak, a munkaadóknak strukturáltabban kell ezt a párbeszédet folytatniuk. Az igények ugyanis másként jelennek meg az egyes ágazatokban, szakmákban. Ezeknek bizonyos aggregátumai, nagyobb csoportjai megfogalmazhatóak egy-egy szakmai szövetség által, s akkor már nem egy konkrét vállalati igény jelenik meg egy adott szakképesítésre vonatkozóan. Országosan is meg kell tudnunk fogalmazni az igényeinket részben a szakképzési rendszer egészére, részben pedig arra vonatkozóan, hogy mi várható el munkáltatói szempontból a közoktatástól és a felsőoktatástól. Az ilyen jellegű igények megfogalmazásának vannak már kialakult fórumai. Egyrészt nagyon jók az ezzel foglalkozó konferenciák, miután ezek mindkét fél számára rengeteg gondolatot adnak. De szükség van a rendszeres, célra orientált információcserére is. Például ilyen már működik az Országos Szakképzési Tanácsban, és van fórum arra, hogy a munkaadók és a szakképző intézmények, a minisztériumok és a munkavállalók képviselői folyamatosan együttműködjenek az egyes szakképesítések tartalmi követelményeinek a meghatározásában. Nagyon fontos, hogy az egyes szakmák konkrét követelményeinek meghatározásánál ott legyenek a szakmák és a különböző jellegű vállalatok képviselői, mivel egy-egy szakmát illetően egészen más követelményeket támaszt egy multinacionális cég magyarországi vállalata, egy középvállalat vagy egy kis cég. Ennek megfelelően többféle elágazással kell képezni egy adott szakmán belül is... Az iménti vitával kapcsolatban a véleményem, hogy kétségtelen az, hogy az oktatásnak nem lehet a feladata egy-egy cég konkrét munkaerőigényének a kielégítése, de az – azt hiszem – senki által sem vitatható, hogy az oktatásnak a gazdaság érdekeit kell szolgálnia. Hiszen egyébként az ország nem él meg a következő évtizedekben. Természetesen nagyon sok más célt is kell az oktatásnak szolgálnia, de ezt az igényt mindenképpen teljesítenie kell. Kétségtelen, hogy a munkaadók nem mindig tudják jól megfogalmazni az oktatás iránti igényeiket, de vannak ilyen jellegű törekvések. Három évvel ezelőtt végeztünk egy felmérést, amelynek az volt a célja, hogy megpróbáljuk meghatározni, milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük a munkavállalóknak. Sok egyéb mellett kiderült, hogy a termelésben egyelőre még nagyobb jelentősége van a szakmai ismeretnek, a gyakorlottságnak, a szolgáltatásban azonban már fontosabbnak minősül a kommunikáció, az önálló feladatvégzés képessége. A felmérés eredményeit elküldtük az országgyűlési képviselőknek, az oktatási tárcának, s szerettünk volna – s szeretnénk ma is – ezekről a kérdésekről vitázni. Természetesen nem erről az egy felmérésről, hanem az alapvető problémákról. Szeretnénk, ha értelmes párbeszéd alakulna ki a munkáltatók különböző csoportjai és az oktatást irányítók között.

– Ezek szerint ez még nem alakult ki?

Gyarmatiné Rácz Ágnes: Az Országos Köznevelési Tanácsban nem, s nincs meg a lehetősége az Országos Felsőoktatási Tanácsban sem, ahol egy munkáltatói képviselő van a sok egyetemi emberrel szemben. De az országos szintű egyeztetés mellett nagyon fontos lenne a regionális szintű párbeszéd is. Hiszen a középfokú szakképzésben végzettek döntő hányada az adott régióban kíván elhelyezkedni, tehát itt sokkal hatékonyabb együttműködésre van szükség. A gazdaság igényeinek érvényesítését nem ingyen kérik a munkáltatók, hiszen egyrészt az adókon keresztül, másrészt a szakképzési hozzájárulás révén a gazdaság igenis sokat juttat az oktatásnak. Megfontolandó lenne, hogy a szakképzési hozzájárulás intézményét nem kellene-e az egyetemi, főiskolai szintre is kiterjeszteni, növelve ezzel a gazdaság szerepét. Ezzel talán segíteni lehetne azt, hogy a felsőoktatásból olyan szakemberek kerüljenek ki, akik jobban megfelelnek a cégek szakmai igényeinek.

Lengyel László: Azt gondolom, felesleges abban az irányban folytatni a vitát, hogy az oktatás vagy a gazdaság legyen a tartalom szempontjából a meghatározó. A gazdaság alapvető érdeke, hogy nőjön az iskolázottság szintje. Elképzelhetetlen, hogy a modern gazdaság nyolc általánost vagy esetleg még ennél is kevesebb évfolyamot végzett embereket tudjon foglalkoztatni. Korábban, tehát a kádári időkben a nyolc osztály elvégzése a tömeges segéd- és betanított munka igényeinek megfelelt. Mára ez a fajta munka lényegében eltűnt a palettáról, ennek következtében a csak általános iskolát végzettek tömegesen szorulnak ki a munkaerőpiacról. Az előbb említette Kóródy Katalin, hogy Győr és Székesfehérvár környékén nem találtak munkaerőt az új beruházások nyomán létrejött üzemekbe. Ezekben a térségekben – említhetjük Budapestet és az azt körülvevő agglomerációs gyűrűt is – nem arról van szó, hogy elfogyott volna a munkaképes korú népesség, hanem éppenséggel arról, hogy van ott egy jelentős nagyságú, munkalehetőségre váró népesség, amely azonban nem alkalmazható modern üzemben.

– Van arról valamilyen adat, hogy a négyszázezres munka nélküli tömegből mekkora azoknak az aránya, akik a megfelelő szakképzettség hiánya miatt nem tudnak elhelyezkedni?

Lengyel László: Ezt nagyon pontosan lehet tudni, kapásból persze nem tudok egészen pontos számadatot mondani, de azt biztosan lehet állítani, hogy ma a munkanélkülieknek több mint a kétharmada képzetlen és iskolázatlan. S az a legfőbb probléma, hogy ez a népesség újratermeli önmagát. A KSH legfrissebb jelentésének az adatai éppen arra világítanak rá, hogy évtizedek óta – bizonyos értelemben bővítetten – újratermelődik egy jelentős számú népesség, amelynek igen rosszak a munkaerő-piaci esélyei. Korábban ők voltak azok, akik nem végezték el a nyolcosztályos általános iskolát. Mára már eljutottunk oda, hogy az ebbe a népességcsoportba tartozók viszonylag nagyon nagy hányada valamilyen úton-módon elvégzi a nyolc osztályt. Azt most ne firtassuk, hogy ez valójában milyen tudást takar. A lényeg, hogy elértük azt, hogy egy-egy korosztályból mindössze kétszázaléknyian nem végzik el az általános iskolát. Közben azonban változtak a feltételek a gazdaságban, s ezzel az iskolázottsági szinttel egyszerűen nem lehet már munkába lépni. Hogy ez a gyakorlatban milyen drámai módon jelenik meg, arra álljon itt egy személyes élményem. A közelmúltban Bicskén, a fővárostól 15 kilométerre lévő településen járva, egy rendezvényen a velem szemben ülő közönségnek megdicsértem a településüket, mivel egyre több cég települ a városba. Ecseteltem, hogy milyen vonzó perspektívát jelent ez az ott élők számára. A közönség örömmel fogadta a dicsérő szavakat. Ezek után félrevont a polgármester, s a következőket mondta: A szép jövőből ránk, az itt élőkre sajnos semmi sem vonatkozik. Bénultan hallgattam, nem értettem, hogy a derék polgármester miért ilyen szkeptikus. Majd a mondandójából megértettem borúlátásának okait: Bicske népessége átlagosan 8,1 osztálynyi iskolai végzettséggel rendelkezik, azaz a lakosság döntő többsége csak az általános iskolát végezte el. Ennek következtében az ide települt Stollwerk gyárba reggel busz hozza Budapestről a munkásokat, s ugyanez a busz viszi a bicskeieket Pestre takarítani, közmunkázni. Sajnos ugyanez tapasztalható Győr és Székesfehérvár környékén is. Egy jelentős számú népesség tehát kiszorul a külföldi és hazai befektetések eredményeként meginduló ipari fejlődésből. Ugyanakkor az is igaz, hogy többek között azért települt Magyarországra a külföldi tőke, mert éppen a munkaerő képzettségi szintjében robbanásszerű változás következett be. Ennek érzékeltetéséhez elég idézni néhány statisztikai adatot. A ma 50-60 éves korosztályban, tehát a lassan kilépő munkaerő körében a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya még csak alig egyharmad volt. Ehhez képest a most belépő vagy nemrég munkába lépett korcsoportokban ez az arány eléri vagy már meg is haladja az 50 százalékot. Különösen pozitív változás, hogy a most munkába lépők között 14 százalék a felsőfokú végzettségűek aránya, miközben 1960-ban alig érte el az 5 százalékot. Tehát a munkaerő képzettsége tekintetében minőségi változás indult el, ha tetszik egyfajta, lassú forradalom. Ha ez nem lenne, akkor nem települne ilyen mértékben ide a tőke. A nyolc általánost végzett népességre ugyanis nem jön a külföldi tőke. A Győr és Fehérvár térségében tapasztalható kvalifikált munkaerőhiány kapcsán említek egy másik, Magyarország egészére jellemző problémát, amely nem oktatási jellegű ugyan, de a gazdaság egésze szempontjából kulcskérdés. A munkaerő-szerkezet problémái akkor kezelhetőek, ha a munkaerő mozog. A magyar munkaerő mobilitása, illetve mobilitásának a hiánya ma a legsúlyosabb gazdasági problémák egyike. Persze azért, mert Miskolcról vagy Ózdról az emberek nem hajlandóak elutazni, elköltözni Győrbe vagy Székesfehérvárra, nem őket kell hibáztatni. Ennek az az oka, hogy Magyarországon nincsenek meg azok a feltételek, amelyek Amerikában, de most már Nyugat-Európában természetessé kezdenek válni. Amerikában természetes, hogy valaki addig él egy városban, amíg másutt nem talál jobb munkaalkalmat. Magyarországon ez teljesen kizárt, hiszen ahhoz, hogy valaki Ózdról el tudjon menni Győrbe, ahol egyébként el tudná adni a szakképzettségét, el kellene tudni adnia a lepusztult lakótelepi lakását.

Tátrai Ferenc: Van egy elég széles társadalmi réteg, a magyar népesség 20-25 százaléka, amelyik nagy valószínűséggel csak a nyolc általánost fogja elvégezni. Ez iszonyatosan magas arány. Ez az a réteg, amelyikről az imént Lengyel László azt mondta, hogy bővítetten termeli újra önmagát. Sajnos ennek a rétegnek az aránya évtizedek óta nem csökken, pedig mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy valamilyen módon ez bekövetkezzék. E rétegek hátrányai elsődlegesen a családi szociális és kulturális helyzet által örökítődnek át. A hátrány, a fejlettségbeli lemaradás már az általános iskola első osztályában jelentkezik, de más rétegekhez képest ekkor még nem olyan óriási, negyedik-hatodik osztályos korra viszont már nagyon erőteljessé válnak a hátrányok, nyolcadik osztályra pedig behozhatatlanok lesznek. A gazdaságban bekövetkezett változások tehát szükségessé teszik, hogy a hátrányos helyzetű rétegek gyermekeivel a közoktatásban tegyünk valamit annak érdekében, hogy valamelyest is esélyük lehessen a munkaerőpiacon. Ma ezekre a gyerekekre 14 éves korban kezdünk figyelni, akkor, amikor már gyakorlatilag reménytelen a felzárkóztatásuk. Sokkal korábban, 5-6 éves korban kellene megkezdeni azoknak az intellektuális és motivációs hiányoknak a pótlását, amelyek a családok hátrányos helyzete, alacsony kultúrája következtében alakulnak ki. Ez a fajta korai hátránykompenzálás nagyon fontos eleme lesz a modern közoktatásnak, illetve a gazdaság igényeit szolgáló általános képzésnek. Ha ez a funkció nem kap kellő hangsúlyt, akkor ez a réteg csak arra lesz képes, hogy feljön a fővárosba takarítani, vagy esetleg az adott régióban közmunkát végez.

Mihály Ottó: Lengyel László kimondta, hogy a nyolc általánost végzett tömeg ezzel az iskolázottsággal semmit sem tud kezdeni a modern gazdaságban. Ez az jelenti, hogy egy széles körnek kell a középiskola, kell az érettségi. Olyan közoktatási rendszert kell tehát csinálni, hogy egy-egy korosztálynak a 75-80 százaléka olyan helyzetbe kerüljön, hogy le tudjon érettségizni. Látszólag nagyon egyszerű a dolog, hiszen a magyar családok hozzávetőleg 30 százaléka eleve olyan kulturális környezetben él, hogy az ott felnövő gyerekek nem juthatnak el a középiskoláig, a fennmaradó 70 százalék számára pedig meg lehet teremteni az érettségihez vezető út iskolai feltételeit. Csakhogy ha így teszünk, akkor az ég adta világon semmit sem tettünk. Akár ezer évig is elismételhetjük, hogy milyen szörnyű, hogy újratermelődik az a bizonyos harmincszázaléknyi hátrányos helyzetű népesség. Mit tehet az iskola? Azt, hogy olyanná teszi magát, hogy képes legyen azokat is végigvinni a középiskolán, akik az átlagosnál, az eddig megszokottnál sokkal nagyobb befektetést igényelnek. Ez nem csekély változási, változtatási igény, mivel a magyar középiskola hozzászokott egy olyan működési módhoz, amelyben a gyerekek már akkor is tanulnak, ha a tanár csak bedobja a kalapját az osztályba... Szembe kell nézni azzal, hogy az egyetlen esély ennek a másfajta működést, sokkal nagyobb befektetést jelentő iskolának a felvállalása. Az ország gazdasági versenyképessége ugyanis nem azon a 10 százaléknyi eliten fog múlni, akit ma is és korábban is kibocsátott a magyar középiskola. Ez az elit ugyanis a globalizáció, az uniós lehetőségek következtében olyan mobil lesz, hogy száguldozni fog a világban, hol itt, hol ott fog dolgozni. Az ország versenyképessége a populáció egészének a képességein, hatékonyságán, kulturális szintjén múlik. Egyetértek Lengyel Lászlóval abban, hogy ma is ez ad relatív előnyt az országnak. A környezetünkhöz képest ugyanis nálunk jobb a munkaerő képzettsége. Ha mindez így van, akkor világossá kell tenni, hogy amikor középiskolázásról, a képzési arányok kiterjesztéséről beszélünk, akkor nem a tradicionális magyar gimnáziumot kell megcsinálni a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb méretekben. Ebben a fajta intézménytípusban, az itt meghonosodott működési mechanizmussal egy-egy korosztály 20-30 százalékát lehet képezni. A megváltozott viszonyok között középfokon képzendők nagyobb hányada ebbe a fajta intézménybe nem fog beleférni. Ha a középiskola fejlesztését a klasszikus magyar gimnázium modelljét szem előtt tartva hajtanánk végre, úgy járnánk vele, mint a folyami homokot kitermelő elevátorral, amely a homokkal együtt köveket is felszínre hoz, amelyek egy ideig mennek a homokkal, de mindig visszagurulnak a szállítószalag aljára, s ott összegyűlnek. A szalag csak akkor tud működni, ha ezeket az összegyűlt köveket egy ember lapáttal folyamatosan kidobja. Ez a fajta kőhulladék nemritkán a kimarkolt tömegnek a 30 százaléka is lehet. Nem véletlenül mondtam el ilyen részletesen ezt a példát, úgy érzem ugyanis, hogy szemléletesen fejezi ki azt, hogy mi lenne akkor, ha a klasszikus középiskolai tradíciókra alapozva képzelnénk el a fejlesztés irányát. Kihullana az a 30-40 százalék, amelyiknek talán a leginkább szüksége van arra, hogy sikeresen elvégezze a középiskolát. Elsősorban azért, mert a meglévő rendszer nem elég rugalmas ahhoz, hogy ez a 30-40 százalék ne hulljon ki. Zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló a helyzet a felsőoktatás jelenlegi struktúrájával is. Az sem úgy működik, hogy képes legyen arra, hogy egy-egy korosztály 30-40 százalékát felsőfokú végzettséghez juttassa. Ezen a merev rendszeren nem lehet a populáció 30-40 százalékát keresztülpasszírozni. Mindkét esetben olyan rugalmas struktúra kialakítására van szükség, amely számol azzal, hogy olyan tanulók, hallgatók képzését kell vállalnia, akiknek a problémái lényegesen különböznek az eddigiektől. Ha erre a váltásra nem kerül sor, akkor hiába kap az oktatás kiemelt támogatást a költségvetésből, az így megkapott többletforrások elszivárognak, s az elkövetkező 15-20 évben nem fogunk tudni egyetlen lépést sem megtenni a gazdaságban. A gazdaság oktatás iránti igényeinek kielégítése szempontjából tehát ezt a fajta szemléletváltást, a korábbi tradíciókkal való szakítást érzem kulcsfontosságúnak.

Kopátsy Sándor: Nehogy abba a tévedésbe essünk, hogy az oktatási rendszer a gazdaságért van. Az oktatási rendszer az emberért van. Valamikor első gimnazista koromban tanultunk egy latin közmondást: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Nem lenne jó, ha ez közmondás most úgy módosulna: nem az iskolának, hanem a gazdaságnak tanulunk... Ha az iskola a modern világban nem tanítja meg a gyereket arra, hogy mit követel tőle a gazdaság, akkor egyik nagyon fontos funkcióját nem teljesíti. De ne csak erre tanítsa, mert azért az sokkal fontosabb, hogy boldog legyen. A boldogsághoz kell aztán majd többek között a gazdasághoz való alkalmazkodás is. De emellett meg kell azt is tanulnia, hogyan lehet jó családanya, jó apa, hogyan nevelje a felnövő gyerekeit. Ehhez kulturális értékek, ismeretek kellenek. Az is fontos, hogy megtanuljon a közéletben létezni, eligazodni, persze fontos, hogy legyenek ismeretei, amelyek alapján helyt áll a munkában. Aztán az is fontos, hogy tudjon egészségesen élni, hogy legyen tartalmas hobbija. Így lehet valakiből egészséges, értékes ember, aki aztán hatékony lesz gazdasági értelemben. A gazdasági érték, a hatékony munkaerő tehát nem elsősorban a szakmai felkészítésen múlik, hanem azon, hogy boldog, egészséges emberré neveli-e az iskola vagy sem. Egy konkrét példát említek. 1961-ben megvizsgáltuk, hogy milyen tényezőktől függ a bányászok teljesítménye. Kiderült, hogy azok a bányászok, akik kertes családi házban laknak, 37 százalékkal több szenet termelnek, mint azok, akiket beraktak az előre gyártott elemekből épült típuslakásokba, melyeket én csak batériáknak nevezek. Akinek ugyanis kertje van, az virágokat ápol, gyümölcsfát gondoz, kutyát tart, garázst, kamrát kell hogy építsen, ezáltal a fizetésért végzett munkához képest más irányú tevékenységet is végez, melynek során kikapcsolódik. Szóval kiderült, hogy ezek a látszólag kevésbé fontos szempontok is meghatározzák, hogy egy-egy ember mennyit ér a társadalom számára. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a pedagógusokat szeretném arra figyelmeztetni, hogy nehogy azt tűzzék ki célul: szolgáljuk a gazdaságot. A pedagógusnak a következő nemzedéket kell szolgálnia. És ez nem is két évet, öt évet, nem is tíz évet, hanem harminc évet igénylő feladat. Meg kell tanítani a következő nemzedéket élni, örülni, boldognak lenni. Ez a legfőbb motiváció. A motivációt nemcsak a bér, a gazdasági technika jelenti, az életnek sokkal mélyebb, emberibb, boldogítóbb motiváció is vannak, hát ilyen volt azoknál a majd negyven éve megkérdezett bányászoknál a családi ház, a kert, a virágok, a gyerekek egészsége. A gazdaság akkor működik jól, ha az iskola boldog embereket bocsát ki az életbe. Ez a pedagógus dolga.

Szerkesztette: Schüttler Tamás