Mennyit ér egy emberélet?

– Beszélgetés életről-halálról középiskolásokkal a Ryan közlegény megmentése című Spielberg-film ürügyén –

Az erkölcsi helyzetek megfelelő megítélését, a morális döntések önálló meghozatalát elősegítő iskolai kezdeményezéseket, pedagógiai törekvéseket bemutató sorozatunk második darabja a Ryan közlegény megmentése című filmhez kapcsolódik. A beszélgetés a budapesti Táncsics Mihály Gimnázium 9. b osztályában zajlott. A huszonhat diákot az előző napon közösen látott film ürügyén az órát vezető tanár arról kérdezte, vajon mennyit ér egy emberélet.

A film tartalma röviden.

Helyszín: Normandia, 1944, az amerikai hadsereg partraszállása Omaha Beachnél. A rohamcsónakokból kiszálló katonákat irtózatos erővel lövik a németek. Az amerikaiak csak nagy véráldozatok árán tudják megtisztítani a szárazföldre vezető átjárót. Ez a csatajelenet a film legsokkolóbb félórája. Az ütközet után Amerikában egy gyászjelentéseket gépelő adminisztrátornőnek feltűnik, hogy ugyanazon a napon három testvér halálhírét írta. A telegramokat megmutatja feletteseinek, akik úgy döntenek, hogy a család negyedik gyermekét, a legifjabb Ryan fiút hazahozatják az édesanyjához.

A feladattal Müller századost bízzák meg, hogy nyolcfős különítményével keresse meg az ejtőernyővel ledobott ifjú Ryant. Müller (Tom Hanks játssza) összeállítja a csapatot, csupa kipróbált harcost, kivéve a tolmácsként magukkal vitt Uphamet, aki eddig csupán a kiképzéskor fogott fegyvert, azóta az ezredirodán dolgozik, és regényt ír a bajtársiasságról. A katonák a keresés során olyan helyzetekbe sodródnak, amikor nem maradhatnak tétlenek. A többség úgy gondolja, az ő feladatuk csupán Ryan közlegény megtalálása, ám Müller százados szerint ők elsősorban a hazájukat szolgálják, ezért, ha útjuk során úgy adódik, harcba kell szállniuk. Mire megtalálják Ryant, két emberüket elveszítették. Időközben hadifoglyot is ejtettek, mivel nem akarták magukkal vinni, szabadon engedték. (Láttunk példát arra is, ahol lelőtték a felemelt kezű németeket.) Megdöbbenésükre Ryan nem akar hazamenni, hiszen a híd, amelyet maroknyi csapatával meg kell védenie, stratégiai fontosságú, nem hagyhatja sorsukra társait. Müller úgy dönt, ott marad embereivel segíteni. Ennél a hídnál két ember kivételével valamennyien meghalnak. Ryan hazakerül. A kerettörténetben az idős Ryan érkezik a franciaországi katonai temetőbe családja kíséretében, hogy tisztelegjen Müller százados és a többi amerikai katona sírjánál. A film végén itt teszi fel a kérdést feleségének: vajon igaz emberként élt-e, megérdemli-e, hogy a többiek élete árán ő életben maradt.

„Mindenkinek van anyja...”

– A moziban ülve úgy vettem észre, hogy nagyon lekötött benneteket a film. Például elfelejtkeztetek a kezetekben tartott rágcsálnivalóról, igazán feszült figyelemmel ültétek végig ezt a csaknem három órát. Hogyan fogalmaznátok meg, miről is szólt ez a film?

Bálint: Például: mi ér többet, egy ember élete vagy nyolc emberé? A szereplők dilemmába kerültek, hogy meg kell-e egyáltalán találni azt az embert.

– Szerintetek kell-e?

Ádám: Igen.

– Miért?

Péter: Mert az ezredes mondta, hogy egyszer büszkék lesznek rá. Őket meg leszerelik, ha megtalálták Ryant.

– Gondolod, ezért akarták megtalálni?

Péter: Nem, de ők nem is akartak harcolni.

Gábor: Pont az tartotta őket életben, hogy majd hazamehetnek.

(Többen tiltakoznak, hogy nem is volt szó arról, hogy ez lesz a katonák jutalma.)

Gábor: Volt róla szó.

Bogi: Ők tulajdonképpen az anya miatt mentek, neki akarták megmenteni a fiút.

Rita: De hát mindenkinek van anyja...

Orsi: Igen, de ennek már csak ez az egy fia maradt.

– És akinek csak egy fia van, és az az egyetlen harcol a fronton?

Bogi: A családtagok szempontjából kell mérlegelni a dolgot. Hogy mi ér többet: egy család fia, egy anya nyugalma, vagy nyolc család és nyolc anya bánata.

– Tehát úgy gondolod, nem kellett volna ekkora áldozatot hozni egyetlen fiúért?

Bogi: Ha az volt a céljuk, hogy ezt az egyet megmentsék, akkor nem.

– Láttuk mi ezt az anyát, akiért ekkora áldozatot hoztak?

Kispé: Háziasszony volt. Félt a háborútól. Felkészült már rá, hogy bármikor megjöhetnek a táviratok a frontról.

Ádám: Nagyon keveset láttuk, de nem is kellett volna több belőle, itt nem konkrétan egy anya fájdalmáról volt szó.

„...átlagos amerikai fickó volt...”

– Milyen volt ez a Ryan, akiért mindez történt?

Ádám: Tipikus amerikai. Átlagos fickó volt.

– Szerette a hazáját?

Többen: A társait szerette. Miattuk akart ott maradni.

Bogi: De a hazájáért is. A hazája becsületéért.

„...a háború eléggé megváltoztatja az embereket”

– És a többiek?

Ádám: Én úgy láttam, van olyan közöttük, aki még élvezi is ezt az éleslövészetet. A háború eléggé megváltoztatja az embereket. Menet közben géppuskaállásokat kaptak szét a százados parancsára. Sokan nem szerették Ryant, amíg nem ismerték. Piperkőc gyereknek gondolták, ők most meghalhatnak közben, csak azért, hogy őt megszabadítsák. Igaz, hogyha megtalálták a fickót, akkor ők is hazamehetnek. De ezt csak később mondta meg nekik a százados.

– Hányan haltak volna meg a szakaszból, ha csupán a feladatot teljesítik?

Marcsi: Ketten.

Ádám: Kettő halt volna meg, de ha a géppuskaállást otthagyják, hány arra sétáló hadosztály halhatott volna meg miatta. És a hídnál is...

Marcsi: A többség a hídnál halt meg.

Kispé: Csak a félős tolmács (Upham) és Reiben maradt életben.

Bogi: De ha Ryan nem akart volna ott maradni, akkor azoknak sem kellett volna meghalniuk.

– Képzeljétek magatokat a katonák helyébe! Keresés közben kétszer is olyan szituációba kerülnek, ahol harcolniuk kell, és akár meg is halhatnak.

Bogi: Azokat el is kerülhették volna...

Többen: De akkor más gyanútlanul belesétál a csapdába.

Bogi: Jó, de lehet, hogy azok többen vannak, és erősebbek.

Gábor: És lehet, hogy azok is ugyanúgy észreveszik a csapdát, mint ők.

Ádám: De ha nem? Akkor kockára tették mások életét.

– Szerintetek mit lehetett volna tenni ezzel a Ryan gyerekkel, amikor nem akart hazamenni?

Dodó: Lelőni. (!)

Dóra: Meg kellett volna fogni és vinni.

Réka: Elvonszolni onnan.

Ádám: Azért sem vitték el a fiút, mert elmondta, hogyha ő elmegy onnan, a társai nem tudják majd tartani a hidat.

Dodó: Felrobbanthatták volna a hidat előre. Mind a kettőt (a filmben két hídról volt szó, melyen át lehet kelni a folyón).

Dóra: Nem tudhatjuk, hogyan éreztek. Lehet, hogy nem is akartak hazamenni. A háború annyira meg tudja változtatni az embereket. Lehet, hogy már csak meghalni akartak.

– Gondolod, hogy meg akartak halni?

Dóra: Nem gondolom, de nem tudhatjuk, mit éreznek az emberek a háborúban.

„...utólag lehet okosakat mondani...”

Bogi: Ahogy a Vilmossal jöttünk haza a moziból, a látottakról beszélgettünk. Neki nagyon tetszett a film. Nem mondom, hogy nekem nem, de én nem tudtam átélni. Bennem végig volt egy szorongás. Vilmos meg sugárzó arccal mesélte, hogy teljesen benne élt a filmben. Ő volt a Ryan, meg Müller, meg minden szereplő. És ilyen klassz filmet még soha nem látott.

(Vilmos ekkor még nem volt jelen, csak később érkezett.)

– Bevallom, bennem is volt valami elutasítás. Én az agressziót nagyon rosszul viselem. Moziban is, meg mindenhol. Fiúk, ti hogy voltatok ezzel?

(A hangzavarból annyit tudok kivenni, hogy a többségre nagy hatással volt a film.)

Ádám: Az első félóra nagyon jól meg volt csinálva. Folyt a vér, és látszott rajta, hogy nem ketchup, nagyon hihető volt. Azt éreztem, hogy jaj de szar lenne egy ilyen helyzetben!

Ti mit csináltatok volna ilyen helyzetben?

Ádám: Én átmásztam volna a kormányoshoz a rohamcsónakon, pisztolyt szorítottam volna a fejéhez, és kényszerítettem volna, hogy forduljon vissza a hajóhoz.

(Nagy nevetés.)

Bálint: Utólag lehet okosakat mondani, de ott nem nagyon lehetett mit csinálni.

Bogi: Én azon csodálkoztam, hogy olyan sokan voltak, akik túlélték. Úgy tűnt, mindenkit lelőttek.

– Nagyon sokan szálltak partra...

Bogi: Három csónakot láttunk.

– Azokat, akik fontosak a történet szempontjából. Sok közelit láttunk. Megismertük annak a hét embernek az arcát, akik majd az expedíció tagjai lesznek. Ádám, te külső szemlélőként átlátva a helyzetet azt mondtad, visszafordítottad volna a csónakot.

Ádám: Belülről meghaltam volna fél pillanat alatt...

„...én is tökre lebénultam volna...”

– Vajon melyik szereplő magatartása állt hozzátok közelebb? Müller humánuma, az őrmesteré, esetleg Upham magatartása, aki a végén megbénult a félelemtől?

Bogi: Upham tudta, mi történik, ha nem megy föl a lépcsőn a lőszerrel a társaihoz. Mitől félt, hiszen volt nála fegyver?

Rózsa: Jó, de teljesen érthető, hogy félt...

(Hangzavar, pro és kontra vélemények.)

Anita: Én megértem, hogy félt, de mindenképpen föl kellett volna mennie.

Dóra: Ezt meg tudom érteni, én is tökre lebénultam volna a film elején is, a végén is, mindenhol.

(Nagy nevetés.)

Dóra: Már az elején is így éreztem, hogy ki sem tudtam volna szállni a csónakból.

Orsi: Meg lehet őt érteni (ti. Uphamet). Végül is valami író.

(Hangzavar, mentegetik, illetve elítélik Upham magatartását.)

Marcsi: Végül is ő lőtte le azt a német tisztet, akit már az elfogásakor le kellett volna lőni, ahelyett, hogy szabadon engedik, mert számíthattak volna rá, hogy ha teheti, visszavág.

Ádám: Ez hülyeség.

„...Mint a rohamrendőr a meccs után...”

Marcsi: Te is visszavágtál volna!

Ádám: De ha német vagyok és elkapnak az amcsik, akkor hadifogoly vagyok. Micsoda dolog az, hogy fölteszi a kezét és lelövik? Ez undorító!

Bogi: Hát nem úgy nézett ki, hogy ha elkapnak valakit az amerikaiak, akkor az hadifogoly lesz.

– Hát igen. Emlékeztek a két fogoly agyonlövésére?

Laci: (Harsányan röhög)

– Úgy gondolod, vicces? Szerintem hihetetlenül tisztességtelen.

Ádám: Pont ezért volt értéke, hogy egyszer elengedtek valakit.

Marcsi: De hát nem cipelhetnek magukkal egy hadifoglyot!

Ádám: De gondold meg, ha megadod magad, azt hiszed, nem fogsz meghalni!

Többen: Dehogynem!

Ádám: Az, aki élete utolsó percéig lő pisztollyal egy tankra, még akkor is, amikor már megsebesült, az tudja, hogy meg fog halni. De ha felteszed a kezed, és meghalsz, milyen rohadt dolog az! Ez olyan, mint a rohamrendőr a meccs után. Felrakod a kezed, és ver. Csak azért, mert ott vagy.

Marcsi: De ez teljesen más.

(A fiúk lehurrogják.)

Péter: Ott is indulatok szabadulnak el, csak más okból.

Bogi: Ádám azért jár meccsre, hogy levezesse az agresszivitását.

(Nevetés.)

„...Mert az ember ilyen...”

– A háborúban is elszabadul az agresszió. Ott kollektív agresszióról van szó. Más kérdés, hogy az egyén ezt hogyan éli meg. Hiszen ott van az érzékeny lelkű irodalomtanár is, meg a kigyúrt izomember. Szerintetek mennyire volt összetett ez a világ, melyet a film bemutatott?

Gyuri: Kellett volna franciákat is mutatni. Katonákat meg civileket.

Marcsi: Igen, meg németeket.

Dóra: Itt azt akarták megmutatni, hogy egy ember mennyit szenvedett a háborúban. Ha ott németek és franciák is vannak, akkor már nem olyan egyszerű beleélnünk magunkat egy katona helyzetébe.

Marcsi: Túlságosan az amerikaiakról szólt ez az egész.

Ádám: Az első félóra nagyon jó volt. Utána meg olyan lett, mint minden akciófilm. Megy az akciócsoport, azt hisszük, hogy ezek belevaló gyerekek, aztán kiderül, hogy mindegyiknek van lelke, meg fél, meg ilyesmi. Szóval nem volt ez olyan eredeti, mint amilyennek beharangozták.

Bogi: Amiben különbözött a többi háborús filmtől, szerintem az a vágás volt. Például amikor a csatajelenet után csöpögött a víz a falevélről a pocsolyába, az fantasztikusan szép volt.

Dóra: Azért volt más, mert teljesen valós volt. Nem az volt, hogy ötször lelövik, meg háromszor leütik, és mintha mi sem történt volna, megy tovább a szereplő. Ha itt valakit lelőttek, az meghalt rendesen.

Gábor: Az olyan szép volt, ahogy a halottak zsebéből mindig kivették a leveleket, és írták tovább.

– De közben zsugáztak a dögcédulákkal.

Gábor: Mert az ember ilyen...

Tamás: A halál 50 órája című filmben azt mutatták, hogy az amerikaiak tökéletesek. Itt pedig ugyanolyan embertelenek voltak, ugyanannyit kegyetlenkedtek, mint bármelyik más náció. Itt valahogy reálisan voltak bemutatva. Hogy nem érdekli őket a más baja, ez valahol érthető, nem azért mondom. Amikor ott a németeket meggyújtották, és azt mondták: ne lőj, hagy égjen...

„...az egyetlen értelmes dolog, amit ebben a háborúban csináltak...”

– Emlékeztek arra a beszélgetésre ott a hídnál, amikor Müller azt mondta az őrmesternek, hogy az egyetlen értelmes dolog, amit ebben a háborúban csináltak, az a Ryan fiú megmentése? El tudtok-e képzelni olyan helyzetet, most hagyjuk el a háborús körítést, amikor el kell dönteni, hogy egy ember élete fontosabb vagy többié?

Péter: Attól függ, milyen ember élete.

– Bárkié.

Bogi: Ha föltalált volna valamilyen gyógyszert, amellyel több millió ember életét megmenti, akkor azt mondom, hogy megérte.

– De ez egy nagyon egyszerű Ryan volt. Egy kisember.

Dóra: Ha azt mondták, hogy ennek a háborúnak nincs semmi értelme...

Réka: Nem a háborúnak van értelme, hanem az egyetlen értelmes dolog, amit a háborúban csinálnak, az Ryan megmentése.

Dóra: Na igen, ha így nézzük, akkor volt értelme, hiszen ezen kívül csak öldököltek. Most pedig megmentettek egy embert.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Sági Zsuzsanna