Erkölcsi nevelés és/vagy etikaoktatás

– Szerkesztőségi beszélgetés az erkölcsi nevelés problémáiról –

Lassan egy éve annak, hogy az oktatáspolitika felvetette az iskolai etikaoktatás bevezetésének gondolatát. Az ötletet sokan helyesléssel fogadták, mások viszont az értéksemleges iskola eszméjének megkérdőjelezését, az iskola újbóli átideologizálásának törekvését látták a kormányzati szándék mögött. Az alábbi beszélgetésben arra kerestek a résztvevők választ, hogy szükség van-e egyáltalán etikaoktatásra, s ha igen, akkor milyen tartalommal, módszerekkel lehetne megvalósítani ezt a nevelési feladatot.

A beszélgetés résztvevői: Bauer Lilla, a keszthelyi Műszaki Szakközépiskola filozófiatanára, Falus Katalin, az Országos Közoktatási Intézet Program- és Tantervfejlesztési Központjának munkatársa, két bemutatott tankönyvrészlet társszerzője, illetve szerkesztője, Kamarás István, a Veszprémi Egyetem docense, a Vörös Klárával közösen írott Embertan III. című tankönyv szerzője, Lányi András, az Erkölcsi esettanulmányok című tankönyv társszerzője, továbbá Fodor Gábor, az Oktatási Minisztérium titkárságvezetője, aki hét éven át egyházi iskolában tanított.

– Az 1998-ban hivatalba lépett oktatási kormányzat programjának egyik sarkalatos célkitűzése, hogy erősítse az iskola nevelőfunkcióját, s e törekvés részeként az iskola is sajátos eszközeivel megpróbáljon valamit tenni a magyar társadalom morális válságának enyhítése, rossz erkölcsi állapotának megváltoztatása érdekében. Felvetődött, hogy az erkölcsi nevelés részeként vezessenek be az iskolában egy olyan jellegű stúdiumot, amelynek keretében, az életkori sajátosságokhoz igazodva, lehetőség lenne etikai problémák megvitatására, az erkölcsi döntésekhez szükséges képességek fejlesztésére. Az etikával foglalkozó iskolai tantárgy kidolgozására létrejött az Oktatási Minisztériumban az Etika Szakbizottság, amely több lehetséges etikaoktatási változat kidolgozását tekinti céljának. A beszélgetés résztvevői közül Bauer Lilla, Kamarás István és Lányi András tagjai a minisztériumi Etika Szakbizottságnak.

Az Új Pedagógiai Szemle szerkesztőségi beszélgetésének egyik apropóját e bizottság munkája adja. A másik ok, amiért fontosnak tartottuk az alábbi beszélgetést, az a júliusi–augusztusi számunk tematikus összeállítása, amelyben most megjelent vagy éppen megjelenés alatt lévő tankönyvek részleteit mutatjuk be, melyek erkölcsi kérdések iskolai tárgyalásában, illetve az etikatanításban használhatók.

Kezdjük a beszélgetést egy manapság sokak által vitatott kérdéssel: Helyes-e az az elképzelés, mely szerint az iskola, közelebbről egy etikai témákat tárgyaló tantárgy javíthat a társadalom erkölcsi állapotán?

Kamarás István: A közvélekedésben gyakorta jelenik meg az az álláspont, amely a bevezetőben jelzett oktatáspolitikai szándék mögött is felfedezhető, hogy régen erkölcsösebb volt a társadalom, s ezzel együtt megjelenik az a vélekedés is, hogy a bajok egyik fő oka az iskolai nevelés és kitüntetetten az erkölcsi nevelés hiánya. A pedagógusok körében is tapasztalható ez a nézet. Nagyon érdekes, hogy az etikaoktatás mellett vagy helyett gyakran várják az így vélekedő emberek a hitoktatástól a „csodát”. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bizonyos tantárgyak iskolai oktatása és az erkölcsi beállítódás, az értékrend, a tényleges magatartás alakulása között túlzottan szoros összefüggés lenne. Tudjuk, hogy annak idején, s ma is, milyen sokan tanultak/tanulnak hittant, ám látjuk, hogy a hittant tanuló nem feltétlenül azonos sem a hívővel, sem a keresztény elvek alapján élő jó emberrel, mint ahogyan az irodalom tantárgyat tanuló sem azonos az esztétikai érzékenységgel jellemezhető emberrel. Önmagában egy tantárgytól, az erkölccsel kapcsolatos ismeretektől nem valószínű, hogy jobb lesz a felnövő nemzedék erkölcsi értékrendje, magatartása. A kérdésben azonban az is ott szerepel, hogy az iskola jobbá tudja-e tenni a felnövő nemzedéket erkölcsi és más szempontból. A kérdés ezen részére adandó válasz már sokkal nehezebb. Nem szeretem az apokaliptikus látásmódot, azt a fajta helyzetértékelést, hogy olyan szörnyűek az erkölcsi állapotok, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Ebből következik, hogy nem tudom, mihez képest sokkal rosszabb a családi vagy éppen az iskolai erkölcsi nevelés: a húsz évvel, az ötven évvel ezelőttihez képest, vagy pedig bizonyos eszményekhez képest. Ugyanakkor az is igaz, hogy igenis vannak nyugtalanító jelek. Horváth H. Attila és Szekszárdi Júlia erkölcsi döntésekre vonatkozó vizsgálatában hetedikes és tizedikes gyerekeket szembesítettek erkölcsi dilemmahelyzetekkel, s bizony elég aggasztó kép alakul ki erről a két korosztályról. Nem az a baj, hogy önérvényesítőek, hanem az, hogy ugyanakkor dependensnek is mutatkoznak, tehát a személyiségük kevéssé önálló, autonóm. Pedig az erkölcsi tartás autonómia nélkül lehetetlen. Mindezek ellenére a helyzet ezen a téren nem rosszabb, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, de nem is nevezhető jónak. Ártani biztos nem ártana, ha lenne egy erkölcstanszerű tárgy, vagy ha valamilyen tárgy keretében erkölcsi problémákról beszélgetnének az iskolában. Ha azonban megnézem, hogy a peptiden vagy a katonok milyen szerepet játszanak a mai életemben – ezekről rengeteget tanultam, s hamar elfelejtettem őket –, akkor talán az etikaóra, ahol egy-egy izgalmas erkölcsi dilemmát megbeszélnek, megélnek a gyerekek, a vitában esetleg még hajba is kapnak, lehet olyan hasznos, mint a kémiaóra. Az ilyen jellegű stúdiumokban épp a vita, a nézetek konfrontációja az igazán fontos, már csak azért is, mert ezekre emlékezünk egész életünkben. Mindezek ellenére a világ és az emberek nem lesznek sokkal jobbak az erkölcsoktatástól, de még a hitoktatástól sem.

Bauer Lilla: Ahogy hallgattam Kamarás Istvánt, arra gondoltam, hogy az a társadalom, amelyet most sokan morális szempontból válságosnak, erkölcsileg romlottnak ítélnek, zömében azokból a generációkból tevődik össze, amelyek egy régebbi nevelési minta szerint, egy régebbi iskolai feltételrendszerben szocializálódtak. Úgy tűnik, mostanában mintha egy kicsit összemosnánk a társadalom morális problémáit az iskolai nevelési problémákkal, konfliktusokkal. Szerintem két külön problémáról van szó: az egyik, hogy milyen a társadalom, a másik, hogy milyen belső nevelési problémákkal küzd az iskola. S ez utóbbi nemcsak Magyarországon létezik, hiszen Európa-szerte új nevelési modelleket keresnek, mert az ezredvég mindenütt olyan új nevelési kihívásokkal szembesíti a pedagógusokat, amelyekre nagyon nehéz megtalálni a válaszokat. Különösen akkor, ha a hagyományos iskolai keretek között keressük azokat. Mindez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a társadalom milyen sokféle módon hat az iskolára. A társadalom válságtüneteitől némiképp függetlenül léteznek az iskola mikrovilágában azok a nevelési problémák, amelyekkel naponta találkozunk.

Falus Katalin: Azt hiszem, hogy az iskolában tapasztalható jelenségek nem választhatók el a társadalomban hosszabb ideje megmutatkozó értékválságtól, amely a rendszerváltás következtében csak tovább mélyült. A felnőtt társadalom meglehetősen elbizonytalanodott az értékekben, ami hatott a felnövő gyerekek értékrendjére, hiszen mintáit a felnőtt társadalomból merítik. Ez a bizonytalanság erősen érezteti hatását az iskolában.

Lányi András: A magyar társadalom erkölcsi válságának okait nem az elmúlt rendszerben kell keresni, hanem vissza kell mennünk több száz évre. Az alapvető konfliktus abban rejlik, hogy évszázadok óta az egyéni érdekérvényesítés viszonylagos sikereivel állt szemben a kollektív érdekérvényesítés kudarca, lehetetlensége. Olyan kollektivista ideológiák hatása alatt nevelkedtünk, amelyek igen kevéssé voltak tekintettel az egyén erkölcsi szuverenitására. És egy olyan liberalizmusba öregedtünk bele, amely gyakran összetéveszti a biológiai egyedet az erkölcsi személyiséggel, a szabadságot a kötelességek és társadalmi kötelékek hiányával. A globális civilizációs válság szellemi gyökereit szerintem ezekben az előzményekben érdemes keresni. Nem is az erkölcsi értékek, hanem az erkölcsi személyiség mibenléte vált kérdésessé. Ebben a helyzetben illúzió volna az iskolától várni az erkölcsök jobbítását. Ha kimondanánk, hogy az iskola, az erkölcsi nevelés hivatott javítani a társadalom erkölcsi állapotán, akkor az iskolától kellene várnunk a társadalom morális fölemelkedését. Ami persze lehetetlen, hiszen az együttélés módja, ahogyan egymással bánunk, ahogyan intézményeink működnek, sokkal nagyobb szerepet játszik az emberek erkölcsi elbizonytalanodásában, semhogy azt pedagógiai eszközökkel ellensúlyozni, megváltoztatni lehetne.

Fodor Gábor: Az iskolának reagálnia kell a társadalomból érkező sokféle kihívásra, mindenekelőtt az erkölcsi elbizonytalanodásra. Ehhez azonban olyan pedagógusok kellenek, akik erkölcsi értékeket tudnak felmutatni. A pedagógusképzés az elmúlt időszakban nem törekedett arra, hogy az egyes szaktárgyak mellett megtanítsa a pedagógusjelölteket arra is, hogy miként kell értékeket felmutatni. Ebből következett, hogy a pedagógusok zömének nem alakult ki igénye arra, hogy a tananyag megtanítása mellett erkölcsi értékeket mutasson fel a diákoknak. Az értékproblémának azonban van egy másik oldala is: a diákokban kialakuló értékrend két irányból is meghatározott. Egyrészt van a belső értékrend, melyet kialakított saját magában, illetve van a külső, amelyet a külvilágból tapasztal, a tanáraitól, szüleitől vagy éppen a szélesebb társadalomból a médiákon, filmeken, reklámokon keresztül. A belső értékrendet legjobban egy Szent Pál-idézettel lehet jellemezni: az Isten törvénye az ember szívébe van írva. Ez azt jelenti, hogy az ember alapvető erkölcsi érzékkel és értékrenddel rendelkezik, melyet kétségtelenül lehet alakítani, korrigálni, de csak korlátozott mértékben. A külső értékrend alakítható, hiszen ezt a környezet hatásai építik, plántálják be a felnövő emberbe. Az iskola, a pedagógusok felelőssége, hogy a külső értékrendet milyenné formálja, hogyan növeszti föl, vagy éppen mennyire hozzuk szinkrónba az egyének belső értékrendjével.

Bauer Lilla: Nem szerencsés tényként kezelnünk azt, hogy az embereknek veleszületett erkölcsi érzékük van, mert azt senki nem bizonyította. Számos olyan filozófiai, etikai iskola létezik, amely tagadja ezt. Valójában jó lenne, ha ez így lenne, mert akkor lennének biztosítékaink arra, hogy az erkölcs tanítható. Így azonban ezen csak meditálni tudunk, és csak idealisztikusan tudjuk azt mondani, hogy igen, az erkölcsöt lehet tanítani. Miközben tudjuk, hogy mennyi kétely merül fel ezzel kapcsolatban.

Kamarás István: Nemigen találkoztam olyan emberrel, akinek ne lett volna olyan élménye, akár egy cselekedet előtt vagy után, hogy egy belső hang azt súgta: ezt talán mégsem kellene vagy kellett volna megtenni. Mindannyiunkban van egy ilyen belső hang. Hogy ez micsoda, a bennünk megszólaló Szentlélek vagy éppen valamilyen freudi mélytudat vagy szüleink belénk táplált értékei? Ezt ki-ki másképpen gondolja. Valamiféle automatizmusként jön elő, s valójában belső tartásunk egyik alapja ez. Vita tárgya az, hogy milyen módon van bennünk ez az erkölcsi jó. Érdekes módon viszonylag különböző gondolkodók – hogy csak az etikával foglalkozó magyar filozófusokat mondjam –, mint Ancsel Éva, Heller Ágnes vagy Nyíri Tamás nagyjából azonosan vélekednek erről a problémáról, tehát elég széles konszenzus van abban, hogy valamiféle éthosz van az emberben, ezzel szemben van az ethosz, a társadalom erkölcse. Lehet vitatkozni arról, hogy az emberben lévő éthosz, vagyis ez a belső hang milyen természetű, mennyire jön belülről, mennyire kívülről.

– Az iskola hogyan viszonyul az éthoszhoz, ehhez a belső hanghoz? Képes-e olyan feltételeket teremteni, hogy szabadon megnyilvánuljon?

Kamarás István: Az a kérdés, hogy a mai magyar iskola – persze ma sokféle iskola van – a megfelelő intézmény-e arra, hogy válaszoljon az erkölccsel kapcsolatos problémákra. Csányi Vilmos most megjelent kitűnő humánetológia-könyvében¹ azt írja, hogy a kultúra 100-200 fős közösségekben született, fejlődött, s aztán azért lett belőle valamiféle óriás megalopolisz, mert ezek a kicsiny közösségek összeszövődtek. Ez az állapot egyfelől fejlődést jelent, másfelől visszafejlődést, hiszen ezek a kicsiny közösségek szűntek meg, s ezek hiányát próbálja pótolni az iskola. Ez azonban abszolút inadekvát törekvés, mert az iskola végtére is mesterségesen létrehozott szervezet. Az erkölcsi nevelésnek ott maradt még terepe, ahol együtt élnek a generációk, egymás pórusaiban, egymás testmelegét érezve. Az ilyen közösség alkalmas az erkölcsi értékek generációról generációra történő átadására. Csányi szerint az iskola teljesen alkalmatlan erre. Hasonlókat gondol erről Zsolnai József is, amikor az iskola iskolátlanításáról beszél. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben a kisközösségek zöme tönkrement, s ha az iskola nem alkalmas az erkölcsi normák átadására, akkor mit tegyünk. Valószínű, hogy kompromisszumot kell kötnünk.

Fodor Gábor: Kamarás István kérdésére, hogy ti. alkalmas-e az iskola az erkölcsi nevelésre, azt válaszolom: ez az utolsó lehetőség, ez az utolsó mentsvár, mivel ma szinte egyedül itt részesül még közösségi élményben a diák. Egyfelől azért, mert már lassan több időt tölt itt, mint a családban, másfelől azért, mert a családok szétesése miatt egyre kevésbé képes ez az alapközösség erkölcsi értéket közvetíteni, erkölcsi tartást adni a gyerekeknek. Egyre erősebb elvárás az, hogy e téren az iskola pótolja a család szerepét. Kétségtelen, hogy az iskola is számos problémával küzd ezen a téren. Az iskolát, a pedagógusokat, a nevelőközösséget alkalmassá kell tenni arra, hogy tudjon értéket közvetíteni, tudjon hatni a gyerekek személyiségére. Ez természetesen sokkal összetettebb kérdés annál, hogy legyen-e etikaoktatás vagy valami más legyen helyette. Itt olyan kérdésekről van szó, hogy mennyire alkalmas, mennyire érett erre a pedagógus személyisége, mennyire képes nevelő hatásokat kifejteni a pedagógusok közössége. Mennyire tud a pedagógus és a nevelőközösség erkölcsi példává válni a diákok számára? Ha egy pedagógus érett személyiség, ha hiteles ember, ha hitelesíti őt az élete, ha nem akar mindenáron megfelelni egy idealizált tanármintának, ha kellő empátiával közeledik a diákjai felé, akkor válnak az általa képviselt erkölcsi értékek elfogadhatóvá a gyerekek számára.

– Alkalmas-e, alkalmassá tehető-e itt és most az iskola az erkölcsi értékek, normák közvetítésére vagy erre nincs igazában lehetőség?

Lányi András: Nem ez a kérdés. Az iskola mindenképpen erkölcsi normákat közvetít, akkor is, ha tanít erkölcsöt, s akkor is, ha nem. Az iskola a fiatalok életének egyik legfontosabb terepe, az itt szerzett tapasztalatok – nem csak a tananyag! – akarva-akaratlanul formálják világnézetüket és válaszokat sugalmaznak a „mit tegyek?”, „hogyan éljek?” kérdésére. Az erkölcsi értékek „felmutatása”, ha egyáltalán lehet így fogalmazni, nem az iskola feladata. Régen rossz, ha az erkölcsi értékeket fel kell mutatni, mint a kitömött madarat a biológiaórán. Sokkal inkább az erkölcsi dilemmák tudatosítása tekinthető az iskola feladatának.

Falus Katalin: Ezek szerint az iskolának nem feladata az erkölcsi értékek tudatosítása?

Lányi András: Nem arra van szüksége a gyerekeknek, hogy megmondják nekik, mi a jó és mi a rossz, már csak azért sem, mivel többnyire tudják, környezetük életéből, megnyilvánulásaiból ezt maguk szűrik le, maguk rakják össze. Nem biztos, hogy ez tudatos bennük, hiszen az elsődleges szocializáció során többnyire nem tudatosan alakulnak ki erkölcsi felfogásuk alapjai. Épp ezért nagyon fontos, hogy az iskolában ezeket tudatosítsuk. Ami azonban nem teoretizálást jelent. Az erkölcs mindig gyakorlati: a gyerekek erkölcsi dilemmákkal szembesülnek, választásra kényszerülnek, ehhez kellene az iskolának segítséget nyújtania: a döntéshez kellő ismereteket, készségeket, felelősségtudatot, önismeretet.

Kamarás István: Nagyon érdekesen fogalmazott Fodor Gábor, azt mondta: az iskola az utolsó mentsvár. Nem mondott ellent nekem. Az értékközvetítő intézmények közül az iskola még mindig a legkisebb rossz, ezzel egyetértek én is. Azt mondtam, hogy ugyan az iskola nem alkalmas, de mivel kötelező, így szinte mindenkit elér. Tudok alkalmasabb színtereket a személyiségformálásra, az erkölcsi nevelésre, de az keveseknek adatik meg. A bázisközösségek sokkal jobbnak bizonyulnak, még egy krisnás közösség is jobb, de ezekben a kisközösségekben viszonylag kevesen vannak. Ha tehát az iskola az utolsó mentsvár, akkor az iskolában valóban olyan formákat kell találni, amelyek alkalmasak arra, hogy ott a felnövő generáció személyisége formálódjon.

Lányi András: Ha tetszik, ha nem, az ember erkölcsisége azokban a közösségekben formálódik, amelyekben él. A gyerekek döntő többségének az iskola nem válik alapvető életközegévé. Tudomásul kell vennünk, hogy az erkölcsi személyiség nem az iskolában formálódik. Viszont az erkölcsi gondolkodás, tehát az erkölcsi személyiség tudatos, kognitív oldala formálódhat az iskolában, pontosabban ennek formálására alkalmassá tehető az iskola.

Falus Katalin: Teljesen egyetértek Lányi Andrással abban, hogy a gyereket foglalkoztató erkölcsi dilemmákat felszínre kell hozni. Ezt segítheti, ha olyan szimulált vagy valóságos szituációkat mutatunk be, amelyeket a családi és az iskolai élet produkál, mivel ezekben szinte mindig megjelennek a jellegzetes erkölcsi dilemmák. Az is nagyon fontos, hogy tudatosítsuk a döntések folyamatát, a döntésekhez vezető mérlegelés minden problémáját, azt, hogy látszólag kis problémák mögött milyen komoly értékválasztások húzódnak meg. A szituációkon keresztül az erkölcsi fogalmak bemutathatók, tudatosíthatók, egy-egy szituáció értelmezése kapcsán többféle erkölcsi értékrend mutatható meg. Tehát igen gazdag lehetőségek tárulkoznak fel ezen a téren a tanár számára. Egyet nem lehet tenni: odaállni a gyerekek elé és azt mondani, márpedig ez a jó, ez pedig a rossz. Az ilyenfajta prédikálásnak, kinyilatkoztatásnak a veszélyét kell elkerülni.

Bauer Lilla: Épp a tudatosítás fontossága miatt nem volna jó, ha az elkövetkezőkben egy etika tantárgy keretében erkölcsi fogalmakat vonultatnánk fel, és úgymond, ezeket megtanítanánk a gyerekeknek. Sokkal inkább arra kellene lehetőséget biztosítani, hogy amit a gyerekek az életben s persze az iskolai életükben tapasztalnak, annak az erkölcsi vonatkozásait megbeszélhessék. A gyerekek számára nincs mikor, hol, kivel megbeszélni életük történéseit, az őket foglalkoztató problémákat. A negyvenöt perces óra nem teszi lehetővé e problémák, tapasztalatok megtárgyalását. Nem lenne jó tehát, ha etika címén megint lenne heti kétszer negyvenöt perc újabb elmélet. Arra van szükség, hogy legyen egy tér és egy időkeret az iskolában arra, hogy arról beszélgethessünk a gyerekekkel, ami igazán foglalkoztatja őket. Alkalmas-e ma az iskola szellemi és fizikai értelemben erre? Megfelelő teret biztosíthat-e a harminchat gyerekkel telezsúfolt osztályterem, a negyvenötödik percben megszólaló csengő arra, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben lehet beszélgetni? Egyértelmű nem a válasz. Ez legalább olyan fontos, mint a szaktárgyak megtanulása.

Fodor Gábor: Bauer Lilla az előbb utalt arra, hogy nincs elég idő. Itt egy alapvető szemléletváltásnak kellene bekövetkeznie, ami persze nem megy egyik napról a másikra. Elsősorban azt kellene belátni, hogy pedagógiailag nem biztos, hogy akkor vagyunk a legeredményesebbek, ha mindent megtanítunk a gyerekeknek matematikából, kémiából, biológiából. Lehet, hogy egy kémiaórán adott esetben nem az a legfontosabb, hogy a kvantumszámokról beszéljek, hanem fontosabb, hogy a hűségről beszéljek, ha látom, hogy az egyik lány sír a padon, mert éppen elhagyta a barátja. Lehet, hogy ezzel többet segítek az osztályon, a padra lehajtott fejű kislányon, mintha az adott pillanatban az eredeti témát, a kvantumszámokat mondom el. Mi ez, ha nem erkölcsi nevelés. Egészen sarkítva: lehet, hogy jobb férj vagy feleség lesz ennek a beszélgetésnek a nyomán abból a huszonöt-harminc gyerekből. Tehát az, hogy mire van idő, alapvetően a tanár szemléletén múlik. Nem szabad csak azon mérni a tanári munka eredményességét, hogy hány OKTV-helyezést elért vagy egyetemre felvett gyerek kerül ki a tanítványok köréből, hanem azt is figyelembe kellene venni, hogy a tanár hány gyerek problémájának a megoldásában próbált meg kémia- vagy biológiaórán – lecsípve azt a néhány percet, akár feláldozva egy egész órát – segíteni. Azt már ki sem merem mondani, hogy az igazi mérce az lenne, ha tudnánk mérni, hogy milyen férjek, feleségek, szülők, kollégák, vezetők lettek egy-egy tanár neveltjei.

Lányi András: Az iskola akkor képes betölteni az erkölcsi nevelésben neki szánt feladatokat, ha a kötelező óraszám nem nyomja agyon a tanárokat, ha a csoportlétszám nem teszi lehetetlenné az emberi kommunikációt, ha az iskola vonzerőt jelent a szülők és ami a legfontosabb, a diákok számára. Csak így érhető el, hogy a gyerekek, a diákok – és persze egy kicsit a szülők is – együtt éljenek az iskolával. Az erkölcsi nevelés nagyon fontos feltétele, hogy ne nyomorítsuk meg a diákot az életkori sajátságainak nem megfelelő fogalmi ismeretek tömegével. Akkor igenis marad hely és idő az élményszerű, az érzelmi, esztétikai kultúrát fejlesztő nevelés számára. Erre minden tárgyban volna lehetőség. Az iskolának meg kell szabadulnia attól, hogy a teljesítményt tekintse elsődlegesnek. Fő célja az lehetne, hogy tartalmassá tegye az ott töltött hosszú éveket – életünk leginkább meghatározó éveit, és az ott szövődő kapcsolatokat: a diákok között, lányok és fiúk között, fiatalok és felnőttek között, a tanuló és a tudnivalók között, ember és környezete közt. Az iskola rejtett tantervében ehhez a kommunikációs készségek és az együttélési készségek fejlesztésének nagy hangsúllyal kell szerepelnie.

Fodor Gábor: Nagyon egyetértek. Engedtessék meg egy példa, hogy ezt mi mindennel lehet elérni. Szombathelyen a Premontrei Gimnáziumban csináltunk egy passiójátékot, rockzenével. Minden szerepet a gyerekek játszottak. 128 gyerek szerepelt az előadásban, holott a passióban valójában csak 13-14 szerep van, az apostolok, Jézus meg Pilátus, tehát nincs nagy szereposztási lehetőség. A többi száz-egynéhány szerep a nép volt. Összesen 312 diákunk volt, ebből 128 szerepelt. S ami külön érdekes: hatalmas városi kulturális esemény, hatalmas színházi siker lett. A negyedikes diákok azt mondták, hogy az iskolában eltöltött négy év egyik legnagyobb élménye volt ez. Miért? Azért, mert mi három hónapon át próbáltunk délutánként, és ennek ellenére ez nem ment a tanulás rovására. Rengeteg közösségi élményünk volt, közös felelősség alakult ki, megteremtődött egy közös értékrendünk, s még az is fontos volt, hogy az előadás előtt minden szereplő és mi, tanárok is elmondtunk közösen egy Miatyánkot. A passiójátékot mindenki szolgálatnak, missziónak fogta fel, és nem szereplésnek. Mindaz, amiről a passió szólt, szinte beleégett a gyerekek lelkébe.

Kamarás István: Nagyon fontosnak tartom ezt a példát. Tudjuk, hogy az iskolai színjátszás hatalmas közösségteremtő s egyben értékközvetítő erő. A kisvárosok gimnáziumainak színjátszó csoportjai sokszor magát a városi színházat jelentették. A dombóvári gimnázium színháza, egyben a város színháza volt, s még több ilyen kisvárost is tudnék említeni. De Fodor Gábor példájában is láttuk, hogy ezekben a diákprodukciókban sokszor nem annyira az előadás, hanem a hozzávezető út a fontos, azaz az út sokkal fontosabb, mint maga a cél. A mai világ célracionális cselekvéseivel szemben ez értékracionális cselekvés. Ha sok ilyen értékracionális cselekvés lenne az iskolában, igazában nem lenne szükség erkölcstant tanítani. Mivel azonban ez alig létezik, szükség van valamilyen sajátos tantárgyi keretre. Hangsúlyozom: az igazi megoldást az említett, az indirekt formák jelentenék.

– A beszélgetésből az eddigiek során már nyilvánvalóvá vált, hogy ha korlátozottan is, az iskolának mégis vannak lehetőségei az erkölcsi nevelésre. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy az iskola többnyire közvetetten, indirekt módon tud hatni az erkölcsi értékek alakulására, az erkölcsi gondolkodás fejlődésére. Felmerül tehát a kérdés: hol helyezhető el az iskola tevékenységrendszerében, tantárgyi szerkezetében az erkölcsi nevelés? Szükség van-e valamilyen külön órakeretre, ahol az erkölcsi dilemmák megvitathatók, ahol mód van a gyerekeket foglalkoztató erkölcsi kérdések megtárgyalására, vagy a ma rendelkezésre álló tantárgyi keretek is elégségesek ehhez?

Kamarás István: Amint a beszélgetés elején utaltunk rá, az Oktatási Minisztérium létrehozott egy etikaoktatással foglalkozó szakbizottságot, amelynek a jelenlévők közül többen is tagjai vagyunk. A bizottság egyöntetűen úgy látja, hogy a felnövő ifjúságnak a jelenleginél sokkal többet kell tudnia az emberről, arról, hogy mi is valójában az ember, hogyan él a társadalomban, hogyan alakítja ki viszonyait másokhoz, a másik emberhez. Abban is egyetértés van, hogy erről élményszerűen, az életből hozott problémákat megtárgyalva kell beszélni, de azért az élményeken alapuló tanításba be kell építeni az időközben emancipálódott embertudományokat, amelyek viszont eddig még nem jelentek meg igazában az iskolában. Olyan tudományokra gondolok, mint a pszichológia, a szociológia, a kulturális antropológia vagy éppen a filozófia. Az etika korábban (hittan formájában) jelen volt az iskolában, aztán kikerült onnan. Úgy látjuk, hogy a mai gyerekek problémáinak a megválaszolásához az embertudományok sokféle segítséget nyújthatnak. Ezek a tudományok alapvetően leíró jellegűek, s közöttük kell megtalálni az etika centrális helyét. A bizottságon belül többen az embertudományokba ágyazott etikát tartjuk jó megoldásnak, jóllehet nekünk alapvetően csak az etikaoktatás kimunkálása a feladatunk. Próbálunk ezen a téren valamilyen kompromisszumot kötni. Az etika önmagában történő oktatása nagy veszélyt rejt magában, könnyen lehet belőle moralizálás, még az egyházi iskolában is. Mint ahogy veszélyes önmagában önismeretet, pszichológiát tanítani, mert abból könnyen lesz pszichologizálás. E veszélyeket sokan látjuk, s ezért találtuk meg az embertudományok ötvözetében az etikát.

Bauer Lilla: Mindehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy számomra azért jelent problémát az etika, mert a filozófia egyik diszciplínája. Ennek önmagában való oktatása azonnal szinte kizárólag ismeretek közvetítését, a szó kemény értelmében vett tanítást jelent, szemben a gyerekek tényleges igényével: a mindennapi élet erkölcsi problémáinak a megbeszélésével. Az Etika Szakbizottság néhány tagja most éppen egy ajánló bibliográfián dolgozik, a kiválasztott művek többsége filozófiai alapműveltség nélkül nem nagyon olvasható egy átlagos pedagógus számára. Az etikát csak akkor tudom a közoktatásban elképzelni, ha az valóban a gyakorlathoz, a dilemmák lehetséges megoldásainak kereséséhez, a magatartásminták tudatosításához és más ehhez hasonló tevékenységekhez kötődik.

Falus Katalin: Hosszú ideig a tanárképzésben tanítottam filozófiatörténetet, ezen belül etikatörténetet is. Az etika önálló tárgyként is szerepelt. Mindenki tudja, hogy ez mit tartalmazott. De lehetőséget adott az e tárgykörben a diákokat foglalkoztató beszélgetésekre. Aztán tíz évvel ezelőtt ezt is megszüntették. Tehát a tanárok többsége számára a filozófiai értelemben vett etika, amely alatt én alapvetően etikatörténetet értek, valóban idegen. Nehezen képzelhető el, hogy ezt tanítsák.

Lányi András: Szerintem ez nem az etika, hanem etikatörténet.

Falus Katalin: De akkor mi az etika? Számomra az etika az etika az erkölccsel foglalkozó metaszint.

Lányi András: De ez nemcsak történeti keretben fejthető ki, hanem aktuális életproblémák elemzése útján is.

Falus Katalin: Egyetértek, s ezt lehetne tanítani a 11–12. évfolyamon a filozófia részeként, amikor már kellően érettek a diákok. Az etikai gondolkodás fontosabb produktumai hozzátartoznak az általános műveltséghez. A közoktatás alsóbb szintjein azonban nem ez az igény, ott valóban az életben jelentkező erkölcsi problémákat kellene megvitatni, értelmezni. Ehhez nem szükséges külön tantárgy. Az emberismeret, a társadalomismeret, az irodalom, a médiaoktatás kitűnő lehetőségeket kínál erre, s akkor még nem említettem két nagyon fontos lehetőséget, az osztályfőnöki órát, amelynek nagyrészt erről kellene szólnia. Valamint a gyermekfilozófiát, mely – mint a gyakorlat mutatja – már az alsótagozattól igen alkalmas színtere az erkölcsi kérdések, dilemmák megbeszélésének.

Bauer Lilla: Ugyan a Falus Kati által 11–12. osztályban említett filozófiaoktatás csak igen kevés iskolában van, ám amennyiben a jövőben lenne ilyen, akkor az etikát a filozófiatanításon belül kell megjeleníteni, én emellett még a 11–12. évfolyamon is fontosnak tartanám azt, hogy az erkölcsi kérdésekkel úgy foglalkozzanak, ahogy Lányi András és Jakab György könyve, az Erkölcsi esettanulmányok teszi.

Lányi András: Szeretném felhívni a figyelmet, hogy vitánkban két különböző probléma keveredik. Az egyik: az erkölcsi nevelés és az etikaoktatás viszonya, a másik: az etikaoktatás jellege, tartalma. Az első problémát illetően – az eddigi vita alapján – megállapodhatunk abban, hogy a szélesebb értelemben vett erkölcsi nevelés az iskolai képzés egészének feladata. De sokan úgy gondolják, hogy valamiféle etikaoktatásra, tehát az erkölcstani ismeretek átadására, tudatosítására is sort kell keríteni az iskolában. Kamarás Istvánnal értek egyet: ezeknek az etikai tartalmaknak egy emberismeret, társadalomismeret, önismeret kontextusban kellene megjelenniük. Mások úgy látják, hogy az etika a valláserkölcs vagy éppen a filozófia keretében tanítható a legcélszerűbben. Külön kérdés, hogy mikor kellene elkezdeni az etika oktatását. Szerintem csak a középiskolában, de erkölcsi és életvitelbeli kérdések, magatartásdilemmák bőven felvethetők az általános iskolában is, életszerű és élményszerű keretek között vagy például irodalmi, történelmi példák kapcsán.

Bauer Lilla: Úgy látom, hogy egyfajta pontatlanság van az etika fogalmával kapcsolatban. Annak a tartalomnak, melyet az erkölccsel való iskolai foglalkozásban mi kívánatosnak tartunk, nem igazán felel meg az etika elnevezés. Ez alatt az ezzel foglalkozók is meg a szélesebb közvélemény is az erkölcs problémájával foglalkozó filozófiai diszciplínát érti.

Kamarás István: Nem egészen értem a problémáját. A fizika is egy tudomány, a fizikai jelenségekkel foglalkozó tantárgyat is így hívjuk, noha korántsem a fizika tudományának problémáival foglalkozunk az iskolában. Hozzá kell persze tennem, hogy én sem szeretném, ha az etika elnevezés honosodna meg.

Lányi András: Szerintem az embertan elnevezés fejezi ki legjobban az általam kívánatosnak tekintett tartalmakat.

Falus Katalin: Valószínűleg félreérthetően fogalmaztam, én is úgy látom, hogy az oktatás alsóbb szintjein az erkölcsi fogalmakat a mindennapi tapasztalatokból kiindulva, élményszerű formában, az életkori sajátosságokhoz alkalmazkodva, fokozatosan kell kialakítani. Ezt én sem szívesen nevezném etikaoktatásnak, ez az ember és a társadalom sajátos viszonyrendszerének megismerését szolgálja. Ismétlem, emellett kívánatos lenne, ha a középiskola végén ezek a tanulmányok valamilyen filozófiai stúdiummal zárulnának. Amíg a klasszikus értelemben vett filozófiát külön kellene tanítani, addig az emberrel, az erkölcsi dilemmákkal foglalkozó stúdiumot nem lenne jó külön tantárgyként kezelni. Ugyanis az ehhez szükséges keretek a jelenlegi oktatási rendszerben, a ma még érvényes NAT-ban adottak.

Kamarás István: Dehogy adottak!

Falus Katalin: Az Ember és társadalom című nagy műveltségterületben benne van egy olyan jellegű emberismereti műveltséganyag, amelyről itt Lányi és Kamarás beszéltek. Az persze igaz, hogy ezek elvi keretek, mert a gyakorlatban nem indult meg az emberismeret iskolai tanítása. Nincsenek erre kiképzett tanárok, nincsenek tankönyvek.

Kamarás István: Abban igaza van Falus Katalinnak, hogy megvannak a keretek, a NAT valóban érvényes még, valóban benne van az emberismeret, amelynek legalább a harmada etika. Csakhogy tudjuk: a NAT nem működik a valóságban, és ebben nem is a NAT hibáztatható elsősorban. A kormányváltás után az iskolák egy része fellélegzett, reménykedve abban, talán eltörlik a NAT-ot. Itt tehát meglehetősen zavaros a helyzet. Ennek ellenére becsléseim szerint hozzávetőlegesen 1200 iskolában tisztességesen elkezdték az emberismeret tanítását. Itt sincsenek meg, illetve a program megkezdésekor nem voltak meg a feltételek. A tanárokat, mint egykor az orosztanárokat, harminc-, negyven-, hatvanórás továbbképzésekkel kezdték el felkészíteni. Természetesen a tanárok önképzése is jelentős tényező. Ez a közel 1200 iskola ennél is több pedagógusa óriási szellemi tőkét jelent, amelyre már lehet építeni. Úgy tűnik, oktatásunk irányítása mintha nem akarna eléggé építeni erre, mintha mindent elölről akarna kezdeni, mintha nem venné figyelembe, hogy ezen a téren van egy jelentős magyar innováció. Azért vagyok egy kicsit büszke erre, mert az én Embertan tananyagom is benne van. Nyugaton nincs ilyen, ott van laikus etika, amelyről kiderült, hogy nem igazán jó megoldás. Az Etika Szakbizottság mintha ezt szeretné, a múltat végképp eltörölni elv szellemében újból kitalálni mindent. Nem lenne jó ennek az 1200 iskolának a munkáját zárójelbe tenni. Talán nem túlzok, ha azt mondom, azokban az iskolákban, ahol az emberismeret oktatása megindult, egyfajta pánik és csalódottság van. Ezért mondtam, hogy vannak keretek, de egyre inkább úgy tűnik, nincsenek.

– Miért van pánik ezekben az iskolákban?

Kamarás István: Mert nem világos, hogy megmarad-e a NAT, s megmarad-e egy ilyen műveltségterület tanításának a lehetősége.

Fodor Gábor: Nem szeretnék, de nem is tudok valamilyen hivatalos minisztériumi álláspontot képviselni, de az számomra világos, hogy a kerettantervi szabályozási szint belépése egyrészt nem törli el a NAT-ot, másrészt nem törli el az iskolák helyi tantervét. Szerencsés helyzetnek érzem, hogy egy időben történik a kerettantervekről és az etikaoktatásról való gondolkodás. A koncepciók most alakulnak, az, hogy mi lesz, végtére is nemcsak a kerettanterveken múlik. Az iskolákon áll, hogy mit kezdenek például az etika, a filozófiatörténet, illetve az erkölcsi dilemmák iskolai tárgyalása témakörökkel. Többször felmerült a beszélgetésünkben a feltételek, a tankönyvek, taneszközök, a szükséges tanártovábbképzés hiánya. A minisztérium úgynevezett pedagógiai rendszerekben gondolkodik, amely a kerettantervek mellett épp a szükséges feltételek biztosítását, tehát a tankönyvek, tanári segédkönyvek, továbbképzések ajánlatát is magában foglalja. Nyilván az etika témakörben is segítséget adhat ez a feltételek megteremtéséhez.

– Valóban nagy szükség van olyan új, többféle szemlélettel megírt tankönyvekre, amelyek segítségével széles körben megkezdődhet a mindennapi erkölcsi problémák iskolai nevelésben való megjelenítése, a dilemmák megoldásához szükséges sajátos képességek fejlesztése s az erkölcsi szabályok, normák alkalmazásának tanítása. Ehhez kíván segítséget nyújtani az Új Pedagógiai Szemle etikaoktatás számára írott tankönyveket bemutató összeállítása.

A beszélgetést korántsem azzal a céllal szervezte a szerkesztőség, hogy megoldjuk az erkölcsi nevelés szerteágazó problémáját, sőt még arra sem vállalkoztunk, hogy módszereket ajánljunk az erkölcsi dilemmák iskolai megjelenítését illetően. Szándékunk pusztán annyi volt, hogy felhívjuk a figyelmet az erkölcsi nevelés néhány alapvető problémájára, továbbá, hogy bemutassuk a témával foglalkozó – remélhetően egyre gazdagabb – pedagógiai szakirodalom néhány figyelmet érdemlő darabját.

A beszélgetés a fentieken túl azért bizonyult hasznosnak, mert világossá tette, hogy nincs igazuk azoknak, akik eleve kételkedve szemlélik az iskola erkölcsi nevelésben betöltött szerepét. Az ezredvég értékválsággal küzdő világában felnövő nemzedékekben elemi igény jelentkezik arra, hogy segítséget kapjanak megannyi morális dilemmájuk megoldásához. Olyan kihívás ez, amellyel az iskolának, a pedagógusnak szembe kell néznie. Minden valószínűség szerint az e téren korábban eredményesnek bizonyuló vagy annak tűnő módszerek a posztmodern korban már nem vagy kevésbé bizonyulnak alkalmazhatónak. Új módszerekre, új szemléletmódra van tehát e téren is szükség. Ahogy Lipman professzor módszerének gyermekközösségei kérdező közösségekké alakulnak, úgy kell a pedagógusoknak, szülőknek kérdező közösséggé alakulniuk, s megtalálniuk a felnövő nemzedékek szorító erkölcsi dilemmáira választ adó nevelési módszerek sokaságát. Azt hiszem, e beszélgetés egyik legfőbb tanulsága, ha úgy tetszik, mottója az alábbi gondolat: olyan korban élünk, amikor valószínűleg nem arra van szüksége a most nevelődő gyermekeknek, hogy a felnőtt társadalom megmondja számukra, mi a jó és mi a rossz, hanem arra van igényük, hogy megtanulják maguk megalkotni a maguk morális szabályrendszerét. Az ehhez szükséges képességek, készségek fejlesztése az erkölcsi nevelés talán legfontosabb feladata.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Schüttler Tamás