Lányi András – Jakab György

Erkölcsi esettanulmányok¹

Kolhaas Mihály az üvegvisszaváltóban

Kolhaas Mihály, Heinrich von Kleist múlt századi német író elbeszélésének hőse törvénytisztelő, engedelmes alattvalója fejedelmének mindaddig, amíg két szép lovát erőszakkal el nem ragadják tőle a fejedelem emberei. Ami sok, az sok, Kolhaas makacsul ragaszkodik a maga igazságához. Nincsenek magas fogalmai az erkölcsi világrendről, a lovait akarja visszakapni. S mivel senki sem akarja jóvátenni a neki okozott kárt, maga lát neki, hogy megtorolja a rajta esett sérelmet: hadat üzen a világnak. Mindenre elszánt, veszedelmes lázadó lesz belőle egy apróság miatt, ami kizökkentette az élet megszokott kerékvágásából. Ilyen az, ha az ember találkozik az igazsággal, s többé nem tud lemondani róla, még az élete árán sem.

Eldobható?

Körülnézett az éléskamrában. A földön és a polcokon mindenütt üres üvegek; az elmúlt hónapok termése: gyümölcslé, konzerv, bor, befőtt, ásványvíz. Mind elfogyott. Így múlik el a világ dicsősége, gondolta, most mihez kezdjen az üvegekkel? Telirakta a hátizsákját, megtöltött két kosarat, indult a boltba, hogy megszabaduljon tőlük. Az üvegvisszaváltás megszűnt – a szokott helyen most ez a felirat fogadta. Mi az, hogy megszűnt, méltatlankodott, ő megfizette az üvegbetétet, akkor ez jár neki. Sajnálják, nincs rá helyük. A hatalmas szupermarketben sem volt hely az üres üvegei számára, de figyelmeztették, ne is fáradjon, mert az üvegek nagy része már nem váltható vissza. Hol él egyáltalán, mindenki az eldobható papír- és műanyag csomagolásra tér át, ez a korszerű. Vágyakozva gondolt a londoni nyaralásra, ahol reggelente üvegben hozták házhoz a tejet, és ugyanaz a targoncás ember el is szállította az ajtó elé kitett üres üvegeket. Ezek az angolok ilyen korszerűtlenek? Ment tovább, mert kapott egy tippet: van egy derék közértes pár száz lépésnyire, az majd beveszi az üvegeit. Igen, de csak a nála vásároltakat, ő nem jótékonysági intézmény. Hát tessék kiválogatni, nyögte. Mit képzel, mondta a boltos, nincs neki arra ideje. Amikor sorra kirakodta a kincseit, nagy kegyesen átvettek néhány üveget. Pénzt ugyan nem kapott értük, de levásárolhatta a betétek árát. Elképedt, amikor kiderült, hogy az egész teverakományból alig futja két kiló kenyérre. Számolni kezdett: amikor megvette ezeket, sokkal többet számítottak fel neki üvegbetét fejében. Ekkor már üvöltöztek vele az eladók. Hogy máshol kukázzon, ne itt. Éhezik talán, hogy így filléreskedik? Tud olvasni, nézze meg, ki van írva, mennyi jár az üvegekért. Örüljön, hogy beveszik egyáltalán. Rémülten ellenkezett: nem azt jelenti a „betét” szó, hogy az üveg ellenében visszaadják neki a pénzt, amit „betett”? Ez az etimológiai probléma az előkerült boltvezetőt, enyhén szólva, nem érdekelte, hordja el magát vagy rendőrt hív, sikította. De hiszen ez neki törvényes joga! – mondta. Ne tartsa fel a sort, ragadta meg ekkor a karját egy céklavörös fejű férfi, és pillanatok alatt az utcán találta magát, csörrenve landolt mellette hátizsák és kosár.

Ennek ő a végére jár, döntött, és nem volt rest felkeresni a kerület másik végén, a lakótelepi ABC mögött meghúzódó „hivatalos” üvegvisszaváltó helyet. Beállt a sorba, kivárta, kipakolta, szétválogatták, s mert már szelíd volt és alázatos, jutalmul felvilágosították, hogy a legtöbb üveget nem veszi vissza a gyártó, ne is próbálkozzon velük. Egy profi kukázó bizalmasan azt tanácsolta, hogy térjen át a pillepalackokra, azon van még pénz, ő üveggel már nem foglalkozik. Mit csináljon? Dobja el őket? Ezzel az erővel vehetett volna papírba préselt alufóliát, fémdobozt, műanyag palackot. De valahogy iszonyodott a gondolattól, hogy minden korty, minden falat, ami lemegy a torkán, valahol egy hatalmas hulladékhegyet növel, azt a 108 millió tonna (sehogy se ment a fejébe ez a szám) szilárd hulladékot, amit Magyarország lakossága évente előállít, azután gödörbe hány vagy eléget – hogy pernye és füst formájában belélegezze.

Tudta azt is, hogy a „korszerű” eldobható csomagolásra kapatott vásárlók minden egyes fémdobozért kb. 30, a különféle méretű műanyag palackok darabjáért 30-40 forintot fizetnek. Lassan többe kerül az eleve szemétre szánt csomagolás, mint amit tartalmaz. Neki meg itt van a nyakán ez a temérdek üveg, ezekkel is mi lesz, hát nem kár értük? Gyanútlanul csillognak, nem sejtik még, hogy a szemétbe kerülnek. Mennyi energiát pazaroltak rájuk az üveggyárban – csak azért, hogy egyszer beletöltsenek egy liter folyadékot, azután valahol kiöntsék belőle. Az üveg nem sérült, ugyanolyan ép, mégis: ezentúl hulladék, a következő liter folyadék be- és kitöltögetéséhez már egy másik üveget gyártanak.

Aztán eszébe jutott, hogy olvasta valahol, az üveget nem kell a többi hulladék közé hajítani, azt külön gyűjtik, újrahasznosítják. Nekiállt kérdezősködni, hová vigye. A karja már majd leszakadt, verítékezett kegyetlenül, de megmakacsolta magát. A kerületi önkormányzat egy közeli utcában volt, de sajnos rosszkor jött, nincs félfogadás. Valaki mégis megszánta, beengedték, és alig öt-hat ajtón kellett kopogtatnia, mire megtudta, hogy nem itt, hanem a szomszéd kerületben kísérleteznek ilyesmivel: szelektív hulladékgyűjtésnek nevezik. A derék tisztviselő emlékezett rá, hogy egy forgalmas tér sarkán látott kitéve ilyen tartályokat, külön a színes, külön a fehér üvegeknek. Villamosra szállt, átszállt, csörömpölt, zörgött tovább a hátizsákjával, a torka is kiszáradt, amíg odaért. Tartály persze sehol. Az újságárus még emlékezett rá, ott állt sokáig, de senkinek se kellett, ki fog egy szatyor üveggel ide elzarándokolni; gyanakodva nézett rá és gyorsan elfordult, teli van a város futóbolondokkal, dünnyögte magában. Elég csapzott volt már, ami azt illeti. Besomfordált egy kapualjba, fölnyitott egy kukát, és nagy búsan kezdte beleszórni madárlátta üveggyűjteményét. Azaz csak kezdte volna, de a zörgésre kijött a házfelügyelő, azt kellett volna csak hallani! Hogy hová menjen potyázni a szemetével, amikor a lakóknak minden teli kuka után fizetniük kell, hogy elvigyék, hát hiába, nem fér bele, csupa szemét az udvar, de hogy még idegenek is idehordják, ebből semmi se lesz! Nem ütötte meg, csak a hátizsák borult fel valahogy, azt kellett négykézláb összeszedegetnie, ami szétgurult. Hazavitte, egyenként szépen kirakosgatta a polcra, leült és bámulta őket.

Kérdések, feladatok

1. Olvassátok el a történetet, és mondjatok véleményt a hős magatartásáról!

– Bolond volt, hogy ennyire mereven ragaszkodott a saját igazságához;

– igaza volt, de az „élet nem úgy működik, ahogy az iskolában tanítják”;

– az elején még igaza volt, de aztán be kellett volna látnia, hogy úgysem tudja megváltoztatni a világot, csak feleslegesen bosszantotta az embereket;

– nem volt igaza, mert...

2. Alkossatok csoportokat az elhangzott vélemények alapján, és vitassátok meg, mit lehet tenni az ilyen helyzetekben!

3. Találkoztatok-e már a történet hőséhez hasonló emberekkel, akik egy látszólagos apróságon feldühödve makacs igazságkeresővé váltak, akár saját maguk biztonságát is kockáztatva? Ha igen, beszéljetek róluk, fogalmazzátok meg az ő történetük tanulságát!

4. Vitassátok meg, hogy mit tennétek hasonló helyzetben! Beszéljétek meg, hogy hol az a határ, amikor már lemondotok saját igazságotok érvényesítéséről! Gyűjtsetek a történethez hasonló szituációkat, és beszéljétek meg, hogyan viselkednétek az adott helyzetben! Érdemes akár el is játszani egy ilyen jellegű jelenetet, hiszen a másik oldal nézőpontja is érdekes: milyennek látszik kívülről egy ilyen makacs, akadékoskodó, igazságkereső ember. Például:

– úgy érzitek, hogy egy tanár igazságtalanul megbánt benneteket;

– egy hivatalban nem intézik el megfelelően az ügyeteket, illetve félretájékoztatnak;

– a nyilvánvalóan hibás árut nem akarják visszacserélni az üzletben;

– egyéb...

5. Vitassátok meg az alábbi helyzeteket, s ha kedvetek van, játsszátok is el!

a) Szombati csúcsforgalom van egy nagy élelmiszerüzletben. Hosszú sorok állnak a pénztáraknál. Nagyon sok mindent vásároltál. A pénztárnál úgy érzed – nem tudhatod biztosan –, hogy a pénztáros jóval többet számolt, mint ami az általad vásárolt áruk értéke.

b) Már éppen a pénztárhoz érnél, amikor az előtted lévő vevő a boltvezető előhívása után újra átszámoltatja az általa vásárolt termékek árát, és hangosan vagy kevésbé hangosan veszekszik vélt vagy valós igazáért.

c) Észreveszed, hogy az előtted lévő vevőt szándékosan (vagy véletlenül) be akarják csapni, és ő ezt nem látja, vagy nem mer szólni.

d) Autóvezetési tanfolyamra iratkozol be, s a vizsgák előtt azt hallod, hogy az eredményes vizsga legbiztosabb módja az, ha pénzt adsz, „megkened” a vizsgáztatót.

– Egy ismerőstől kapod az információt;

– maga az oktató tanácsolja ezt neked.

e) Jogosan vagy jogtalanul megbuktál az első gyakorlati vizsgán, s ismerősöd azt mondja, hogy ő is követett el hasonló vezetési hibákat, de őt átengedték, s te nyilván azért buktál meg, mert nem fizettél. Te attól félsz, hogy nem tanulsz meg rendesen vezetni, ha „pénzért veszed” a jogosítványodat, de a jogosítványt is szeretnéd minél hamarabb megszerezni.

f) Ismerősöd azzal kérkedik, hogy ő sohasem vesz jegyet a buszon, mivel a zsebpénzét fontosabb dolgokra akarja költeni. Egyébként is – mondja – a buszok piszkosak, túlzsúfoltak, lassan járnak: ilyen szolgáltatásért nem is érdemes fizetni. Ha majd javítják a szolgáltatás minőségét, akkor talán hajlandó lesz fizetni. Addig nem.

Szem a láncban

Mind gyakrabban hallunk riasztó híreket éghajlatváltozásról, ózonlyukról, pusztulásról, légszennyeződésről, talajerózióról, tudjuk, hogy többé-kevésbé mérgezett zöldséget, húst eszünk, és mindenféle káros sugárzásoknak vagyunk kitéve, eszünkbe sem jutna már megfürödni a szennyvízcsatornává züllött folyókban, a halak is döglenek, hát ugye, ez van, de nem lehet rajta segíteni. Mit tehetne az ember? Mit tehet egy ember?

Rémüldözve vitázunk az üvegházhatásról, de ha saját üvegháztartásunkat emlegetik, idegesek leszünk és rálegyintünk, mit változtat a világ folyásán, ha olyan semmiségekkel bajlódunk, mint az üvegvisszaváltás, vagy ha elkezdünk spórolni a meleg vízzel, a csomagolópapírral. Nevetséges pótcselekvések ezek. Hadat üzenni a műanyag palackoknak, a fémdobozoknak? Nagy és nemes célokért, azt talán igen! De a szemétben turkálni? Minek ijesztgetni az embereket, hogy mi minden árt nekik, úgyis mindenki mást mond, jobb nem belegondolni abba, amin az ember úgysem képes változtatni. Valóban, egy duzzasztógáthoz, megsérült olajszállító tankhajóhoz, alumíniumkohóhoz vagy kísérleti atomrobbantáshoz képest mit számít az, amit egyetlen ember eldobál?

Könnyű mondani, hogy nem tehetünk semmit, csakhogy nem igaz. E hatalmas méretű pusztítás közvetve-közvetlenül csupa olyan termék előállítását szolgálja, amit mi és a hozzánk hasonló emberek valahol megvásárolnak. Ha nem vennék meg, nem is állítanák elő. De az is igaz, hogy nálunk e tárgyak nem sokáig időznek, megvesszük, elhasználjuk, kidobjuk őket: ami már használt, annak nincs becsülete. A „használt” többé nem azt jelenti világunkban, hogy használható, hanem hogy elhasznált, szemétre vele! S a hulladéktömeg nagyobb része ipari úton, hatalmas energiamennyiség felhasználásával megmunkált és átalakított anyagokból áll, amelyek lebomlása, azaz visszatérése az élővilág természetes anyagforgalmába évszázadokig vagy évezredekig eltart. Addig mindez az élőtől veszi el a helyet. Nagyvárosainkat szemétkörgyűrűk, hulladéktemetők, ócskavasbástyák, sőt szemétalagutak és szemétfelhők ölelik körül.

Miért éppen én?

Ismerősöm a főváros elviselhetetlenül rossz levegőjére panaszkodik. A belvárosban nőtt fel, szereti ezt a környéket, nem is kívánkozik máshová. Valamikor rengeteget csatangoltunk ezeken az utcákon, most legszívesebben ki se lépne a házból. Egy óra séta a csúcsforgalomban biztos fejfájás, a zajtól pedig nem hallani egymás szavát. Szélcsendes időben az autók kipufogógáza fojtogató ködként borítja el az utcákat. Pusztulnak tőle a fák, de az emberek sem bírják: a benzin égéstermékei sokféle, elsősorban légzőszervi betegség terjedéséért felelősek. Lám, az ő gyereke is krónikus hörghurutban szenved, minden influenzát elkap, a fiatal szervezetbe épülő ólomszármazékok pedig, magyarázza tájékozottan, veszélyeztetik a csontrendszer fejlődését, de az idegek is megsínylik, a gyerekek nehezebben tudnak tőle összpontosítani, az aromás szénhidrogének pedig rákkeltő hatásúak, fújja egy szuszra. Szörnyű ez. Ha egy kis friss levegőt akar szívni, órákat kell utaznia. Vett egy hétvégi telket a városon kívül, szombatonként felpakolja a családot; ott azután csend van és madárfütty és lombsusogás. A gyermekorvos is ezt tanácsolta. Vezetni már kifejezetten ezért tanult meg, így kisebbek a távolságok. Most már persze a munkahelyére is kocsival jár, így kényelmesebb. És lelkesen sorolja új kocsijának előnyeit, mutatja, ott parkol a járdán, a kapu előtt. Egy gyerekkocsit se lehetne eltolni mellette. Hát igen, ezeket a szűk utcákat nem ekkora forgalomhoz méretezték. Amikor figyelmeztetem, hogy most már ő is hozzájárul a pusztító légszennyezéshez, ami menekülésre késztette a városból, ő is fokozza a zsúfoltságot és a forgalom zaját, csak nevet és legyint. Hát persze, mi egyebet tehetne? Ha ő gyalogol és villamosozik tovább, több lesz attól a hely a járdán? Tisztább a város levegője? Mellesleg, amit a kocsira költenek, alig több egy négytagú család havi bérletének az áránál. Ez egy ilyen világ, miért pont ő hadakozzon ellene? Okozzon magának kényelmetlenséget, miközben szívnia kell mások kocsijának a bűzét? Nem miatta fogják elrendelni a szmogriadót...

Ez bizony fogas kérdés. Legáltalánosabb alakjában így fest:

Ha egyszer

úgyis mindenki szennyez, szemetel, adót csal, másokat károsít stb., és az okozott hátrányokat is mindannyian viseljük,

akkor

az egyén szempontjából az az ésszerű, ha ő maga is űzi a közösségre nézve káros, de egyénileg előnyös tevékenységet,

mert

így tudja növelni a saját hasznát, míg a közös kárt egyéni önmegtartóztatása számottevően úgyse mérsékelné.

Tehát:

külön-külön hiába tudjuk, hogy amit teszünk, az ártalmas és rossz, mert amíg mások megteszik, az egyéni érdek szempontjából nem volna ésszerű, ha változtatnánk kártékony magatartásunkon.

Kérdések, feladatok

1. Véleményetek szerint mit lehet tenni ebben a helyzetben? Meddig terjed az egyén felelőssége környezetéért?

2. Látszólag mindenki ésszerűen cselekszik, összességében mégis ésszerűtlen (önpusztító) eredmény születik. Hogy is van ez? Gyűjtsetek példákat hasonló szituációkra: amikor az emberi ésszerűség végső soron nem az ember érdekeit szolgálja.

3. Készítsetek „leltárt” kukátokban! Milyen jellegű anyagokat találtok benne? Mit tudtok ezek előállításáról, összetételéről? Mire használtátok őket? Meddig tartózkodtak nálatok ezek a tárgyak (illetve ami bennük volt)? Mi lesz a további sorsa a kuka tartalmának?

A közlegelők tragédiája

A magas hegyek között megbúvó falunak viszonylag kevés legelője van. A falu állattartással foglalkozó gazdái (mindenki az állattartásból él) megegyeznek abban, hogy minden család csak egy tehenet legeltet a közös legelőn a legelő védelme érdekében. A megállapodás egy ideig jól működik: a tehenek szépen gyarapodnak és jól tejelnek, a családok ha nem is fényesen, de megélnek a legelőből.

Néhány gazda azonban úgy dönt, hogy több hasznot szeretne húzni a legelőből, és most már családonként nem egy, hanem két, majd három és több tehenet legeltetnek a közlegelőn. Igen ám, de így egy tehénre egyre kevesebb legelő jut, és a lelegelt rét már nem képes regenerálódni, egyre kevesebb fű terem rajta. A csökkenő tejhozam következtében csökken a gazdák jövedelme, ez ellen ki-ki úgy védekezik, hogy egyre több tehenet hajt ki a legelőre. Mindegyik gazda tudja, hogy a legelő ettől tönkremegy, mégis ahogy romlik a helyzet, úgy éleződik a verseny: ki tud több tehenet kihajtani? És ez bizony így ésszerű. Mert ha valaki úgy döntene, hogy ezentúl csak egy tehenet tart, mert kímélni akarja a legelőt – teremjen ott fű jövőre is –, az tönkremegy. Tönkremegy abszolút értelemben: egy sovány tehén közel sem ad annyi tejet, mint a régi szép időkben; és tönkremegy a szomszédjához képest, akinek a tehenei ezentúl több fűhöz jutnak, vagy újabb tehenet küld a rétre, az ő jószágának megüresedett helyére. Ami a legelőt illeti, az így is, úgy is tönkremegy. Tehát az előrelátó gazda csak saját magának okozott kárt. Ugyanakkor mindvégig az a helyzet, hogy két tehén többet ér, mint egy, úgyhogy mindenkinek érdemes megvennie a második tehenet, mindaddig, amíg minden tehén éhen nem hal.

(Garret Hardin A közlegelők tragédiája című írása alapján)

Hardin példájának többféle megoldása lehetséges:

1. A közlegelőknek befellegzett. A véges mennyiségben rendelkezésre álló közjavak (a természeti erőforrások, a városi köztér, az ingyenes közszolgáltatások) állapotának romlása megállíthatatlan egy olyan társadalomban, amelynek minden tagja egyéni jövedelmének növelésében érdekelt.

2. A költségeiket viszont csökkenteni szeretnék. Tehát mindjárt takarékosabban bánnának a legelővel, ha az nem volna ingyenes, hanem a használat mértékében kellene érte fizetni. A költségek emelkedése ésszerű korlátokat támasztana a legeltetési, szemetelési, kocsikázási vagy éppen iskolába járási hajlandóságnak. Ára azonban csak annak van, aminek tulajdonosa is van, aki azt behajtja. Már csak az a kérdés, kié legyen a közlegelő?

a) Az állam (a falu, a város) állítólag rossz tulajdonos, hiszen a köz megbízásából intézkedő testületnek vagy bürokráciának nincs közvetlen érdekeltsége abban, hogy lelkiismeretesen és főleg takarékosan bánjon a rábízott javakkal.

b) Ha viszont közös javainkat magántulajdonba adjuk, egy sor újabb probléma merül fel. Megint a gazdagok járnak jól: megveszik az egész legelőt, és attól kezdve azon is ők keresnek, ami odáig ingyen állt mindenkinek a rendelkezésére. A szegények pedig kiszorulnak az ő zsebükhöz képest esetleg nagyon is drága legelőről, kórházból, iskolából, strandról, szelektív hulladékkezelési rendszerből stb. Hol itt az igazság?

3. Végül még az a kérdés is felmerül, hogy egyáltalán lehet-e árat szabni minden jó dolognak? És hogyha egyre inkább rászokunk, hogy csak azt becsüljük, aminek ára van, akkor majd pénzen és pénzért mérjük a becsületet, a szépséget, a szeretetet is: megvásárolható lesz a bíróság, vagy odahaza a háziasszony órabérbe számítja át törődését, gondoskodását a családról?

4. Nem vitás, a falubeliek persze meg is egyezhetnének: ezentúl mindenki arányosan csökkenti a legelőre szánt tehénállományt, így senki se jár rosszabbul, mint a többiek. Ehhez azonban előbb egyetértésre kell jutniuk, utóbb pedig valakinek ellenőriznie kell, hogy betartják-e a megállapodást. Lesznek, akik inkább magántulajdonba adnák a legelőt, vagy hagynának mindent a régiben, mások sokallják vagy keveslik az önkorlátozás kialkudott mértékét, esetleg egyetértenek az elvvel, de kifogásolják a választott legelőőr és a tehénszámlálási biztos személyét, nem is beszélve azokról, akik minden szabályt és egyezséget kijátszanak. Nemcsak a veszekedés és a vádaskodás állandósul a faluban, de amikor kiderül, hogy egyesek nem tartják be a megállapodást, egyre többen határoznak úgy, hogy ismét több tehenet hajtanak ki a legelőre, nehogy pont ők járjanak rosszul, ha már a legelőt nem sikerült megmenteni. Végül egy erőskezű mezőőr, csordás vagy kisbíró magához ragadja a kezdeményezést és rendkívüli felhatalmazást csikar ki magának; ő megmondja, kinek hány tehén jár érdemei, rászorultsága, gyermekei száma és politikai megbízhatósága szerint. A vita tart, a közlegelőket hol privatizálják, hol kommunizálják, az egyéntől hol önző, hol önzetlen magatartást várnak el; hol a közös bölcsesség erejében bíznak, hol az erősek bölcsességében. Az érvek egyre kidolgozottabbak és meggyőzőbbek, csak a fű sorvad, ez a baj.

Verseny vagy együttműködés?

A természetes kiválasztódás nem arra kondicionálja az egyes fajokat és egyedeiket, hogy minél sikeresebben tudják egymást legyőzni, hanem arra, hogy minél sikeresebben alkalmazkodjanak létfeltételeikhez és egymáshoz. Az élő rendszerek érzékeny egyensúlya csak így tartható fenn. A társadalomé is. A versengés – területért, táplálékért, szaporodási lehetőségért – csak részmozzanata a kölcsönhatások rendszerének. Különösen korlátozott a versengés az egyes fajokon belül. A faj fennmaradását veszélyeztetné, ha egyedei örökösen marnák, pusztítanák egymást. A természetben nincs erre példa. A harc legfeljebb a közösségen (falkán, csordán) belüli erőviszonyok, a rangsor tisztázásáig tart. A győztes pedig szinte sohasem öli vagy nyomorítja meg a legyőzöttet. Az állatvilágban ismeretlen a naponta újrakezdődő gyilkos versengés – hiszen ez a csoport védekezőképességének a rovására menne, rontaná a faj túlélési esélyeit.

Kérdések, feladatok

1. Rendezzetek falugyűlést és jussatok dűlőre! Hogyan lehet kilépni egy ilyen látszólag racionális, a valóságban azonban önpusztító helyzetből?

2. Hasonlítsátok össze versengés és együttműködés szempontjából az (egy adott fajon belüli) állatok és az emberek viselkedését!

3. Mondjatok példát arra, amikor az együttműködés (kooperáció) kifizetődőbb (több nyereséget hoz mindkét fél számára), mint a versengés! Gyűjtsetek arra is példákat, amikor a versengés (harc) a kifizetődőbb mind az egyének, mind a közösség számára!

A tudósok lelkiismerete

A tudományos kutatómunka, a tudományok káprázatos és félelmetes haladása számos erkölcsi dilemmát vet fel, hivatás és magánélet konfliktusától a tudományos eredmények tömeges alkalmazásának veszélyes következményeiig. Ezekből nyújt ízelítőt a következő fejezet.

Hős vagy áldozat?

Korunk egyik legfélelmetesebb, pusztító betegsége a rák. Ellenszerét világszerte orvosok, biológusok sokasága keresi.

Dr. B. ígéretesen indult orvosi pályafutását hagyta félbe a tudományos kutatómunka kedvéért. Szinte véletlenül bukkant rá a nagy ötletre, amelytől a rák gyógyításában használható szert remél. Addig meglehetősen jól keresett, de házi laboratóriumának felszerelésére minden pénze ráment. Be kellett látnia, hogy a kutatóintézetek érdeklődésére és támogatására csak akkor számíthat, ha sejtését már valamilyen eredmény igazolja. Ehhez évek, esetleg évtizedek kitartó munkájára, költséges kísérleti eszközökre van szükség. A gyógyszerkutatásban néhány évi eredménytelenség még nem sokat számít, ő pedig állhatatosan hisz elgondolása helyességében. El is ért bizonyos részeredményeket, és munkájára mások is felfigyeltek, sőt lassan bujkálnia kell azok elől, akik életveszélyben forgó hozzátartozójuk érdekében üldözik és könyörögnek, adjon nekik a kipróbálatlan szerből, amely esetleg meghosszabbíthatja egy halálra ítélt ember életét. Az ilyen megrendítő találkozásokból újra és újra azt a tanulságot szűri le, hogy kötelessége éjt nappá téve folytatnia kísérleteit. Tíz esztendeje a laboratóriumában tölti minden szabadidejét. Álmatlan éjszakáin azt számolgatja, hány ember életét menthetné meg naponta, ha már előbbre tartana a nagy felfedezéssel. Tudományos intézetek sokaságával áll levelezésben. Kísérleti állatok százait áldozta fel a „tudomány oltárán”.

A felesége azonban az idő múltával egyre kevésbé tudta férjének megbocsátani, hogy a családra alig jut ideje, semmiben sem lehet számítani rá, hiszen a gondolatai rendszerint a találmánya körül forognak. Lassan rájuk köszöntöttek az anyagi gondok. Míg régi kollégái szépen élnek a praxisukból, és nem okoz számukra nehézséget a kényelmes lakás vagy a külföldi utazás, nekik bizony minden apró kiadást meg kellett fontolniuk. B., amióta ideje legjavát a kutatásnak szenteli, keveset keres, és a munka költségei ezt a keveset is elviszik. Az asszony, aki gyakorlatilag már maga tartotta el a családot, egyszer csak megelégelte a szegénységet, a laborban töltött hétvégéket és a fantasztikus felfedezésről szóló ígéreteket – és elvált B.-től. Azóta B. magányosan él, a laboratóriumában alszik – vagy nevezzük inkább garázsnak, a helyiség eredetileg az volt –, nyomorog. Sokan sajnálkoznak, ha szóba kerül a neve, mások megszállottnak, sőt bolondnak tartják, de senkit sem hallottam, aki irigyelné. Meglehet, egyszer még emléktábla kerül arra a garázsra. De ez korántsem bizonyos, hiszen még azt sem lehet tudni, hogy valóban beválik-e az új gyógyszer.

Kérdések, feladatok

1. Amikor egy riporter megkérdezte dr. B.-től, hogy miért csinálja mindezt, a kutató nem tudott pontos magyarázatot adni. Ti mit válaszolnátok az ő helyében?

2. Alkossatok csoportokat, és gyűjtsetek érveket a következő párbeszédekhez:

– Dr. B. felesége bejelenti, hogy ezt az életformát nem tudja vállalni, ezért elköltözik a gyerekekkel.

– Dr. B.-t felkeresi egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő (a kórházból már hazaküldött) beteg közeli hozzátartozója, és kéri, majd egyre hevesebben követeli, hogy adjon abból a szerből a betegnek, amelynek még az állatkísérletei sem zárultak le.

– Dr. B.-t meglátogatja egy volt évfolyamtársa, aki sikeres orvosi vállalkozó lett, s megpróbálja rávenni hősünket arra, hogy függessze fel kísérleteit, dolgozzon neki, és ő garantáltan gazdag emberré teszi.

– Dr. B. találkozik egy angol kutatóorvossal, aki nagyon biztatja: mindenképpen érdemes kísérleteznie, bár tapasztalatból azt is tudja, hogy az új gyógyszerek bevezetése sokkal több időt és fáradságot igénylő munka, mint azt dr. B. korábban gondolta: még legalább tízévi megfeszített munka kell ahhoz, hogy az új gyógyszer a fogyasztókhoz is eljuthasson.

– Dr. B. nagyobbik fia apja elé áll és szemrehányást tesz neki, amiért gyermekkorában alig találkozhatott vele, pedig most is nagyon szereti; hogy szegénységben kellett élniük; hogy mindenki bolondnak nézte az ő szeretett apját.

3. Mit gondoltok dr. B.-ről:

– felelőtlen családapa;

– az emberiség javának önzetlen szolgálója;

– önző karrierista, aki célja érdekében mindent feláldoz;

– vagy ő maga az áldozat?

4. Terheli-e mulasztás a társadalmat, amely dr. B. munkáját semmivel sem támogatja?

5. Mit gondoltok dr. B. feleségéről, aki nem akart ekkora áldozatot hozni az orvostudomány haladásáért?

6. Mit gondolhat minderről dr. B.?

7. Vegyétek sorra, hányféle erkölcsi dilemmát tartalmaz dr. B. története! Hogyan kerülnek ellentmondásba olyan egyaránt elismert és fontos értékek, melyek között valahogy mégiscsak választania kellett?

– a szenvedés enyhítése

– a tudomány fejlődése

– az orvosi eskü

– munkaszeretet

– önmegvalósítás

– áldozat másokért

– felelősség a családért

– hűség

– anyagi jólét

– önzés

– önzetlenség

– egyéb

Doktor Frankenstein és kora

A Frankenstein-történet a múlt század elején, az ipari forradalom hajnalán keletkezett. A derék tudós olyan embergépet szerkeszt, amely nem engedelmeskedik többé gazdája parancsainak, hanem önálló életre kelve rettenetes pusztítást visz véghez, végül saját alkotóját is megöli.

Ősi és újabb kori elbeszélések sokasága tanúsítja, hogy az ember mindig is tudatában volt ennek a veszedelemnek: a maga alkotta tudás ellenőrizhetetlen, pusztító hatalomként fordulhat ellene. Frankenstein doktor kortársai közül többek között Goethe bűvészinasának is ez lesz a sorsa – de lényegében erről szól a prágai Lőw rabbi által alkotott Gólem legendája vagy a Faust-dráma is, ami a hódító tudomány emberének sorsszimbóluma lett. Ezek a történetek mintegy megelőlegezik a tudomány műhelyéből kiszabadult szörnyekről – zombikról és robotokról – szóló mai fantasztikus irodalom baljós látomásait.

Példázatunk hőse, B. doktor bizonyára úgy gondolta, hogy a felfedezésétől várható haszon megér minden egyéni áldozatot. Talán nem is áldozatnak, hanem izgalmas és kockázatos kalandnak érezte, amikor egy nemes célnak rendelte alá egész életét. Akadnak azonban, akik úgy gondolják, hogy a tudomány káprázatos előrehaladása korunkban végeredményben több kárt okoz, mint amennyi előnnyel jár. Tudományos ismeretei tették az ember számára lehetővé, hogy a „legyőzött” természet törvényeit semmibe véve olyan életformát alakítson ki és olyan technológiákat fejlesszen, melyek a földi ökoszisztéma összeomlásához és fajunk pusztulásához vezethetnek.

A palackból kiszabadult szellemek közül a legrövidebb idő alatt a leghatalmasabb pusztításra a termonukleáris energia képes. Nem csoda, hogy a tudósok felelősségének kérdése a legélesebben éppen ezzel kapcsolatban vetődött fel, nyomban azután, hogy a második világháború végén az emberiség megismerkedett az atombomba szörnyű hatásával. Az atomenergia katonai és üzleti („békés”) hasznosítását szolgáló tudományos kísérletek ennek dacára azóta is teljes erővel folynak a világ számos országában. A nagyhatalmak arzenáljában eközben a földi élet elpusztítására százszorosan elegendő nukleáris fegyverzet halmozódott fel. Ennek hatástalanítása még egy általános lefegyverzés esetén is megoldhatatlan feladat maradna a tudomány számára, mely az atomerőművek radioaktív hulladékával sem tud mit kezdeni. Albert Schweitzer egyike volt azoknak a tudósoknak, akik már az ötvenes években felhívták a világ közvéleményének figyelmét az ebből származó veszedelemre, valamint a laikus számára átláthatatlan adatokkal és mérésekkel való visszaélésre. Schweitzer kimutatta, hogy egy atomerőmű szennyvizétől jelentéktelen mértékben sugárfertőzött folyóban élő planktonok a víz radioaktivitásának a kétezerszeresét, a velük táplálkozó halak pedig annak százötvenezerszeresét mutatják. A vízi rovarokkal táplált fecskefiókáknál ötszázezerszeres radioaktivitást mértek, míg a vízi madarak tojásának sárgájában egymilliószorost. „Felfoghatatlan horderejű esemény az emberiség és a Föld történetében – írta Schweitzer –, hogy általunk létrehozott radioaktív elemek jelentek meg a természetben. Ha nem foglalkozunk ennek jelentőségével és következményeivel, olyan őrültséget követünk el, ami az emberiségnek egyszer még borzasztóan sokba kerülhet. (...) Nem történhet meg, hogy idejében fel ne ocsúdjunk s ne jussunk arra a belátásra, hogy ellent kell mondanunk és szembe kell néznünk a valósággal.”

Aki azonban úgy dönt, hogy ezek után nem kér a nukleáris energiából, jól teszi, ha szembenéz az „atomlobby” végső érvével – ha nem akar önmagával ellentmondásba keveredni. Ez pedig így szól: ma a Föld lakosságának 20 százaléka (az ún. gazdag országok lakói, köztük mi magyarok) használja az előállított energia mintegy 80 százalékát. Mármost ha szeretnénk ezekhez hasonló színvonalú jólétet biztosítani a maradék 80 százaléknak is, egyúttal számolunk az emberiség lélekszámának rohamos növekedésével, de a fejlett országoktól sem tagadjuk meg a gazdasági növekedés jogát, s még azt is tekintetbe vesszük, hogy mindeközben a hagyományos ásványi eredetű energiahordozók lassan kimerülnek, a megújuló energiaforrások hasznosítása pedig még gyerekcipőben jár, egyszóval: ha az ipari társadalmak fejlődési modelljét és a jólétről alkotott fogalmát elfogadhatónak és fenntarthatónak találjuk, akkor igenis akarnunk kell a nukleáris energia egyre nagyobb arányú előállítását, s ezzel együtt választjuk planétánk fokozatos radioaktív elszennyeződését.

Ebben az esetben minden aggályoskodásunk vagy ellenkezésünk dacára mi is az atomlobbyhoz tartozunk, szőröstül-bőröstül. Mit kell akarnunk? Ez a ma élő emberiség számára az egyik legnagyobb erkölcsi kihívás. Utódaink életlehetőségeiről döntünk, hosszú évszázadokra vagy örökre. És akkor is választunk, választásunkért akkor is felelősek vagyunk, ha semmit sem teszünk.

Kérdések, feladatok

1. Terheli-e a tudóst erkölcsi felelősség akkor, ha találmányát mások háborús, emberellenes célokra használják?

2. Hogyan ítélitek meg azt a tudóst, aki pl. a hadiiparban dolgozik: biológus, aki járványokat okozó biológiai fegyvereket fejleszt ki; kémikus, aki gyorsan ölő ideggázokat hoz létre; mérnök, aki egyre hatékonyabb szuperbombák kitalálásán töri a fejét?

3. Bűnös-e a felhasználó?

Klónozás: a 21. század tudománya?

Egy 1997 elején megjelent tudományos közlemény arról számolt be, hogy a világon először sikerült „előállítani” egészséges bárányt egy felnőtt juhból származó sejtből, azaz sikerült a felnőtt állat klónozása. Minden tömegkommunikációs eszköz fő helyen foglalkozott a témával, de a tudósok, politikusok, sőt vallási vezetők is hozzászóltak a vitához.

Mi is történt tulajdonképpen? Edinburghban skót kutatók egy hatéves vemhes juh emlőmirigyéből (tőgyéből) sejteket vettek ki, amelyeket ezután mesterséges körülmények között tovább szaporítottak. Eközben hormonnal kezeltek egy másik juhot, és kivették egy petesejtjét. A petesejtből eltávolították az örökítő anyagot, azaz a DNS-t. Ezután a felszaporított sejtek közül egyet elektromos impulzus segítségével összeolvasztottak a petesejttel. Az így keletkezett sejt tehát az emlőmirigysejt örökítő anyagát tartalmazta. Ezt visszaültették abba az állatba, amelyből a petesejtet kivették. 148 nappal később megszületett a kisbárány, akit Dollynak neveztek el. A kísérlet érdekességét többek között az jelentette, hogy a két juh különböző fajtákhoz tartozott. Amelyikből a petesejtet vették, az egy fekete fejű juh volt, amelyik az örökítő anyagot „szolgáltatta”, fehér. Dolly minden tulajdonságában arra az állatra hasonlított, amelyik a DNS-ét adta.

Kérdések, feladatok

1. Gyűjtsetek érveket a klónozás gyakorlata mellett, illetve ellene! Milyen haszon, illetve milyen hátrányok származhatnak belőle?

2. Véleményetek szerint erkölcsi értelemben van-e különbség, ha növényeket, állatokat, illetve ha embereket klónoznak?

Én és a gén

Sokan már azt is megkérdőjeleznék, hogy erkölcstankönyvbe való-e a géntechnológia. Ha egyszer tudományosan kivitelezhető és alkalmazása gazdasági előnyökkel jár, miért szorulna úgymond erkölcsi igazolásra egy technológiai eljárás jogosultsága? Látni fogjuk, hogy az úgynevezett szakmai szempontok ezúttal sem függetleníthetők az erkölcsiektől.

A géntechnológia célja, hogy egy fajta tulajdonságait megváltoztassa a szaporítósejtekben hordozott örökletes információ módosítása útján. (Rendszerint egy másik élőlény génjeinek a beültetéséről van szó.) A feladat egy, az emberi hasznosítás szempontjából lényeges tulajdonság „optimalizálása”, például a kártevőkkel szembeni ellenálló képesség fokozása, jobb alkalmazkodás az éghajlati viszonyokhoz, nagyobb termékenység stb. A beavatkozás mindig egyetlen, tetszőlegesen kiválasztott célt szolgál, az evolúció – a természetes kiválasztódás – évmilliók alatt kialakult rendjével szemben. Az élőlény tulajdonságai azonban egymással kölcsönhatásban állnak: rendszert alkotnak, melynek egyetlen elemét sem lehet büntetlenül helyettesíteni egy másik fajtól „lopott” jegyekkel. Az itt ismertetett ellenvetések nem érintik a génsebészet gyógyászati alkalmazását, amennyiben az nem jár „fajtaidegen” kromoszómák beültetésével, csupán a sérült vagy beteg géneket cserélik ki egészségesekre. (Ebből is látható, egy tudományos felfedezés önmagában nem lehet sem áldás, sem átok: minden azon múlik, hogy mire használják.)

A génmanipulált egyed, miközben a választott szempontból jobb teljesítményt nyújt fajtársainál, egészében rendszerint kevésbé életképes: hosszabb távon kevésbé tud alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Mégis kiszoríthatja az életrevalóbb változatokat – és magát a változatosságot, ami egy-egy faj és az egész bioszféra fennmaradásának záloga –, ha termelésbe állítása üzleti haszonnal kecsegtet.

Még veszélyesebb következményekkel járhat az adott faj környezetében, ha valamelyik tulajdonságát „lecserélik”. Ez gyakran olyan láncreakciókat indíthat el, melyek gyökerestül felforgatják az adott ökoszisztéma kényes egyensúlyát: táplálékuktól megfosztott fajok pusztulnak ki, a ragadozóját vesztett kártevő elszaporodik stb. A laboratóriumokból kiszabadult mesterséges gének ráadásul átkerülhetnek más fajok sejtanyagába is, pl. nem a haszonnövényt, hanem élősdijét teszik ellenállóbbá. Számunkra természetesen a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy a „génpiszkált” termékek fogyasztása milyen hatással lesz az emberi szervezetre.

Hogyan vegyünk figyelembe döntéseinknél előre pontosan föl nem becsülhető kockázati tényezőket, melyek döntő hatással lehetnek jövőnkre és a mások jövőjére? Meddig mehetünk el a természetes életfolyamatok művi átalakításának útján? Ezek, ugye, már igazán erkölcsi kérdések. S az is, hogy ki döntsön ezekben. A laboratórium vezetője? A gabonakonszern igazgatótanácsa? Az országgyűlés? Az egyház? S ha döntenek, milyen alapon döntsenek?

Ami „az emberiség hasznát” illeti, amire hivatkozni szoktak, sokan vallják, hogy éppen a géntechnológiától remélt „legfőbb jó”, a termelés növekedése okozza a legkártékonyabb következményeket a felhasználó társadalom életében. Mert ha az üzleti versengés rákényszeríti a gazdákat, hogy előnyben részesítsék a laboratóriumban „termett” vetőmagot az őshonos fajtákkal szemben, ez csak még inkább kiszolgáltatja őket a csúcstechnológia birtokosainak, a génbankoknak és génkereskedőknek. Eddig legalább a vetőmagról maguk gondoskodtak és helyben. Most már ennek is vége. Újabb egyenlőtlenség, újabb függő viszony keletkezik gazdagok és szegények, „fejlettek” és „fejletlenek” között!

Végül fölmerül a kérdés: ha nem volna veszélyes az ökológiai egyensúlyra, ha nem vezetne a társadalmi egyenlőtlenségek szélsőséges növekedéséhez, vajon akkor eltűrhető-e, hogy az ember ilyen brutális erőszakkal avatkozzon más lények életébe?

Mit szólnátok, ha egy nálunk hatalmasabb lény, megelégelve fajunk renitens és kiszámíthatatlan viselkedését, génjeink átalakítása útján szabadítana meg bennünket haszontalannak ítélt tulajdonságainktól, szenvedélyeinktől és érzelmeinktől? Érdemes elgondolkozni ezen, mert a kérdés már ma sem teljesen elméleti természetű. Ha egyszer tudományosan megoldható (márpedig elvben megoldható) az emberi tulajdonságok „optimális” beállítása génsebészeti beavatkozás útján, ha egy ilyen szabadalom busás hasznot hajtana gazdájának (ki kételkedik ebben?), és végül ha a „génpiszkált” ember jobb tanuló, szorgalmasabb munkás vagy harciasabb katona lesz (és miért ne lenne az, ha egyszer erre programozták?), akkor ki és milyen alapon állhatja útját a tudományos „haladásnak”, amikor éppen a birka türelmét vagy a pikóhal harciasságát akarják fajunkba oltani?

Végül a politikai erkölcs kérdései: ki illetékes dönteni, ki viseli a döntés következményeit, és kinek áll érdekében a döntés befolyásolása?

A géntechnológia alkalmazásának veszélyei általában érintenek mindannyiunkat. Bevezetéséből ugyanakkor mérhetetlen egyéni (anyagi) haszna származik az ezzel foglalkozó tudósnak, laboratóriumnak, élelmiszer- vagy vegyipari óriáscégnek. Ez utóbbiak egyre több genetikai úton manipulált terméket dobnak piacra, s még azt is jogsértőnek találják, ha valahol arra kötelezik őket, hogy legalább tüntessék fel termékeiken, hogy tartalmaznak-e ilyen anyagokat. A gyártók világszerte dollármilliókat költenek az aggodalmaskodók megnyugtatására. Reklámkampányaik feddhetetlen tudósokat vonultatnak fel, megpróbálják lejáratni ellenfeleiket, a hiszékeny közvéleményt éhínséggel vagy munkanélküliséggel ijesztgetik. Értik a módját, hogyan dolgozzák meg a törvényhozókat is, akik nem szívesen mutatkoznak a gazdasági növekedés kerékkötőinek vagy a kísérleti természettudomány cenzorának. Újabb és újabb országok adják be a derekukat, a tilalmakat sorra feloldják – szabad a vásár!

Csernobil tanulságai

1986. április 26-án az ukrajnai Csernobilban felrobbant egy atomerőmű. A robbanás nyomán a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttes sugárzását több százszorosan meghaladó radioaktív sugárzás szabadult fel. A tízéves évforduló alkalmával 250 tudós, környezetvédő és békeharcos találkozott az ukrán fővárosban. Tanácskozásuk eredményeként Csernobil tanulságait tíz pontban foglalták össze:

1. A kormányok következetesen elleplezték és alulbecsülték a katasztrófa következményeit. Orosz, belorusz és ukrán földön a sugárfertőzött területeken az egészségügyi helyzet számottevően romlott. (A fehérorosz kormány költségvetésének negyedét fordítja ma is a szerencsétlenség következményeinek felszámolására.) A csernobili robbanás közvetlenül kb. 9 millió ember életére hatott (akiknek egészsége károsodott, s akiket kilakoltattak).

2. A Csernobilban jelenleg működő reaktorok a világon a legveszélyesebb típushoz tartoznak. Üzemeltetésük fő célja, hogy nemzetközi segélyt csikarjanak ki a helyettesítésükre szánt két új ukrán atomerőmű felépítéséhez. A Hetek beígért támogatását azonban nem erre, hanem az ország energiagazdálkodásának reformjára kellene fordítani, miután az ukrán gazdaság fajlagos energiahatékonysága a nyugat-európainak csupán a hetede.

3. A nukleáris energia felhasználásával járó veszélyek kiküszöbölhetetlenek. Csernobil nem kivétel, hanem a világméretű kór jellegzetes tünete. Nem csak a kelet-európai reaktorok veszélyesek. A radioaktív hulladék biztonságos elhelyezésének vagy ártalmatlanításának módját ma sem ismerjük, bár az elmúlt fél évszázad során dollármilliárdokat költöttek erre a célra. S ugyanígy nem lehetséges tökéletes védelem a radioaktív anyagok lopása ellen, amelyek terroristák kezében vagy helyi háborúkban kiszámíthatatlan veszélyt jelentenek az egész világra.

4. A nukleáris technológia alkalmazása erkölcsileg kérdéses, társadalmi hatása káros. Erősen központosított, következésképpen drága, rugalmatlan és pazarló energetikai rendszerek fenntartásához vezet. Növeli a szakértők kiváltságos és kizárólagos ellenőrzését a döntések felett, ezért összeegyeztethetetlen a civiltársadalom fejlődésével. Működtetése és a biztonsági feltételek megteremtése csak antidemokratikus módszerekkel lehetséges. A nukleáris technológia alkalmazása olyan súlyos kockázatot jelent a jövendő nemzedékek életére, melynek előidézésére egyetlen kormánynak, de a ma élő emberek összességének sincs joga.

5. A nukleáris energia valóságos ára nem látható. Használatának rejtett társadalmi és környezeti költségei a legdrágább energiaforrások egyikévé teszik. Csak ott gazdaságos, ahol az energiaipart közvetve az adófizetők pénzéből támogatják. Ráadásul elszívja a befektetést a kívánatosabb energia-előállítási lehetőségek alkalmazása, illetve kutatása elől.

6. A nukleáris beruházásokat támogató nyugati kölcsönöket és segélyeket más célra kell fordítani. Ez a pénz nem az olcsóbb és biztonságosabb energiagazdálkodást mozdítja elő, hanem a nyugati atomipar térhódítását. Az Európai Befektetési Bank, valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank a rendelkezésre álló pénzforrások kétharmadát költi jelenleg energiatermelést szolgáló beruházásokra, a megújuló energiaforrásokra ebből az összegből gyakorlatilag semmi sem jut.

7. A nukleáris energiának Kelet-Európában is van alternatívája. Az energiahatékonyság javításának lehetőségei beláthatatlanok az egész régióban; ha ennek csak egy töredékét megvalósítanák, bátran bezárhatnák az összes veszélyes reaktort. (Pl. Ukrajnában a hatékonyságjavító intézkedések több energia megtakarításával járnának, mint a teljes csernobili erőműegyüttes termelése.) Hosszabb távon a megújuló energiaforrások (nap, víz, szél, biomassza) használatával kapcsolatos kutató-fejlesztő tevékenységre kell összpontosítani: ez csökkentené az üvegházhatást is. Egyedül a kormányok elhatározásán és jóindulatán múlik, hogy a gazdasági ösztönzőkkel a hatékonyságjavító és környezetbarát eljárások javára éljenek, és a befektetéseket ide összpontosítsák.

8. Az energetikai reform útjában álló akadályok nem technikai vagy gazdasági jellegűek, hanem politikai természetűek. Az atomlobby bankok, kutatóintézetek, hatóságok, vezérkarok, ipari és katonai tényezők, sőt kormányok félelmetes nemzetközi hálózata. Ezek a hatalmas csoportok azért akadályozzák az ésszerűbb energiapolitikához szükséges intézményes változtatásokat, mert jelentős költségvetési bevételektől esnének el, és politikai befolyásuk is csökkenne. A jelenlegi rendszerben az energiatermelők legfőbb érdeke a pazarlás: szolgáltatásaikat az teszi kifizetődővé, ha minél több energiát tudnak eladni.

9. A közvélemény állásfoglalása döntő jelentőségű. Nyugaton a jól tájékozott és aktív állampolgári fellépés hozzájárult a nukleáris beruházások leállításához. Keleten sincs remény egy fenntartható energiapolitika elfogadására csak a független, nem haszonérdekeltségű csoportok tevékenységének kiterjesztésével. A döntések demokratikus ellenőrzése akkor valósulhat meg, ha biztosítják az információ nyilvánosságát, a döntési folyamat és az elszámolások átláthatóságát.

10. Az atomenergiát ellenőrző és a fenntartható alternatívát támogató személyek és csoportok nemzetközi összefogására és együttműködésére van szükség.

(A GAIA környezetvédelmi sajtószemle alapján)

A tudósok felelőssége

Részletek az Amerikában dolgozó atomtudósok leveléből, melyet 1945. július 3-án intéztek az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez:

(...) Mi, alulírott tudósok sok éve dolgozunk az atomenergia területén. Az utóbbi időig számolnunk kellett azzal a lehetőséggel, hogy a jelenlegi háborúban az Egyesült Államokat atombombával támadják meg, s egyetlen védekezési lehetősége az ellentámadás ugyanolyan eszközzel. Ez a veszély mára elhárult, s ez a következők előadására késztet bennünket:

A háború győzelmes befejezése a küszöbön áll. Ennek hatásos eszköze lehet japán városok lerombolása atombombával. Úgy érezzük azonban, hogy egy ilyen támadás a jelen körülmények között nem igazolható. Azt reméljük, hogy a háború jelen szakaszában az Egyesült Államoknak nem kell az atombomba bevetéséhez folyamodnia. (...)

Az utóbbi néhány év a fokozódó könyörtelenség határozott tendenciáját mutatja. Légierőnk jelenleg ugyanazokat a harci eszközöket alkalmazza a japán városokkal szemben, amelyeket néhány esztendeje még elítélt az amerikai közvélemény, amikor azokat a németek használták az angol városok ellen. Ha mi bevetjük az atombombát ebben a háborúban, az a világot még inkább a könyörtelenség útjára taszítja.

Az atomenergia új romboló eszközök létrehozását teszi lehetővé a nemzetek számára. A rendelkezésünkre álló bombák csak az első lépést jelentik ebben az irányban. Úgyszólván nincs határa annak a rombolóerőnek, amely ezen az úton kifejleszthető. Az az ország, amely elsőként vállalja magára az újonnan felszabadított természeti erőforrás romboló célú felhasználását, felelős lesz azért, hogy a pusztítás elképzelhetetlen lehetőségei előtt nyitja meg az utat. A jövő érdekében alulírottak tisztelettel kérjük Önt mint a hadsereg parancsnokát, úgy gyakorolja hatalmát, hogy az Egyesült Államoknak a háború jelenlegi szakaszában ne kelljen az atombomba felhasználásához folyamodnia.

(A levelet Szilárd Leó fogalmazta.)

Werner Heisenberg a háború végén más német tudósokkal együtt amerikai hadifogságba esett és az Egyesült Államokba szállították. Ott érte őt a hirosimai atomtámadás híre.

(...) 1945. augusztus 6-án délután Karl Wirtz azzal rontott be hozzám, hogy atombombát dobtak le Hirosimára. Eleinte nem akartam elhinni, mert meg voltam győződve, hogy az atombomba megépítése több milliárd dollárt emésztene fel, és csak többévi megfeszített munkával volna megvalósítható. Lélektanilag is képtelennek tűnt, hogy az Amerikában élő fizikusok – akiket olyan jól ismertem – segítséget nyújtanának egy ilyen terv megvalósításához.

Estére azonban, amikor a bemondó ismertette a gigantikus technikai erőfeszítéseket, vonakodva bár, de el kellett ismernem, hogy az atomfizika fejlődése – melynek huszonöt hosszú éven át magam is aktív előmozdítója voltam – most százezernél is több ember halálához vezetett.

A hírt Otto Hahn sínylette meg a legsúlyosabban. Akarva-akaratlan ő tette az atombomba felé a döntő jelentőségű lépést, amikor közzétette legjelentősebb tudományos felfedezését, az uránium maghasadását. A következmény: iszonyatos körülmények között eltűnt egy nagyváros a föld színéről, fegyvertelen és túlnyomórészt ártatlan lakosságával együtt. Hahn, szemlátomást mélyen megrendülve, visszavonult szobájába. Aggódtunk, nehogy még kárt tegyen magában.

Az iszonyú újságot követően Karl Friedrichhel [Karl Friedrich von Weizsäcker] hosszú órákat gyalogoltunk fel és alá, töprenkedésbe, vitába mélyedve. Otto Hahn iránt érzett aggodalmunkról beszéltünk, majd Karl Friedrich kimondta a mindnyájunkat aggasztó gondolatot:

„Hahn levertsége teljesen érthető. Legnagyobb felfedezésére mindörökre árnyékot fog vetni a tegnapi iszonyatos visszaélés. De kérdés, hogy joggal érzi-e magát vétkesnek? Vétkesebb-e egyáltalán, mint mi mindannyian, akik az atomfizika területén dolgoztunk? Mert hiszen egytől egyig felelősek vagyunk a történtekért, bizonyos fokig mindannyian bűnrészesek vagyunk, nem?”

„Nem hinném – válaszoltam. – A ťvétkesŤ szó semmiképpen nem illik ránk, jóllehet mindnyájunk munkája ott rejlik a tragédiához vezető oksági láncolatban. Otto Hahn – velünk együtt – nem tett egyebet, mint hogy részt vállalt a modern tudomány fejlődésében. És ez a fejlődés életbevágóan lényeges folyamat; az emberiség – legalábbis az európai ember – évszázadokkal ezelőtt választotta ezt az utat – vagy ha nem is választotta, mindenképpen elfogadta, hitet tett mellette. Tapasztalatból tudjuk, hogy a tudományos eredmények jóra-rosszra egyaránt vezethetnek. Mégis egytől egyig meg voltunk győződve – tizenkilencedik századbéli racionális elődeink pedig biztosak voltak benne –, hogy tudásunk gyarapodásával a jó válik majd uralkodóvá, és a gonoszt meghátrálásra fogjuk kényszeríteni. A Hahn felfedezése előtti időkben senki nem gondolhatott komolyan atombomba építésére: az idő tájt a fizikában semmi nem utalt erre a lehetőségre. Semmiképpen nem tekinthető tehát bűnnek, ha ilyen létfontosságú, alapvető tudományos törekvésben vettünk részt.”

„Bizonyára sokan lesznek – jegyezte meg Karl Friedrich –, akik úgy vélekednek, már éppen elég messzire ment a tudomány. Azzal fognak érvelni, hogy sokszorta fontosabb társadalmi, gazdasági, politikai kérdések várnak még megoldásra. Lehet ugyan némi igazuk, de aki így gondolkozik, nem látta meg, hogy a modern világban az emberi élet előfeltétele a tudomány szakadatlan fejlődése. Ha mától kezdve nem törekednénk többet tudásunk folyamatos gyarapítására, a nagyon közeli jövőben radikális korlátozásokat kellene bevezetni a Föld népességének csökkentésére. És ezt csak az atombombával, vagy még ennél is iszonyatosabb eszközökkel lehetne megoldani.

Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tudás hatalom. Márpedig amíg csak hatalmi harcok dúlnak a földgolyón – és úgy tetszik, semmi remény, hogy akár a távolabbi jövőben is végük szakadjon –, addig a tudásért is harcolnunk kell. Talán egy nap majd megvalósul a világkormányzat – bízzunk benne, hogy ez aztán igazán szabad szellemű lesz –, és akkor, de csak akkor, enyhíthetünk a tudásért vívott küzdelem eszeveszett tempóján. De ma még merőben más problémáink vannak. Jelen pillanatban a tudomány fejlődése minden ember alapvető létszükséglete; tehát senkit nem nevezhetünk vétkesnek, aki ezen munkálkodik. Feladatunk egyelőre ma is az, mint a múltban volt: jó célok felé kell irányítani a fejlődést; a tudás gyümölcseiben az egész emberiséget részesíteni. Szó sincs arról, hogy meg kellene akadályozni a további fejlődést. És ezért ez volna a jelen pillanatban érvényes kérdés: hogyan segíthetnek az egyes tudósok e célok megvalósításában: pontosan milyen kötelezettséget vállaljon a tudományos kutató?”