Részletek Kamarás István – Vörös Klára Embertan III. munkáltató tankönyvéből

Ethosz és éthosz

Dr. Bió bukkant rá, hogy a görög ethosz szó eredetileg az állatok legelőjét jelentette, majd átvitt értelemben az ember lakhelyét, később a lakással és lakóhellyel összefüggő dolgokat: hagyományt, szokást, illemet. „Tehát valami olyasmit, amit az ember alakít ki, valamiféle közös megegyezés alapján”, tette hozzá dr. Filó, majd folytatta: „Az erkölcs tehát követelményként áll az ember előtt, magatartását szabályozza. Intézményekben, értékítéletekben, normákban testesül meg. Az erkölcsi normák támpontokat adnak, ugyanis – úgy látszik – az egyes ember magában nem képes arra, hogy megállapítsa, mit lehet és mit nem lehet tennie, vagyis azt, hogy mi a jó és mi a rossz.” Megfejtették a morált is: az erkölcs (ethosz) rokon értelmű kifejezése, alapjelentése akarat, amely a szokásokban, törvényekben nyilvánul meg, lényege a szabálykövetés. Úgy látták, hogy egy adott kor rendjét, szokásait betartani az abban a korban élő emberek többsége számára erkölcsös cselekedet. Ezt testesíti meg az ethosz. Az erkölcs tehát – szögezték le az emberkutatók – áthatja a társadalmi élet szinte valamennyi színterét. Minden ember találkozik élete során olyan megnyilvánulásokkal, mint a „jó”, „rossz”, „becsületes”, „becstelen”.

— Hogyan lehet egy embertelen társadalomban erkölcsös az ember?

— Keress rá példákat a történelemből, a művészeti alkotásokból, amikor egy elfogadott közös szabályrendszert szegett meg valaki egy más, magasabb érték nevében!

Jól látták a tudós űrlények, hogy az ethosz (a morál, az erkölcs) egybefonódik a szokásokkal, az érzelmekkel és bizonyos érdekekkel is. Azt azonban nem értették, hogyan nevezhetik azokat az embereket is erkölcsösnek, akik éppen az uralkodó erkölccsel szemben döntenek, cselekednek. „Vagyis nem hallgatnak a jó szóra”, kommentálta dr. Bió. „Pedig elismerést szerezhetnének, ők lehetnének a jó kisfiúk és jó kislányok”, fűzte hozzá gúnyosan dr. Eötly. „Szembeszállva az erkölcsi törvényekkel?”, kérdezte dr. Filó döbbenten. „Pedig ők is a jó szóra hallgatnak”, magyarázta dr. Eötly, majd hozzátette: „Csak ezt a jó szót belülről hallják”? „Vagyis az eszük helyett a szívükre hallgatnak?”, kérdezte dr. Bió kissé megenyhülve, mert neki sem tetszettek ezek a törvényszegők. „Nem a szívükre, nem az eszükre, hanem a lelkiismeretükre hallgatnak. Ez az, ami az emberekben megszólal, olykor a tett előtt, máskor a tett után, ilyesféleképpen: ťezt mégsem szabadna megtenniŤ, ťmiért is tettem, amit tettem?Ť, ťbárcsak ne tettem volna!Ť” válaszolta dr. Eöthy.

Ez az éthosz (erkölcsiség, moralitás), amelynek persze nem a szabályszegés a lényege, hanem a jó iránti feltétlen elkötelezettség. Sokszor éppen azt súgja az emberek lelkiismerete, hogy azt tegyék, amit közösségük ethosza diktál. „De honnan kerül belénk ez az éthosza, amit jellemszilárdságnak, erényességnek, jóra való készségnek is neveznek?”, kérdezte dr. Bió.

Ismét a kutatómunka következett, s a középiskolás diákok körében a következő választípusokat gyűjtötték össze:

– velünk született ösztön,

– belénk vésődött szülői intelmek,

– velünk született isteni természet,

– megmaradt gyermeki jóságunk, ártatlanságunk,

– a felettes énünk, amely elnyomja ösztöneinket,

– megtanult társadalmi szabályok,

– neveléssel kifejlesztett értékérző képességünk,

– erős érzések,

– biztos tudás.

— Számodra melyik megállapítás tetszik legjobban? Miért? Fogalmazd meg saját véleményedet is, amelybe beépítheted a felsoroltakat is!

Hosszas vita után az alfabétagammák abban állapodtak meg, hogy az ethosz és az éthosz csak együtt működhet. Annál is inkább, mert az erkölcsös, vagyis morális érzékkel (lelkiismerettel) rendelkező emberek alkották, s az erkölcsi törvény iránti fogékonyság alapja a morális érzék, a bennünk levő erkölcsiséget (morált, éthoszt) pedig csak az erkölcs nyelvén tudjuk megfogalmazni. Az ethosz körbevesz, az éthosz súg.

— Ha ez így van, miért fordulhat mégis elő oly gyakran, hogy erkölcsös emberek kénytelenek a fennálló erkölcsi törvényeket kikerülni vagy megszegni?

(...)

Azt is tapasztalhatták az emberkutatók, hogy az erkölcsi normák, szabályok gyakran tükrözik a társadalmi, életkori és nemi rétegződést. Az általános érvényű parancsolatok a társadalom minden tagjához szólnak (pl. az egyisten hite), de vannak normák, melyeknek betartását csak a magasabb vagy alacsonyabb társadalmi rétegektől, csak idősebbektől vagy csak fiatalabbaktól, csak nőktől vagy csak férfiaktól kívánták meg.

— Próbáld mindezt minél több példával illusztrálni!

A tudós űrlényeknek sokat segített az irodalmi művekben is gyakran felbukkanó angol gentleman1, aki máig mintául szolgál a tekintetben, hogy milyen erkölcsi normák szerint kell élnie egy úriembernek:

– olyan állást választ, amelyben nem kell senkinek sem szolgálnia,

– fizikai erőfeszítést csak higiéniai és élvezeti célból tesz (sport, vadászat),

– a fizikai munkát megveti,

– ha netán dolgozik, akkor sem fogad el fizetést a munkájáért.

— Keress erre példákat Bródy Sándor² novelláiban!

— Hasonlítsd össze az alábbi mondásokat abból a szempontból, hogy az erkölcsösséghez mi segít inkább hozzá, a szegénység vagy a gazdagság! Foglalj állást ezekben a kérdésekben! Állásfoglalásod támaszd alá érvekkel!

– Az erény a gazdagsággal jár együtt. (Hésziodosz³)

– Üres zsák nem tud egyenesen állni. Szükség törvényt bont. (B. Franklin⁴)

– A pénz nem boldogít.

– Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak a mennyországba jutni. (Biblia)

— Gyűjtsetek össze minél több falvédőszöveget! Rendezzetek kiállítást falvédőkből! Mely rétegek milyen normáit tükrözik?

(...)

Jóság és erény

Dr. Filó arra kérte társait, hogy mielőtt teljesen belemerülnének a kétségkívül fontos, de mégsem a legfontosabb részletkérdésekbe, foglalkozzanak még egyszer azzal, hogy mi is az erkölcsi értelemben jó, mi is a jóság, ki a jó (vagyis a tisztességes) ember. Néhány éve, még tanuló korukban, amikor Biókának, Filókának és Ötlikének hívták őket, már megpróbálkoztak ezzel, de csak odáig jutottak, hogy az önzés–önzetlenség felé vezetnek a nyomok. Dr. Bió azt javasolta, figyeljék meg azokat az embereket, akiket a többiek jónak tartanak. Megpróbálták, ám kiderült, ők maguk hárman is háromféleképpen ítélték meg őket, ki ezt, aki azt tartotta igazán jó embernek, pedig ők jóval kevésbé voltak velük elfogultak, mint embertársaik, akik közül sokat azt tartották jónak, aki velük jól, azaz számukra kedvezően viselkedett. Valamit azonban mégis leszűrtek, vagyis dr. Filó fogalmazta meg ekképpen: „erkölcsi értelemben az a jó, ami nem másra való tekintettel, hanem önmagában jó”. Dr. Biónak erről az volt a véleménye, hogy az lenne az igazi jó cselekedet, ami minden körülmények között jó. Dr. Filó hozzátette: Kant5 is ugyanígy képzelte el, méghozzá olyannyira következetesen, hogy szerinte a gyilkos előtt sem szabadna letagadni az üldözött hollétét, mert az igazmondás mindig jó, a hazugság pedig minden esetben rossz.

— Mi erről a véleményed?

Dr. Bió kijelentette, hogy ő bizony megmondaná a magáét ennek a Kantnak azonnal, de dr. Filótól megtudta, hogy a filozófus egyrészt már régen nem él, másrészt pedig ő a maga részéről egyetért a német filozófussal, aki szerint a jó ember azt az aranyszabályt követi, mely így szól: „Cselekedj ama maxima6 szerint, amelyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy a maximát általános törvény legyen.” Dr. Bió arra kérte Dr. Filót, hogy ezt szíveskedjék lefordítani olyan emberi nyelvre, amit ő is megért. Dr. Filó megtette, négyféleképpen is:

– Cselekedj úgy, ahogy akarod, hogy minden ember cselekedjék!

– Cselekedj úgy, ahogy az embereknek szerinted cselekedni kell!

– Tedd azt, ami szerinted helyes, s ne tedd azt, ami szerinted helytelen!

– Ne tégy önmagaddal kivételt!

Dr. Bió hüledezett, majd írásba adta dr. Filónak, hogy ettől a naptól kezdve tudománynak tartja a filozófiát, dr. Filót pedig tudósnak. Dr. Eötly már régóta jelezte, hogy szólni akar, s most kibökte, hogy ez a kanti aranyszabály neki valahonnan ismerős, s már eszébe is jutott, honnan, a Bibliából, nevezetesen Lukács evangéliumából, ahol ez így hangzik: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lk 6,31) „Egyébként, tette hozzá, Aquinói Szent Tamás aranyszabályára is emlékeztet, az pedig így szól: ťTedd a jót, kerüld a rosszat!Ť.” „De könyörgöm, mi a jó? És mit tegyünk, ha kétféle jó között kell választanunk?”, kérdezte dr. Bió. Erre nagy csönd lett. Aztán dr. Eötly halkan megszólalt: „Okosan szeretni”. „Hát nem szívből kell szeretni?”, kérdezte dr. Bió. A klasszikus keresztény hagyomány szerint az okosság és a jóság elválaszthatatlan. „Ezek szerint alacsonyabb IQ-val rendelkező emberek nem is lehetnek jók?”, kérdezte dr. Bió reménykedve, mert ő ezt mindig is így gondolta. Dr. Filó vette át a szót: „Vegye figyelembe, dr. Bió, hogy az okosság ezeknél a bölcselőknél, például Aquinói Szent Tamásnál is, egy kicsit mást jelent, mint manapság, mégpedig azt, hogy a jó megvalósítása feltételezi, hogy tetteink megfeleljenek az adott helyzetnek, vagyis nem elég a jó szándék. Szeretnünk kell a jót és meg kell valósítani, ezt súgja nekünk lelkiismeretünk, de az okos döntést meg kell hogy előzze a valóság helyes ismerete.” „Nem túl magas követelmény ez?”, kérdezte dr. Eötly, „nemcsak a jóság bajnokai képesek erre?” „Nincs egy könnyebben teljesíthető aranyszabály?”, kérdezte dr. Bió, reménykedve. Dr. Filó megrezegtette antennáit, majd azt mondta: „Szókratész aranyszabályát lehet még mérlegelni, aki szerint jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Másképpen: a jó ember inkább elszenvedi, mint okozza a rosszat.”

— A három aranyszabály (Szókratészé, Kanté és Jézusé) közül melyiket tartod a) a legszigorúbbnak, b) a legkönnyebben követhetőnek, c) a magad számára leginkább elfogadhatónak? Miért?

— Végül is szerinted ki mondja meg, hogy mi a jó?

— a lelkiismeretünk?

— az olyan időtálló erkölcsi törvények, mint a Tízparancsolat?

— a jó emberek?

— senki, mert erre csak ráérezni lehet, méghozzá ösztönösen?

— mindig az adott korban, az adott környezetben élő emberek döntik el közmegegyezéssel?

— És szerinted?

— Lehetünk-e jók (tisztességesek) szeretet nélkül? Miért igen, miért nem?

— Mindig jó tett-e az adás, az önzetlenség?

— Van-e olyanfajta tett, ami minden esetben rossz?

— Elképzelhető-e olyan erkölcs, amelyben nem számít értéknek a szabadság, az egyenlőség és az emberi méltóság?

— Lehet-e erkölcsösnek nevezni azt a jó cselekedetet, amelynek a gyökere nem a cselekvő lelkiismerete (moralitása, éthosza), hanem amelyet külső kényszer hatására vagy érdekből tesznek?

— Kant – aranyszabályán kívül – még így is megfogalmazta az erkölcsi kategorikus imperatívuszt⁷: „Cselekedj úgy, hogy az emberiségre, mind a saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor mint célra, sohase mint puszta eszközre legyen szükséged.” Miként lehet célja a tanárnak a diák és a diáknak a tanár; a szülőnek a gyermek, a gyermeknek a szülő; az egyik ökölvívónak a másik ökölvívó; az eladó a vevőnek és a vevő az eladónak; a beteg az orvosnak s az orvos a betegnek?

— Hogyan értelmezzük ezt a kétsoros József Attila-verset?

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is.
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.”

(...)

A rossz és a bűn

Diákkorukban az alfabétagammák a rosszal kapcsolatban egy hármas útelágazásig jutottak: a) a jó ellentéte, b) a jó hiánya, c) értelmetlenség. Nem is voltunk olyan buták, jelentette ki dr. Bió megnyugodva, mert ha az okosság a fő erény, a butaság lehet a fő bűn, a rossz pedig akár az értelmetlenség is. Dr. Eötly megerősítette dr. Biót, hiszen a rossz P. Walter8 szerint valami logikátlan, valami rendellenes. Dr. Filónak a „jó hiánya” meghatározásuk tetszett legjobban, mert ha a Lét egésze jó, akkor semmi sem lehet eleve rossz, így a rossz vagy az elrontott jó, vagy a jó hiánya. A dualista9 felfogás szerint a rossz az Istenhez hasonló, de vele ellentétes gyökerű alapelv, a monista10 felfogás szerint a rossz a még tökéletlen. Ezt vallja G. W. Hegel11 és P. Teilhard de Chardin12 is.

— Te mit tartasz rossznak?

— Van-e valami jó a rosszban?

— Egy jeles lelki mester, Jálics Ferenc¹³ azt tanácsolja, ne küzdjünk a bennünk dúló negatív indulatok ellen, engedjük őket jelen lenni szeretetünkkel körülvéve, s akkor magától feloldódnak szeretetünkben. Hogyan értsük ezt?

A bűnnel is sokat foglalkoztak diákkorukban, s most úgy érezték, meghatározására is vállalkozhatnak. „A keresztény tanítás szerint a bűn elfordulás Istentől, vagyis a szófogadatlanság. De akkor miért teremtette Isten az embert szabadnak, öntudatosnak?”, kérdezte társait dr. Bió. Dr. Filó kiigazította: „nem a lázadás a lényege a bűnnek, hanem az önmagunkba fordulás, sőt visszaesés az egyetemes szeretetből az énközpontúságba”. „Ez pedig azt jelenti, hogy a másik embert nem mint személyt éljük meg, továbbá azt is, hogy még önmagunk elől is menekülünk”, folytatta dr. Eötly.

— M. Buber¹⁴ szerint a bűnös sebet vág a létrenden (a világmindenségen). Mit érthet ezen? Vajon begyógyítható ez a seb? Jóvátehető a bűn, ha az idő visszafordíthatatlan folyamat?

— Miért és hogyan veszi védelmébe Jézus a házasságtörő asszonyt? (Jn 8,1-11)

— Császár István¹⁵ Feljegyzések az utolsó padból c. novellájának elolvasása után gondolkodjunk el azon, lehetne-e valakit ártatlannak nevezni a szereplők közül? Elfogadhatók-e azok a mentségek, amelyekkel az író – nem kimondva, csak érzékeltetve – védi hőseit?

Amikor a tudós űrlények az Interneten keresztül híres tudósokat faggattak a bűnről, néhány pszichológustól azt a meglepő választ kapták, hogy nincs is bűn, csak bűnnek minősített betegség. Dr. Filó szerint „ebben D. Hume16 is ludas, aki az örömből és a bánatból vezeti le az igazságosság erényét. Ezután a bűn sok tudós szemében egyre inkább lelki zavarrá válik.” „De hát sokszor tényleg az, nem? Hány őrültet tartottak bűnösnek, az elmebetegséget pedig isten büntetésének?”, kérdezte dr. Bió. „Ez igaz – vette át dr. Eötly –, de azért az már túlzás, amit például S. Freud17 s főleg követői csinálnak: egyszerűen pszichologizálják az erkölcsöt, összekeverik az egyéni és a névtelen bűnt, pedig a bűnt meg kellene nevezni. Megnevezni, és nem ítélkezni. Aztán persze sorolni lehetne a mentségeket is.” Annak idején – diákkorukban – sokat megtudtak a bűnről, de a névtelen bűnre, a kollektív bűnre akkor nem került sor. Most ez izgatta őket. „Mi lehet ez? Nyilván nem a felderítetlen bűnözés, hanem akkor mi? Talán a magánvétkek összessége?”, kérdezte dr. Bió. „A bűnös valóság, a bűnös világ, amikor falazunk, vagyis amikor az emberek falaznak a bűnös rendszereknek”, vélte dr. Eötly. „Hadd mondjak egy példát – szólt dr. Filó –, a minap az Interneten keresztül egy lelkész kért tanácsot tőlem, s a következő esetet mesélte el:

Egyik idős hívem, egy 74 éves hölgy jött hozzám lelki tanácsért. Nem tudja, bűnösnek tartsa-e magát vagy sem, mindenesetre rossz érzései vannak. A lakóhelyétől 50 méterre megnyílt egy csemegebolt, és ennek ő nagyon örült, mert nem kellett elmennie a 600 méterre lévő ABC-be. Öröme azonban nem tartott soká, mert hamar észrevette, hogy rendre megrövidítik kisebb-nagyobb összeggel (vagy kevesebbet mérnek, vagy kevesebbet adnak vissza, vagy nagyobb összeget írnak a kimért árura). Hiába szólt, továbbra is folytatódott ez a gyakorlat. Ekkor elhatározta, ő bizony visszaveszi a magáét, pontosan annyit, amennyivel meglopták, egy fillérrel sem többet. Érzi, hogy ez nem jó, de mit csináljon ilyen helyzetben egy szegény kisnyugdíjas. Egy kis gondolkodási időt kértem, de nem sokáig gondolkodhattam, mert megjelent a boltos. Szabadkozott, hogy éppen ő jön hozzám, aki csak a nagyobb ünnepeken fordult meg a templomban, de ő megbízik bennem. Előadta, hogy a tisztes haszon reményében nyitotta meg üzletét, de hamar észrevette, hogy vevői – még nem tudja, kik – rendszeresen meglopták, igaz, kis összegű értékekkel, de hát sok kicsi sokra megy. Ha hagyta volna tovább, tönkrement volna, így hát nem tehetett mást, visszaszerezte a magáért, egy fillérrel sem többet, mint amennyivel őt megrövidítették. Tudja, hogy ezt nem teheti egy tisztességes kereskedő, de a tisztességes kereskedő tisztességes vevőt feltételez. Elkeseredett, tanácstalan, és kénytelen folytatni ezt a számára is problematikus eljárást.”

Az alfabétagammák hetekig töprengtek a megoldáson, az azonban máig nem született meg. Odáig jutottak, hogy egyfelől itt kialakult egy bűnös rendszer vagy (ahogy az etikusok mondják) egy bűnös struktúra, másfelől egyéni bűnökkel is számolni lehet. Megoldást kellene találni a bűnös rendszer felszámolására is, továbbá meg kellene ítélni a bűntudatot érző idős asszony és a szintén lelkiismeret-furdalást érző boltos bűnösségét vagy ártatlanságát.

— Hogyan lehetne megszüntetni ezt a bűnös rendszert? Hogyan lehetne megszüntetni az idős asszony és a boltos bűntudatát vagy éppen bűnös állapotát? Javítana-e valamit a helyzeten, ha a kárát visszalopó ötven vevő közül csak három szüntetné be egyoldalúan tevékenységét?

— Meséljétek el az esetet minél több embernek, s figyeljétek meg, ki, milyen megoldást ajánl!

— Játsszátok el azt, hogy a lelkész szembesíti az érdekelt feleket!

— „Én túllépek e mai kocsmán az értelemig és tovább”, írta József Attila. Hogyan lehet ezt értelmezni?

— A három maxima (Szókratészé, Jézusé, Kanté) közül melyiket lehetne ajánlani az idős asszonynak és a boltosnak?