Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván

A magyar irodalmi nyelv megtartásának lehetőségei két- vagy többnyelvű környezetben¹

A szerzők nyolc év alatt nyolc kötetben közel száz interjút tettek közzé, és mintegy kétszázötven művet jelentettek meg, amelyeket a határon túli magyar irodalom műhelyeiben készítettek és gyűjtöttek. Az olvasókkal a munkájuk során körvonalazódott kérdésköröket osztják meg, melyek elsősorban az anyanyelv megőrzéséhez, szinten tartásához kapcsolódnak.

„Minden negyedik vagy ötödik magyar író az ország határain kívül él...” – írta egy helyütt Pomogáts Béla. (De azért... 1994, hátoldal.) Megdöbbentő és zavarba ejtő ez a tény, de egyúttal kijelöli a feladatot is azok számára, akik valamilyen módon elkötelezettjei a magyar nyelvnek és irodalomnak. Pomogáts Béla, Görömbei András, Béládi Miklós, Szakolczay Lajos, Széles Klára és mások nyomdokain lépkedve tárult fel előttünk egy eddig csak sejtett kincsesbánya, melyet szeretnénk közkinccsé tenni. A közredott nyolc kötetben megkíséreltük felmutatni azokat az értékeket, amelyeket a határon túli magyar irodalom jól vagy kevésbé ismert tájairól gyűjtögettünk. A befogadói oldalról is egyre sürgetőbben jelentkezett a megismerés igénye, hiszen az a furcsa helyzet állt elő – erre a Londonban élő Czigány Lóránt is utalt A legkisebb világnyelv című írásában –, hogy az utóbbi ötven évben lezajlott politikai változások következtében „...most a világ tizenöt millió magyarja közül csak tízmillió él a mai Magyarország határain belül. A magyart, csakúgy, mint a lengyelt, kivándorlás, két világháború és forradalmak tették világnyelvvé.” Ebben az írásában arról is szól, hogy Mikszáthnak is képtelenségnek tűnne, hogy „...minden harmadik lehetséges olvasója az ország határain kívül éljen”. (Induljunk tehát... 1996, 21.)

I. Milyen kérdések vetődtek fel munkánk során?

A megnevezés nehézségével többször szembesültünk, ugyanis ennek az irodalomnak sokféle jelzője ismeretes, de egyik sem elég pontos, és ráadásul mindegyik valamilyen érzékenységet sért.

A legáltalánosabb jelző a határon túli. Egy újvidéki magyar író, Juhász Erzsébet így látta ezt a kérdést: „...mi ott Újvidéken sokat játszunk kínunkban azzal, hogy ki is a határon túli? Hát azok ott Magyarországon” – adja meg a választ. (Bárka, 1996, 113.) De egy anyaországi szájából elhangozva hordozhat magában ez a kifejezés egyfajta leereszkedő gesztust, ezáltal degradálónak, kirekesztőnek érezheti a határ túloldalán élő. Éppily bántó lehet az is, amikor valaki összmagyarságról vagy egyetemes magyarságról beszél, mert e mögött meg ott húzódhat az, hogy a magyar azt jelenti: magyarországi. Az Egyesült Államokban élő András Sándor szóvá is tette ezt, mint ahogyan a kisebbség szó jelentésén eltűnődve azt is ő állapította meg, hogy a „minoritás” rossz fordításaként került be szókincsünkbe. Szerinte helyesebb lenne a kisebbség helyett a kevesebbséget használni. (Bárka, 1996, 114–115.)

De más megkülönböztető jelző ellen is kifogások merülnek fel. Például az ideologikus egységet jelentő, ma már meghaladott nemzeti is ilyen. Vagy említhetnénk a regionálist is, amely alatt sokan provincializmust, rezervátumlétezést értenek, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy egy-egy régiónak sajátos színei, ízei vannak, függetlenül attól, hogy hol van a határ. S. Benedek András arra a kérdésre, hogy érez-e valamiféle provincializmust a kárpátaljai magyar irodalomban, így válaszolt: „...itt nem hagyományos értelemben vett provincializmusról van szó, hanem egy magára maradt közösség megbomlott értékrendjéről, amit az összmagyar kultúra értékzavarai csak felerősítenek.” (Hazajöttünk hát... 1998, 122.) András Sándorhoz visszatérve: ő azt vallja, hogy szívesebben hallgatna a külhoni szóra, de még boldogabb lenne, ha azt mondanák a határon túli magyar írókról, hogy határtalanok. (Lehet, hogy ez ellen is tiltakozna valaki, például Határ Győző.)

Más oldalról is megközelíthetjük a kérdést. A közelmúlt politikai változásai folytán mind Keletről, mind Nyugatról szép számban át- vagy visszatelepültek Magyarországra olyan írók, akik irodalmi élményeiket, témáikat, emlékeiket a határon túlról hozták magukkal, gondoljunk például Bodor Ádámra, aki évek óta Magyarországon él, de műveinek orwelli világán a kisebbségi magyar sors sejlik át. A magyar nyelven írt, esztétikai szempontból megfelelő irodalom tehát magyar irodalom, függetlenül attól, hogy szerzője a jelenlegi országhatár melyik oldalán él. De hová soroljuk azokat a magyar származású írókat, akik magyarul is, más nyelven is, vagy csak idegen, például választott hazájuk nyelvén írnak? A Puerto Ricóban élő Ferdinandy György, aki először mindent magyarul ír meg, másodszor pedig franciául, még a magyar származású megkülönböztetést is kifogásolja, mondván: „Irodalmunk kétnyelvű képviselőit ťmagyar származásúv፠degradáljuk, ami, még ha a tisztelet mondatja is velünk, lefokozás. Azok, akik leghatékonyabb képviselőink a nagyvilágban, soha, egy pillanatra sem tagadták meg magyarságukat. A nyugati olvasó számára érthetetlen, hogy miért nem magyar író a mi számunkra a londoni Mikes György vagy a párizsi Arnóthy Kriszta, a világhírű Gáspár Lóránt...” (Örökké itthon... 1999, Előszó.) A sort Kristóf Ágotával zárja, azaz Agota Kristóffal, aki Svájcban él és franciául ír. Mi mostanában kezdjük megismerni munkáit, fordításokból. Ő bizonyára másként élte meg a Márai számára tragikus tényt, hogy „lehull nevedről az ékezet”. Ám ez nem kizárólag magyar sajátság, hiszen a cseh Kundera újabb műveit már franciául írja. A román Ionesco is Franciaországban vált híressé, vagy az orosz Vladimir Nabokov, aki az Egyesült Államokban írta legjobb regényeit, angolul. Vagy említhetnénk a Londonban élő Nyíri János nevét is. Több nyelvre – köztük magyarra is – lefordított regényeinek cselekménye a budai Svábhegy villanegyedei és bérházai között játszódnak. Ezek az írók belső szemükkel még a hazai tájat látják, szívükben pedig ott van „a régi szerelmek lábnyoma”. Papp László, a Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiójának és Amerikai Tanácsának elnöke az úgynevezett emigrációs magyarság magyarul már alig vagy egyáltalán nem tudó harmadik generációjának példájából kiindulva az alábbi megújult jelmondatot ajánlja figyelmünkbe: „Szívében él a nemzet.” „A nyelvi kapcsolatok hiánya esetén a magyarság megtartásának talán egyetlen eszköze az öntudat, az érzelmi elkötelezettség.” (PAPP LÁSZLÓ 1997, 18.) Nyelvünk története bővelkedik mostohaságokban, ezért a megkülönböztetett figyelem. A valóban művészi színvonalon szóló író – bárhol éljen is a világban – magyarul írt művei gazdagítják irodalmunkat, idegen nyelven írt alkotásai pedig jó hírünket növelik.

Érdekes funkcionális megoszlás figyelhető meg az anyanyelv és a befogadó nyelv között több olyan alkotó esetében is, akik idegen nyelvi környezetben élnek. A Hollandiában élő Kibédi Varga Áron például tanulmányait francia nyelven írja, verseit viszont magyarul. „Verset valóban csak magyarul írok, mert az az érzésem, hogy csak anyanyelvén kapja meg az ember azt a természetes bizalmat a nyelvhez, és a nyelv által a világ megközelíthetőségéhez, ami a költészethez alapvetően szükséges. Van példa a világirodalomban regény- és színdarabíróra, aki kilép anyanyelvéből, és más nyelven alkot maradandót, mint például Joseph Conrad vagy Ionesco, de költőre nincs. A vers nyelvibb, mint bármilyen más műfaj: Isten megteremtette a világot, és az első alapvető munkát, a megnevezést ezután a költő végzi el. A többi műfaj később jön, magyaráz, értelmez, gyönyörködtet, lelkesít.” (Várnak a kapuk. 1997, 61.) Ferdinandy György, aki nem fordítja le saját szövegét, mert tudja, hogy mi az, ami a francia érzékenységnek nem felel meg, így látja a funkcionális megoszlás okait és következményeit: „Négy-öt év külföldön élés után az embernek el kell döntenie, hogy továbbra is magyarul fog írni, vagy valamelyik idegen nyelvet választja. A legtöbben a kétnyelvűség mellett döntöttek, és úgy, hogy a tanulmányaikban használják az idegen nyelvet, de a szépprózában vagy versben inkább a magyart. Voltak viszont olyanok is, akik a német, francia, angol vagy más idegen nyelv mellett döntöttek. Ezeket nagyon érdekes megfigyelni, mert kevés kivételtől eltekintve mind a sikerirodalom irányába csúsztak el az évtizedek folyamán, a bestseller irodalom határán mozognak. Úgy látszik, hogyha nincs meg az a nagy tartóerő, amit a magyar nyelv, a magyar irodalmi múlt ad az embernek, ha nincs meg az a kapaszkodó, akkor a könnyű győzelem reményében a felszínen marad az író.” (Én otthon... 1993, 159.) Az angol nyelvterületen élő, német irodalmat tanító András Sándor angolul és németül is publikál tudományos dolgokat, de költészetet soha. Még esszét sem, ezeket csak magyarul tud írni. De Sárközi Mátyás, aki 33 évig a BBC magyar nyelvű osztályán dolgozott, és napi kapcsolata volt az anyanyelvvel, tovább viszi ezt a furcsa kettősséget, hiszen ő magyarról sem képes átváltani magyarra, pontosabban így fogalmazta ezt meg: „Számomra az, hogy egész nap mondatokat fogalmaztam, azt jelenti, hogy estére már kimerült az agyam, és nem tudtam átváltani irodalmi szövegek megfogalmazására. Keveset írtam ez alatt a harminchét év alatt, és azt is többnyire abban a kis franciaországi parasztházban, amelyet éppen azért vettem meg, hogy nyaranta egy hónapig alkotóházba utalhassam önmagam.” (De azért... 1994, 92.) Szembeállítja önmagával sorstársát, Határ Győzőt, aki „...egészen különleges fenomén, mert minden körülmények között tud írni, két hír között kapja az írógépet, és ír egy novellát vagy egy költeményt” (uo.). Pedig Határ Győző is megküzdött magyar nyelvének megtartásáért. Saját bevallása szerint összevissza olvasott Londonban mindent, mert úgy érezte, hogy „nyugaton lemaradt a nyelvről”, de nemcsak olvasott, hanem szószedetet is készített, azzal a szándékkal, hogy ha talál egy új kifejezést, és most az ő eredeti megfogalmazását idézzük: „eltettem a fülem mögé, és megtanultam használni”. (De azért... 1994, 12.) De ugyanígy szótározott a már fentebb említett Ferdinandy György is, aki gombatenyésztésről, libatömésről, számítógépes technikáról szóló magyar könyveket olvasott és szótározgatott, mert ezzel tudta bővíteni a szókincsét.

Mégis egyre többen érzik és panaszolják fel a szórványmagyarságban élő alkotók, hogy „szürkül az anyanyelv”, ahogyan ezt a Chicagóban élő Mózsi Ferenc is megfogalmazta A rímek sem című versében. Tudjuk, hogy a romlásnak, így a nyelvi romlásnak is lehetnek virágai. Az agrammatikus nyelvi modell olyan korszakalkotó verset is szült, mint Domonkos István Kormányeltörésben című verse, de Tóth László válaszversét is említhetnénk példának Kis levél a címe, vagy Báthori Csaba Vendégmunkás-magyar-ját. Danyi Magdolna az agrammatikus nyelvi modell eklatáns példájaként elemezte a Kormányeltörésben című verset, s a következő megállapításra jutott: „Domonkos versében a nyelvi formalizálás első szintjét a nyelv rombolása jelenti, a nyelvi rendszer leépítése a nyelv szótári szintjére. Ez a paradoxon a vers meghatározója. ... A versnyelv mindvégig megmarad a nyelv szótári állományának szintjén, a nyelv grammatikai szervezetlenségének állapotában. Miután a nyelvi elemek között eredetien új viszonyok létesülnek, az agrammatikus nyelv is egyfajta nyelvi felépítménnyé lesz. Az így keletkezett viszonyok annyiban eredetiek, amennyiben kizárólag a maximálisan nyitottá vált szavak egymás közötti strukturális helyzetéből jönnek létre. A versnyelv magával a nyelvvel szemben nyelvi negatívumot jelent.” (Induljunk tehát... 1996, 77.) A szlovákiai irodalomtörténész író Zalabai Zsigmond egy hasonló formájú verset elemezve jutott messzire vezető megállapításokig. Most csak egyetlen fontos és idevágó gondolatát emeljük ki ennek a tanulmánynak. „Egy kisebbségi (kárpátaljai) magyar költő, Balla D. Károly költeménye, a Vers hosszú alcímmel és ajánlással ... esztétikai értékeivel, poétikai és stiláris eszköztárának sokkeffektusával lenyűgözte, mondanivalójával, erkölcsi üzenetével, a nemzetiségi ťmorbus hungaricusŤ egyik jelenségének kegyetlenül pontos diagnosztizálásával pedig töprengésre, a költő fölvetette gondolatok továbbgondolására késztette e sorok íróját.” (Induljunk tehát... 1996, 41.) Egy kárpátaljai, diszlexiában szenvedő kisfiú, aki a vegyes tanítási nyelvű n-i általános iskola második osztályos tanulója, M. Lacika keserves silabizálását, szenvedését követve született egy költemény, amelyről Zalabai Zsigmond azt írja, hogy „futurista-dadaista szellemű, kerékbe tört anyanyelven íródott, olykor a stilisztikai barbarizmus eszközeivel élő, a jelentésnélküli ťvakszövegŤ benyomását keltő opusz”. Később megállapítja, hogy „...ezek az eszközök a nyelvvesztés és a nyelvcsere tényének a tünetei”, a beteg(es) nemzetiségi létezés tünetei, melyek éppúgy érvényesek Szlovákiában, mint Kárpátalján. (Induljunk tehát... 1996, 43.) Fiatal költő honfitársa, Juhász R. József viszont Korszerű szendvics című versének alábbi sorához: „ahogy kineveted a tahó darukezelőt, mert párkit kért horcsicával” a következő magyarázatot fűzi: ebben a sorban „...a szlovákiai magyarság speciális helyzete érzékelhető, ahogyan keveredik a két nyelv a hétköznapok nyelvhasználatában, és nem hiszem, hogy ki kellene nevetni ezért az embereket. Több országban így keveredik a francia a némettel, a francia az angollal, az olasz a némettel, hogy Svájcról már ne is beszéljünk.” (Határokon járok... 1995, 77.) Ő tehát nem tartja tragikusnak ezt a kettősséget, sőt természetes folyamatként figyeli. A ritka kivételek közé tartozik Thinsz Géza, aki 1956-tól 1990-ben bekövetkezett haláláig Svédországban élt, svédül is, magyarul is írt, svéd költőket tolmácsolt magyarul és magyar költői antológiát jelentetett meg svédül, magát „északi szófuvarosnak, szófaragónak, szóvigécnek, szószerésznek” tartotta, nagyon gyümölcsözőnek ítélte meg a kétnyelvűséget: „Magyar nyelvem a svédet dúsítja, a svéd meg gyomlálja a magyart.” (Várnak a kapuk. 1997, 157.)

Különösen a nyugati magyar írók éreztek rá arra is, hogy nem elég megőrizni, szinten tartani az anyanyelvet, hanem meg is kell újítani. Az Írországban író Kabdebó Tamás a következőképpen fogalmazta ezt meg: „A XX. század költői rádöbbentek, hogy ha el akarják kerülni a közhelyeket, akkor teljesen új költői nyelvet kell teremteniük, meghökkentő, frappáns kifejezésekre van szükségük.” (Határokon járok... 1995, 136.) Ennek egyik eszköze a nyelvi játék. Az Arkánum főszerkesztője, András Sándor Gregory Bateson játékelméletére hivatkozik, amely szerint az állatok is jelzik, hogy harapdálnak, és nem harapnak. „Amikor játszanak – hangsúlyozza az Egyesült Államokban élő magyar költő –, próbálgatják, mit tudnak, tanulnak és szórakoznak. A gyerekek is. Én is.” Saját verseit Mondolatoknak nevezi, és azt mondja róluk, hogy „tulajdonképpen nem versek, a mondás folyamatában gondolkoznak, csűrnek-csavarnak, szétszednek, összeraknak, rábukkannak szokásos meggondolatlanságokra és talányos meggondolhatatlanságokra”. (De azért...1994, 142.) „A költő nem szócső, inkább szócsináló” – olvashatjuk szintén tőle, és hivatkozhatnánk Határ Győzőre, Baránszky Lászlóra, Major-Zala Lajosra és a párizsi Magyar Műhely alapító triászára, köztük Papp Tiborra, aki különösen sok irányban keresi a megújulás lehetőségeit. Tőle jött például a vendégszövegek ötlete is. Erre így emlékezett vissza: „...egy adott pillanatban sokat foglalkoztam a XVII–XVIII. századi magyar költőkkel, és az volt az érzésem, hogy nagyon sok olyan anyag van, ami zseniális volt az adott korban, de akkor valahogy nem kapott igazi fényt. Abból én beemelek valamit saját versembe, és át tudom úgy formálni, hogy az az enyém is legyen, de megtartsa vendégjellegét is. ... Én ezt a fajta ťlopástŤ termékenynek tartom, és erre kerestem valamilyen szót. Nagyon sokáig nem tudtam, hogyan fejezzem ki, mert ez nem lopás, de ugyanakkor egy kicsit mégis az. Véletlenül lapoztam bele Bárczi Géza egyetemi tankönyvébe, és látom ott, hogy a latin szövegek mellé oda vannak téve bizonyos magyar mondatok, szövegek, és azok vendégszövegek. Hát akkor rögtön leesett a tantusz, hogy a vendég alapjában véve olyasvalaki, akit tisztelek. Egyfajta főhajtás is a másik előtt. Így született meg a 60-as évek végén ez a szó.” (De azért... 1994, 206–207.) Azóta már több Vendégszöveg-kötete is megjelent. Papp Tibor nyelvszemlélete általában is izgalmas. Háromféle nyelvet különböztet meg: a szigetekben történő közlés nyelvét, az orális nyelvet, ennek művészi kifejezése a hangvers. A klasszikus irodalom nyelvének tartja az írott-beszélt nyelvet, és harmadikként szól a látható nyelvről, melynek művészi kiteljesedése a képvers. (De azért... 1994, 207–208.) Ez utóbbit Nagy Pál, a párizsi Magyar Műhely másik alapító tagja is kiemelt fontosságúnak tartja, hiszen amikor megpróbálta prognosztizálni a XXI. század irodalmát, megállapította: „...napjainkban az irodalom súlypontja lassan áttevődik a könyvről az elektronikus közvetítő eszközökre, mindenekelőtt a videóra és a számítógépre. A paradigmaváltás kellős közepén vagyunk; az irodalom fogalma is átértékelődik; nyelvközpontú esztétikai tevékenységből egyre inkább az audiovizális kommunikáció esztétikai jellegű válfajává alakul át.” Arra is figyelmeztet, hogy vége a Gutenberg-galaxis egyeduralmának, és konzervatív eszmék nevében konzervatív eszközökkel ne is próbáljunk szélmalomharcot folytatni a komputerrel. (NAGY PÁL 1996, 37.) A költői performansz, a képszöveg és a számítógépes irodalom már a ma, illetve a holnap új irodalmi formáit, műfajait reprezentálja. Ahhoz, hogy megértsük ezt az újfajta műhelymunkát, olyan kifejezésekkel kell megismerkednünk és megbarátkoznunk, mint például a logomandala, amelyet a vizuális irodalom szonettjének is lehet nevezni, a haikut, illetve disztichonokat gyártó interaktív kibernetikus automatikus versgenerálás, térképvers, tapogatós vers, virtuális installáció, hipertextus, komplex multimédia-művészet és hasonlók. Papp Tibor Disztichon Alfa című automatikus versgenerátora már az új idők szellemét idézi. A program 24 üres, de metrikailag és jelentéstani szerkezetében kötött disztichonsémából és 10 usque 200 elemű választékból tizenhatbillió disztichon generálására képes, melyek mindegyike formailag tökéletes, értelmes és nyelvileg hibátlan. „A versgenerátor egy behatárolható jelentéstartományt és egy vers- és nyelvtanilag kijelölhető területet érint. A Disztichon Alfában elég, ha a verstanból a program a disztichon műfaji törvényeit ismeri. Nyelvtanból is a programnak csak annyi ťismeretreŤ van szüksége, amennyi a mű összes kombinálható mondatának nyelvtani helyességét biztosítja. A szakirodalomban ezt az egy cél megvalósításához szükséges nyelvtani ismeretmennyiséget nevezik szegény nyelvtannak. A szegénynek nincs pejoratív kicsengése, mindössze arra utal, hogy nem a teljes magyar nyelvtan van bekódolva a programba, hanem csak a cél megvalósításához elengedhetetlen szabályok.” (PAPP TIBOR 1994, 38.)

De térjünk vissza Nagy Pálhoz, aki így látja a XXI. század felé vezető irodalmi utat: „Az átalakulást, változást nemcsak hogy tudomásul kell vennünk, hanem amennyire erőnkből telik, segítenünk kell. Mint ahogy történelmünk hajnalán beszélt nyelvében, a könyvnyomtatás feltalálása után nyomtatott nyelvében él a nemzet, ma egyre inkább elektronikus nyelvében él. Ha szeretjük az irodalmat, mindent meg kell tennünk azért, hogy elektronikus nyelven is íródjék (magyar) irodalom.” (NAGY PÁL 1996, 39.)

II. „Egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv” – írja Apáczai című versében az erdélyi Kányádi Sándor. Ezzel a szép gondolattal egyetért valamennyi határon túli magyar költő, író is, hiszen azt fogalmazza meg az idézett sor, ami valamennyiük hite, meggyőződése, ars poeticája: a kötődés, az identitás elvész, ha elvész, romlik, elpiszkolódik az anyanyelv. Ezt vallja a Puerto Ricóban élő író, és ez a véleménye az Amszterdamban vagy Pozsonyban, Beregszászon, Újvidéken alkotó költőnek. Ha van is vita közöttük – ez a vita nem személyesen zajlik, hanem a nyelvről írt műveikben –, akkor nem a tényen, az anyanyelv megőrzésének fontosságán vitatkoznak, hanem a megőrzés módjain, fenntartásának lehetőségein. A különbség pedig helyzetük különbözőségén alapszik, mert természetesen más a helyzete az emigrációban írónak (az írót, költőt, esszéírót most már ezzel a fogalommal jelöljük), aki húsz-, harminc-, negyvenévesen egy teljesen idegen nyelvi közegbe került, ahol eleinte talán a szomszédja beszédét sem értette, és megint más a pozíciója annak az eszmélésétől kezdve anyanyelvi közegben felcseperedő alkotónak, akit a kisebbségi sors kényszerít a környezet nyelvének elfogadására. Kétféle sors ez, tehát kétféle megközelítésből kell szemlélni az anyanyelv megőrzésének, fenntartásának lehetőségeit az emigrációs, nyugati magyar írók esetében (noha az emigrációs kifejezés ma már elavult fogalmat takar, de ez a fejtegetés az elmúlt fél évszázadra és a hetvenéves közép-európai múltra vonatkozik) és a „kisebbségi”, „nemzetiségi” sorsot kényszerűségből vállaló vagy elviselő vagy elszenvedő magyar írók, tehát az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján élők esetében.

Amikor feltesszük tehát a kérdést: hogyan őrzik az anyanyelvet a határon túli magyar írók, akkor először is néhány magyarázó szót kell ejtenünk a két alkotótábor körülményeinek különbségéről, röviden ismertetnünk kell eltérő helyzetüket, mert csak így tudjuk megérteni sokszor teljesen különböző véleményüket a feltett kérdésre.

A nyugati magyar írók helyzetét elsősorban az határozza meg, hogy többé-kevésbé maguk választotta sorsot élnek, még akkor is, ha ez a sors sokféle konflikushelyzetet teremthet. (Gondoljunk csak Márai Sándorra, akit a kivetettség, a magány végül öngyilkosságba kergetett.) Ezekből a konfliktushelyzetekből táplálkozik többek között az emigrációs irodalom egyik témája, a nosztalgia is. (Elég, ha itt csupán Ferdinandy György novelláira vagy Horváth Elemér verseire gondolunk.) Mindenképpen fontos szerepet játszott életükben, így alkotásaikban is, hogy politikai és gazdasági függetlenséget élveztek. Gazdaságit azért, mert ezek az alkotók nem az írásaikból éltek, hiszen ezekből nem is tudhattak megélni, ugyanis nagyon kevés számú olvasó számára írhattak csak. Márton László Párizsban élő magyar író mondta: „Olvasótáborunkat akár telefonon is felhívhatnánk.” (Induljunk tehát... 167.) Mindnyájuknak volt vagy van valamilyen polgári foglalkozása, ki pszichológus, ki mérnök, ki utazási irodát vezet, nyomdász vagy papi hivatást folytat, tehát megélhetésüket nem irodalmi tevékenységükkel teremtik meg. Ezenkívül politikai függetlenséget is élveznek, nem függenek a mindenkori rendszerektől, és ha politikai műveket írnak, akkor ezek a magyar viszonyokról szólnak, a magyarországi helyzetre próbálnak reagálni. Ugyanakkor viszont nem állnak mögöttük intézmények, tehát nincs olyan hátországuk, amely szellemi biztonságérzetet nyújthatna. Nincs olyan objektív kritika, amely eligazíthatná őket irodalmi, szakmai kérdésekben, és talán a legfőbb hiány az, hogy nincs vagy csak nagyon kis számban létezik olvasóközönségük. Az anyaország pedig földrajzilag is nagyon távol esett tőlük, és egészen az 1990-es évekig még reményük sem lehetett arra, hogy műveik eljussanak oda, ahova szánták azokat: Magyarországra. Nincs tehát közösségük, csak minimális közönségük, így az asszimilálódást természetes folyamatnak tartják, hiszen a valahova tartozás imperatívusza kényszeríti őket erre, és nem érzik ezt identitásuk föladásának. Ezért viszonyuk az anyanyelvhez más, mint a kisebbségben élőké: kiszámítottabb, racionálisabb. Kevesebb benne az érzelmi motívum, és noha ők is a kötődés, a nemzethez tartozás legfontosabb eszközének tartják az anyanyelvet, de ezen a fontos elven kívül a kísérletezés, a modern nyelvtudomány eredményeinek felhasználása is jellemző. Nyelvükben sok a játékosság, többször a szélsőségek keresése is tetten érhető műveikben. Időnként túl is lépnek a beszélt, narratív nyelven, kísérleteznek a vizuális, sőt a manuális nyelv területén is, és egyre erőteljesebb eszköztárukban a számítógép is. A generált vers nem is számít ritkaságnak az alkotások között. Ez a racionalitás – mint majd látni fogjuk – a nyelvről írott elméleti munkáikban is megmutatkozik.

Egészen más a kisebbségi, a nemzetiségi írók helyzete, és mások a nyelvről vallott nézeteik is. Mindenekelőtt a legfőbb különbségek egyike az, hogy függőségben éltek az államhatalomtól. Számolniuk kellett az esetleges ellenőrzéssel, cenzúrával, a támadások lehetőségeivel, a megtorlással, ami némelykor a börtönben folytatódott. De ha ez szélsőséges példa is, mindenképpen meg kellett tanulni „a jég alatt is pengetni a citerámat” – ismét Kányádit idézve. Ez a helyzet azonban pozitívumot is hozott: a rejtőzködés szükségessége felvirágoztatta a gyermekirodalmat ezeken a területeken. A politikai függéssel együtt járt a gazdasági is: mivel megélhetésük forrása az irodalom volt, ez a tény is szükségszerűen befolyásolta helyzetüket. Sokszor megrendelésre dolgoztak, és ez meghatározta a témaválasztást, a környezetrajzot, a nyelvhasználatot.

Viszont: intézmények sorát tudhatták maguk mögött, folyóiratokat, kritikát, a vitatkozás lehetőségeit, könyvkiadókat, színházakat. És ami a legfontosabb: nemcsak közönségük, hanem közösségük motiválta alkotói tevékenységüket. Az olvasók „számítottak”, „számítanak” rájuk, egy-egy művük megjelenése kulturális eseménynek számított. Fontos volt Magyarország közelsége is, mert az állandó kapcsolat lehetősége fenntartó erőnek számít. Ma már az anyaország is „számít” rájuk, ezt bizonyítja műveik itthoni megjelenése, a kitüntetések, amelyekkel alkotásaikat, életművüket jutalmazzák, és még sok egyéb tényező is.

Számukra a kisebbségi létben a nyelv a megmaradás eszköze volt, akárcsak az egyház, de ez is a nyelven keresztül, hiszen sok helyen a templomi prédikáció jelentette a magyar nyelv nyilvános használatának lehetőségét. Ezért az anyanyelvről vallott felfogásuk inkább érzelmeken alapszik, kevesebb bennük a racionális elem, mint nyugati társaikéban. 1989-ig a magyar nyelv a diktatúra elleni lázadás eszköze volt, fenntartása, megőrzése a magyarság iránti hűség legfontosabb bizonyítékát jelentette. De ez némelykor túlzásokba is torkollott: dacból, félreértelmezett hűségből nem tanulták meg az ország nyelvét, ahol éltek, így ma is sok olyan öreg van, aki hetven év után is csak magyarul hajlandó beszélni. De a nagyobb politikai, nyelvi szabadság sem hatott mindig pozitívan: a természetes kétnyelvűség (például Szlovéniában) azt eredményezte, hogy a két nyelv közül egyiket sem beszélték hibátlanul. (Éppen a kétnyelvűség kérdésében tér el leginkább a kisebbségi és a nyugati írók véleménye.) Így a kétnyelvűségből – Gál Sándort idézve – félnyelvűség lett. Ezeken a területeken a nyelvkérdés politikai kérdés is volt, a hatalom számára a kényszerítés eszköze. Erre a helyzetre rámutatva jegyezte meg a Svájcban élő magyar költő, Major-Zala Lajos a megszívlelendő gondolatot: „Egy kisebbségi nyelv elnyomása mindig a többség szégyene.”

Most pedig fordítsunk egy kevés figyelmet a kisebbségi nyelv, a határon túli magyar nemzetiségek anyanyelvhasználatának és -tanulásának kérdéseire, ahogyan ezt a Szlovákiában élő Zalabai Zsigmond pozsonyi egyetemi tanár látja. Ő a kisebbségi sors részeseként az iskoláskor kezdetekor az anyanyelv megtanításának prioritását hangsúlyozza. Szerinte „a nem-anyanyelv tanulásának a 18. év előtt óriási hátrányai, személyiséget roncsoló veszélyei vannak”. Arra hivatkozik, hogy a kétnyelvűek felnőttkorban is magyarul gondolkoznak, és olyan transzponálókészségre van szükségük, amellyel egy iskoláit elkezdő, hatéves kisgyerek nem rendelkezik. A szlovák nyelv ebben a korban kezdődő tanítását az erőltetett kétnyelvűség kényszerítésének tartja, amelynek számtalan kedvezőtlen hatása lehet. Például – Zalabai szerint – zűrzavart okozhat a fogalmak tanításakor, mert az absztrakt fogalmak elveszthetik jelentésüket, és össze is keveredhetnek a kisgyermek fejében. Ennek következtében elveszítik magabiztosságukat, ami különösen sújtja a gyengébb pszichikumú gyermekeket. Ezért ebben a korban, de még inkább az óvodáskorban a két nyelv egyidejű tanulása valamilyen vegyes nyelv elsajátítását eredményezi, és ezt ő nem kétnyelvűségnek, hanem félnyelvűségnek nevezi. A világot az óvodás és kisiskolás korosztály – szerinte – csak az anyanyelvén ismerheti és nevezheti meg igazán. A más nyelvű környezet sokkolja a gyermekeket, ezért csak az anyanyelv elsődleges elsajátítása alakíthat ki természetes fogalmi gondolkozást és egészséges pszichét. (Induljunk tehát... 1996, 45–46.)

Ezekkel teljesen ellentétes nézeteket fejt ki a chicagói egyetem professzora, Makkai Ádám A szerves kétnyelvűség mint anyanyelvi kérdés című, 1995-ben megjelent cikkében. „Amerikában ... született avagy oda igen fiatalon kikerült magyar számára egzisztenciális szempontból egész másodlagos probléma, hogy megtanul-e magyarul vagy sem.” Szerinte a szülőnek kötelessége megismertetni gyermekével a befogadó ország kultúráját, amihez elsősorban a befogadó ország nyelvét kell elsajátítani. Elmond egy példát, amikor egy kisgyermekkel ötéves koráig csak magyarul beszéltek a szülei, és amikor iskolába került, alig tudott valamit angolul. Ott a gyerek „elbeszélhetetlen kisebbrendűségi érzéseken és megaláztatáson esett át”, ezért két év alatt megtanult angolul, „csakhogy többé magyar szót nem tudott kimondani”. Mint később elmondta, éveken át szégyellte magát az amerikai iskolában, mert ő idegennek számított. Makkai megjegyzi: „...sokkal szerencsésebbek azok a családok, amelyekben a szülők ... nem erőltetik a magyar nyelvet, hanem mintegy kívánatossá és érdekessé teszik azt gyermekeik számára.” Szerinte – ellentétben Zalabai Zsigmonddal – az anyanyelv tanulásának erőltetése olyan pszichés zavart okoz a gyermek lelkivilágában, hogy magyarként értéktelennek érzi magát, és kisebbrendűségi érzései lesznek mint amerikainak. „Az anyanyelv lényege ... éppen az, hogy tudattalanul sajátítódik el, mintegy játszva és boldogan, az egyén koncentrációképességének kialakulása nélkül ... Ha tudatos elhatározással (a szülők) csak magyarul tanítják gyermekeiket, olyan ťanyanyelvetŤ adnak neki, hogy az iskolába lépés pillanatában megszűnik boldogító anyanyelv lenni, és kisebbrendűségi érzést okozó nyűggé, teherré válik.”

Makkai az idegen nyelvi környezetben élők számára négy fázist javasol – ahogyan ő nevezi – a „szerves-bilinguis” nyelvi és pszichés biztonság megteremtésére. Az első „a gyermekkori kétnyelvűségi trauma és nyelvi depresszió elkerülése”. Ezt azzal kívánja elérni, hogy a szülők a befogadó ország nyelvét használják gyermekük hatéves koráig. Így a kisiskolás tanuló egyenrangú társként érintkezhet osztálytársaival, és magát is egyenrangúnak érzi velük. A második fázis lenne az, amikor a szülők rokonszenvessé és kívánatossá teszik gyermekük számára a két- vagy többnyelvűséget. Itt Makkai Ádám nem feltétlenül a magyar nyelvre gondol, többnyelvűségen ő a francia, német, olasz, orosz nyelvek ismeretét is érti. A harmadik fázis az, amikor a többnyelvűség természetessé válik a gyermekek számára. Tehát olyan alkalmakat vagy környezetet kell keresni, ahol mindennapivá válhat az a gyakorlat, hogy több nyelvet felváltva használnak. A negyedik fázisban a gyermek rájön arra, hogy számára nélkülözhetetlen az idegen nyelv. Makkai a következőket írja: „A szülőknek meg kell érteniük, hogy az angol az első (anya) nyelv, és a magyar a „luxus”-nyelv, a játék, a hasznos szórakozás.” (Induljunk tehát... 1996, 58–63.) A nyelvi identitás szempontjából ennek azonban az lehet a következménye – és ezt már mi jegyezzük meg –, hogy a gyermek nemcsak elfelejti, hanem meg sem tanulja a magyart, a szülők anyanyelvét, vagy egy olyan vegyes, romlott nyelvet fog beszélni, amelyet Makkai „magygol-Hunglish”-nak nevez, a Svédországban élt Thinsz Géza pedig „svédmagyar”-nak. És hogy ez így van, azt mutatja az a szomorú tény, hogy az amerikai magyarság harmadik generációja jószerivel már nem tud magyarul. Ennek pedig egyenes következménye az, hogy a nyugati magyar irodalom megszűnt létezni. Így válik igazzá Horváth Elemér sora: „Gyökértelen, mint a zászló nyele.”

Íme tehát kétféle léthelyzet, kétféle vélemény: a Zalabai Zsigmond által végiggondolt kisebbségi nyelvállapot – anyanyelvi nyelvállapot természetesen – és a Makkai Ádámtól származó elemzés a többnyelvűség problémáiról a Nyugaton élő magyarság szempontjából.

De hát hol lehet az igazság? Melyik a helyes módszer? Hol húzódik a határ az identitást bizonyító nyelvtanulás és az erőltetett nyelvelsajátítás között? Megannyi kérdés, sokféle válaszlehetőség. Mindezeket nem tudjuk most megválaszolni, de legalább egyfajta választ próbálunk adni az anyanyelv megőrzésének lehetőségeire figyelve. És ha Kányádi Sándorral kezdtük ezt a fejtegetést, fejezzük be az ő „jó tanácsával” a Noé bárkája felé című verséből idézve: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent ./ A szavakat is. Egyetlen szó / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges.”

Felhasznált irodalom

Bárka. Irodalmi és művészeti folyóirat. 1996, 3–4. sz.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Én otthon vagyok költő. 1993, Bp., Kis-Lant Kiadó, 1993, Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: De azért itthon is maradni. 1994, Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Határokon járok örökké. 1995, Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Induljunk tehát: otthonról haza. 1996, Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Várnak a kapuk. 1997, Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Hazajöttünk hát... hazajöttünk? 1998. Bp., Tárogató Kiadó.

ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN: Örökké itthon már e tájban. 1999. Bp., Tárogató Kiadó.

NAGY PÁL: Milyen lesz a XXI. század irodalma? Módszertani Lapok, Magyar 1996. december. 37–39. p.

PAPP LÁSZLÓ: A szórványban élő magyarokról. Magyar Napló, 1997. május–június, 17–18. p.

PAPP TIBOR: A számítógépes versgenerálás becserkészése. Módszertani Lapok, Magyar. 1994. december. 33–38. p.