Homo digitalis – a 21. század embere

– Nyíri Kristóf filozófiatörténésszel beszélget Kőrösné Mikis Márta –

Nyíri Kristóf filozófiatörténész néhány éve az Internet-használat, illetve az új információs és kommunikációs technikák alkalmazásának az emberi megismerésre, gondolkodásra gyakorolt hatásait kutatja. A vele készült beszélgetés alapvetően arra keresett választ, hogy a világháló napjainkban tapasztalható kiterjedése hogyan alakítja át a 21. század társadalmát és a benne élő embereket. A beszélgetésben kísérletet tettünk annak a sajátos kultúraváltásnak a jellemzésére is, amelyet a Gutenberg-galaxisból az Internet-galaxisba, a „homo digitális” kultúrájába történő átmenet jelent.

– Amikor az információs társadalomról beszélünk vagy olvasunk, gyakran találkozunk azzal a megállapítással, hogy ez a társadalom más, mint a történelem megelőző formációi. Valóban gyökeres átalakulás várható a 21. század emberének életében? Miben állnak ezek a változások?

– Az információs társadalom kialakulófélben van, és emiatt úgy érzem, hogy mozgó célpontra lövünk: tisztázatlan, állandóan változó, fogalmilag fejlődő társadalmi elméletről és gyakorlatról beszélünk. Az ember hajlamos arra, hogy esetleges és múlékony technikai megoldásokat általánosítson. Az is zavaró, hogy a történelem során soha nem volt még átalakulás, amelyet ennyi önreflexió kísért volna. Mindenesetre nincs igazuk azoknak, akik azt gondolják, hogy az új információs és kommunikációs technikák legjelentősebb eszköze, a számítógép nem más, mint egy intelligens írógép; vagy akik azt mondják, hogy napjainkban egyszerűen csak az e-mail váltotta fel a tudósok „papír alapú” levelezését; vagy akik azt állítják, hogy egy leírt szöveg éppenséggel ugyanaz a nyomtatott könyvben és a képernyőn. Úgy gondolom, hogy az ember élete gyökeresen átalakul; a térbeli és különösen időbeli dimenziói, a másik ember gondolataihoz való viszonya. Ezt saját életemben is érzem, holott én csak nagyon kevéssé vagyok részese ennek az úgynevezett hálózaton való életnek.

A 21. század emberének mindennapjai például olyan értelemben alakulnak át, hogy nem tudja megtervezni a munkanapját! Amikor reggel bekapcsolja az e-mailt, még nem tudja, hogy aznapra milyen feladatok várnak rá. Korábban valamennyire meg tudta tervezni az olvasmányait a könyvek világában, de amint az Interneten kezd el tájékozódni – márpedig ez egyre inkább elkerülhetetlen –, nem tudja azt, hogy milyen linkekbe¹ fog „beakadni”. Tartalmas, fontos, informatív dokumentumokat talál, amelyek továbbmutatnak. Eltelnek órák, elmúlik egy nap, és teljesen máshol jár, mint ahova eredetileg jutni akart, azaz a munkanappal nem tud gazdálkodni. Bár ezek még mindig kicsit felszínes dolgok. Az igazi mély átalakulás abban áll, hogy az ember kevésbé van időlegesen is egyedül a gondolataival. A Webnek és az e-mailnek van egy bizonyos kombinációja: találunk egy érdekes linket, akkor ott mindjárt van egy e-mail-cím, ahova írhatunk, és valamiféle együttgondolkodás vagy legalábbis állandó párbeszéd alakulhat ki.

Filozófiatörténészként úgy gondolom, hogy azokat a filozófiai fogalmakat, amelyeket az újkor klasszikus századaiban megalkottak, ma már nem lehet képviselni. Ma már a descartes-i, locke-i énkép mellett nem lehet érvelni, meg sem lehetne magyarázni egy mai fiatalnak, hogy mi az, ha valaki a gondolatai magányában egyedül van, és azokat szemléli. Úgy gondolom, hogyha egy korszak filozófiai fogalmai már nem alkalmazhatók, akkor az a korszak valamilyen értelemben véget ért, és valami nagyon megváltozott. A Gutenberg-világnak volt egy bizonyos történelemérzéke vagy történeti tudata, melyet úgy lehet egyszerűen leírni, hogy az emberek tisztában voltak azzal, hogy a múlt más volt, mint a jelen, és a jövő is más lesz, mint a jelen. Amikor a dokumentumaikat lapozták vagy egy könyvtárban böngésztek, olvastak, akkor az írott anyagok világa jelezte számukra, hogy az idő múlik. A régi könyv máshogy nézett ki, lapjai sugallták azt a kort, amelyben keletkezett. Ezzel szemben a képernyőn megjelenő dokumentumok egyidejűek, mégpedig mindig jelen idejűek. A digitális világban az ember képernyőjén, az Interneten akár régi egy szöveg, akár új, valahogyan mindig egyidejű, és mindig a jelenkor vagy az éppen adott pillanat dokumentuma. Nem hordozza korát, azaz nincs időbeli kontextusa. Ugyanúgy térbeli kontextusa sincs, nem lehet például vizuálisan visszaemlékezni, mint a nyomtatott könyvek esetében, mondjuk a „lap tetején” látott bizonyításra. Ilyen értelemben időben, térben és tartalomban szegmentált tudás az, amit az ember a digitális világban össze tud szedni. Pedagógiai, pszichológiai és ismeretfilozófiai problémát jelent, hogy hogyan lehetne ez ellen a tudásfragmentálódás ellen fellépni. A digitális világ ezáltal a történeti tudat ellen hat.

– Az információs, tudás alapú társadalom kapcsán egyre gyakrabban jelenik meg egy fogalom: a „netizen”, a hálópolgár avagy a homo digitalis. Ha valóban létezik ez az embertípus, akkor milyen személyiségjegyekkel írható le?

– Az ezredvég társadalmát vizsgálva jelenleg három kultúrát, három embercsoportot különböztetnék meg. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik egyáltalán nem használják az Internetet. Ha a statisztikai adatokat nézzük a háztartásba bekapcsolt modemek számáról, akkor megállapítható, hogy Európában az emberek túlnyomó többsége ma még nem használja a világhálót. E népcsoport kultúrája egy igazi, intakt Gutenberg-kultúra; képviselői gyanakvással, félelemmel és olykor megvetéssel tekintenek az Internet-kultúra részeseire. A számítógépet, az Internetet használó csoport viszont két részre osztható. Az egyik része „off-line” él, a másik pedig „on-line” él, ami ismét két nagyon különböző kultúrát jelent. A Gutenberg-galaxis polgára – amiről a locke-i, a descartes-i filozófia szól – elszigetelt vagy izolált individuum, aki könyvei világában a saját gondolatait gondolja, és amikor gondolatai bizonyos érettségi fokon vannak, akkor azokat közli más izolált individuumokkal, akiknek szintén vannak gondolataik. Az érett, gondolkodó személyiség, a felnőtt ember a könyvei, illetve a gondolatai magányában eltölt egy bizonyos időszakot, majd abból kilépve kommunikál. Azok, akik off-line élnek, de időnként belépnek a netbe, azok ezt az alapvető képletet még tartják, bár már nem intakt az izoláltságuk. Van azonban egy növekvő populáció – főképp a fiatal generáció körében –, amely technikailag és anyagilag hozzá tud férni a világhálóhoz, és valójában on-line él. Ez azt jelenti, hogy az e-maileket abban a pillanatban olvassa, amint azok a rendszerébe eljutnak, amikor irodalmat keres, akkor állandóan az Interneten keresi, és tulajdonképpen egy szünet nélküli kommunikációban áll. Ezt a típust az elszigetelt individuummal szemben behálózódott individuumnak nevezném, ami tehát egy merőben más gondolkodási struktúrát jelent.

Hogy milyen személyiségjegyek járnak az egyik és a másik típussal? Alapvetően valószínűleg nem a pszichológia klasszikus értelmében vett személyiségjegyei a döntőek ebben az esetben, hanem a szocializáció. Az on-line-egyén azért tud boldogulni az Interneten, mert megtanulta, így nőtt föl, ebben érzi magát otthon, nem pedig azáltal, hogy ilyen vagy olyan személyiségtípus. Amikor David Riesman a „tradition directed”, az „inner-directed” és az „other-directed” kategóriákat használta – ami magyar fordításban tradíciótól irányított, belülről irányított és kívülről irányított –, azokat nem személyiségjegyként fogta föl, hanem mint a domináns kultúra hatását a társadalomra és az egyénre. A hagyomány irányította vagy a tradíció irányította egyén a szóbeli társadalomban nő föl, míg a nyomtatott könyv társadalma jellegzetesen a belülről irányított embert hozza létre. A tömegkommunikáció korának szülötte ez az úgynevezett kívülről irányított típus, bár amikor Riesman 1950 körül a könyvet írta, akkor még nem az Internet, hanem a televízió jelentette a tömegkommunikációt. Szerinte az összes kívülről irányított típusban közös vonás, hogy az individuum számára az irányítás forrásául kortársaik szolgálnak. Akár azok, akiket ismer, akár azok, akikkel csak közvetett kapcsolata van, a barátokon vagy a tömegtájékoztatáson keresztül. Kortársnak nem az azonos korban élőt, hanem a személlyel valóban egykorúakat érti. Rieseman így ír erről: „Ez a forrás természetesen beépül a személyiségbe abban az értelemben, hogy az irányításukra való támaszkodás már az élet legelején kialakul. A kívülről irányított ember célkitűzései ebben az irányítási rendszerben folyton változnak. Beállítottsága és a másoktól kapott jelzések szoros követésére irányuló törekvése azonban változatlan az egész életen keresztül. A másokkal való kapcsolattartásnak ez a módja szigorú viselkedési konformitást tesz lehetővé, de nem az előírt viselkedésszabályoknak a nyomása révén, mint a tradíciótól irányított karakterrel, hanem inkább a mások kívánságai és cselekvése iránti rendkívüli érzékenység következtében.”²

Ezek a megfogalmazások még az Internet-élmények ismerete nélkül születtek. A McLuhan-kép³ is abszolút releváns, holott csak a tévét ismerte. Nem igaz tehát, hogy a technológia önmagában átalakítja a dolgokat. Mert az Internet és mindaz, amit eredményezett, már egy meglévő kultúrára épül rá, amelyet Riesman és McLuhan is leírt. A kínaiak ismerték a puskaport, és tűzijátéknak használták, nem pedig fegyvernek. Ha tehát nincs meg a megfelelő alap, fejlettség, befogadókészség és cél az új technika alkalmazására, akkor az nem lesz működőképes. Számos, könyvekből művelődő és befelé forduló személyiségnek hiába adott az Internet, sosem használja ki lehetőségeit.

– Mégis hogyan jellemezhető az a személy, aki tanulni képes a virtuális környezetben?

– Tulajdonságai döntően nem a veleszületett vagy az egészen kisgyermekkorban szerzett személyiségjegyeken múlnak, hanem a szocializáción, bár ugyanaz a szocializáció különböző embereknél más eredményeket hoz. A klasszikus, pszichológiai értelemben vett személyiségjegyek megítélésében jól követhető, nyilvánvaló kapaszkodót jelenthet Freudnak az orális és anális megkülönböztetése. Az orális kultúra a szóbeliség kultúrája, amit az írás és a nyomtatás kultúrája követ. Walter J. Ong vezette be a másodlagos oralitás fogalmát: ez a poszttipografikus kor. Az orális típus elereszti önmagát, nincsenek gátlásai, jól érzi magát az Interneten, chatel (azaz csevegést folytat), levelezőlistákon szerepel. Ehhez képest az anális, azaz a kínosan kontrolláló típus tele van szorongásokkal. Szeretné a dolgokat jól körülhatárolni, mindennek legyen eleje, vége, formája, a sorok legyenek egyenlőek, tehát afféle kényszerneurotikus típus. Ha az ember tehát ilyen kognitív orientációjú freudi személyiségjegyeket néz, akkor azt lehet mondani, hogy ez a két típus elég jól elkülöníthető. Ennél sokkal jobb jellemzést ad viszont a jungi örökség részét képező Myers-Briggs-pszichológia, amely igazából 16 típust hoz össze, és ezek közül az a négy dominál, ami az extravert-introvert és az érzékelő-intuitív párokból adódik. Az extravert, introvert jelzők érthetőek, világosak. Az érzékelő-intuitív kifejezések már félrevezetőek eredeti nyelven és magyar fordításban is, mert tulajdonképpen konkrét észlelési, érzékelési benyomásokra, sőt az absztrakt világ gondolati objektumaira is érzékeny típusokról van szó. Az Interneten könnyen mozgó vagy azt természetes környezetnek érző típus leginkább a konkrét aktív csoportba sorolható, amelyik tehát nem kíván absztrakt kontextusokat, nem kíván platonikus jelentéseket, mindig mozog és csinál valamit. Míg a másik végén ez a bizonyos elvont reflektív személy áll, aki a könyvkultúra típusa. Számára a legnehezebb az Internet-használat.

Jelenleg egy „cultural clash”, egy kulturális kollízió van, ami teljesen természetes, hiszen a középiskolák és a felsőoktatás napjainkban domináns tanári populációja a Gutenberg-világban a jellegzetesen elvont, reflektív irányban lett szocializálva. Ez a tanártípus most egy olyan populációval találkozik, amelyik egy teljesen más kultúrában érzi vagy érezheti jól magát. A pedagógiai cél a két középső kategória, tehát a konkrét reflektív és az elvont aktív típusok esélyhez való juttatása. Beszéltünk az elszigetelt egyénről és a behálózódott egyénről, és azt hiszem, hogy a pedagógiában az autonóm társas egyén nevelésére kellene törekedni, aki tehát egyedül tud maradni ítéleteivel és gondolataival, nincs szüksége arra, hogy egy állandó társas zajban legyen, ugyanakkor nem elszigetelt abban az értelemben, hogy kooperációképes, akár az Interneten is. Autonóm, de nem begubódzó. Az off-line élet egyfajta szükséges konzervatív elzárkózást jelent. Egy olyan McLuhan-galaxis volna kívánatos, amely megőrzi a másik, a hagyományos Gutenberg-galaxist is.

– A hálózaton élő, dolgozó polgárra a hagyományos, lateiner értelmiség némiképp szorongással tekint, félti tőle a kultúrát, a klasszikus értékrendszert, az emberi kapcsolatok hagyományos formáit. Jogosak-e ezek a félelmek? Milyen a netizen viszonya az emberiség eddig felhalmozott kultúrájához, az úgynevezett klasszikus értékekhez?

– Azt hiszem, hogy az információs társadalomban az emberi kapcsolatokat és az erkölcsöt nem fenyegeti veszély. Néhány előítéletet mindenképpen le kell söpörnünk az asztalról. Az első előítélet az, hogy a szenvedélyes Internet-használó elhanyagolja valóságos emberi kapcsolatait. Minden számomra ismert, komolyan vehető irodalom, valamint széles körű tapasztalataim is arra utalnak, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az az egyén, aki aktív kapcsolatokat tart fent az Interneten, az a tényleges, fizikai emberi kapcsolataiban, vagy a „face to face” emberi kapcsolataiban is aktív. A kettő sokkal inkább erősíti és segíti egymást, mintsem hogy egymás rovására mennének. Tudjuk, hogy vannak deviánsok a világhálón, de azt is tudjuk, hogy voltak deviánsok az Internet megjelenése előtt is! Ami az erkölcsöt illeti, eléggé él Magyarországon is egy olyan közbeszéd, hogy az ifjak és a gyerekek valahogy morálisan veszélyeztetve vannak azáltal, hogy a hálón kószálnak. Pedagógusok és politikusok is gyakran hangoztatják, hogy foglalkozzon a fölnövő fiatalság az Internettel, de előtte tanuljon meg normálisan írni-olvasni, és legyenek szilárd erkölcsi elvei. Véleményem szerint ez egy teljesen hamis, értelmetlen szembeállítás. Először is, ami sokaknak eszébe jut az ifjak internetezésével kapcsolatban, az a pornográfia. Pedig a pornográfia nem az Internettel kezdődött. A szexuális kicsapongások a kommunikációs technikák teljes története során velünk voltak, sőt a törzsi társadalomban is ismertek. A családi miliő és az iskolai miliő is befolyásolhatja a „tiltott helyek” bejárását, mégpedig a példaadás, a magyarázat szintjén, nem pedig a cenzúra szintjén. De teljesen elhibázott föltételezés azt gondolni, hogy az Interneten kószáló gyerekek többsége idejük nagy részében ilyesmivel foglalkozik! Látunk fölnőni egy generációt, nagyon fiatal embereket, akik halálosan komolyan veszik az Internettel való foglalatoskodást, akik dolgoznak, akikben nagyon fiatal korban kialakul valami, amit szinte egy új puritán munkaerkölcsnek neveznék. Ezek a gyerekek és serdülők, akik a világhálón dolgoznak, a munka megszállottjai, ott információkat, tényeket, tudást keresnek és találnak, majd alkalmazzák. Ez a tevékenység a kollektív felelősségérzet olyan dimenzióját teremti meg, amelyik a szokványos iskolai kultúrában nem lehetett jelen. Mind a közéleti problémákhoz való viszonyulás közvetlen szintjén, mind pedig a munkaerkölcs magasabb szintjének közvetítésével az Internettel foglalatoskodó ifjak vagy gyerekek erkölcse nincs veszélyeztetve, éppen ellenkezőleg, új sanszaik vannak.

Ami veszélyben, illetve elveszőfélben van, az a Gutenberg-kultúra bizonyos része, amely diszfunkcionalizálódik, és idővel el is fog múlni. Amit a könyvkultúrában olyan nagyon szeretünk, az végül is egy technológia eredménye: a könyv technológiájának felépítménye. A könyv az elmúlt századok során az emberek gyakorlati problémáinak megoldására szolgált, ezért természetesen kialakultak a könyvvel foglalkozó, egyre magasabb komplexitású és absztrakciójú tudományok. Ahogy a nyomtatott szöveg alkalmas bizonyos feladatok megoldására, és jobban alkalmas, mint bármi más, abban a mértékben a könyv és a könyvkultúra is funkcionális marad. Nietzsche filozófiája már arról szólt, hogy a könyvkultúra nem bírja már el saját terhét. Hiszen a 19. század utolsó harmadára a könyv világa áttekinthetetlenné vált. Robert Musil is filozofál erről, Wittgenstein és Heidegger is beszélnek erről. A könyv kultúrája immár nem bírja el mindazokat a terheket, melyeket önmagára vett. Vannak azonban olyan kognitív feladatok, amelyek ellátására és közvetítésére pontosan az írott és nyomtatott szöveg való, és az jobban való erre, mint bármi más. A hagyományos magas szintű európai kultúra egy része el fog tűnni abban az értelemben, hogy diszfunkcionalizálódik, muzealizálódik. Természetesen nem egészen tűnik el, bizonyos szakemberek továbbra is foglalkozni fognak ezzel. Hozzáférhető lesz, fölidézhető lesz, de nem lesz tényleges gyakorlati funkciója. Fontosnak tartom hangoztatni, hogy miközben egyes dolgok elvesznek, más dolgok keletkeznek. Tehát azt nem lehet nem észrevenni, hogy az Interneten új, népies kultúrák születnek. Az európai magas kultúra gyökerei általában populáris kultúrák. Aki a hálón kalandozik, az látja azt, hogy akik on-line élnek, azokban kialakul az érintkezésnek, a szokásoknak, az etikettnek, a hivatkozásoknak, a mitológiának egy új szövedéke. Milyen alapon ne neveznénk ezt egy új populáris kultúrának, új tömegkultúrának?

– A világhálón élő, dolgozó, egyre szélesedő társadalmi csoport tevékenysége domináns hatást gyakorol-e a gondolkodási kultúrára? A tanulási folyamatot hogyan befolyásolják a nyomtatott szövegeket felváltó elektronikus dokumentumok?

– Az információs társadalmat, a 21. század emberét vizsgálva megállapítottuk, hogy félelmeink nem jogosak, ami az erkölcsöt és az emberi kapcsolatokat illeti, és csak részben indokoltak aggályaink, amikor a meglévő kultúra elvesztésére gondolunk. Sokkal lényegesebb problémát jelent viszont a gondolkodás mintázatának megváltozása. A könyvkultúrában mélyen interiorizálódott gondolkodás nagy összefüggéseket lát, koherenciára törekszik, hosszabb lineáris gondolatmeneteket képes alkotni és követni, szövegeket összevetni, ezek között ellentmondásokat fölfedezni vagy koherenciát megállapítani, logikai következtetéseket levonni, kontextusban gondolkodni. Digitális közegben, tehát az Internetre kötött képernyőn a gondolat teljesen más szerveződése jellemző. A hosszú, lineáris gondolatmenet nem is közölhető, aki megpróbálja, nem talál olvasóra, minden közleménynek, a tudományos közleménynek is, képernyőnkénti egységekben kell szerveződnie. Ezt érezzük magunk is, amikor tanulmányt írunk. Az elején egy nagyon rövid összefoglalásra van szükség (azaz a tartalomjegyzék linkjei kis magyarázattal), és onnan lehet elágazni. Nem is számíthatunk arra, hogy valaki kinyomtatja, és az elejétől a végéig fogja olvasni, vagy ha mégis, hát az a kivétel. Rejt-e magában veszélyeket a gondolkodás más szerveződése? Hipotézisem szerint igen. Nem azt mondom, hogy akinek a gondolkodása így átalakul, annak az intelligenciája csökken, hiszen ragyogó, briliáns fiatalembereket ismerek, akik nagymértékben már erre a mintázatra hangolódtak. De azt észreveszem rajtuk, hogy a hagyományos, hosszabb gondolatmenet nincs ínyükre.

Valójában itt egy empirikus kérdésről van szó: a kisgyermekkortól a felnőttkorig, az óvodától a posztgraduális képzésig jól átgondolt empirikus vizsgálatokkal azt próbáljuk megfigyelni, hogy a nyomtatott szöveg hiánya vagy megléte milyen tanulási-gondolkodási teljesítményváltozásokhoz vezet. Tehát arra gondolok, hogy az óvodától a posztgraduális képzésig széles vizsgálatokat kellene kezdeni és megfigyelni, hogy a hagyományos, illetve a virtuális tanulási vagy munkakörnyezet milyen mértékig van jelen, hogyan kombinálható, mit eredményez. Azt a pedagógiai környezetet keressük, amely a tudományban és technikában kreatív, innovatív, politikailag és tudományosan legsikeresebb egyént hozza létre, amellyel kapcsolatban az a hipotézisem, hogy ez az ideális környezet kétdimenziós lesz: a Gutenberg-világ és a McLuhan-világ kétlaki polgára fogja a jövő legjobban teljesítő elitjét alkotni. Ehhez igazából csak empirikus vizsgálatokkal lehetne közelebb jutni. Tehát az óvodában és a kisgyermekkorban ezt az úgynevezett papír alapú írást-olvasást-számolást összehasonlítanánk, kombinálnánk a képernyő alapú írással-olvasással-számolással. Majd vizsgálható lenne az általános iskolában, a középiskolában a hagyományos osztálykörnyezet, az Internettel kombinált tankönyvek, sőt az autonóm tájékozódás az egyetemen is; a hagyományos szeminárium, előadás, tankönyvek, jegyzetek szemben a virtuális egyetemmel. Bár az Internetnek mint szerves tanulási környezetnek e fölfogásáról csak hipotéziseim vannak, úgy gondolom, hogy koncentrált energiát és pénzeszközöket kellene abba fektetni, hogy ezeket a kérdéseket pontosan meg tudjuk fogalmazni, és ezekre pontos választ tudjunk adni.

– Az információs társadalom kihívásainak mennyire képes megfelelni a magyar oktatás? Milyen téren vagyunk szinkrónban a világgal, miben vagyunk esetleg előbbre egy kicsit, és honnan erednek lemaradásaink?

– Úgy tűnik, közigazgatási vagy államigazgatási szinten az a nagyon erős meggyőződés, hogy a hagyományos eszközrendszerre épülő oktatás a hatékonyabb. Hogyha a külföldi tapasztalatokat a magyar statisztikákkal összevetjük, tehát a hálózathasználatot, hálózathozzáférést, a komputerhasználatot iskolai-egyetemi, irodai, otthoni környezetben nézzük, akkor a magyar adatok nagyon elkeserítőek, nagyon le vagyunk maradva. Az, hogy ebben a bizonyos közép-kelet-európai térségben jól állunk, végül is semmit sem jelent, mert nem ebben a térségben kell kiugranunk, hanem egy globális gazdaság viszonyai között. Bizonyos dolgokban előbbre vagyunk, mert az iskolarendszerünk konzervatív alapjai jók, és ezt joggal csodálja is a külföld. Amikor az amerikaiak rámutatnak, hogy nálunk mennyivel jobb az iskola, akkor arra gondolnak, hogy az a hagyományos értelemben jobb. Ugyanígy nagyon jók nálunk a hálón otthonosan mozgó kevesek. Mivel tanítottam egyetemen itthon is és az Egyesült Államokban is, összehasonlítva a hálón otthonosan mozgó magyar és az amerikai ifjakat, megállapítottam, hogy a magyarok teljesítménye sokkal jobb. Sokkal többet hoznak ki abból, amit csinálnak, mégpedig véleményem szerint azért, mert jók az iskola által közvetített konzervatív alapjaik. Ha erre még egy bizonyos Internet-használati készség is ráépül, akkor az nagyon jó és jobb, mint az amerikai, ahol nincsenek meg az iskola konzervatív alapjai. De itt kevesekről beszélünk, ez egy elenyésző kisebbség a magyar diákok körében is. Az iskolák átalakításában viszont nem történt meg az áttörés. Sem a Sulinet-programmal, amelyik elsősorban a „drótokra” koncentrált, és ott is csak részleges sikert ért el, sem pedig most, a tartalmi fejlesztés szakaszában. Bármit is mondanak a számok, nagyon-nagyon kevés iskolába épült be a normális tantervi gyakorlatba a számítógép vagy az e-mail. Le van maradva a pedagógustársadalom is, a pedagógusok túlnyomó többsége és a társadalom szélesebb köre az új technikát és módszereket nem használja, nem tudja és nem is akarja.

Bizakodó vagyok, amikor azt állítom, hogy ez az idegenség el fog tűnni, ha másért nem, a konvergencia miatt, ami a tévé, kábeltévé, Internet, számítógép között kezd kialakulni. Ahogy a tévé bevonult az emberek háztartásába, ugyanúgy az Internet is be fog vonulni valamilyen értelemben, és hát a világháló kommercializálódása mindenképpen azt jelenti, hogy tíz-húsz év távlatában a mindennapi élethez az Internet-használat hozzá fog tartozni. A jelenlegi helyzet oka egyrészt a hálózottság technikailag alacsony mértéke, másrészt pedig a magas telefontarifák. Az Egyesült Államokban például a helyi beszélgetés és ezáltal az Internetezés is ingyen van (illetve minimális alapdíjért). Az amerikai háztartásoknak 45%-a rajta van az Interneten, és hetente kb. hatvanezer új háztartást kapcsolnak be.

– Vajon az iskolának kell-e képeznie a hálópolgárt, vagy valójában az iskolát, a nevelést kell a hálópolgár képére formálni? Vagyis az információs társadalom szükségletei milyen módon alakítják át az oktatási rendszert, az iskola hagyományos képét, a pedagógia módszereit?

– Olyan fokú társadalmi átalakulásról van szó, amelyben természetes, hogy az iskolarendszer teljes vertikumában és szélességében meg fog változni, mégpedig gyökeresen és radikálisan. Az Internet térhódításával a legfontosabb elemnek az intézményileg elkülönült iskolarendszer átalakulását látom. Az emberiség történelmének korai szakaszaiban nem létezett elkülönült iskolarendszer, mert a felnőtt világba való szerves belenövés egyszersmind a szükséges ismeretek elsajátítását is jelentette, függetlenül attól, hogy voltak-e felnőtté avatási szertartások vagy sem. A tudást úgy lehetett megszerezni, hogy a felnőtt világban nevelkedett a gyermek. Amikor a tudás sokkal bonyolultabb, komplexebb lett és megjelentek az írásbeli dokumentumok, akkor elkülönült intézményrendszer fenntartása vált szükségessé, amelyik egy, az életkörnyezettől eltérő tanulási környezetet valósított meg. Az életbe „belenőni” csak úgy lehetett, ha egy ilyen speciális tanulási környezetbe helyezték az ifjú embert, ahol olyan dolgokról, olyan módon és olyan struktúrával is tudomást szerzett, ahogy ez egyébként a mindennapjaiban nem következett volna be. Az újkort megelőző századokban a gyermek viszont tulajdonképpen nem más volt, mint kicsi felnőtt.

A nagy fordulat az, hogy az Internet használatával a munka világa és a tanulás világa egyazon közegbe került. Amikor a gyermek az Interneten játszik és barangol, akkor végül is ugyanazon közegben van, mint amelyben a felnőttek dolgoznak, üzletet kötnek, bevásárolnak. Ezért a gyermek/ifjú/felnőtt határvonalak újból elmosódnak, és látom a koraérett gyereket, látom az üzleti életbe sikeresen bekapcsolódó serdülőkorút. Nyilván fönn fogjuk tartani az elkülönült iskolarendszer intézményét, de ez egészen más szerepet fog betölteni egy olyan világban, ahol az Internet szerves tanulási környezetet biztosít. Az elkülönült iskolának az lesz a dolga, hogy a könyvkultúra legjobb kognitív hagyományait elevenen tartsa, és közvetítse egy olyan világban, ahol az uralkodó kommunikációs közeg az Internet, amely a könyvkultúra ellen hat. Változatlanul fenn kell tartani egy elkülönült iskolarendszert, de annak teljesen más viszonya lesz a tanulás egész világához. Nyilvánvalóan a tekintélyelvű pedagógia alkonyáról kell beszélni, az Interneten szabadon tájékozódni képes és hatékony eredményekre jutott gyerekek bizonyos értelemben túlszárnyalhatják tanáraikat már egészen fiatal korukban is. A pedagógus csupán a maga tekintélyével semmire sem megy. Egyetemi praxisomban is azt látom, hogy aki többet tud, aki példát mutat a saját kognitív sikereivel, az befolyásolni tudja a másik embert – életkortól függetlenül!

Az Internet világában a könyvkultúrából sok minden elvész, de a könyvkultúrával már eddig is sok minden elveszett. Az ember természetes környezete egy audiovizuális, multimédiás környezet, mivel az ember néz, beszél, hall, fog, szagol, mozog stb. Az írott nyelv és a nyomtatott nyelv kultúrája – ami az európai századokat végül is formálta – egyúttal a szellem kényszerzubbonya is volt. Hiszen a teljes szenzoriumban élő embert arra kényszeríti, hogy amikor gondolatait megfogalmazza és közli, akkor egy nagyon szűk sávszélességben, egy lineáris szövegben mondja el mindazt, ami színes, képies, hangos, mozog és szaga van stb. A freudi tudattalanba mindaz bele van szorítva, amit az írott szöveg által szocializált felnőttnek el kell fojtania ahhoz, hogy egy lineáris szövegben tudjon kommunikálni. Ilyen értelemben a könyvek világa leszűkítő, elszegényítő, kényszerítő közeg is volt. A multimédiás érintkezés, a CD-ROM és az Internet többsíkúsága, a hang, a kép, az animáció stb. a szellem felszabadulását is jelenti, és hogyha sikerül ezt a bizonyos kettősséget, tehát a nyomtatott örökséget és a digitális multimédiás dokumentumokat összehangolni, azt hiszem, hogy egy nagyon termékeny, kreatív harmóniát tudunk teremteni.

– Mit tanácsolhatnánk a ma iskolájának, a ma pedagógusainak, a ma oktatásirányítóinak, mire figyeljenek oda, mit tegyenek, amikor már a hardverrel a világháló is „beszivárgott”, és felhasználást kér az iskola mindennapi életében?

– A fejlődés kulcsa a 21. század pedagógusa. A pedagógus, akinek meg kellene tudnia élni akkor is, ha igényesebben önművel, ha több szabadideje van, és el tudja sajátítani szaktárgyának legfrissebb ismereteit. A tanuló számára is csak akkor tud erkölcsi példakép lenni, ha többet tud saját szakterületén, mint a gyerek. Egy történelemtanárnak képesnek kell lennie arra, hogy fölkutassa azt a hihetetlenül gazdag virtuális dokumentumtömeget, amely az Interneten saját tudományához rendelkezésre áll, s azt a tanulók számára különböző elvégezhető feladatok formájában hozzáférhetővé kell tennie. Tudjuk azt, hogy ebben a pillanatban az iskolának, a pedagógusnak ezt az attitűdöt hiába tanácsoljuk, időbe telik, míg e technika széles körű oktatási alkalmazása elindul.

Ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy az Interneten való tájékozódás az újat agresszívebben hozza be a házba, mint a könyvtárban való bolyongás. Például Amerikában nagyon sok egyetemi oktató – főképp azért, mert már az intézménye megköveteli – kollégiumait, kurzusait részben kihelyezi a világhálóra, a Webre. Ha mást nem, akkor egy nagyon részletes leírást és irodalomjegyzéket tesz közre, tehát hogyha az oktatás nem is folyik a Weben, valamilyen értelemben ott dokumentálva van. Ha az ember egy erre alkalmas böngészővel valamilyen témát keres, akkor rengeteg dokumentumot találhat, amit még néhány évvel ezelőtt a kulcsszavas kereséssel elképzelni sem tudtunk. Jómagam témákat keresve sok egyetemi kurzus leírásával találkozom, és ezáltal szerte a világon ismeretlen egyetemi kollégák velem hasonló irányú törekvéseivel, kutatásaival, kollégiumaival ismerkedem meg. Ezek szükségképpen rendszeresen a magaméival rokon kapcsolatfelvételt, kapcsolattartást, közös munkát is jelenthetnek, ugyanakkor óriási kihívást is hordoznak. Hiszen hogyha nekem van például egy, „A kör négyszögesítése” című filozófiai kurzusom bizonyos irodalommal, és találok mondjuk még három kurzust a témában sokkal jobb irodalomjegyzékkel, akkor ez mindenképpen motivál arra, hogy csináljak valamit. Ez pedig nem ugyanaz, mint bemenni egy hagyományos könyvtárba! Arról nem is beszélve, hogy a két könyvtár között nagyságrendi különbség van.

Természetesen az intelligens pedagógustársadalom létrejöttében szerepet kellene játszania egy intelligens egyetemi rendszernek is. Egyelőre nem látom, hogy a felsőoktatásban ezek a trendek gondolatilag vagy technikailag megfelelően jelen lennének. A másik a pénz kérdése. Azt hiszem, hogyha a tanárnak, oktatónak több a szabadideje, az önművelődésre fordítható ideje, és jó technikai lehetőségei, jó hozzáférési lehetőségei vannak, akkor feltételezhetjük, hogy érdeklődése fölébred és önművelődése intenzívebbé válik. Nem lehet viszont egyszerre tudás alapú társadalomról beszélni és szegénysorban tartani azokat, akik a tudást alapozzák. Tudom, hogy ezek nehezen megoldható problémák, de nem csukhatjuk be a szemünket a látvány előtt, inkább a megoldás felé kellene haladnunk. Pedagógusnak, diáknak, szülőnek, oktatáspolitikusnak és döntéshozónak egyaránt...