Egy újabb „vezérfonal” a neveléstörténet tanulmányozásához

A utóbbi években az Osiris Kiadó a hazai felsőoktatási tankönyvpiac egyik meghatározó tényezőjévé vált. Számos fontos társadalomtudományi kiadvány jelent meg a kiadó Osiris tankönyvek sorozatában, s közöttük a pedagógiai művek is helyet kaptak. A sorozatban nemrégiben jelent meg Mészáros István, Németh András és Pukánkszy Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe című munkája.

Mindhárom szerző eddigi munkássága biztosítékot szolgáltathatott a kiadó számára afelől, hogy vállalkozása sikert arat. Pukánszky Béla és Németh András esetében közös könyvük, a Neveléstörténet – például – 1994-es első kiadása óta eddig többedik, javított és bővített kiadását érte meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál. Mészáros István az elmúlt tíz évben több jelentős, a hazai nevelés történetével foglalkozó művet publikált (A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 999–1996., Magyar iskola: 996–1996. Előadások, cikkek, beszédek stb.).

A Bevezetés a pedagógia és iskoláztatás történetébe (a továbbiakban Bevezetés) három tematikus blokkban mutatja be a pedagógiatörténet nagy korszakait. Az első két rész az egyetemes neveléstörténet, a harmadik gondolati egység a magyar nevelés történetének anyagát dolgozza fel. Az egyetemes részeket Pukánszky Béla és Németh András írta. A kötet magyar anyagának nagyobb hányadát szintén ők jegyzik, míg a Középkor és humanizmus, az Újkor és A XX. század második fele című fejezetek szerzője Mészáros István.

A könyv első része a kezdetektől a XIX. századig tekinti át a modern pedagógia történeti gyökereit, előzményeit. Az ókori keleti, a görög, a római és a korai keresztény gyermeknevelési elvek és gyakorlat leírása után egy-egy fejezetben a középkor, a reneszánsz, a reformáció és az ellenreformáció, a XVII. század, a felvilágosodás pedagógiáját, továbbá a német filozófiai pedagógia koncepcióit és gyakorlatát követhetjük nyomon. Az utóbbi három fejezetben – jelentőségükhöz mérten – Comenius, Roussseau, Pestalozzi és Herbart munkássága kap bővebb kifejtést.

A modern pedagógia kialakulása és fejlődése című második rész a XIX. és XX. század nevelési törekvéseit tárgyalja. A XIX. századi iskoláztatás és pedagógia részletezése az új nevelési törekvések többrétű áttekintésével kezdődik. E fejezet a társadalmi-gazdasági fejlődés főbb jellemzőin, a család szerepének és nevelési gyakorlatának változásain túl a század tömegmozgalmainak pedagógiai következményeit, s néhány modern európai közoktatási rendszer létrejöttét is bemutatja. A pedagógiai gondolkodás alakulása című fejezet a pozitivizmus, az evolucionizmus és a materializmus nevelésre gyakorolt hatását, August Comte és Herbert Spencer munkásságát, illetve Alexander Bain pedagógiai rendszerét elemzi. A pedagógia önálló tudománnyá válását külön fejezet írja le, amelyben a herbartiánus pedagógia kibontakozásának és térhódításának bemutatása is helyet kap.

A XX. század iskolaügyének és pedagógiájának kifejtése Schopenhauer, Nietzsche és Bergson hatásának elemzésével indul, majd a pragmatizmus (William James, John Dewey) és a gyermektanulmány (Edouard Claparéde) nevelésfelfogásának vizsgálatával folytatódik. A következő gondolati egység a reformpedagógia kialakulását és fejlődését az első világháborúig követi nyomon. Ellen Key radikális neveléskritikájától Maria Montessori és Ovide Decroly pedagógiáján keresztül Georg Kerschensteiner „munkaiskolájáig” sokszínű kép tárul az olvasó elé. Önálló fejezet foglalkozik a reformpedagógia fejlődésének második szakaszával: Waldorf-pedagógia, Freinet, orosz-szovjet és amerikai reformtörekvések stb. A következő gondolati egység a XX. századi elméleti pedagógia rendkívül széles spektrumát tekinti át E. Sprangertől Talcott Parsonsig. A század második felének iskolaügyét és pedagógiáját szükségszerű vázlatossággal dolgozza fel a második rész utolsó fejezete.

A könyv harmadik része az ezeréves magyar iskolaügy történetét taglalja. A középkor és az újkor oktatásának áttekintését követően a modern magyar nevelés kezdetét a XVIII–XIX. század fordulójától eredezteti a kötet. Ez a nagy ívű fejezet több mint 150 évet ölel fel: Tessedik Sámueltől a két világháború közötti reformpedagógiai irányzatokig mutatja be a hazai pedagógia és iskolaügy változásait. A magyar neveléstudomány kialakulása és fejlődése 1948-ig című anyagrész a budapesti, a kolozsvári-szegedi és a debreceni egyetem tudományos pedagógiai műhelyeinek tevékenységét, professzorainak munkásságát elemzi. A rész utolsó fejezete az 1945 és 1948 közötti közoktatás-politikai irányzatok tárgyalásával kezdődik, részletesen szól a szocialista iskolaügy és pedagógia ideológiai vonatkozásairól, s végül a rendszerváltozáson túlnyúlóan szinte napjainkig, a Nemzeti Alaptanterv körüli csatározásokig tárgyalja a honi nevelésügy alakulását.

A szerzők a neveléstörténet majd minden területét vizsgálódásuk körébe vonták: nyomon követték az oktatási-nevelési intézmények – legfőképpen az iskola – történetének fontosabb állomásait, áttekintették a legjelentősebb filozófusok, pszichológusok és pedagógusok nevelésre vonatkozó nézeteit, tevékenységét. Ezen felül törekedtek a különböző korok embereszményének, gyermekszemléletének ábrázolására is.

A Bevezetés tudásanyaga alapvetően a Neveléstörténet 1994-es kötetének tartalmára épül. Így érdemes áttekinteni (ha nagy vonalakban is) a két kötet közötti különbségeket. Az új könyv másik fő „kiindulási pontja” Mészáros István nagyszabású tanulmánya – Ateista nevelés iskoláinkban 1950–1990. –, amelyről szintén szót kell ejteni.

A Bevezetés meghatározó paradigmaként kezeli a modern pedagógia fogalmát, melyet a XIX. század elejétől datál. A koncepció módosulása indokolt, sőt üdvözölhető, hiszen a szorosan vett modern pedagógia gyökerei a múlt századra nyúlnak vissza. Ez a változtatás nagyban módosította a kötet felépítését elődjéhez képest: az egyetemes neveléstörténet két részben vált áttekinthetővé, felváltva az addigi horizontálisabb szerkezetet. A magyar neveléstörténet – a korábbi „párhuzamos” tárgyalás helyett – külön részbe került. Ezáltal a magyar anyag (bár arányaiban inkább csökkent, s az egyetemes neveléstörténettel alkotott párhuzamai kevésbé követhetőek) nagyobb hangsúlyt kapott. A Neveléstörténet terjedelméhez képest az új könyv valamivel kisebb terjedelműnek tűnik (a tipográfiák jelentősen különböznek), utóbbi szövege ugyanakkor feszesebb. A Bevezetésben az anyag bővülésével járt a történeti, művelődéstörténeti folyamatok alaposabb bemutatása, s új fejlemény a család- és gyermekkor-történeti kutatások eredményeinek beépítése is. Az Ókor fejezetet néhány jól használható táblázat gazdagítja. A Bevezetés használhatóságát nagyban növeli elődéhez képest, hogy témakörönként rendszerezett válogatott bibliográfia illetve név- és tárgymutató is társul hozzá, a hivatkozások forrásanyagát a kötet végén sorolják fel.

A struktúra megváltoztatása jelentős módosulásokat és hangsúlyeltolódásokat eredményezett: a Neveléstörténet bizonyos anyagrészei a Bevezetésben teljesen máshová kerültek. Néhány példa: A német filozófiai pedagógia (Kanttól Herbartig) előzőleg a XIX. századi fejezetben szerepelt, most – a módosult felfogás következtében – a XVIII. századnál tárgyaltatik. A Bevezetés második részének nyitó fejezete, amely a múlt század új nevelési törekvéseiről szól összefoglalóan, hivatott arra, hogy a modern pedagógia kialakulását bemutassa. E gondolati egység egyes elemei (l. tömegmozgalmak, közoktatási rendszerek) másutt, más szereppel a korábbi változatban is jelen voltak már. Érdekes változatás Schopenhauernek, Nietzschének és Bergsonnak a XIX. századból való „kiemelése” a XX. század eleji válságjelenségek érzékeltetése céljából.

A magyar anyag első két, Mészáros István által írott fejezete – Középkor és humanizmus, Újkor – szervesen illeszkedik A modern magyar nevelés elmélete és gyakorlata című gondolati egységhez. A hazai neveléstudomány fejlődését a kiegyezéstől 1948-ig tárgyaló anyagrész szerepe – a szerkezeti változtatásokból következően – hangsúlyosabb lett. Az 1945 utáni magyar iskoláztatás történetével foglalkozó fejezetet szintén Mészáros István írta. A Neveléstörténetnek ez a része kétségtelenül vázlatosabb, ezért fel kellett váltani, de ezen formájában is plasztikusabb, megfoghatóbb, mint az új szöveg, amely az Ateista nevelés iskoláinkban 1950–1990. című kiadványra alapozódik. A problémát főként az jelenti, hogy bár e tanulmány lefegyverzően adatgazdag, nem tankönyvnek készült, főként idézetekre épít. Mivel a szerző eredetileg tisztán politikai/oktatáspolitikai kritikát írt, a magyar nevelésügy ezen negyven évének előremutató értékei nem kaptak kellő hangsúlyt a Bevezetésben. Ehhez a témához kapcsolódó szerkesztési hiányosság, hogy a kötet névmutatója (feltehetően koncepcionális okokból) nem tartalmazza a könyv utolsó harminc oldalán előforduló személyek neveit. A sokszor fontosnak tűnő fenntartások, ellenérzések kifejezése azonban nem egy tudományos kiadvány névmutatójára tartozik.

Visszatérve a Bevezetés általános értékeléséhez: a kötet elődjéhez hasonlóan hatalmas anyagot ölel fel. Feldolgozásmódja egyszerre szakdiszciplináris és interdiszciplináris. Elsősorban a neveléstudomány nagyjai köré szervezi a tananyagot, ám nem pusztán a pedagógia és az iskoláztatás történetét tekinti át, hanem egy sajátosan neveléstörténeti szempontú filozófia- és pszichológiatörténetet nyújt, sőt gyermekkor-történetet ad. Szakmai alapossága mellett olvasmányos is. E kézikönyv értékű monográfia megjelenése a hazai pedagógiai könyvkiadás jelentős eseménye.

Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. (Osiris tankönyvek.) Bp., 1999, Osiris Kiadó, 479 p.

Deák Ferenc