Egy újszerű neveléselméleti kiadványról...

A modern nevelés elmélete című, Bábosik István szerkesztésében készült könyv bevezetője a következőképpen indokolja a megjelentetés fontosságát: „a szakirodalom többnyire kevés támpontot ad ahhoz, hogy az egyes XX. századi nevelési koncepciók, valamint a rájuk épülő megoldásmódok hatékonyságát, szakszerűségét, azaz pedagógiai értékeit vagy hiányosságait biztonságosan megítélhessük.” Ezt a hiányt igyekszik pótolni az érdeklődő olvasók számára ez a fontos és korszerű ismereteket közvetítő kiadvány.

A könyv az ELTE BTK Neveléstudományi Tanszéke munkatársainak (Bábosik István, Kárpáti Andrea, Mikonya György, Molnár Mária, M. Nádasi Mária, Réthy Endréné, Schaffhauser Ferenc, Szabolcs Éva, Széchy Éva, Zrinszky László) írásait tartalmazza. Az összeállítás a XX. század legnagyobb hatású nevelési koncepcióit elemzi, és felvázolja a nevelés elméletének és gyakorlatának fejlődési irányait, miközben hazai és nemzetközi történeti visszatekintést is nyújt.

A neveléselméleti modellek elemei és változatai a XX. században című fejezet szerzője kifejti, hogy a századforduló óta számos nevelési irányzat született, melyek különféle nevelési koncepciókat hívtak életre. A pedagógusok jogos igénye az, hogy ezeket a koncepciókat megismerhessék és tanulságaikat munkájukban alkalmazhassák. E bemutatás viszont „nem merülhet ki az elméletek és a gyakorlati tények puszta leírásában, ismertetésében” (7. p.). A nevelési célokat elemezve mutat rá arra, hogy az egyes koncepcióknak mely elemei funkcionálnak hatékonyan, illetve melyek kevésbé hatékonyan.

A nevelési koncepciók elemeinek összefüggésrendszere című részben megismerhetjük a nevelés céltípusait (normatív nevelési koncepciók, értékrelativista koncepciók) és azt, hogy ezek hogyan befolyásolják a nevelési koncepció különböző elemeit. Ehhez kapcsolódóan az írás azt is bemutatja, hogy a személyiségértelmezés milyen helyet és szerepet tölt be a nevelési teóriákban.

Érdekes gondolatkört jár körül a nevelési folyamat fogalmának értelmezése, illetve e fogalom változásainak megragadása, melyet a szabályozottság (lásd irányított, illetve szabad nevelési folyamat) és a megvalósítás bázisa (befogadásra, illetve aktivitásra épülő koncepció) szempontjai alapján ismertet a szerző. Továbbá olvashatunk az intellektualisztikus és a naturalisztikus modellekről, valamint a direkt és indirekt nevelésmetodikai modellekről. Felvetődik a kérdés: Melyik modell ajánlható széles körben? A szerző hangsúlyozza, hogy azon nevelési modell célfelfogása és megoldásmódja látszik hatékonyabbnak, mely „normatív, tehát részletesen kimunkált, és hierarchizált célrendszerre támaszkodik. Ez a célrendszer többpólusú, komplex jellegű, amennyiben preferálja az autonóm vezérlésű közösségfejlesztő, vagyis morális magatartás s tevékenységformák kialakítását, de törekszik a személyes sikert elősegítő, önfejlesztő tevékenységformák megerősítésére is.” (24. p.).

A XX. századi neveléselméleti modellek pedagógiatörténeti előzményei című fejezet egyrészt Comenius és Herbart pedagógiai gondolatait, másrészt Rousseau és Pestalozzi műveit tekinti át a modellérték szempontjából.

A XX. századi neveléselméleti modellek jellegzetességei című fejezet első része több irányból közelíti meg a pedagógiai tevékenység nevelési célját. Egyrészt fogalmilag: a nevelés, a nevelő tevékenység, az egzisztencia és a perszonalitás fogalma, valamint a transzcendencia felfogása felől. Másrészt, genetikus megközelítéssel a nevelési célok forrásai és azok értéktartalmai alapján.

Az elméletben megismert történeti és nemzetközi sajátosságok felvázolása után a jelenlegi megvalósíthatóságra utal a Néhány kortörténeti sajátosság a nevelési célok és normák világából című alfejezetrész. Három, egymásra is erőteljesen ható csoportot különít el az írás: az antropológiai, az etikai és a pragmatikus igazolási alapokat. A három csoportot modellkoncepciókban elemzi a szerző.

A Nevelési céltípusok korunk neveléselméleteiben című rész az ún. nevelési célok típustanát vázolja fel, amely a nevelési cél- és értékfelfogás alapján az (1.) értékcentrikus normatív, az (2.) értékcentrikus affirmatív, az (3.) értékrelativisztikus affirmatív (megerősítő), és az (4.) értékrelativisztikus nem normatív- és értékrelativisztikus nem affirmatív céltételezés vázát adja.

Az irányított nevelés és a szabad nevelés dilemmája című fejezetrész is fontos kérdéskört mutat be. Megismerhetjük a szabad nevelés néhány megvalósult modelljét: Montessori és Freinet pedagógiáját, a Dalton- és Jena-tervet, a Rogers-féle pedagógiát, valamint iskoláikat és olvashatunk e koncepciók hazai megvalósulásáról is.

A befogadásra és az aktivitásra épülő nevelési folyamat-koncepciók jellemzői című fejezetrész már bevezetőjében tisztázza, illetve értelmezi az alapfogalmak (befogadás és aktivitás) pedagógiai lényegét. Az előzmények áttekintése után a szerző a következő irányzatokat elemzi: az instrumentalizmus (E. Key, J. Dewey), a funkcionális nevelés (E. Claparede), a felfedezés, kísérletezés és befogadói élmények modellje (Montessori-pedagógia), a neotomizmus (J. Maritain), a herbartizmus (Herbart és követői: F. Ziller, W. Rein), a gyermektanulmány és (az instrumentalizmus) az epochális csoportmunka (Waldorf-pedagógia), a tanulói aktivitásra építő „világmegismerés” modellje (Freinet-pedagógia), a rogersi pedagógia (C. Rogers) és a tanulói önállóság modellje (a Zsolnai-féle értékközvetítő és képességfejlesztő pedagógia).

Intellektualisztikus és naturalisztikus hatásszervezési modellek a XX. századi neveléselméletben c. rész mintaként idézi az ún LEH-modellt (Landerziehungsheim), a bentlakásos intézmények rendszerét, valamint a program főbb jellemzőit.

A XX. századi nevelési gyakorlat jellemzői című fejezet igazi útmutatóul szolgálhat a pedagógus szakma számára. Első pontja a pedagógusszereppel, illetve modelljeivel foglalkozik. A gyakorló pedagógusok összevethetik saját pedagógiai munkájukat a leírtakkal, a leendő pedagógusok pedig ötleteket kaphatnak a korszerű munkához. Tisztázhatják a különböző szerepek és perszonális viszonyok legfőbb elemeit: pedagógus-tanuló kapcsolatot; a „kollégaszerepet”; a hivatalnokszerepet; a nevelő szülőkkel kialakított partneri kapcsolatot, valamint „nyilvános” szerepeket, közszerepléseket.

A motiváció meghatározó a legtöbb tevékenységben, de különösen fontos a pedagógiai fejlesztésben. Ezzel foglalkozik A motiváció elmélete és gyakorlata című rész. A kezdetben ösztönösen alkalmazott motivációt a múlt század közepétől – a reformpedagógia kibontakozása óta – tudatosan beiktatták a személyiségfejlesztő munkába. Érdemes átgondolni azt is, hogy a motiváció milyen változást hozott a tanári szerepben, egyáltalán a személyiség felkészítésében, s milyen eredményt hozott a tudás közvetítésében?

Az esztétikai nevelésról szóló fejezetrész szerzője az esztétikai tevékenység reformpedagógiában betöltött kiemelkedő szerepét elemzi. E feladatkörben döntő tényező a képességfejlesztő tevékenység. Az esztétikai nevelés célrendszerének felvázolása után a szerző a megvalósulás-megvalósítás megoldásait elemzi. Ugyanis az esztétikai tevékenységnek sok területen meghatározó személyiségfejlesztő hatása van, eredménye pedig a környezetkultúrától az ipari formatervezésig, mi több, a viselkedéskultúra (magatartáskultúra) alakításában is jelentkezik.

A szocialista nevelés innovációs törekvései című rész nem maradhat ki egy, a XX. század neveléselméleteit bemutató könyvből sem, hiszen hosszú évekig határozta meg térségünk országainak pedagógiáját. (Vág Ottó a Reformelméletek és reformmozgalmak a pedagógiában című könyve már behatóan taglalta ezt az irányzatot és pedagógiai intézményeit). Jelen tanulmány szerzője bőséges nemzetközi forrásanyagon mutatja be a XIX. század második felétől kibontakozó szocialista pedagógiai törekvéseket és azon eredményeket, melyek a személyiség fejlesztésében-fejlődésében széles körűen hatottak. A téma elméleti kifejtése mellett valószínűleg többen szívesen olvastak volna hazai intézmények ilyen irányú pedagógiai munkájáról, például a Szentlőrinci Iskoláról.

A nevelés elméletének és gyakorlatának perspektívái című utolsó fejezet a pedagógia jövőbeni szerepét és lehetőségeit vizsgálja, főleg kérdések és problémafelvetések formájában.

Az Optimista nevelési perspektívák című rész fontos kérdése a következő: Megőrizhető-e az optimizmus a nevelés és a képzés ügyében? Végül összefoglalásként az Egy optimális nevelési modell körvonalai című fejezetrész összegzi a személyiségfejlesztés folyamatában az értékek rendszerét és az értékközvetítés lehetőségeit.

A pedagógiai szakembereknek a jövőt firtató kérdések közül egyre mindenképpen meg kell találniuk az elkövetkező időben a választ: Mi jelentheti a kivezető utat a presztízsében devalválódott neveléstudomány és neveléselmélet számára?

A modern nevelés elmélete. Szerk.: Bábosik István. Bp., 1997, Telosz Kiadó.

Lányi Katalin