Jakab György

Mit tehetünk a Szársomlyó-hegy megmentéséért?

Az Új Pedagógiai Szemle 1998. 6. számában A társadalomismeret és a médiaismeret integrációja című tanulmányban már bemutattuk a „Társadalmi esettanulmányok” címet viselő társadalomismereti tananyagot. Ennek keretében most egy újabb eset részleteivel ismerkedhetnek meg az olvasók: először egy természetvédelmi mozgalom szerveződéséről, majd pedig a környezetvédelmi és gazdasági érdekek ütközéséről olvashatnak.

Egy biológiatanár¹ feljegyzései

A magyar kikerics és a kőbánya

Régóta ismertem és szerettem ezt a környéket. Távol a fővárostól, a déli határ mentén, a Dráva-síkon áll egy magányos hegy: a Szársomlyó. A magyar biológusok, botanikusok egyik „szent hegye”, amely az élővilág ősi, eredeti állapotát őrzi.

Magasan, háromszáz méterre emelkedik a Szársomlyó piramisforma tömbje a vidék fölé. Sokan vulkáni kúpnak képzelik, pedig mészkőhegy. Sajátos fekvése miatt a mediterrán éghajlatnak megfelelő mikroklíma alakult ki: itt már februárban tavaszodik. Ez a titka annak, hogy a hegyoldal élővilága épségben túlélte az elmúlt egymillió évet, a jégkorszakot is. Kicsi terület, nem nagyobb, mint a budapesti Margitsziget. Évtizedek óta kutatják, több-kevesebb alapossággal, és még sokáig fog újabb meglepetésekkel szolgálni, ha fennmarad.

Európában már szinte csak itt található meg a hírneves magyar kikerics, egy hazánkban felfedezett kis liliomféle növényke, amely a legkorábban – akár januárban vagy enyhébb karácsonyon – virító virág. Sokszor az újságok első oldalán szerepelt – hír gyanánt –, hogy kinyílott a magyar kikerics a nagyharsányi Szársomlyó-hegyen (a kétforintos hátsó lapján ennek a növénynek a képe látható). A hegy legnagyobb értéke és egyben túlélésének titka, hogy itt óriási az élővilág változatossága, sokfélesége. E kicsiny területen megtalálható a magyarországi növényfajok egyharmada, több mint hétszáz növényfaj, közte számos ritkaság, amely másutt nem él, és nem is képes megélni. Rendkívüli értékű, ugyanakkor nagyon könnyen sebezhető ökológiai sziget. Szépsége és ritka élőlényeinek értéke mellett a következő kérdésekre kaphatunk itt választ: igazolja-e az érzékeny élővilág a klíma változását, az éghajlat feltételezett melegedését? Hogyan őrizhető meg ez a páratlan génbank a (közel)jövő mezőgazdászai, élelmiszer-termelői, növénynemesítői számára?

Fiatal biológiatanárként, szakköröseimmel többször is jártam a hegyen, amikor 1984-ben feltűnt, hogy a híres-neves hegy – 1944 óta országos védettségű természetvédelmi terület – egyre inkább az addig jelentéktelennek tűnő kőbánya áldozatává válik. Előző ottlétünkhöz képest ugyanis a kőbánya látványosan terjeszkedni kezdett: a robbantások óriási falatokat haraptak ki a hegyoldalból, egyre jobban visszahúzódott a növénytakaró, mészkőpor kavargott a hegy és a hegy alatt húzódó Nagyharsány falu felett, munkagépek zaja verte fel a táj korábbi csendjét. Mint később megtudtuk, a közeli cementgyár étvágya növekedett meg, ezért a kőbánya nagymértékben megnövelte a termelését, munkát adva ezzel a környékbeli embereknek.

Kezdtem szégyenkezni tanítványaim előtt. Hogyan fogják ezek után elhinni nekem, hogy valóban védjük a természet értékeit? Mihez kezdjen egy felháborodott biológiatanár és ökológia-szakköre? Hogyan lehet megmutatni, amit mi láttunk? Hogyan lehet a nyilvánvaló törvénysértésnek, környezetpusztításnak azonnal véget vetni? Ültünk a hegy egyik kiszögelésén: néztük az előttünk pompázó virágszőnyeget, néztük a kőbányát, a hegy oldalában éktelenkedő sebet, az alattunk húzódó poros falut, és azon gondolkodtunk, hogy mit tehetünk mi ebben a helyzetben.

Látogatásunk tapasztalatai alapján kérdéseket és feladatokat adtam szakkörös tanulóimnak.

Beszéljétek meg – először csoportosan, majd közösen –, hogy milyen problémák származhatnak abból, ha egy hegyet, a hegynek egy részét egyszerűen kibányásszák, elhordják! Egyáltalán van-e itt probléma? (Természeti problémák, társadalmi problémák.)

Vizsgáljátok meg több szempontból is ezt a történetet! Milyen előnyök és hátrányok származnak egy mészkőhegy „lebányászásából”?

Milyen érdekek fogalmazódhatnak meg egy ilyen esetben? Kiknek előnyös és kiknek hátrányos ez a dolog?

Véleményetek szerint össze lehet-e egyeztetni ilyen esetben a különböző érdekeket?

Véleményetek szerint mit tehet ebben az esetben egy turista, egy tanár, egy iskolai szakkör, egy falu, országos szintű politikai vezető..., ha nem szeretné, hogy a hegy eltűnjön?

Véleményetek szerint hol dőlnek el az ilyen jellegű kérdések?

Elindultunk

Még ott fönn a hegyen megfogadtuk, hogy megpróbálunk tenni valamit. Bejártuk a hegy környékét, szövetségeseket, tapasztalatokat és adatokat gyűjtöttünk, fényképeztünk. Aztán megtettük az első lépéseket, kezdetét vette a rendszeres munka a hegy megmentése érdekében.

1. A „hivatalos” természetvédelem

Állami természetvédelem persze addig is létezett, sőt éppen akkor kapott nagyobb rangot: az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal (OKTH) elnöke, államtitkári rangban a Minisztertanácsba is bekerült. Ennek ellenére az OKTH nem rendelkezett komoly gazdasági és politikai befolyással. Ez hamar kiderült számunkra. Levelet írtunk ugyanis az OKTH elnökéhez, hogy a hivatásos természetvédelem ne engedje a természet pusztítását, állítsák le a kőbánya működését. A válasz nem volt cseppet sem biztató: a problémát ismerik, eddig is mindent megtettek annak megoldásáért. Pont.

Létezett ugyan „természetvédelmi törvény”, amely meghatározta a védett növények és állatok körét és forintban kifejezett értéküket, de ezek az amúgy is behajthatatlan nevetséges összegek nem igazán tartották vissza a környezet pusztítóit. Egy-egy élőlény pusztulása pénzben kifejezhetetlen veszteség: elpusztult élőlényt pótolni semekkora összegből nem vagyunk képesek. A védett növények és állatok „eszmei értékének” meghatározása legfeljebb annyiban volt hasznos, hogy forintban összemérhetővé vált a gazdasági haszon és a környezeti kár.

2. A környezetvédő mozgalmak

1984-ben még nem volt hagyománya a hazai környezetvédő mozgalmaknak. Zöldnek lenni ellenzéki, rendszerellenes viselkedést jelentett. Mégis létrejött a Duna-kör, a Bős–nagymarosi Vízlépcső ellen tiltakozó állampolgári csoport és néhány egyetemi klub: az ELTE Természetvédelmi Klubja (ETK), később a Budapesti Műszaki Egyetem Zöld Köre, akik egyre többet hallattak magukról.

3. A szakmai háttér megteremtése

Jómagam az ETK tagja voltam. Így az ELTE rektorának és párttitkárának hallgatólagos jóváhagyásával mozoghattunk valamicskét. Így már kérdezhettünk, kezdeményezhettünk, írhattunk az újságoknak. A hegy megmentése országos „Szársomlyó-ügy” lett.

A Természetvédelmi Klubbal a hátunk mögött megkezdtük a Szársomlyó-hegy ökológiai feltérképezését. Természetesen mint biológus az egyetemhez, volt tanáraimhoz – az élővilág értékeinek ismerőihez – fordultam. Az ő segítségükkel tudományos kutatásokat, nyári táborokat szerveztünk a hegyen és környékén, ami nemcsak szakmai szempontból volt fontos, hanem azért is, mert állandó jelenlétünk fölhívta a figyelmet a hegy problémáira, s valószínűleg korlátozta a bánya „spontán” terjeszkedését is. Néhány hónap alatt komoly szakmai dokumentáció állt össze a hegy természeti viszonyairól, így hamarosan hiteles tárgyalói, javaslattevői rangot szerzett a Természetvédelmi Klub.

4. A nyilvánosság szerepe

Mindenekelőtt az országos sajtót igyekeztünk megkeresni. Nem volt könnyű. A televízió eleve elzárkózott, a hivatásos környezetvédő Búvár című folyóirat csak lezárt ügyekkel és szép sikertörténetekkel volt hajlandó foglalkozni. Először az Élet és Tudomány közölte cikkünket (Hátráló természetvédelem), de ebből ki kellett hagynunk azt, hogy „Minden magyar állampolgárnak alkotmányos joga egészséges környezetben élni”, mondván, hogy ez úgysem teljesülhet. Lassan megtaláltuk ellenfeleinket és segítőtársainkat. Egyre inkább támogatott a sajtó, leszámítva a Baranya megyei újságokat. Ezeket valószínűleg komolyan „kézben tartotta” a helyi politikai vezetés, amely nem pártolta az ilyen jellegű – számukra inkább csak kellemetlen hatású – társadalmi kezdeményezéseket. Mindenki másra volt érzékeny: a tudományos-ismeretterjesztő lapok a természet pusztulására kapták fel a fejüket, a Heti Világgazdaság a gazdasági ésszerűtlenségre és pazarlásra, a Népszabadság a csúf tájképre, az illegálisan megjelenő ellenzéki BESZÉLŐ az egészségtelen és tönkretett környezetben élő kőbányászok sorsára.

A falu lakóinak viszonya a bányához

A több mint 2000 lelket számláló falu lakói nagymértékben megosztottak és bizonyos mértékben megfélemlítettek voltak, ezért nem alakult ki igazán egységes álláspontjuk a bányával kapcsolatban. A családok jelentős része a bányából élt – ki bányászként, ki gépkocsivezetőként, ki boltosként –, ezért érdekelt volt a bánya fenntartásában. A faluban ugyanis nagyon kevés munkaalkalom volt, mivel az 1950-es években a Villányi Állami Gazdasághoz csatolták a korábban Nagyharsányhoz tartozó termőföldeket és szőlőket, így a falu föld nélkül maradt. Aki nem tudott (vagy akart) a bányában elhelyezkedni, az járhatott a távoli Pécsre, Siklósra, Villányba vagy Harkányba dolgozni. Ha tehát élni és dolgozni akarnak, akkor kénytelen-kelletlen el kell viselniük környezetük szétverését.

Már csak azért sem léptek fel közösen a bánya ellen, mert az 1980-as évekre már széthullottak a falut korábban jellemző kisebb közösségek. A két világháború között nagyon fontos szerepet játszott a református egyház: olvasóköröket, nőegyletet működtetett, kulturális rendezvényeket szervezett. A 80-as évek közepén már nem volt saját papja a településnek, a villányi református pap jár ki időnként istentiszteletet tartani a megmaradt gyülekezetnek. Megszűnt a korábbi gazdakör, az iparosegylet, munkaalkalom híján az értelmiség nagy része a környező városokba távozott. Nagyon is jellemző, hogy a falu vezetői (a tanácselnök, párttitkár), illetve a helyi értelmiség zöme (orvosok, tanárok) idegenből, Somogy és Tolna megyéből érkeztek, nagyon kevés helybeli születésű volt közöttük.

Ettől persze még próbáltak ők a maguk módján tiltakozni a hegy pusztítása ellen – mind a mai napig rászólnak a kirándulókra, hogy ne szedjék le a védett virágokat, kártérítési pereket indítottak a bánya ellen, ha megrepedt a házuk fala –, de komolyabb összefogás, közös tiltakozás még nem történt (valószínűleg nem is fog) a falu és a hegy érdekében. Az emberek évtizedes tapasztalata azt súgta, hogy jobban járnak, ha egyénileg próbálnak meg kijárni kisebb előnyöket – pl. megegyezhetnek a helybeli bányaigazgatóval, hogy kárpótlásul segítse rendbe hozni megrepedt házukat, építtessen a ház elé utat stb. –, mintha közösen lépnek fel, s végül a fejükre is ütnek.

A hegy környékén élő emberek megnyerése

Nagyharsány lakóival való viszonyunk az évek folyamán egyre bonyolultabbá, egyre ellentmondásosabbá vált. Egyfelől nagyon örültek nekünk. Mindig segítettek, ha a diákjaimmal vagy a Természetvédelmi Klub tagjaival, szimpatizánsaival arra jártunk: szállásban, ételben, jó tanácsokban sohasem volt hiányunk. A falu lakói ugyanis túlnyomó többségükben egyetértettek céljainkkal: ők sem szerették a kőbányát. Nemcsak azért, mert elcsúfította a környezetüket, hanem azért sem, mert közvetlenül is szenvedtek a bányaművelés ártalmaitól. Nagyharsány falu ugyanis csak néhány száz méterre van a bányától, így a robbantások káros következményeit folyamatosan el kell viselniük: a falu házai a robbantások miatt megrepedeztek és összedőléssel fenyegetnek, mindent vastagon mészkőpor borít, szennyezett a levegő, és még hosszan sorolhatnám a sérelmeket.

Az évek során be kellett tehát látnunk, hogy nagyon óvatosan kell szerveznünk mozgalmunkat, mert nagyon bonyolult viszonyok közé csöppentünk. „Kívülről” ugyan könnyű okosnak lennünk, de meg kellett tanulnunk egy kicsit a „helybeliek fejével is gondolkodni”. Akadt persze néhány megszállott segítőnk is, akikről többnyire kiderült, hogy már megjelenésünk előtt is tenni próbáltak valamit – újságcikket írtak, dokumentumokat készítettek, felszólaltak a falugyűlésen stb. – a faluért és a hegyért. Ők mind a mai napig nagyon fontos szövetségeseink. A falu lakóinak többsége azonban inkább csak csendes szimpatizáns volt – és valószínűleg marad is. Arra nem is gondolhattunk, hogy politikai mozgalmat szervezzünk kívülről. Akkoriban nem is volt „divat” az aláírásgyűjtés, az útlezárás, az emberek többsége félt volna ilyesmiben részt venni. Már az is nagyon fontos támogatást jelentett, hogy a falugyűléseken és a sajtókampány során sokan mellénk álltak. Így aztán nagyobbrészt szakmai, környezetvédelmi területen folytak az egyeztetések és a viták.

Vizsgálódásaink eredménye – a károk fölmérése

1. A falu a bányától néhány száz méterre van a hegy alatt. A robbantások előtt – mintha légiriadó lenne – sziréna figyelmezteti a lakosságot a veszélyre. Az iskolából ilyenkor ki kell vinni az osztályokat védett helyre, akár tanítási óráról is. A temető bejáratánál álló tábla alighanem egyedülálló a világon: Figyelem! Robbantások ideje alatt a temetőben a leguruló kövek miatt tartózkodni tilos és életveszélyes! Robbantás ideje....

2. Az itt élő emberek életét és nyugalmát nagymértékben zavarja a rendszeresen ismétlődő szirénázás és robbantás zaja.

3. A falu házai a robbantások következtében a rezgések – kisebb földrengések – miatt repedeznek, életveszélyessé válnak. A román kori műemlék templom hasonlóképpen pusztulásra van ítélve.

4. A kőtörő és őrlő működése közben hatalmas mennyiségű por kerül a levegőbe. A lakóterületen és a természetvédelmi területen megengedhetetlenül szennyezett a levegő. A követ elszállító teherautók olyan port kavarnak, hogy ruhát szárítani a szabadban csak a ruhára terített lepedő védelme alatt lehet. Szerencsére, ez az ország legmelegebb mikroklímájú községe...

5. A szálló por a szőlőkben és kertekben leülepszik a levelekre, és csökkenti a termést.

6. A hegy elbontása miatt változott – hidegebb lett – a korábban kedvező mikroklíma. Elfagynak az addig szél- és fagyvédett kertek növényei.

7. A bánya fokozatos terjeszkedése miatt egyre inkább veszélybe kerül a világviszonylatban is egyedülálló természetes növénytakaró. A hegyet borító növénytakaró összezsugorodása ugyanis a különböző növénytársulások, illetve növényfajok kipusztulásához vezet, mivel az adott növényfajoknak meghatározott egyedsűrűséggel kell rendelkezniük ahhoz, hogy önmagukat újratermelhessék. Például a magyar kikerics hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha legalább két-háromezer tő létezik belőle. A természetes növénytakarót nagymértékben veszélyezteti az állandóan szálló mészkőpor is.

8. Ez a vidék hatalmas mennyiségű, nagyon tiszta ivóvizet szolgáltató karsztvizet tartalmaz. A felszín felé repedések, víznyelők tömegén át a hegy nyitott. A csapadék pótolja a karsztvizet, de ezen az úton a víz könnyen el is szennyeződhet. Semmiképpen nincs helye egy olajszennyezéssel állandóan fenyegető nagyüzemnek a felszínen!

9. A közeli Harkányban világhírű gyógyfürdő található. Sok ember köszönheti egészségét, de legalábbis szenvedésének, fájdalmainak csökkenését az itteni kénes vizű forrásnak. A karsztvíz a gyógyforrás vízutánpótlását adja. Mi lesz, ha elszennyeződik?

10. A természetvédelmi terület – mint kiderült – jelentős részben mint földtani érték kapott országos védelmet. A hegy felszínéhez fogható karsztfelszín legközelebb csak Dalmáciában van. Ehhez fűződik az ún. Ördögszántás meséje, amelyet a környék minden lakója betéve tud.

11. A karsztvidékek másik kincse a cseppkőbarlang, amely szintén védett. Nem egy esett már áldozatul a bányászatnak, itt a Szársomlyón is.

12. Egyik legszebb tájunkon két világhírű település található: Siklós és Villány. Már csak a turisták miatt is védeni kellene a környék élővilágát, vizeit és levegőjét. Villányban jött létre a Szoborpark; a Művésztelep szabadtéri alkotótábora egy másik, kis, felhagyott kőbányában. A hegy egyik vége nemzetközi büszkeségünk, a másik szégyellni való.

13. A kőbánya okozta „seb” nagymértékben elcsúfítja az amúgy gyönyörű tájat.

Világossá vált mindezek nyomán, hogy a helyzet kedvező irányú változása és annak sürgetése, kibontakoztatása csakis egy széles körű társadalmi mozgalom segítségével érhető el.

A szakkörösök ezzel kapcsolatban ismét kérdéseket, feladatokat kaptak.