Új Pedagógiai Szemle1999 október - EPA

Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 október > Egy oktatási ellátási társulás hétköznapjai. A települési és szociokulturális hátrányok kompenzálásának egyik lehetséges útja (Schüttler Tamás)

– A települési és szociokulturális hátrányok kompenzálásának egyik lehetséges útja –

Az 1990-ben létrejött önkormányzati rendszer számos előnye mellett a kistelepülések számára megnehezítette az oktató-nevelő munkát segítő pedagógiai szolgáltatások intézményrendszerének kialakítását, a pedagógusok szakmai munkaközösségeinek tartalmas működtetését, továbbá a nevelési tanácsadás megszervezését. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a Megyei Közgyűlés anyagi támogatásával ezeknek az oktatást-nevelést segítő tevékenységeknek az újraélesztése érdekében társulásokat hoztak létre. 1999 elején esettanulmányt készítettünk a szerencsi körzetben működő társulásról.

Az 1990-ben meghozott önkormányzati törvény megteremtette a települések jogi, szervezeti önállóságát, s ezzel együtt számos, korábban a városok, körzetközpontok által ellátott feladatok megoldásának terhét is a települési önkormányzatokra rótta. A korábban központosítottan ellátott feladatok zömének azonban a települések döntő hányadában nem voltak és ma sincsenek meg a feltételei. Főként az oktatáshoz kapcsolódó speciális szakfeladatok megoldása terén keletkeztek az elmúlt években rendkívül komoly feszültségek. A települések, különösen a kistelepülések számára az alapoktatás helyi megszervezése, az iskolafenntartás önmagában is hatalmas feladat, amely a rendelkezésre álló helyi erőforrások koncentrálását igényli. Ennek ellenére a települési önkormányzatok a települések nagyságától, a gyerekek számától függetlenül helyi feladatnak tekintik az alapoktatás fenntartását. Az oktatás azonban számos olyan speciális pedagógiai feladat ellátását is igényli, amelynek megoldása nélkül nem lehet szó eredményes, még kevésbé minőségi oktatásról. A szociokulturális hátrányokkal, az ebből eredő jellegzetes nevelési problémákkal, tanulási zavarokkal küzdő gyerekek felzárkóztatása elképzelhetetlen nevelési tanácsadás, fejlesztő pedagógiai munka, logopédiai szűrés és fejlesztés, gyógytestnevelés nélkül. Ezeknek a speciális pedagógiai feladatoknak az ellátására a falusi településeken, de különösen a hátrányos helyzetű kistelepüléseken nincsenek meg a feltételek. Az oktatásszociológiai vizsgálatok meglehetősen régóta feltárták, hogy a tanulás sikerességét, az iskolai pályafutás eredményességét milyen erősen meghatározza a tanulók családi háttere, a lakóhely településviszonyainak fejlettsége, illetve az iskola helyéül szolgáló település fejlettsége, urbanizáltsága, infrastrukturális ellátottsága. A települési hátrányok abban is erőteljesen éreztetik hatásukat, hogy épp a kistelepülésen élő családok rászoruló gyermekei nem vagy a kívánatosnál sokkal ritkábban és nehezebben jutnak a felzárkózásuk, hátránykompenzációjuk szempontjából égetően szükséges fejlesztő szolgáltatásokhoz. Ezek hiányában sokuk sorsa már az általános iskola kezdő szakaszában végérvényesen megpecsételődik.

Ennek a több tízezer gyereket, családot érintő gondnak a megoldására tett kísérlet a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében kialakított forma, amelynek az a lényege, hogy egy-egy körzetközpont nevelési tanácsadójának szolgáltatásait a körzetben lévő települések társulásos alapon veszik igénybe. Az így létrejövő oktatási ellátási társulások azonban a fejlesztő pedagógiai munka megszervezésén túl a települések pedagógiai szakmai tevékenységét is hatékonyan segítik. A társulás lehetővé teszi a kistelepüléseken dolgozó kisiskolák pedagógusainak magas színvonalú továbbképzését, a hatékony szakmai munkaközösségi munkát, azaz minden olyan jellegű tevékenység megtöltését valódi tartalommal, amelyet a széttagolt településszerkezet feltételei mellett egy-egy település önkormányzata, iskolavezetése nem lenne képes megoldani.

Az alábbi esettanulmány 1999 januárjában Szerencsen készült a város Polgármesteri Hivatalának keretei között működő Oktatási Ellátási Társulás, illetve a Körzeti Nevelési Tanácsadó Pedagógiai Szakszolgálat munkájáról, problémáiról. A Társulás 1997 novemberében jött létre 19 település megállapodásának eredményeként. 1999 elején 22 önkormányzat volt már tagja, ebből 20 önálló intézményfenntartó. A társult településeken 21 óvodában 1948 gyermek, 21 iskolában 5525 tanuló tanul, az intézményekben összesen 398 pedagógus dolgozik.

Beszélgetőtársaink Jánosi József, az Oktatási Ellátási Társulás szakreferense, Jakab Ferencné, a Körzeti Nevelési Tanácsadó Pedagógiai Szakszolgálat vezetője és Molnár Mária, a szerencsi Pedagógiai Szakszolgálat részfoglalkozású pszichológusa, aki Sárospatakon a Nevelési Tanácsadó vezetője.

– Hogyan született meg a társulás gondolata, milyen szükségletek hívták életre?

Jánosi József: Az oktatási ellátási társulások létrehozásának gondolata a megyei önkormányzat humánszolgáltatási főosztályán született, Lukács László főtanácsos ötleteként. A kilencvenes évek elejétől, az önkormányzati törvény megszületésétől kezdve problémát jelentett a települések számára az iskola fenntartása. A tanulói fejkvóta és a saját önkormányzati források együttesen arra elegendőek, hogy a települések a szorosan vett iskolai feladatokat finanszírozzák, azaz működtessék az iskolát. Az iskoláknak a pedagógiai szakmai szolgáltatások önálló fenntartására, ezek igénybevételére már nem marad pénzük. Nincs pénzük arra sem, hogy az egyébként nagyon szükséges át- és továbbképzésekre, munkaközösségi konzultációkra lehetőséget biztosítsanak. Ezért javasolta évekkel ezelőtt Lukács László, hogy a Megyei Közalapítványból pályázat útján biztosítsanak ilyen célokra pénzt az egyes települések önkormányzatai számára. Kétségtelen, hogy a közalapítványi forrásból származó, egy tanulóra jutó pénz minimális, de 20 iskola, 22 település esetében, amennyiben egyesítik, tehát nem szétforgácsoltan, településenként használják fel, ez az összeg már olyan alapot biztosít, amelyből sok feladatot meg lehet oldani. Mód van arra, hogy a társulás keretei között az iskolák magárahagyatottságát, befelé fordulását némiképp oldjuk. Ennek a lehetőségét azonnal megéreztük, amikor a megyénél felvetették a társulás ötletét.

Jánosi József: Az első időszakban nem minden településen ismerték fel az ilyen jellegű társulás jelentőségét, de aztán egyre többen rájöttek arra, milyen előnyökkel jár számukra a csatlakozás, milyen nagy szükség van azokra a szolgáltatásokra, amelyeket a társulás nyújtani tud. A legnagyobb igény a pedagógiai szakszolgálat iránt mutatkozott. Lassan tíz éve annak, hogy az önkormányzati törvény értelmében a körzeti nevelési tanácsadók megszűntek. Ettől kezdve a szerencsi körzetbe tartozó települések több mint a felében nem is létezett semmilyen pedagógiai szakszolgálat, rengeteg rászoruló gyerek nem jutott hozzá az ennek körébe tartozó szolgáltatásokhoz. Jelenleg nyolcadikos az az első évfolyam, amelyik már nem részesült ebben a fontos szolgáltatásban. Közöttük igen magas a beszédhibások aránya, s hihetetlenül megnőtt a magatartási és tanulási zavarokkal küzdők száma. Nem jobb a náluk egy-két évvel fiatalabb társaik helyzete sem. Tömegével vannak ezekben a korcsoportokban olyan gyermekek, akik a szakszolgálat által végzett szűrés, tanácsadás hiánya miatt nem kerültek kellő időben a megfelelő fejlesztésüket biztosító szakember kezébe, súlyosabb esetben a speciális fejlesztésüket biztosító iskolatípusba. A települések vezetői, önkormányzatai egyre inkább érezték, hogy több az iskolaéretlen gyermek, hogy a diszlexiás gyermekekkel egyre nehezebben boldogulnak az iskolák, hogy mennyire hiányzik a logopédiai ellátás. Csodálni való, hogy az 1997 novemberében létrejött Pedagógiai Szakszolgálat rövid idő alatt milyen hatalmas szűrési munkát végzett.

Részlet a Nevelési Tanácsadó munkájáról készült jelentés szövegéből:

– Felmértük a logopédiai ellátást igénylő óvodás és alsó tagozatos tanulókat, (megdöbbentően sok, 593 gyermeknek volt szüksége logopédiai foglalkozásra).

– A körzetben 9 logopédiai bázishelyet hoztunk létre, hogy a gyermekeket és a szülőket ne kelljen utaztatni.

– Utazó logopédusaink heti 104 órában foglalkoztak a gyermekekkel. 363 gyermeket vontak be a kezelésbe (ennél több gyermeket – 551-et – csak a miskolci körzetben kezeltek, 22 ezer gyermek közül). (A szerencsi körzetben 5525 gyermek közül kezelték a fenti számú rászorulót – A szerk.) Fél év alatt 184 gyermek beszédhibája teljesen megszűnt.

– A Tanácsadóban 68 gyermek részesült rendszeres pszichológiai terápiában.

– Az iskolaérettségi vizsgálatokon 86 gyermeket vizsgáltak meg. A vizsgálatok alig felére került sor az óvónők óvodai megfigyelése, feljegyzése alapján. Családorvosok, védőnők, a gyermekjóléti és családsegítő szolgálat munkatársai hívták fel a figyelmet nagyon sok gyermekre. 17 ötéves gyermek ugyan óvodai beíratásra került, de csak néhány napot, esetleg néhány hetet járt óvodába. 45 gyermek intézményes foglalkozáson egyáltalán nem vett részt. Közülük 31 fő az öt évet, 12 fő a hatodik évet betöltötte. Egy gyermek a nyolcadik, egy pedig a kilencedik évét töltötte be. (E gyermekek kettő kivételével roma család gyermekei, akik gyakran változtatják lakóhelyüket.)

– Orvosi vélemény alapján 210 tanulónak tartottunk rendszeresen gyógytornát és gyógytestnevelést.

A legrosszabb álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen súlyos a helyzet. Nem véletlen, hogy az első időszakban minden pénzt, amit csak össze tudtunk szedni, odaadtunk a nevelési tanácsadónak, hogy biztosítsuk az évtizedes lemaradás felszámolásának a feltételeit. Erre a munkára folyamatosan igény van. Meg sem tudom becsülni, hogy mikorra jutunk el egy olyan normális állapothoz, amikor már nem az elmaradt vizsgálatokra megy el az energia, hanem csak az újonnan beiskolázandó gyermekeket kell vizsgálni, szűrni. A szakemberek azt mondják, hogy három-öt év is szükséges ehhez.

– A pedagógiai szakszolgálaton kívül milyen más funkciói vannak a társulásnak?

Jánosi József: Még négy feladat van a társuláson belül: a pedagógiai szakmai szolgáltatás, a kilencedik osztályok indításának közös megszervezése, az eltérő tantervű osztályokba járó tanulók számára a kilencedik-tizedik osztályok indítása és a társult önkormányzatok, iskolafenntartók igényei alapján szakmai segítség nyújtása. A szakmai szolgáltatás egyfajta önképzőköri jelleggel korábban is működött, létezett egy igazgatói és egy óvodavezetői munkaközösség. Most tizenhat munkaközösség dolgozik munkaterv szerint a körzetben. A munkaközösségek szervezik a továbbképzéseket. A társulás szervezi továbbá azokat a versenyeket, amelyek nem úgynevezett felmenő rendszerben működnek, tehát amelyeknek nincs folytatásuk a területi szinttől felfelé egészen az országosig. Van közöttük tanulmányi, kulturális és sportverseny. Ezeken nagyon sok gyermek vesz részt. A társulás vezetése nem kezdeményezte a munkaközösségek megalakulását, minden esetben az iskolákban dolgozó kollégák kezdték önmaguk munkaközösségeit megszervezni. Nem szóltunk bele abba, kik legyenek a munkaközösség-vezetők, s nem befolyásoltuk azt, hogy milyen programokat készítsenek az egyes szakmai közösségek. Csak azt kértük, hogy formális dolgokat ne csináljanak, tehát amennyiben ők úgy látják, hogy számukra évente két találkozó elég, akkor ezt tudomásul vettük, ha azonban azt mondták, hogy kéthavonta szeretnének találkozni, akkor a találkozó számára megterveztük a szükséges támogatást. Ugyanígy rájuk bíztuk azt, hogy hívnak-e külső előadót, sőt egy határon belül erre is terveztünk költségkereteket.

Jakab Ferencné: Ez azért fontos, hogy színvonalas előadókat hívhassunk, hogy ne legyen ez egyfajta önképzőkör. Ennek elég jelentős költségei vannak, amit egy-egy iskola képtelen lenne megfizetni, ez csak a társuláson keresztül lehetséges. A munkaközösségek külső előadók bevonásával zajló szakmai konzultációjának szervezését a társulás jelentős részben átvette a Megyei Pedagógiai Intézettől. Ez azért hatékonyabb megoldás, mert mi közelebb vagyunk a kollégákhoz, az iskolákhoz, s ezért mi jobban tudjuk, hogy valójában milyen jellegű, témájú konzultációkra van igényük. Így elérhető, hogy ne csak formális aktus legyen a munkaközösségek szakmai konzultációja. Ezt elsősorban olyan előadók meghívásával érhetjük el, akiktől egy-egy szakmai terület, tantárgy legújabb ismereteit lehet megtanulni, akiktől valóban szakmai segítséget lehet kapni.

Jánosi József: Azzal is el lehet kerülni a formalitásokat, illetve azzal is vonzóvá lehet tenni a társulás által szervezett konzultációkat, hogy az egyes szakterületekre olyan előadókat hívunk meg, akiket főiskolás tanulmányaik során mint kiemelkedő, nagy tapasztalatokkal rendelkező szakembereket ismertek meg a kollégák. Az óvónők számára szakmai esemény, ha a hajdúböszörményi képzőből jön az a pszichológus, aki nagy hányadukat tanította, ugyanez a helyzet például az egri Eszterházy Károly Főiskola egy-egy jeles tantárgyi szakértőjével. Külön említésre méltó, hogy mit jelentenek ezek a szakmai konzultációk a kistelepülésen dolgozó óvónőknek, tanítóknak, tanároknak, hiszen más módon nem juthatnának hozzá magas színvonalú konzultációs lehetőséghez.

Jakab Ferencné: Mikor jutna konzultációs lehetőséghez például egy kis falu iskolájának összevont gyógypedagógiai osztályában dolgozó gyógypedagógus, ha a társulás nem szervezné meg azt?

Jánosi József: Ugyancsak a társulás keretei között zajlik a pedagógusok át- és továbbképzése. Mivel Szerencs bármelyik körzeti településről fél óra alatt megközelíthető, ezért a hétvégékre, péntek délutánra és szombatra tudjuk megszervezni a továbbképzéseket. Az egri főiskolának konzultációs központja működik Szerencsen, ez lehetővé teszi, hogy angol és német nyelvből tanári képzettséget szerezzenek azok a kollégák, akik eddig csak nyelvvizsgával tanítottak. Másként nyelvtanárt nem lehetne ebben a térségben szerezni. Ha valaki nagyon elszánt ember lenne, s esti vagy levelező tagozaton kívánna diplomát szerezni, a körzet falvaiból ez már csak azért is lehetetlen lenne, mert a távoli főiskolai központokba nagyon hosszú időt vesz igénybe a közlekedés. Erdőbényéről Egerbe a konzultációt megelőző napon el kellene indulni. Melyik igazgató tudná ezt vállalni? Nyelvtanárt, számítástechnikai szakembert csak a társuláson belül lehet képezni a már tanító kollégákból.

Jakab Ferencné: Hasonló a helyzet a különböző gyógypedagógiai szakképzettségek megszerzésével. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola oktatóival itt Szerencsen huszonkét pedagógus részére indítunk tanfolyamot, amelyen a magatartás- és beszédzavaros gyerekek vizsgálatára és terápiájára készítjük fel a kollégákat.

Jánosi József: A szegedi JATE szakembereivel együtt a társulás indítja a minőségbiztosításra történő felkészítést. Az egyetemmel kialakult régi kapcsolatunk teszi ezt lehetővé. Ezek nélkül még a lehetősége sem lenne meg annak, hogy a kollégák egy ilyen új feladatrendszer megoldására felkészüljenek.

– A társulás keretében ellátott funkciók felsorolásakor említette a kilencedik-tizedik osztályok indításával járó feladatok vállalását. Miért volt szükség ebben az esetben a társulásos formára?

Jánosi József: A körzetben lévő huszonkét település közül egyiknek az önkormányzata sem vállalta ebben a tanévben a kilencedik osztály indítását. Elsősorban azért, mert az iskoláknak egyszerűen nincs lehetőségük pluszosztályok indítására. A továbbtanuló gyermekek ugyanis elmennek az iskolából, s az így megmaradó alacsony létszámú kilencedik osztályokra a gyermekek után járó fejkvóta nem biztosít fedezetet. A társulás ezt úgy oldotta meg, hogy Szerencsen a Szakmunkásképző és Szakközépiskola indítja a kilencedik-tizedik évfolyamokat. Jelenleg százharmincöt kilencedik osztályos gyerek tanul az iskolában, közülük száztizenöt bejáró gyerek, s mindössze húsz szerencsi. A települések önkormányzatai nagyra értékelik a társulásnak ezt a szolgáltatását, e nélkül ugyanis nem tudnák megoldani a tankötelezettség végrehajtását. Egyébként a tankötelezettség végrehajtásához kapcsolódik a társulás egyik kudarca. Szerencsen valamikor intenzíven működött a felnőttoktatás, prosperált a dolgozók iskolája. Egy tízfős osztályból maximum egy-két tanuló volt szerencsi, a többi a körzetből járt be. A társulás szerette volna újraindítani az ifjúsági és felnőttoktatást az általános iskolából lemorzsolódó, zömében roma fiatalok és felnőttek számára. Ez azonban nem sikerült. Több mint negyvenen jelentkeztek előzetesen, mindegyikük regisztráltatta magát a polgármesteri hivatalokban a családi pótlékra való jogosultság miatt, aztán a képzés indításakor három fiatal akart igazában tanulni. A társulás azt szerette volna, hogy ezek a fiatalok, akik általános iskolai végzettségük hiánya miatt nem tudnak bekapcsolódni semmilyen átképzésbe, akik a bőrükön tapasztalták meg, hogy még a cukorgyári kampányban sem vették fel őket idénymunkára, mert nem tudnak írni, olvasni, számolni, esélyhez jussanak a végzettség megszerzésével. Három emberrel azonban nem lehet működtetni a dolgozók iskoláját, ennyi pénze nincs a társulásnak.

Jánosi József: Az eltérő tantervű osztályokba járó gyerekek számára Szerencsen szerettünk volna egy 9–10. évfolyamos képzést indítani. Ez szintén nehéz feladat a települési önkormányzatok számára. Hiszen ezt a fajta képzést széttagoltan nagyon nehéz lenne folytatni. Érdekes módon nem mutatkozott erre igény. Egyrészt azért, mert a 16. életévét betöltött tanulóknak a törvény szerint nem kötelező ilyen jellegű képzésben részt venniük. Másrészt azért sincs erre jelenleg igény, mert a gyermekek többsége inkább a speciális szakiskolában való továbbtanulást választja. Ilyen lehetőség van a Miskolcon, Abaújkéren, Tornanádaskán lévő gyógypedagógiai intézményekben, ahol szakképzés is folyik. Nem tudni, miként fogadják majd a szülők azt a változást, amely szerint 16 éves korig ezekben a szakképző intézményekben is csak általános képzés folyhat. Nem biztos, hogy ezeket az enyhe fokban sérült gyermekeket gyógypedagógiai iskolákba adják majd. Eddig ugyanis azért mutatkozott igény erre a fajta továbbtanulásra, mert a szülők esélyt láttak arra, hogy a speciális szakiskolákban megszerzett ismeretek birtokában gyermekeik elhelyezkedhetnek valamilyen betanított szinten. Amennyiben erre nincs lehetőség, a szülők nem fogják ide küldeni gyermekeiket. Lehet, hogy mégis a társulásnak kell majd lépnie, ez azonban nehéz lesz.

Jakab Ferencné: Az eltérő tantervű intézményekben tanuló nagyobb – 9–10. évfolyamos fogyatékos – gyermekek a közeli falvakból ide Szerencsre még esetleg beutaznak, úgy, hogy a szülő rábízza őket a buszvezetőkre, de ugyanez Miskolcra már elképzelhetetlen. Ki merné vállalni az egyébként is problémás gyermekek esetében a naponkénti utaztatást? Nem beszélve a költségekről. Ezek a szülők zömében nagyon szegények, munkanélküliek, megélhetési gondokkal küzdenek. Ezt a fajta képzést mindenképpen itt, helyben kell megszervezni, már csak azért is, mert a körzetben, Tiszalucon, Szadán, Zomboron, Megyaszón több összevont tantervű csoport, illetve osztály működik. A következő tanévben legalább 40 olyan gyermek lesz, akinek ilyen jellegű képzésre van igénye. A gyermekek érdeke azt kívánja, hogy itt olyan képzést szervezzünk, amely nemcsak az alapvizsgára, hanem a munkába állásra is felkészít.

– Úgy tűnik, mindenképpen van létjogosultsága ennek a társulási formának, hiszen az önkormányzatok önmagukban nem tudják megoldani ezeket a feladatokat. Mennyire vesznek részt az önkormányzatok a társulási feladatok finanszírozásában?

Jánosi József: Az egyes települések az iskola működését szolgáló normatíva fél százalékát fizetik be a társulásba, ez gyerekenként négyszáztíz forint. Ez az összeg arra elég, hogy fedezze a társulásban dolgozó szerződéses, részmunkaidős munkatársak bérét, tb-járulékát és utazási költségeit. 1999-ben ez 2 millió forint, az előzőben 1,7 millió forint volt. Azért nőtt idén az összeg, mert tavaly óta újabb települések léptek be. Az óvodás gyermekek után nem fizetnek a települések, ugyanakkor az ő szűrésük a társulás egyik legfontosabb feladata. Ennek költségeit a szakszolgálatnak kell kigazdálkodnia. A szakszolgálat működésére Szerencs városa 1998-ban 4 milliót adott, továbbá a társulás erre a célra 2,5 milliót kapott a már említett megyei közalapítványi forrásból, amely azonban meglehetősen bizonytalan forrás, hiszen az összeg a közalapítvány mindenkori feltöltöttségétől függ. Idén talán több pénz jut mind a városi, mind az alapítványi forrásból. Hangsúlyozni kell azt, hogy Szerencs város a szakszolgálatnak adott támogatással valójában túlnyomóan körzeti feladatokat finanszíroz. Hiszen a szakszolgálat által vizsgált és fejlesztett gyermekek zöme a körzetből jön.

Jakab Ferencné: Nemcsak az okoz problémát, hogy valójában nagyon kevés pénz jut a szakszolgálati működésre, hanem az is, hogy bizonytalan az alapítványi forrás. A szakemberek igen szerény tiszteletdíjért, szinte szívességből, felelősségtudatból járnak ki Miskolcról, Sárospatakról ide, Szerencsre dolgozni. Félő, hogy a bizonytalanság és az alulfizetettség miatt előbb-utóbb elveszítjük ezeket a szakembereket.

Jakab Ferencné: Mivel a törvényben alapellátásként jelenik meg a pedagógiai szakszolgálat működtetése – a magatartászavarral, beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyermekek ellátása, a diszgráfiás, diszlexiás gyerekek gondozása, a nyelvi-kommunikációs zavarokkal küzdők kezelése, a pszichoterápia –, ezt költségvetési pénzekből kellene megoldani. Ez állami feladat, nem lenne szabad a kistelepülések önkormányzatait, az erre a célra létrejövő társulásokat annak a veszélynek kitenni, hogy ezt a feladatot bizonytalan pályázati forrásokból finanszírozzák. Erre fejkvótát kellene adni, nemcsak azért, mert nincs erre fedezetük az önkormányzatoknak, hanem azért is, mert nem biztos, hogy mindegyik önkormányzat érzi ennek a feladatnak a fontosságát, súlyát. Pedig itt olyan feladatokról is szó van, amelyek nélkül nem hajtható végre a tankötelezettségi törvény, elég ha az iskolaérettségi szűrést vagy a felzárkóztatás szempontjából nélkülözhetetlen fejlesztő foglalkozásokat említem. A központi költségvetésnek az ilyen jellegű szakszolgálatok által végzett tevékenységek költségeinek legalább a 40-50 százalékát normatív támogatással kellene biztosítania. E nélkül sem a szűrés, sem a prevenció, sem a felzárkóztatás nem lehetséges. A szakszolgálat hároméves kortól tizennyolc éves korig fogja át a gyerekek fejlődését. Megfelelő szűréssel időben tudja elkezdeni a szükséges fejlesztést, időben hozzá tudja segíteni a hátrányokkal küzdőket ahhoz, hogy a megfelelő iskolatípusba kerüljenek, időben hozzá tudja juttatni őket a felzárkóztatás szempontjából nélkülözhetetlen szakellátáshoz. Eredményesen képes megelőzni, kezelni az iskolai kudarcokat.

Jánosi József: A szakszolgálat munkája ebben a térségben azért nélkülözhetetlen, mert itt bizony nagyon nagy a szegénység, magas a cigány lakosság aránya. A szűrési, megelőzési, terápiás munka nagy részét kinn a terepen, a körzet nagyon hátrányos helyzetű falvaiban kell végezni. A társulás létrejöttét követően, az iskolaérettségi vizsgálatok végzése során a szakszolgálat munkatársai nagy számban találtak olyan 8-9 éves gyermekeket, akiket életükben először látott gyógypedagógus, pszichológus, mert nem jártak óvodába.

Jakab Ferencné: Ebben a körzetben – bizonyára más hátrányos helyzetű térségekhez hasonlóan – korábban számos gyermek esetében nem hajtották végre a tankötelezettségi törvényt, hiszen ötéves korban már óvodába kellene járnia minden gyermeknek, függetlenül attól, hogy milyen környezetben született. Valóban találtam jó néhány olyan gyermeket, akinek rég iskolába kellett volna járnia. Öt kilencéves és legalább tíz nyolcéves gyerek volt a körzetben, akit a szülei nem írattak be iskolába. Ez jellegzetes etnikai probléma, amellyel a szakszolgálatnak folyamatosan foglalkoznia kell. Ha mi nem megyünk ki a terepre, akkor ez nem derül ki.

– Mennyiben más a társulás keretében dolgozó nevelési tanácsadással foglalkozó pszichológus tevékenysége, mint egy városi nevelési tanácsadóban végzett munka?

Molnár Mária: A munka jelentős hányada kinn a terepen, a falvakban zajlik, ott kell elvégezni a szűrést, az iskolaérettségi vizsgálatokat a problematikusnak látszó gyermekeknél, s ott helyben kell eldönteni, ki a fogyatékos, ki szorul fejlesztésre.

– Nem befolyásolja kedvezőtlenül a pszichológus munkáját, hogy azt nem az ilyen jellegű vizsgálatokra kialakított környezetben, vizsgálószobában végzi?

Molnár Mária: Biztos, hogy befolyásolja, de a vizsgálatok szakszerűsége, megbízhatósága nem kérdőjelezhető meg. Szakmailag korrekt a terepen végzett munka is, ám be kell vallani, hogy ez szükségmegoldás. Egy igazgatói szobába becipelni egy hatéves kisgyereket azzal, hogy ez a néni meg fogja állapítani, hogy iskolaérett-e vagy sem, nem ugyanaz, mint behozni őt ebbe a játékokkal körülvett vizsgálószobába, feloldani a félelmét, a görcseit, s mellékesen megcsinálni a tesztek feladatait. Tudni kell, hogy ez kényszermegoldás, de azért szükséges, mert a körzet településeiről a szülők egyszerűen nem tudják behozni a gyerekeket. Nincs pénzük az útiköltségre, meg nem is biztos, hogy a nagyon hátrányos helyzetű családok behoznák a gyereket. Korábban a fogyatékos gyerekek esetében a társadalombiztosítás finanszírozta a beutazás költségeit. Másfél éve azonban nem finanszírozza az ilyen jellegű költséget, tehát a szülőnek kell/kellene megfizetnie azt, hogy az állampolgári jogon járó alapellátást megkapja. Egyébként a társulás létrejötte előtt még annyi sem teljesült a törvényből, mint ma, mert a körzetközponttól távolabb lévő településeken a mindenkinek járó alapellátás, a szűrés, a fejlesztés a rászorulók döntő többsége számára egyszerűen nem volt elérhető.

Molnár Mária: Az önkormányzatok tudatában voltak ilyen jellegű ellátási kötelezettségüknek, de nem álltak rendelkezésre az ehhez szükséges források, és a feltételeket sem tudták megteremteni a szolgáltatások megvalósításához. Következésképpen a kistelepüléseken nem létezett nevelési tanácsadás, iskolaérettségi vizsgálat, s nem történt meg a fogyatékos gyerekek megfelelő ellátása. A városokban is csak részlegesen vagy formálisan maradtak meg a nevelési tanácsadók. Encsen, Edelényben gyakorlatilag megszűntek, Szerencsen a logopédus és a gyógytornász megmaradt, de a tanácsadás fontos részét képező pszichológusi munkát csak formálisan tartották fönn. Sárospatakon – ahol fő állásban dolgozom – megmaradt a teljes rendszer, de csak a várost látta el, a környező vidéki települések gyermekeit csak ellátási díj fejében fogadta a tanácsadó. Az önkormányzatok egy része kifizette ezt a pénzt, más része nem. Személyektől, jobb esetben a képviselő-testületek döntésétől függött az, hogy a kistelepüléseken élő gyermekek hozzájutnak-e a számukra nagyon fontos szolgáltatásokhoz. Óriási fehér foltok alakultak ki: épp a leghátrányosabb helyzetű települések gyermekei nem jutottak a fejlesztésükhöz elengedhetetlen foglalkozásokhoz. Teljesen esetlegessé vált például a logopédiai ellátás, mivel senki sem ellenőrizte – mint ahogy ma sem ellenőrzi senki – az önkormányzatokat, hogy biztosítják-e ezeket az alapellátás körébe tartozó szolgáltatásokat. Ebből következik, hogy számos településen a fogyatékos gyermekek éveken keresztül – valójában mind a mai napig – a normál általános iskolában tanulnak, s csak hatodikos-hetedikes korukban kerül sor az áthelyezésükre. A szülők most kapják meg a hivatalos határozatot arról, hogy gyermekük fogyatékos. Ez nemcsak azért szörnyű, mert a szülő igazán most szembesül gyermeke helyzetével, hanem azért is, mert hat-hét éven át nem került sor a gyermek speciális nevelésére, fejlesztésére, a fejlesztés szempontjából jó néhány sorsdöntő év elveszett. Ugyanez a helyzet a logopédiai ellátással is, pedig a logopédiai foglalkozásoknak fontos, mondhatni stratégiai, prevenciós funkciója van. Ezért visszük ki a szűrést és persze a fejlesztést és a terápiát is a kistelepülések óvodáiba, iskoláiba.

Molnár Mária: A társulás megteremtette a feltételeit annak, hogy minden nagycsoportos gyermeket szűrjünk, aki pedig megkésett beszédfejlődésű, vagy autisztikus tüneteket mutat, az már középső vagy kiscsoportban hozzájut ehhez a szolgáltatáshoz. A megkésett beszédfejlődés, a súlyos kommunikációs problémák különös odafigyelést igényelnek. A szűrést és a fejlesztést minden gyermeknek meg kell kapnia, mert a fejlesztés hiánya később kommunikációs és általánosabb személyiségfejlődési problémákat idézhet elő. A gyermekek ellátása épp ezért nem lehet a szülők anyagi helyzetének, odafigyelésének, nevelési kultúrájának függvénye.

– Minden fontos szolgáltatást így juttatnak ki a terepre, a kistelepülésekre?

Molnár Mária: Sajnos nem. Szerencsen és Sárospatakon is nagyobb részben megoldatlan a gyógytestnevelés ügye. Ez is az alapellátás körébe tartozik, ennek ellenére a két körzetben meglehetősen sok helyen a rászoruló gyerekek nem jutnak hozzá a szakszerű gyógytestneveléshez. Sem az orvosok, sem a testnevelők nem igazán ismerik a gyógytestnevelés lényegét. Első lépcsőben egy Miskolcról felkért ortopéd főorvos a körzetben minden gyerek szűrését elvégezte. E szűrés eredményeként kiderült, hogy a gyerekek 15-30 százalékának különböző fokozatú gyógytestnevelésre lenne szüksége. Sárospatakon a körzetközpontokba visszük ki a gyógytestnevelést, s abba a néhány kistelepülési iskolába, amelyek motiváltak, amelyek mindent megtesznek ennek érdekében, például ők viszik be a gyerekeket folyamatosan szűrésre, kontrollvizsgálatokra. Ezeknek az iskoláknak a nevelési tanácsadó megpróbál minden segítséget megadni, mert partnerek, s mert a településeik önkormányzatai is áldoznak rá. Más helyeken a szűrés szükségességét sem ismerik még fel igazán. Gyakorta találkozunk azzal a problémával, hogy a körzeti orvosok, akik egyben iskolaorvosok is, nem tudnak különbséget tenni a könnyített testnevelés és a gyógytestnevelés között. A testnevelő tanárok szerencsére sokkal jobban értik a gyógytestnevelés jentőségét, különösen, amióta a pedagógus-továbbképzésben számos gyógytestnevelésre felkészítő speciális tanfolyam létezik. A fenntartók és az egészségügyi hálózat érzékenysége, felkészültsége ezen a téren elmarad a pedagógusok felkészültsége mögött.

Molnár Mária: A sárospataki ellátási körzetben most próbáljuk ki az utazó gyógypedagógusi rendszert, azaz alkalmazunk egy fejlesztő pedagógiához értő gyógypedagógust, később majd több ilyen szakembert is, akik a fejlesztő foglalkozásokat kint a terepen tartják, az óvodákban és az iskolákban. Kezdetben volt egy olyan elképzelésünk, mely szerint minden olyan településre kimegyünk, ahol felszerelnek egy fejlesztő-, játszószobát, amely alkalmas a fejlesztő foglalkozások megtartására. Sajnos ezt egyetlen faluban sem csinálták meg. A problémákkal küzdő gyermekek aránya ugyanakkor meglehetősen magas, tíz és húsz százalék között mozog falvanként. Megjegyzem, hogy ez az arány a városi gyermekek körében is. Jó szakmai lelkiismerettel nem mondhattuk azt, hogy ha az önkormányzatok, iskolák nem teremtették meg a fejlesztő foglalkozásokhoz szükséges feltételeket, akkor nem visszük ki a terepre ezeket. Nem zárkózhatunk el még akkor sem, ha nincsenek meg a feltételek. Ezért összekészítettünk egy hatalmas kosarat mindenféle fejlesztő eszközzel, ezt betesszük egy autóba, és ezzel járja a fejlesztő pedagógus a területet. Egy délelőttöt és egy délutánt tölt egy-egy településen, először az óvodások, azután az iskolások számára tart fejlesztő foglalkozást. Ennek az a rendkívül nagy előnye, hogy a gyermekek minden héten részt vesznek a fejlesztésen, függetlenül attól, hogy jár-e a busz, ráér-e a szülő. Tehát rendszeressé tehetők ezek a fejlesztő foglalkozások, ami épp a kívánatos hatás szempontjából nagyon fontos. Ezt a fejlesztő munkát erős kontroll alatt tartjuk, a nevelési tanácsadóban dolgozó legtapasztaltabb kollégánk félévente ellenőrzi az utazó kolléga tevékenységét.

– Hogyan fogadják a terepen az iskolák és az óvodák pedagógusai a fejlesztő pedagógiai tevékenységet?

Molnár Mária: A településeken örömmel fogadják, felismerik számtalan előnyét. A kivitt fejlesztés a pedagógusokban is felkelti az érdeklődést a fejlesztő pedagógia iránt. A gyermeknek pedig jót tesz, mert kicsit kiszakad az őt tanító pedagógus által kialakított miliőből, más pedagógiai stílussal szembesül. Fontos, hogy külső szakember vezesse ezeket a foglalkozásokat, mert ugyanaz a személy, ugyanaz a pedagógus nem tudja elhitetni a gyermekkel, hogy délután más szemlélettel közelít hozzá, mint délelőtt a tanítási órán. Sajnos abban még nem elég rugalmasak az iskolák – amit gyakorta javaslunk nekik –, hogy ne ugyanaz a pedagógus foglalkozzon a fejlesztést igénylő gyermekekkel délután, aki délelőtt tanítja őket. A gyermeknek ugyanis más arcra, más személyiségre van szüksége ahhoz, hogy átélje annak az élményét, hogy újra hisznek benne, hogy egy másik pedagógussal való kapcsolatában sikerélményhez tud jutni. Épp ezért a fejlesztő pedagógiának az az alapja, hogy ne ugyanott, ugyanaz a személy vezesse a fejlesztő foglalkozást. Sajnos – amint már utaltam rá – az iskolákban nincsenek meg a megfelelő feltételek, a foglalkozások ugyan egy kosárnyi eszközzel, de többnyire rideg iskolai tantermekben vagy egy igazgatói szobában zajlanak. Már az is jobb lenne, ha az orvosi szobában kerülne sor a fejlesztésre, de ezekben a kis falusi iskolákban többnyire nincs ilyen helyiség.

– Elérik-e akkor egyáltalán a kívánatos célt ezek a foglalkozások, ha az oly fontos fejlesztő környezet nem teremthető meg?

Molnár Mária: Ez zömében nem csoportos, hanem egyéni fejlesztés. Maximum két gyerek számára tartják egy időben. Minden nehézsége, problémája ellenére azt meg tudja adni, hogy végre odafigyel valaki ezekre a gyermekekre, s kapnak valami pluszt az óvodában vagy az iskolában, amit eddig nem kaptak, s nem kapnának meg akkor sem, ha fizetné a társadalombiztosítás vagy az önkormányzat a nevelési tanácsadóba történő beutaztatásukat. Ezeknek a halmozottan hátrányos rétegekből származó gyermekeknek a zömét ugyanis akkor sem hoznák be. Nagyon sok közöttük a cigánygyerek, ők már hároméves korukra olyan hátrányban vannak az összes többi gyerekhez képest, amely csak hatványozódik hatéves korukig. Hiába lennének adottak a lehetőségek a fejlesztő foglalkozásokra való beutazásra, ezek a gyerekek, kevés kivételtől eltekintve, a szülők szemlélete, kulturális szintje következtében sohasem jutnának hozzá a fejlesztő pedagógiai szolgáltatáshoz. A cigányság nagy részének értékrendjében az oktatás, a tanulás nagyon hátul szerepel. Vizsgálataink azt mutatják, hogy születésükkor e gyerekek nagy hányada, kb. hatvan százaléka nem születik rosszabb képességekkel az átlagnál, hároméves korukra az ingerszegény környezet miatt azonban a potenciálisan jó adottságokkal rendelkezők fejlődése is annyira lemarad, hogy hátrányaik szinte behozhatatlanná válnak. Nagyon bízom abban, hogy ahogy évről évre kivisszük ezeket a fejlesztéseket a leghátrányosabb terepekre, s ahogy a szakembereink is egyre gyakorlottabbak lesznek, akkor ez a hátrány az iskoláskorra jelentősen csökkenthető. Korán kell lépni, mert ha az iskolába kerülést követően diagnosztizáljuk a tanulási zavart, s a vizsgálatok kiderítik, hogy e mögött nem fogyatékosság, hanem fejlődési elmaradás van, akkor már nem tudjuk ledolgozni a hátrányt, akkor már a bármilyen intenzív és szakszerű fejlesztés sem segít igazán. A tanulási zavar prevenciója csak korai életszakaszban végezhető eredményesen.

– Érezhetően magasabb-e a fejlődésben elmaradt gyermekek körében a roma családokban születettek aránya?

Molnár Mária: Ez településenként jelentősen változik. Három olyan iskola van a körzetben, ahol harminc százaléknál is magasabb a cigány gyermekek aránya, a többi helyen nem. Egy település van, ahol a 108 beírt gyermekből 102 cigány. Sajnos tény az, hogy azokon a településeken, ahol magasabb a roma lakosság aránya, ott az átlagosnál sokkal több a fejlesztést igénylő gyermekek száma. A hátrányosabb helyzetű településeken egyébként a nem cigány lakosság körében is több a problémás gyerek.

– Vannak-e olyan jellegű szolgáltatások, amelyeket nem visznek ki a nevelési tanácsadóból a területre?

Molnár Mária: Sárospatakon nem visszük ki a területre az óvodások és az iskolások iskolai szűrését, ezzel szemben a szerencsi társulásban kiviszik.

Jakab Ferencné: A szerencsi körzetben azért kényszerültünk erre, mert úgy gondoltuk, hogy az itteni pedagógusokban, illetve a szülőkben ezzel felkelthetjük az igényt a tanácsadó szolgálat iránt. Persze, amint már korábban utaltam rá, azért is szükség volt arra, hogy a társulásban részt vevő községekben szinte teljeskörűen elvégezzük a szűrést, mert nyolc év alatt a települések önkormányzatai valójában nem nagyon tudtak az ott élő iskolaköteles korú gyermekek problémáira figyelni. A tankötelezettségi törvény végrehajtását kellett az újonnan létrejött pedagógiai szakszolgálatnak segítenie. Idő kell ahhoz, amíg a pedagógusok szemlélete átformálódik, amíg eljutnak oda, hogy maguk jelzik nekünk, ha problémát éreznek egy-egy tanulónál. Eddig az esetek legnagyobb részében a pedagógusok nem merték kimondani egy egyébként gyógypedagógiai ellátásra szoruló gyermekről, hogy fogyatékos, más jellegű fejlesztésre, iskolázásra lenne szüksége, hanem hagyták, hogy normál általános iskolai körülmények között tanuljon, azaz szenvedjen. Szerencs körzetében ma még nekünk kell felkutatnunk a fogyatékos, eltérő jellegű iskolázást igénylő gyerekeket, a pedagógusok zöme nem szűri ki őket, s nem küldi be hozzánk.

Molnár Mária: Sárospatak körzetében már azért nincs szükség a területen végzett szűrésre, mert az óvónők jelzéseire épülő előszűrő rendszer tökéletesen működik. Egy nagycsoportos gyermeknél az óvónő már szeptemberben jelzi, ha valami gond van, tehát beszédzavaros vagy autisztikus tüneteket mutat. Valójában már három-négy éves kortól kapunk az óvónőktől jelzéseket a problematikus gyermekekről, mert hosszú évek munkájával kialakítottuk ezt a rendszert. Van szűrés, de azt nem a nevelési tanácsadó végzi, hanem az óvónő, s akit problematikusnak lát, akinél prognosztizálhatónak tartja az iskolaéretlenséget, vagy akinél fogyatékosság gyanúját feltételezi, azt beküldi hozzánk.

Jakab Ferencné: Sárospatak ebből a szempontból kivétel Borsodban, mivel itt megmaradt a nevelési tanácsadó, itt ki tudtak alakítani egy olyan szemléletet és diagnosztikai kultúrát az óvónőkben, amely hatékonnyá teszi a rendszer működését.

Molnár Mária: Évek óta folyamatosan tartjuk a diagnosztikai kultúra fejlesztését szolgáló továbbképzéseket különböző pályázati pénzekből, elsősorban a Soros Alapítvány támogatásából. Nagyon fontos, hogy a pedagógusok felismerjék a gyermekeknél jelentkező problémákat.

Jakab Ferencné: Nálunk ez a munka csak most kezdődik, a körzetünkben dolgozó pedagógusok ma még nem tudnak ebbe a munkába besegíteni. A sárospataki és a szerencsi körzet közötti különbségek jól mutatják, hogy mit jelent a pedagógusok pedagógiai, diagnosztikai kultúrája szempontjából, ha valahol egy körzetközpontban van egy jól működő nevelési tanácsadó. Mi az igények felkeltésénél tartunk. A pedagógiai szakszolgálat ilyen jellegű tevékenységét még nem igazán értik a pedagógusok, de nem értik a körzeti orvosok sem. S persze ma még igazán a szülők sem látják a szűrés, a tanácsadás s sajnos az általunk végzett fejlesztő tevékenységek fontosságát sem. Ma ott tartunk, hogy amennyiben sikerül is egy-egy pedagógusban vagy egy testület pedagógusaiban felkelteni az igényt, ők nem tudják elérni, hogy a rászoruló gyerekek bejöjjenek a szerencsi tanácsadóba, nekünk kell minden szűrést, fejlesztést, terápiás munkát kivinni, hogy megértsék ezek szükségességét, hasznát, értelmét.

– Hogyan lehet ennek a munkának a szükségességét, fontosságát megértetni az óvónőkkel és a tanítókkal?

Molnár Mária: A gyakorlati eredményekkel. Pszichológusaink sok gyermekről megállapították, hogy nem értelmi fogyatékosok, csak részképességzavarokkal küzdenek. 1997-től ezeknek a gyerekeknek a fejlesztő pedagógusunk kint a területen tart speciális fejlesztő foglalkozásokat. A tanítóktól kapott visszajelzések azt mutatják, hogy a fejlesztésben részesült gyermekek az első osztályban sokkal jobban haladnak, mint akik nem kapták meg a nekik szükséges fejlesztést. Az óvónők, tanítónők által érzékelhető eredmények alakítanak a legjobban a szemléleten. Azok a pedagógusok, akik megtapasztalják a fejlesztés eredményeit, nem fognak minden problematikus gyermeket azonnal fogyatékosnak tekinteni, kezdik megérteni, hogy a bizonyos képességterületeken jelentkező fejlődési problémák a megfelelő időben megkezdett fejlesztéssel korrigálhatók. Ezzel elérhető, hogy a tanulási, magatartási zavarral küzdő gyermekeket nem akarják azonnal kisegítő iskolába küldeni. Szívós munkával el tudjuk majd érni azt, hogy a mi körzetünkben is felismerjék a pedagógusok, hogy ezeknek a gyermekeknek az esetében is van olyan pedagógiai megoldás, amellyel ők is felzárkóztathatók. A társulás által fenntartott pedagógiai szakszolgálatban kezdenek olyan helyet látni, ahol ehhez a munkához segítséget, szakmai irányítást lehet kapni. A konkrét szakmai segítségnyújtáson túl az a legfőbb célunk, hogy toleránsabbá tegyük a részképesség-hiányos, illetve magatartás-zavaros gyerekek iránt a pedagógusokat, hogy egy-egy ilyen probléma érzékelésekor ne az legyen az első gondolatuk: hogyan lehet az óvodai csoportból, az iskolai osztályból kitenni őket. Az igények felkeltése, a munka elfogadtatása, a szemléletformálás érdekében nagyon fontosak a fejlesztő pedagógiai továbbképzések, a szakmai konzultációk is, de a konkrét, érdemi eredmények győzik meg legjobban a pedagógust, az iskolavezetőt. Gyakori, hogy az iskola rémének tekintett, az osztály munkáját lehetetlenné tevő magatartás-zavaros, nehezen beilleszkedő gyermeket a pszichológus két-három hónapon át terápiában részesíti, s akkor az igazgatótól vagy a helyettestől jön a visszajelzés: mit csináltatok ezzel a gyerekkel, mintha kicserélték volna, az órán együtt halad a többiekkel, javulnak az eredményei. A pszichoterápia értelméről ennél jobb meggyőzés nem kell. Egyébként az ilyen jellegű eredmények segítenek majd abban, hogy a ma terepre kivitt szolgáltatások egy része bekerülhessen a jobb körülményekkel rendelkező tanácsadó falai közé. A siker segít abban, hogy a pedagógus bejuttassa hozzánk a rászoruló gyereket.

Molnár Mária: A tanulási zavarok diagnosztikája nagyobb részben már most is a tanácsadóban zajlik. Jelzés érkezik az iskolából – vagy a tanácsadó munkatársainak közvetítésével, vagy közvetlenül a pedagógustól –, hogy probléma van. Ez a gyakorlatban magatartási és/vagy tanulási zavart jelent. Ennek a diagnosztizálása sohasem egy alkalommal történik. Egy vizsgálattal ki lehet szűrni azt, hogy egy gyermek fogyatékos-e vagy sem. De azt, hogy mi áll a tanulási vagy magatartási rendellenesség hátterében, azt nem lehet egy vizsgálattal tisztázni. Ehhez hosszabb diagnosztikus vizsgálati szakaszra, négy-hat alkalomra van szükség. Ez a folyamat itt történik a tanácsadóban. Nagyon sokszor már ennyi idő elegendő ahhoz, hogy egy gyermek magatartásában változás induljon el. A diagnosztikus szakasz mindig valamelyik szülővel, rendszerint a mamával kezdődik. Tehát az első alkalomra be kell jönnie a szülőnek. Vele beszéljük meg elsőnek a gyermek problémáit. Sokszor már ez az első beszélgetés segít abban, hogy a szülő másként közelítsen a gyermek problémáihoz. Elsősorban azt a fajta stigmatizáltságot kell oldanunk, hogy az illető anya vagy apa rossz szülő. Ez ugyanis olyan feszültségforrás lehet, amely gátolja a gyermek problémáinak megoldásában való hatékony közreműködést. Ez a diagnosztikai szakasz nagyon fontos eleme. Gyakran egy-egy megerősítés, és a szülő partnerré tehető. Ezt követi a gyermek vizsgálata. Nem rögtön a feladatok adásával kezdjük, hanem szabad játékhelyzetekkel, amikor a gyermek azt csinál, amit akar. Szabadon vehet le játékokat a polcról, feloldódik, megnyugszik, felismeri, hogy nincs feladathelyzetben, nem jelentkezik számára teljesítménykényszer. Ezt követően jöhetnek a feladatok, amelyek valamennyire leképezik az iskolai munkát. Ebből már következtetni lehet az iskolában jelentkező problémák okaira. Ezt követi egy olyan intelligenciateszt, amellyel jól diagnosztizálhatók a tanulási zavarok. A pszichológiai vizsgálatot mindig kiegészíti egy pedagógiai és egy logopédiai vizsgálat. Ha súlyosabb beilleszkedési, magatartási zavar van a háttérben, mindig sor kerül a részletesebb személyiségvizsgálatra is. Ugyanez a helyzet az éjszakai bevizelés és felriadás miatt hozzánk kerülő kisgyermekekkel is. Ebből a rövid áttekintésből is látható, hogy egy-egy vidéki körzeti nevelési tanácsadó meglehetősen széles szakterületet kell, hogy átfogjon. Természetesen ott, ahol van gyermek-ideggondozó, gyermekpszichiátriai ellátás, ott a nevelési tanácsadók inkább az iskolai beilleszkedési problémákra és a tanulási zavarok vizsgálatára és terápiájára koncentrálnak. Ahol mindez csak nagyon távol érhető el, ott a nevelési tanácsadók pszichológusai felvállalják a pszichoterápiás ellátást is, a dadogótól az éjszakai bepisilőn át a különböző félelmekkel, szorongásokkal küzdőkig. Olyan feladatok ezek, amelyek egyébként az egészségügy feladatai közé tartoznának, ha legalább a körzetközpontokban lenne ehhez szükséges intézmény. Sárospatakon ezt azért tudjuk megtenni, mert három pszichológus dolgozik a tanácsadóban. Szerencsen ez már nehezen oldható meg, mert itt heti hét órában dolgozom, s a diagnosztikai munkát is nehezen győzőm.

– Ez a fajta diagnosztikai munka hogyan éri el a körzet távolabbi pontjain élő rászoruló, különösen a halmozottan hátrányos gyermekeket?

Jakab Ferencné: Nehezen, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy a leginkább rászorulók bejussanak. Sokat segíthetnek ebben a pedagógusok, ezért kell őket megnyerni, s ugyanígy fontos, hogy az önkormányzatok illetékesei felismerjék a diagnosztikai és terápiás munka fontosságát.

Az esettanulmány megpróbálta körvonalazni ennek a hátrányokat kompenzáló borsodi kezdeményezésnek azokat a leginkább követésre érdemes elemeit, amelyek javíthatják a hátrányos helyzetű, kedvezőtlen településszerkezetű körzetek oktatási intézményeiben folyó pedagógiai tevékenységet. Az esettanulmány mint műfaj a szerkesztő minden törekvése ellenére sem tudja azonban visszaadni azt a sokszor már-már heroikus küzdelmet, amelyet a társulások munkájában részt vevő szakemberek folytatnak a sokszor meglehetősen mostoha feltételek között.

Az esettanulmány készítése során elkísérhettem a szerencsi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársait a terepen végzett szűrővizsgálatokra. Átélhettem nehéz pillanatokat, amikor a sokgyerekes cigány családból származó, tanulási zavarokkal bajlódó másodikos kislány aggódó édesanyjának a megyaszói iskola orvosi rendelőjéből átmenetileg pszichológiai vizsgálóvá változtatott helyiségében a szűrővizsgálat után a pszichológus megpróbálta megmagyarázni, hogy miért kell fejlesztő osztályba áthelyezni a gyermekét. Riadt, könnyes szemeit azt hiszem, sohasem felejtem el, mint ahogy a beszélgetés végén arcára költöző mosolyát sem, amit a pszichológusnő gyógyító, nyugtató szavai varázsoltak vissza, azzal, hogy megmagyarázta: Tünde érdeke, hogy egy-két évig másfajta módszerekkel tanítsák, hogy hátrányait leküzdhesse. Módom volt a zömében cigány gyermekeket nevelő óvoda pedagógusaival beszélgetni arról, hogy mit jelent számukra az óvodában hetente megjelenő logopédus, fejlesztő gyógypedagógus, mit jelent a nagyon hátrányos helyzetből érkező gyermekek intenzív fejlesztésének segítése.

Hallatlanul fontos munkát végeznek ezek az oktatási ellátást segítő borsodi társulások, eddigi tevékenységük tapasztalatai feltétlenül mélyebb elemzést, a kereteik között működő nevelési tanácsadók, pedagógiai szakszolgálatok munkája pedig központi állami segítséget, normatív támogatást igényel.

Semmivel sem pótolható ugyanis az a sokrétű tevékenység, melynek révén ezek a társulások kísérletet tesznek a települési hátrányok kompenzálására, a jobb adottságokkal rendelkező településeken már megszokottnak számító speciális szakmai szolgáltatások kis településekre történő eljuttatására.