Tizenkettedik szín?

„Nagyon vénül az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organisál”
Madách: Az ember tragédiája

– Beszélgetés dr. Czeizel Endre orvos genetikussal –

„Amit egyszer kigondoltak, azt nem lehet visszavonni” – mondja Möbius Dürrenmatt A fizikusok című drámájában. Márpedig a tudósok a genetikai térkép megfejtésével olyan lehetőségek kigondolásának nyitottak utat, amely visszavonhatatlanul változtathatja meg a világ eddigi rendjét. Dürrenmatt gondolatai: „A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindnyájunk ügye. Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg” – maradéktalanul érvényesek a genetikára is. S hogy megoldást találjunk az emberiség sorsdöntő kérdéseire, ahhoz előbb beszélnünk kell róluk. A világban csak néhány olyan nagyszabású program volt, amely különös jelentőségű az emberiség számára: ilyen a Manhattan-program, amely az atombomba felfedezéséhez vezetett, a holdra szállást előkészítő Apolló-program és az 1987-ben elkezdett genetikai térkép elkészítése, ami azt jelenti, hogy 2002-re mind a százezer génünket ismerni fogjuk – állítja dr. Czeizel Endre orvos genetikus, akivel ez utóbbi, rövidesen befejeződő genetikai kutatások legújabb eredményeiről beszélgettünk. Dr. Fekete György gyermekgyógyászt, genetikus szakorvost, a SOTE tanszékvezető egyetemi tanárát a géntérkép elkészítésének gyakorlati jelentőségéről, dr. Victor Andrást, az ELTE tanárát a várható társadalmi hatásokról kérdeztük. Mind e közben azt is szeretnénk megtudni, hogyan készülhetünk fel azokra a kihívásokra, amelyek elé az új tudományos eredmények állítanak bennünket, és ezek milyen kihívásokat jelentenek a jövő évezred iskolájának.

Az embert ősidőktől kezdve érdekelték az öröklődés rejtelmei – kezdi a beszélgetést Czeizel Endre –, de csak 1866-ban Mendel kísérletei alapján tárultak fel annak általános szabályai. Húsz évvel később Francis Galton leírta az emberi öröklődés menetét. Bár ekkor már ismerték az emberi kromoszómákat és felfedezték a sejtosztódás szabályait is, az újabb nagy felfedezésre, a Watson-Crick által meghatározott DNS kettős spirál leírására 1953-ig várni kellett. Attól kezdve felgyorsult a fejlődés, és ma ott tart a genetika, hogy 1987-ben a világ vezető, tudományos hatalmai elhatározták, hogy egy közös program során 15 év alatt megfejtik az ember százezer génjét. A 46 emberi kromoszóma mindegyikében kb. 2000 gén található. Most feltárják a kromoszómákban lévő géneket és a génekben lévő DNS-molekulák bázissorrendjét, amely eldönti, hogy a fehérjemolekulába melyik aminosav fog beépülni. Az aminosavsorrendtől függ a gének épsége és a fehérjék működőképessége.

– Ha az ember génjei leírhatók, az azt jelenti, hogy egyformák?

Czeizel Endre: A kutatás kezdetén felmerült, hogy kinek a génjeit vizsgálják, hiszen ha olyasvalakiét vizsgálják, akinek valamilyen genetikai betegsége van, akkor a génje eltér a szokásostól. Így teljesen egészséges embereket próbáltak kiválasztani, akikről úgy gondolták, hogy generációkon keresztül semmiféle örökletes baj nem fordult elő a családjukban.

– Tehát a százezer gén mindenkiben, férfiakban és nőkben is egyforma, vagy esetleg különbözik, mint az ujjlenyomatunk?

– Mindenkinek az ujjlenyomata sajátos, s a gén milyensége is egyéni.

– Mikor és hogyan jön létre a genetikai ártalom? Ki lehet-e kerülni ezután a genetikai rendellenességek átörökítését?

– Kikerülni nem lehet. Két gyakori módja van a genetikai ártalom létrejöttének. Az egyik, amikor valamilyen környezeti ártalom, sugárzás, növényvédő szer, cigarettafüst vagy más külső hatás ér minket, és ez megváltoztatja a genetikai programban a bázisok sorrendjét. A másik, és ez sokkal gyakoribb, amikor a sejt osztódik, egy új másolatot hoz létre magáról, s másolási hiba történik, amit sajnos nem lehet kivédeni.

– Ez azt jelenti, hogy mindnyájan „génhibásak” vagyunk?

– Igen. A százezer gén között mindenki hordoz öt hibás, lappangó gént. A gének mindig párban vannak, és ha a pár egyik tagja domináns, akkor az elnyomja a másik gént, a lappangó gént. Ezért nem szokták az emberek megérteni, hogyan jöhet elő olyan örökletes betegség, amely azelőtt soha nem fordult elő a családban. Ha két ember véletlenül ugyanazon a helyen hordoz hibás gént, akkor kivételes családi helyzetben átadhatja ezt a gyerekének. Vannak olyan betegségek, amelyeket a gének határoznak meg, és ezeket egy csepp vérből azonnal diagnosztizálni lehet. Ma ezt csak a születéskor lehet elvégezni, amikor már késő. Ezért sokan szeretnék már a 16. héten a magzatban meghatározni, amikor még dönteni lehet. Sőt, amerikai tudósok egy csoportja szerint jó lenne, ha minden gyerek lombikbébimódszerrel születne. Ismert eljárás, hogy a nő köldökén keresztül leszívnak 8-10 petesejtet, majd megtermékenyítik a férj ondósejtjével, amely osztódásnak indul, és a harmadik napon beültetik a méhbe. Ez idő alatt vizsgálni lehet a sejteket, és ha a tíz magzatkezdeményből az egyikről megállapítható, hogy Down-kóros lesz, vagy izombetegség, rendellenesség várható, akkor azt be sem ültetik. Ez jobb módszer a megelőzésre, mintha ugyanezt csak a 16 hetes magzatról tudnánk megállapítani, és akkor kell elpusztítani, vagy a szülők azzal a tudattal várják a szülést, hogy beteg gyerekük lesz. Persze tudom és megértem, hogy az emberek többségében ez borzasztó ellenkezést kelt, de az amerikai tudósok azt mondják, hogy már most is teljesen elválik egymástól az utód nemzése és a szexualitás. Két független eseményről van szó, és sokkal célravezetőbb a megszületendő gyerekeket ilyen módon világra segíteni, mert akkor minden genetikai ártalom kizárható. Azt gondolom, hogy ez orvosi kérdés, melyet társadalmi ellenőrzés mellett az orvos genetikusoknak kell megoldaniuk.

– Hogyan történik a gén vizsgálata?

– Nagyon egyszerű eljárás, bármelyik sejtből elvégezhető, de a legegyszerűbb a vérből venni vérsejteket. Lesznek olyan genetikai programok, amelyeket majd meg lehet venni, és ezek alapján el lehet végezni a vizsgálatot.

– Számítógépes programra kell gondolni?

– Lesznek számítógépes programok, meg lehet rendelni a vizsgálatot, és azt is megmondják, hogy mennyibe kerül. Azt hiszem, ebből megint sok gond lesz, mert az amerikaiak nagyon jó tudósok, de nagyon agresszív üzletemberek. Ha azonosítanak egy gént, már most is azonnal szabadalmaztatják. Tehát ők azonosítják az én génjeimet, de azt nem nézhetem meg, csak ha megveszem tőlük. Óriási vita folyik a világban, hogy mennyire etikus, ha feltárják az emberiség génjeit, de csak pénzért lehet majd hozzájutni.

– Ha így lesz, felhasználhatja-e az emberiség a kutatások eredményeit, vagy ez csak a gazdagok világának kiváltsága lesz?

– Sokáig az lesz. Afrikában és Ázsiában, Japánt kivéve, nem hiszem, hogy áldozni tudnak erre. A világ fejlettebb országaiban azonban már ma is felhasználják az eredményeket.

– Az orvosi kérdések mellett milyen kihívásokkal kell szembenéznie a pedagógiának?

– Az ember társadalmi teljesítménye mégiscsak a szellemi képességein és a szellemi teljesítményén múlik. Százezer génünk közül kb. negyvenezer az, amelyik az aggyal kapcsolatos. Az agyi képességeken belül elkülönítjük az általános értelmességet, az okosságot, amely körülbelül 2000 génhez kötött, és csak 60%-ban meghatározott genetikailag, tehát nagymértékben függ a család szociokulturális hátterétől és az iskolától. Ezen a területen megmaradhat a hagyományos kiválasztási és értékelési rendszer, például a különböző tesztek alapján. Vannak azonban olyan mentális képességek, amelyek nagyon kevés génre vezethetők vissza, ilyen a muzikalitás, a matematika, a vizualitás, a színérzék és a költői képesség, amelyek meghatározhatják egy gyerek pályaválasztását. Az abszolút hallás például örökletes tulajdonság, így 2002 után meg lehet majd mondani, hogy kiből lehet zseniális muzsikus, de ugyanígy meg lehet mondani, hogy kiből lesz zseniális matematikus. Ők lesznek a csodagyerekek, akiket már a fogamzás pillanatában fel lehet ismerni, mert azok a génjeik annyira különlegesek.

– A zsenialitás is génhiba?

– Nem génhibának mondanám. Szokatlan génre vezethető vissza, amely csak a népesség szélső értékeiben fordul elő. A gének szokatlanságát 2002 után a géntérkép alapján fel lehet majd ismerni. A genetikai rendellenességek kiküszöbölése mellett a másik jelentős eredmény, hogy a születés pillanatában felismerhető lesz a tehetség. Eddig a pedagógus feladata az volt, hogy fejlessze a gyerek értelmi képességeit, igyekezzen megtalálni specifikus képességét és segítse annak a fejlődését. Ezután az lesz a kérdés, hogy mit kezdjünk egy leendő zseniális muzsikussal vagy költővel, mert ez 99%-ban genetikusan meghatározott adottság, melyet legfeljebb tönkre lehet tenni. Hogyan kell nevelni, mire kell oktatni egy géniuszjelöltet? Amerikában, Kanadában, Nagy-Britanniában ma azt vizsgálják, milyen családi környezetet, milyen iskolát kell ezeknek a tehetségeknek teremteni. Az borzasztó lenne, ha elitképző iskolákban összegyűjtenék ezeket a gyerekeket, mert akkor teljesen elszigetelődnének a többiektől, pedig ezek a gyerekek ugyanolyanok, mint a többiek, szeretnek játszani, igénylik a társaságot, csak éppen a gének szerencsés kombinációi miatt bizonyos területen zseniálisak.

– Van-e jelentősége ilyen esetekben a nevelésnek, nem öntörvényűen törnek-e felszínre és működnek a zseniális képességek?

– Az elmúlt évszázadokban a géniuszoknak legalább 90%-át tönkretették, fel sem ismerték, vagy nem tudták elviselni őket. Hosszú történeteket lehetne mesélni arról, hogy a társadalom mennyire nem viseli el ezt a másságot, és a zsenik nagy része saját magát is nehezen tudja elviselni! Tehát az a kérdés: ha előre tudom, hogy mivel állok szemben, akkor hogyan lehet ezt a képességet a társadalommal elfogadtatni, és hogyan lehet az illető számára is megtanítani, hogy együtt tudjon élni saját másságával, amellyel az Isten megáldotta vagy az ördög megverte. Nem tudom, melyik az igaz, mert azt gondolom, hogy a legboldogtalanabb emberek a géniuszok. Úgy érzem, hogy a magyar pedagógia nem vesz tudomást arról, hogy olyan kihívás előtt állunk, amikor nem az iskolában kell majd felfedezni, hogy a gyereknek szép hangja van, kiváló verseket tud írni, gyönyörűen rajzol, hanem ezeket a képességeket objektíven, előre meg lehet állapítani. Igaz, erre mindig törekedtek, hiszen azért készítettek teszteket is, mert azok alapján meg lehetett állapítani, hogy ki az, aki közepesen tehetséges, de szorgalmas és így ér el eredményt, vagy lezser és kevésbé törődik a dolgokkal, de fantasztikus adottságokkal rendelkezik.

– A négy említett képesség mellett várhatók-e eredmények más területen is? Gondolok például a mozgásképességekre vagy a sportolók kiválasztására.

– A sportban nagy jelentősége lesz a géntérképnek, mert a mozgásképességek is genetikailag meghatározottak. Az NDK-ban már évtizedekkel ezelőtt genetikai módszerekkel választották ki a gyerekeket, és ez is közrejátszott abban, hogy számos sportágban le tudták győzni az amerikaiakat és a szovjeteket. De említhetem a sakkot is mint korai kezdetű, genetikailag erősen meghatározott képességet.

– Használhatók lesznek-e a hagyományos pedagógiai módszerek, vagy itt is megújulásra van szükség?

– A különbséget abban látom a hagyományos és a genetikailag megalapozott pedagógia között, hogy idáig, ha a gyerek bekerült az iskolába, és egy jó szemű pedagógus észrevette, hogy matematikában vagy versírásban jó, akkor vagy tudta őt segíteni, vagy nem. Most viszont a tanár előtt is ismertek lesznek a gyerek adottságai, és nem kell azzal töltenie az idejét, hogy azokat észrevegye, hanem minden tudását a tanításra, nevelésre fordíthatja. De hangsúlyozom, ez csak bizonyos képességekre igaz, és bőven marad tere a hagyományos pedagógiának. A géntérkép abban segít minket – amit a delphoi jósda felirata is üzen –, hogy ismerjük meg önmagunkat. Ez azt jelenti, hogyha ismerem az esélyeimet, akkor sokkal jobban tudom a sorsomat irányítani. Tehát a genetika nem azt tanítja, hogy a végzetünk áldozatai vagyunk, hanem azt, hogy meg kell ismernünk a lehetőségeinket, és aktívan kell irányítanunk azt. Azt hiszem, ez szép emberi program lehet.

– A közvélemény viszonylag keveset tud a genetikáról, és inkább csak a génmanipulációs botrányokról értesül. Az orvosok kellőképpen felkészültek-e az új tudományos eredmények befogadására? – kérdeztük a továbbiakban dr. Fekete György gyermekgyógyász, genetikus szakorvost.

Fekete György: A fiatal orvosok igen, mert az egyetemen nagyon komoly genetikaoktatás folyik. A gyermekgyógyászatban és a szülészeten több mint tíz éve a legfrissebb adatok ismeretében dolgoznak az orvosok. A veleszületett rendellenességek, a korai diagnózis és a fejlesztési feladatok miatt ez a két terület foglalkozik legtöbbet a genetikai kérdésekkel, és ez kapcsolódhat leginkább a pedagógiához, a gyógypedagógiához. A haladás azonban olyan ütemű, hogy aki nem naprakész e szakterület irodalmában, könnyen lemaradhat.

– Magyar orvosok is részt vesznek a kutatásokban?

– A géntérkép nemcsak az USA tudósainak, hanem az egész világ kutatóinak a közreműködésével készül. Személyes kapcsolataink is vannak, és munkatársaink is dolgoznak a géntérképezésben. Betegeink miatt célzottan keressük azokat a tudóscsoportokat, akik egy adott terület DNS-analízisével foglalkoznak, mert szeretnénk pontosan elvégeztetni egy-egy betegünk mutációs vizsgálatát. Egyre több génterületet sikerült már azonosítani, és ez közelebb visz az öröklődési törvények megismeréséhez.

– A géntérkép megismerése, illetve annak felhasználása igényel-e újabb anyagi ráfordításokat a magyar egészségügytől?

– Ez ma még igen drága eljárásnak számít, de várható, hogy a tömeges alkalmazás csökkenteni fogja a költségeket. Ma már több ezerre tehető azoknak a betegségeknek a száma, amelyekben ismerjük a DNS-összefüggéseket. A gyakorlatban nem egy ország végzi el valamennyi kórkép vizsgálatát, hanem speciális laboratóriumok csak néhány betegséget vizsgálnak. Ebben Magyarország is aktív szerepet vállal, s a kiadásokat a társadalombiztosításnak kell állnia, mert ez jogos igény a magyar polgárok részéről is. Az orvostudomány régi célkitűzése, hogy akkor diagnosztizáljuk a betegséget, amikor még nincsenek tünetei. A hibás gén a fogamzás pillanatától dolgozik, és csak a biológiai óra működésétől függ, hogy a hatása mikor érvényesül. Ha időben felismerjük, hatástalanítani tudjuk megelőző kezeléssel vagy a káros, külső környezeti hatás elkerülésével.

– Mi a véleménye arról, hogy a géntechnológia fejlődésével akár minden gyerek lombikbébiprogrammal jöhessen a világra?

– Bízom benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. Számos vallási, etikai szempontot is kell figyelembe venni, ami túlmutat azon, hogy egy módszertani lehetőséget az orvosok kötelező jelleggel bevessenek. Nem is ez a genetika célja, hanem hogy az adott betegséget gyógyítani tudjuk, illetve az érintett családoknál ne szülessen újabb gyerek gyógyíthatatlan, illetve korai halált okozó genetikai rendellenességgel.

– Divattá sem válhat, például Amerikában?

– Nem hiszem. Minden művelt országban, minden jogrendszerben a legszigorúbban kell ezt a kérdést szabályozni, és ez már meg is történt. A genetika és a géntechnológia robbanásszerű fejlődésével párhuzamosan valós igényként vetődött fel a laboratóriumi lehetőségek szabályozása és a genetikai, etikai kódexek létrehozása.

– De mintha nem lenne pontosan megfogalmazva, hogy mi az, ami megengedhető és mi tiltott.

– A szabályozás sok tekintetben valóban nincsen kialakítva, mert például a klónozás lehetősége újabb szempontokat vetett fel. Az ivarsejtek génmanipulációját azonban minden ország törvénykezése tiltja, míg a géntechnika diagnosztikai felhasználása és a génterápiai hasznosítása mindenhol megengedett.

– A diagnosztika és a gyógyítás mellett a géntérképnek jelentősége lesz bizonyos emberi képességek meghatározásában is.

– Az ún. multifaktoriális és poligénes tulajdonságok – ahol a képességek nem egy független génhez kötöttek – meghatározása későbbi program lesz. Ismert, hogy az egyes tulajdonságok felszínre hozásában és magas szintű fejlesztésében a családnak és a környezetnek meghatározó szerepe van. Így csak a poligénes csoportok feltérképezése, a kölcsönhatások kutatása és bizonyítása után várhatók eredmények. Azt gondolom, számos képességet soha nem lehet majd csak a genetikai térképpel vagy a gének felismerésével megmagyarázni. Ez az elképzelés tagadná a pedagógia nagyon jelentős szerepét, amelyet inkább erősíteni kellene, mert számos, genetikailag nem tökéletes programban is döntő szerepe van a pedagógiának. A szülőknek is elmondjuk, amikor például egy Down-kóros gyerek esetében megkérdezik, hogy mennyire lesz a gyerek fogyatékos, mit fog tudni, hogy ez attól függ, hogy a gyerekkel foglalkozó pedagógusok, pszichológusok mennyire tudják befolyásolni a meglévő rendellenességet.

– Azt mondják, hogy egyes speciális képességek, éppen mert kevés gén határozza meg őket, előre jelezhetők.

– Erre egyelőre nincs bizonyíték, csak reményt keltő eredmények vannak. Már most ismerjük egyes betegségek pontos diagnosztikáját, és ez csak bővülni fog. Számos betegségnek meglesz a génterápiája, ami egészen új utat jelent a gyógyításban, de azt hiszem, még messze vagyunk attól, hogy képességeket határozzunk meg.

– Fel kell-e készülnie a társadalomnak a genetika eredményeinek befogadására?

– Közérthető, ismeretterjesztő írásokra és könyvekre van szükség, amelyekből az emberek nyomon követhetik, hol tart ma ez a tudomány. A genetikától nem félni kell, hanem azt látni, hogy korunk egyik legdinamikusabban fejlődő tudománya a mindennapi gyakorlatban – nemcsak az orvostudományban, hanem a növény- és állattanban – is meghozza a maga eredményeit.

– A genetika eredményei befolyásolhatják-e a pedagógusok hétköznapi munkáját?

– Azt hiszem, a pedagógus munkája szempontjából mindegy, hogy a gyerek a tehetségét örökölte vagy sem. Az a fontos, hogy az általa ismert módszerekkel a lehető legmesszebb juttassa el a szorgalmas, tehetséges és érdeklődő és az ingerszegény környezetből érkező gyerekeket egyaránt. A pedagógia számára éppen az a kihívás, hogy a hozzáértő és támogató oktatás mit tud elérni.

Victor András szerint az ember teljes génállományának a föltérképezése óriási lépés, de nem először fordul elő, hogy úgymond „beavatkozunk” a teremtő dolgába, beleszólunk önmagunk létébe. Amikor házat építünk, ruhában járunk vagy orvosságot használunk, már kivonjuk magunkat az élő természetben működő szelekciós hatások alól, az emberi genom föltérképezése ezt még nagyobb mértékben lehetővé teszi.

– Fel tudunk-e erre készülni, vagy váratlanul szakad az emberekre az új lehetőség?

Victor András: Kezdő tanár koromban végezték az első szívátültetést, és már akkor sem az eset műtéti oldala érdekelt, hanem az az erkölcsi kérdés, hogy mi van azzal az emberrel, akiből a szívet kivették. Tényleg mindent elkövetett-e az orvos, hogy életben tartsa, vagy minél hamarabb kioperálta a szívét, hogy nagyobb esélye legyen a szívátültetés sikerének? A másik kérdés, hogy tudunk-e olyan igazságos rendszert kialakítani, amely nem osztja föl az embereket az előnyben részesülhetők és nem részesülhetők csoportjára. Ezért nemcsak technikai és elvi kérdés, hogy van-e jogunk beavatkozni a természet rendjébe, hanem társadalmi-erkölcsi kérdés is annak eldöntése, hogy ki részesüljön a lehetőségben és ki nem, és hogy ki mennyit fizet érte.

– Úgy tűnik, erre még nem adott választ a társadalom.

– Alaposan föl kellene készülnünk a humán genom megfejtése utáni társadalmi-erkölcsi kérdésekre, de – amint az említett példám is jól mutatja – sajnos a húsz évvel ezelőtt felmerült erkölcsi kérdésekre sem tudtunk igazán választ adni.

– Az erkölcsi kérdések egyike lehet, hogy egyáltalán szabad-e beleszólnunk a természet rendjébe, a másik, hogy felhasználhatók-e és hogyan a tudomány eredményei.

– Az a kérdés, hogy szabad-e beleszólnunk ilyen mértékben a természet rendjébe, rossz kérdés. Az ember tudásvágyát nem lehet megállítani, a tudományos kutatásokat pedig nem tudjuk és nem is szabad kordában tartani. A kérdés inkább az, hogy engedélyezzük-e önmagunknak a fölfedezés eredményeinek társadalmi fölhasználását vagy sem. 30 évvel ezelőtt, az első génmanipulációs kísérletek után a biológusok nagy csoportja önmaga számára tiltott meg bizonyos kísérleteket, mert azt mondták, hogy amíg nem csökkennek a visszaélés lehetőségei és nem adottak a biztonsági keretek, addig ilyen kísérleteket nem végeznek. A géntérképezés után is kimondhatjuk, hogy bizonyos típusú genetikai beavatkozásokat nem engedélyezünk addig, amíg azok nincsenek szabályozva, de ez nem fog működni, mert jön egy anya, aki több százezer dollárt hajlandó fizetni egy beavatkozásért, amely számára létfontosságú. El fogják végezni, és azt sem mondhatom, hogy feltétlenül rossz szándékból, hiszen egy elkeseredett anya vagy egy leendő ember egészséges élete érdekében teszik.

– Ha ez így lesz – és ezt el is tudom képzelni –, akkor mit tehet a társadalom? Fontos-e a közvélemény szintjén foglalkozni a kérdéssel?

– Mindenképpen. Ma már magasabb szinten tudunk beavatkozni a természet rendjébe, mint eddig bármikor. Ez olyan dimenzióváltást jelent, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nemcsak tudományos, orvosi-technikai kérdés, hanem etikai, vallási, nevelési, jogi kérdés is. Tehát nem az orvosok belügye, hanem társadalmi probléma.

– Milyen alapvető társadalmi kérdések tehetők fel?

– Elsősorban az egyenlő hozzáférés lehetősége, de tartok tőle, hogy ez nem fog megoldódni, mert nem oldódott meg az egészséges környezetben élés esetében sem. Hogy mit kezdünk a megfejtett humán genommal, ez olyan világméretű kérdés, amelyre a válasz csak globálisan adható meg. De ne felejtsük el, hogy az USA rendelkezik majd ezzel a tudással, és minthogy ehhez rengeteg pénzt használt föl, elképzelhető, hogy pénzért fogja adni az információt. Lehetséges, hogy az emberiség kétharmada eleve nem juthat hozzá, mert olyan országban él, amelynek nincs módja megvásárolni a genetikai információkat.

A környezetvédelem terén szintén igazságtalan helyzet uralkodik. A legutóbbi környezetvédelmi világkonferencián az USA nem fogadta el a biodiverzitási egyezményre vonatkozó javaslatot – amelynek a lényege, hogy minden ország saját tulajdona legyen az a biológiai érték, amely az ő területén van –, mert komoly érdekeltségei vannak azokban a közép- és dél-amerikai országokban, ahol a gyógyszergyártásban fontos élőlények élnek. Tehát nem érdeke – és a gyógyszergyári lobbi nem is engedi – azt kimondani, hogy egy állam élővilágának minden része az adott országé. Így egy másik ország biológiai értékeinek a nyeresége az amerikai gyárakba kerül, lesz pénzük további kutatásokhoz, és újabb biológiai és természeti kincseket tudnak majd elszívni más országokból. A világ javainak fölhasználását tekintve már ma is olyan igazságtalan helyzet alakult ki, hogy az USA-ban a világ lakosságának öt százaléka használja a világ teljes évi anyag- és energiaforgalmának a 27–28%-át. Ez erkölcsileg tarthatatlan, mégis működik egy önfenntartó, önerősítő folyamat. A géntérkép birtoklásával pedig újabb tudáshatalom lesz az amerikaiak kezében.

– Számomra megint az derült ki, hogy az eddigi kérdések sincsenek megoldva, és az amerikai érdekekkel szemben nincs mit tenni. Végképp nem tudom tehát, hogy világméretű kérdésekben egy kelet-európai értelmiséginek van-e, lehet-e tennivalója, érdemes-e egyáltalán beszélnünk róla.

– Igen, mert világméretű gondolkodási reformra van szükség. Ezt nem én találtam ki, már többen leírták és elmondták. Hadd utaljak Fritjof Capra fizikusra, aki Turning-point (Fordulópont) című könyvében azt írja, hogy a világ olyan mértékben fordult egy bizonyosfajta gondolkodásmód felé, hogy az már tarthatatlan. Az egyensúlyát vesztett világ fordulópont felé közeledik: egy humánusabb, globálisabb, nem annyira anyagias gondolkodásmód felé fordulás előtt állunk. Valami ilyesmit gondolok magam is: a világ olyan mértékben vált utálatossá, hogy itt valami fordulópontnak, reformnak kell bekövetkeznie.

– Kik járhatnak élen a változásokban?

– Akik gondolkodásban előrébb tartanak. Karácsony Sándortól azt tanultam, hogy a reformnak három fontos előföltétele van. Az első, hogy a tudósok megfogalmazzák, hogy most mi érvényes. A második, hogy a művészek a maguk érzékenységével ráérezzenek arra, hogy itt valami újra van szükség. A harmadik pedig, hogy a közvélemény is megérjen a változásokra. A globális kérdésekben, legyen az környezeti vagy genetikai tartalmú, a tudósok megfogalmazták, hogy most mi érvényes. Talán már a művészek is megfogalmazták a műveiket, hogy rádöbbentsenek minket az alapvető változtatás szükségességére. A közvélemény azonban még nem érett meg arra, hogy például a környezetvédelem fontosságát megértse. Az emberek már unják a környezetvédelmi szöveget, de mégsem tudják, mit kellene tenniük. Sem globális környezeti kérdésekben, sem biológiai és genetikai kérdésekben nem vagyunk fölkészítve az alapvető változtatásokra. Tartok tőle, hogy azért is olyan lassú a változás, mert nagyon komoly ellenérdekeltségek vannak. A nemzetek feletti mammutvállalatok, amelyek a mezőgazdaságot, a genetikai információt vagy a környezetvédelmi kérdéseket a kezükben tartják, nem érdekeltek abban, hogy a közvélemény megváltozzon, sőt, inkább abból van hasznuk, ha a jelenlegi helyzet fennmarad. Hihetetlen pénzzel és hatékonysággal terjesztik az alapvető változtatás ellen ható szemléletmódot. Az újságokban, a televízióban, a könyvekben bármely közvélemény-formáló fórumon az a nézet uralkodik, hogy igenis birtokoljuk, győzzük le a természetet, a természet azért van, hogy kizsákmányoljuk és uralkodjunk fölötte. Hiányzik az a szemlélet, hogy alázat és tisztelet legyen bennünk a természet és az elért tudományos eredmények iránt. Használnunk kell a természet javait, de ez alázattal történjék. Használni kell a megszerzett genetikai tudást, de ezt tisztelettel tegyük, és ne önhittséggel és fennhéjázással.

– A genetika legújabb eredményei közelebb visznek-e bennünket a fordulóponthoz? Történhet-e olyasmi, ami annyira fölháborítja az embereket, vagy annyira beleszól az eddigi életvitelünkbe, hogy az fordulóponthoz vezethet?

– A genetikusok nyilván nálam pontosabban tudják a várható lehetőségeket. Talán a leendő gyermek nemét, tulajdonságait, adottságait bizonyos mértékben előre lehet majd programozni, és ez iszonyatosan veszélyes, mert az ún. eugenika kérdéskörét veti föl. Az eugenika (a „jó gén” elmélete), mely a múlt században még egyértelműen pozitív elmélet volt, azt mondta, hogy vigyáznunk kell az emberiség genetikai állományára, mert romlik. Ha a természetes szelekciót fokozatosan kikapcsoljuk, akkor foglalkozni kell ezzel a kérdéssel. Az eugenika pozitív oldala, hogy segíteni kell a jó génű emberek világrajövetelét, hogy ők több utódot produkálhassanak, mint a rossz génűek. De ebben a kérdésben mi, európai emberek egyszer már nagyon megégettük magunkat, mert ennek az elméletnek eltorzult formája volt a fajelmélet. Bizony el kellett telnie legalább harminc évnek, hogy kikerüljünk abból a sokkból, amit a fajelmélet és a koncentrációs táborok okoztak, hogy egyáltalán beszélni merjünk erről a kérdésről. Czeizel Endre már a humán genom föltérképezése előtt is többször leírta, hogy muszáj foglalkoznunk a kérdéssel, mert ha az ember egyre több szempontból maga veszi kézbe a sorsát, és nem bízza a természetre, akkor értelemszerűen a genetikai állományunk is azon kérdések körébe kerül, amelyikbe bele kell szólnunk. Eddig is voltak ilyen próbálkozások, de most sokkal nagyobb lehetőségei lesznek. Kérdés: szabad-e rámennünk olyan útra, amelyen a tudomány megoldja és teljesíteni tudja azt a vágyat, ha egy házaspár kék szemű kislányt szeretne, akinek zenei tehetsége is van. Veszít vagy nyer az emberiség ezzel a megoldással? Ha ezt humánus, bölcs és alázatos módon tesszük, akkor mindannyian nyerni fogunk.

– Eddig azt hangsúlyoztuk, hogy a géntérkép jelentősége a megelőzésben, a kiszűrésben, illetve a felismerésben van. Most pedig úgy tűnik, hogy a szülők akár „rendelhetnek” is. Ez újabb szempont, amely további erkölcsi kételyeket vet fel.

– Biztos, hogy technikailag elérjük azt a lehetőséget, hogy „rendelhessünk”. Hiszen – nagyon leegyszerűsítve –, ha ismerjük a genomot, tudjuk a zenei tehetséget meghatározó bázissorrendet, akkor tudjuk azt szintetizálni vagy kicserélni, vagyis megrendelhető lesz a gyerek. Nagy gond, hogy a tudásunk messze előbbre szaladt társadalmi érettségünknél és erkölcsi fejlettségünknél. Iszonyatos szakadék van a kettő között, és erről is szól az előbb említett fordulópont, amelyben az is benne foglaltatna, hogy a racionális tudás mellett vissza kellene adnunk a rangját az emocionálisnak és az irracionálisnak, a verseny mellett az együttműködésnek, a férfias rámenősség és sikerorientáltság mellett a kivárásnak, a béketűrésnek.

– Tehát egy nőies gondolkodású társadalomnak kellene következnie?

– A női gondolkodásnak a rangját vissza kellene adnunk. Beteges az a férfi értékdominancia, amely ebben a társadalomban uralkodik: a siker, a gyorsaság, az erő, a talpraesettség, az agresszió, a hódítás, a racionalitás, a számokkal kifejezhetőség, a tervezés stb. Sajnos a társadalom elfogadta ezeket az értékeket, és ott tartunk, hogy bár nők nevelik fel a gyerekeket – az anyjuk, az óvónő, a tanítónő, a tanárnő, már az egyetemen is nők oktatják –, mégis a kultúrán keresztül elsődlegesen ezt az értékrendet csepegtetjük beléjük, míg másodrendűnek, alárendeltnek, legyintésre méltónak találjuk ezen értékek komplementáris, női párjait. Pedig ezek felé kellene a világnak fordulnia.

– Tehetünk-e ezért valamit, akár egyénileg is?

– Az egész problémát közvélemény-formálási vagy tágabb értelemben nevelési kérdésnek tartom. Közép-európai polgárként az a feladatom, hogy a közvéleményt, az emberek tudatát, gondolkodását formáljam, vagyis neveljem. Ismert, hogy az állatok ún. zárt genetikai programmal születnek, tehát majdnem minden, amit életükben csinálnak, eleve beprogramozott. Az embernél, bár a genetikai kód feltárásával is igazolódik, hogy tulajdonságaink genetikailag erősen meghatározottak, mégis a tanulás szabja meg, hogy mit csinál, tehát soha nem látott mértékű jelentősége van a genetikai nyitottságnak, vagyis a tanulási lehetőségnek. Az értékrendszer is tanulás kérdése: hogy a versenyben való győzelmet vagy az együttműködést tekintem elsődlegesnek, hogy a világot legyőzendő tárgynak vagy egy megszeretésre méltó, barátkozásra, megismerésre való környezetnek tekintem; és innen nézve a humán genom megfejtése elsősorban pedagógiai probléma. De nemcsak azért, hogy mit tanítok róla az iskolában, hanem a közvélemény formálása miatt is. Mit mond a televízió, az újság, mit tud a szomszéd néni és mit ír az Új Pedagógiai Szemle?

Sokat foglalkoztam Pierre Teilhard de Chardin jezsuita pap, filozófus és természettudós gondolataival, aki a tudomány evolúciós elméletét szerves egységbe foglalja a maga Krisztus-hitével, és azt mondja, hogy a világ most is teremtődik, mert a teremtés évmilliárdokon keresztül tartó evolúciós folyamat. Az ember a tudása révén megváltoztathat bizonyos folyamatokat, így beavatkozhat a világ menetébe, módosíthatja, de tönkre is teheti. Chardin szerint részeseivé váltunk a teremtésnek, vagyis társaivá lettünk az Istennek.

– Akkor nemcsak az emberiségnek, hanem az Istennek is felelősséggel tartozunk ezután?

– Erről van szó! Isten társaivá váltunk a teremtésben, és ezután a probléma csak kismértékben tudományos kérdés, átbillent filozófiai, vallási, morális és nevelési kérdéssé.

– Milyen válaszokat ad erre a társadalomtudomány?

– Egyelőre nem nagyon ad válaszokat, mert még magát a problémát sem értette meg igazán a társadalom.

– A társadalomtudósok miért nem foglalkoznak ezzel a problémával? Hiszen ma már szinte minden új információ azonnal hozzáférhető, a genetikai kutatások anyaga is olvasható az Interneten.

– Az egyik oka föltehetően az, hogy még mindig erős az a látásmód, miszerint más dolog a természettudomány és más a humán tudomány. Sajnos a humán szakemberek nem nagyon érdeklődnek a természettudományok eredményei iránt, és az a tévképzet él a társadalomban, hogy kulturált ember lehet, aki teljes mértékben tájékozatlan a természettudományok terén. Pedig ahhoz, hogy igazán tájékozottak legyünk térben, időben és a személyiségünkre nézve, egyre nagyobb mértékben kell a természettudomány.

– A világ előtt álló hatalmas, megoldatlan problémákról beszélgetve szót sem ejtettünk olyan részletkérdésekről, hogy mit tegyen a pedagógus azokkal a tehetséges gyerekekkel, akikről éppen a géntérkép segítségével már tudja, hogy különleges nevelést igényelnek.

– Erről nekem egy régi és egyre aktuálisabb pedagógiai módszer jut eszembe, a differenciálás. Ez lesz a pedagógusok igazi feladata. Az a kérdés, hogyan tudjuk fölkészíteni a pedagógust arra, hogy jól differenciáljon, hiszen az egyik gyereknél a zenei tehetség, a másiknál a matematikai, a kommunikációs, a grafikai vagy éppen a mozgásképesség dominál. Biztos vagyok benne, hogy túl kellene haladni az osztályrendszerű tanításon, mert nincs az a kiváló pedagógus, aki 32 gyerekkel különbözőképpen tud foglalkozni. Most is fontos lenne az egyéni képességeknek megfelelő foglalkozás, de ha „genetikailag programozott gyerekek” ülnek a padokban, akkor végképp nem kerülhetjük meg ezt a kérdést.

– Új kihívás előtt áll a pedagógia?

– Igen, és nem technikai kérdéseket kell megoldanunk, hanem pedagógiai, erkölcsi és társadalmi kérdésekre kell választ adnunk.

A beszélgetéseket készítette és szerkesztette: Boda Sarolta