Trencsényi László

„A csapos megszólal”

– Beleszólás egy kerekasztal-beszélgetésbe –

1999. 9. számunkban kerekasztalvitát közöltünk a kerettantervekről. Az alábbiakban Trencsényi László hozzászólását adjuk közre. A szerző az említett beszélgetés egyik résztvevőjének, Szebenyi Péternek a NAT implementációval kapcsolatos véleményével kapcsolatos észrevételeit fogalmazza meg.

Nem célom ezzel az írással az oktatáspolitikát befolyásolni. Nem is hiszem, hogy itt következő nyilatkozatom bármit is befolyásolna az oktatáspolitika törekvésein a tartalmi szabályozás, a NAT és a kerettantervek viszonyában.

Mindössze azért tartom fontosnak, hogy Szebenyi Péternek a szeptemberi kerettanterv-kerekasztal mellett elhangzott néhány megjegyzése ne maradjon szó nélkül, mert méltánytalanságnak vélem, hogy a NAT-implementáció utólagos kritikájában egyszer sem kapott szót olyan személy, aki – történetesen az Országos Közoktatási Intézet munkatársaként – felelősséggel részt vállalt a 98-as start előkészítésében (az 1995. októberi kormánydöntés után). A szakma „félnyilvánosságában” Szebenyi Péter és Ballér Endre összefoglaló tanulmányában az OKI akkori stábja már kapott kemény kritikákat, elsősorban a „radikális autonomizmus” bélyegét, ez a tanulmány hivatalosan is részét képezte az OM 1998. őszi, ún. NAT-felülvizsgálati anyagának. Erre a félnyilvános tanulmányra annak idején néhányan fogalmaztunk választ, de ezek utólag magánlevéllé minősültek, eltűntek az Országos Köznevelési Tanács dokumentációjában. Míg a Szebenyi–Ballér-féle dokumentum hozzáfésülve a Gallup és a megyei pedagógiai intézetek vizsgálati anyagához, érvként szolgált a tartalmi szabályozásról szóló törvénymódosítás propagandájában. Azt nem mondhatnám, hogy a kutatás befolyásolta a törvényhozókat, hiszen a törvényben foglalt változtatási gondolatok a jelenlegi kormánypártok 1998. kora tavaszi választási propagandájában már jelen voltak, s jóval a vizsgálat megkezdése előtt megjelentek a kormányprogramban is. A Szebenyi–Ballér-tanulmány tehát funkcionálisan utólag legitimálta a szakma oldaláról, mintegy a szakma nevében a kerettantervi szabályozás felmelegített ötletét (hiszen, mint tudjuk, a kerettantervek az 1990–1994 közti, a közoktatási törvény első változatát 1993-ban beterjesztő kormány eredeti elgondolásai voltak). A „kutatás” eredményeiről most nem szólok bővebben. Tény, hogy a létükben fenyegetett pedagógiai intézetek (azóta több nyakán megfeszült a kötél) előre menekülve, többé-kevésbé kiszolgálták a kutatás megrendelőitől származó latens elvárást: igent mondtak – mit tehettek volna – a kerettanterves konstrukcióra. A nagyléptékű közvélemény-kutatás adataiból komoly összefoglaló tanulmány nem született. Az adatokból mindenki kedvére csemegézhetett, s prekoncepciója szerint tartott soknak vagy kevésnek egy-egy százalékadatot. A média alapjában véve tudomásul vette az oktatási kormányzat interpretációit.

A kérdés tehát eldőlt. A törvénymódosításra sor került (az ellenzék sem tiltakozott igazán, egyedül Horn Gábor cikkezte tele a sajtót; Kassandrának kijáró mosoly kísérte a közvéleményben a nem szerencsésen kommunikáló politikus megnyilatkozásait). A kerettanterveket írják. Készet ugyan még nem látni, s hát a kerettantervre is igaz a puding próbájáról szóló közhely, még akkor is, ha a mostani konyhafőnök kóstolatlanul dobta a kutyák elé az előző „étket”, a NAT-ra, vagyis alaptantervre épített helyi tanterveket.

Célom tehát mindössze annyi, hogy az oktatásügy politológiai-szakmai története számára legalább egyszer legyen megörökítve a „másik” fél is. Igaz-e tehát Szebenyi Péter azon tétele, hogy a NAT még csak-csak jó lett volna, de a szerencsétlen „vadliberális” implementáció annyira tönkretette erkölcsileg, hogy a szétfoszlott rendszeren csak az új (új-régi) recept segíthet: a központilag határozottabban definiált kerettantervek egységesítő rendje. Mely rend egyébként csakugyan a 78-as „reformtanterv” rendje: központi óratervekkel ellátott tantárgyi rendszer törzsanyagokkal, melyhez méltányos mértékű kiegészítő anyagok járnak, melyet az iskola keverhet hozzá az alapmenühöz. Még egyszer írom: tegyük fel, hogy a NAT-ra épülő helyi tanterveknek lett volna szerepe a minimálisan egységes rendszer szétfoszlatásában, ezt akkor is furcsa volt kimutatni két évfolyam körében két hónapnyi alkalmazás után! De – ismétlem – ezt most nincs okom, kedvem vitatni.

Egyszerűen szeretném a nyilvánosságnak „megüzenni”, mi történt az OKI implementációs műhelyeiben 1996 és 1998 között. Szebenyi Péter ugyan az OKI és az MKM felelősségéről beszél. A tényeknek tartozunk annyival, hogy az MKM implementációs stratégiája és taktikája nem volt azonos az OKI-éval. Az irányítás különböző szintjein kezdetektől voltak feszültségek, a minisztérium néhány kérdésben az ágazati felelősség jegyében fellépve igényelt központi intézkedéseket. Például forszírozta a „taneszközjegyzék” kiadását, ennek a szakmai vitának lett eredménye a kevesek által megértett „funkcionális taneszközjegyzék”, mely teoretikusan tért ki egy előíróbb szabályozás elől, s értelmezte a taneszközök megválasztásában az iskola autonómiáját. De az is tény, hogy az MKM felelős vezetői egy idő után – munkatervi vitának nevezett beszélgetéseken – személyesen döntöttek arról, hogy mely szerzők munkái kerüljenek a tantervi adatbankba s melyek ne. Csak azért nem tartom „utánlövésnek” ezt a kritikát, mert annak idején erről – némi vihart aratva – az OKI nevében én magam tájékoztattam a közvéleményt (az Új Pedagógiai Szemle adatbanki mellékletében közzétett nyilatkozatban). S az is tény – a dolgok alakulásáról szóló számvetésben eltagadhatatlan tény –, hogy az implementációs folyamatnak jóformán a kezdetén a minisztérium egy máig tisztázatlan ügy miatt (ez volt az OK-TAT-ügy) egyik napról a másikra „kivonta a forgalomból” az implementáció levezénylésével megbízott főigazgatót, s a folyamatok ezután ennek az ügynek a fenyegető árnyékában, olykor teljesen megbénított infrastruktúra mellett, hosszú hónapokig legitim költségvetés nélkül zajlottak. Ezek a körülmények tagadhatatlanul fékezték, megengedem: torzították az implementáció folyamatát. Az „elszámoláskor” elhanyagolhatatlan tények ezek! Egy szervezetszociológiai elemzést – roppant tanulságosat – mindenképpen megér: mi történik, ha egy kormányhivatal dinamikus hadjárata kellős közepén gyakorlatilag megbénítja azt a háttérintézményt, melynek eredetileg kulcsszerepet szánt.

Legyen joga Szebenyi Péternek ezt a tényt figyelmen kívül hagyni akkor, amikor évekkel a történtek után még mindig a régi szenvedéllyel ostorozza az implementáció tartalmi hibáit. Konkrétan: a tantervi adatbank kínálata mögött álló „szabados” értelmezést. Melynek lényege – szerinte – a mindenáron való pluralizálás volt. Való igaz: a tantervi adatbank – ennek összeállításában viseltem magam is felelősséget annak idején volt munkahelyemen, az OKI-ban – kiépítésében fontos szempont volt a kínálat gazdagsága, sokfélesége. De nem azért, mert az OKI – rossz stratégiával – pluralizálni kívánta volna az iskolarendszert a kívánatos mértéken túl (igaz is: mi az, hogy „kívánatos mérték”? Ki „kíván” ebben az esetben?), hanem egyszerűen azért, mert az iskolarendszer a „pluralizáltság” állapotában volt, mégpedig legitim folyamatban alakult így. Igen sok tantervfejlesztő műhely adott hírt magáról, s igen sokfélék voltak az iskolák. Melyek egyébként, mióta iskola van a világon, mindig is sokfélék voltak, csak egyediségüket különböző államok különböző „rációi” nyomán latenciába szorították. A tantervi adatbank stratégiája alapvetően az volt, hogy segítsen tükröt tartani s lehetőséget adni arra a sokféle iskolának, hogy valamely tantervi változatban (ha nem vállalják a saját tantervírást) magukra ismerjenek. Magukra? Tanítványaik megannyi sajátosságára, érdeklődésére, tanuláshoz, műveltséghez fűződő viszonyára, munkapiaci és továbbtanulás-piaci esélyeire, környezetük megannyi elvárására és segítő-hátráltató feltételrendszerére. No meg: saját – az alkotmányosság keretei közt érvényesülő – pedagógiai-szakmai-emberi hitvallásukra. Ezt a legitim elvet szolgálta az OKI is, amikor sok, sokféle tantervet igyekezett kínálni. A felelősséget nem elvonva az alkalmazóktól. Hiszen az adatbanki tantervek (még ha több szakember, például az OKNT több tagja is valóságos kerettanterveket látott bennük) nem viselték magukon a hivatalosság pecsétjét, szakmai ajánlat volt mindegyik, hiszen az elfogadó nevelőtestület, a véleményező klientúra és a jóváhagyó fenntartó alkujából kellett (volna) megszületni a felelősen hatályba lépett helyi tantervnek. Ez az alapelv nem sértette az adott NAT iránti tiszteletet. Az OKI tehát mindvégig lojális volt a törvényhez s a törvényhozói szándékhoz! Ez végösszegében több mint félezer „tantervi egység”, modulszerűen összerakható tantárgyi tanterv volt, az összeszerelésre alkalmas – a reális felhozatalnak megfelelően – sok elemi egységgel s viszonylag kevesebb átfogó műveltségterületi blokkal, illetve ún. „teljes tantervvel”. Ezen utóbbi információk közlését azért tartom fontosnak, mert – sajátos módon – összefoglaló kritikai elemzésre, hatáselemzésre, tartalomelemzésre (néhány igazoló jelentéstől eltekintve) mindmáig nem került sor. Az olvasó most is csak egyet tehet: Szebenyi Péternek hisz vagy nekem. Nem könnyű a dolga! Ám tagadhatatlan, hogy a kormányrendelet adta szabadságfokozatok megannyi lehetőségét tartalmazó tantervek kerültek megannyi változatban az adatbankba. Hiszen – noha a NAT szerzőinek volt – igen korszerű és igen igényes képe egy szakmailag ideális, „királyi”, leginkább „NAT-konform” helyi tantervről (ezt mondom akkor is, ha a műveltségi területek közt voltak is egyenetlenségek, redundanciák, olykor még inkonzisztencia is). De a NAT-szabályozás lényege volt, hogy (néhány sarokponton kívül) nem volt kötelező erejű, a jogalkotó abban bízott, hogy türelmes közoktatás-fejlesztési ciklusban minden iskola rátalál helyi tantervére, s biztos közös talapzat lesz az a tartalmi és szerkezeti megegyezés, melyet nagy és tiszteletre méltó önkorlátozással – hiszen megértették, hogy országos iskola tanáraként nem ők tanítják – a minimálisan szükséges szinten definiáltak. Az én tapasztalataim és megítélésem szerint ez történt az OKI tantervi adatbankja körül. Sem több, sem kevesebb.

Szolgáljon „tanúvallomásom” okulásul mindazoknak, akik a történetre még kíváncsiak, vagy majd egyszer azok lesznek.