Rókusfalvy Pál

A kultúra – az ember fejlődése, az emberiség haladása

– Részletek egy készülő kisenciklopédia szócikkeiből –

Az alábbiakban részleteket adunk közre Rókusfalvy Pál professzor készülő pedagógiai kisenciklopédiájából, amelyben a nevelésben használatos fontosabb fogalmak értelmezési kereteit írja le. A közölt részletben a kultúráról, az ember fejlődéséről, az emberiség haladásáról fejti ki gondolatait. Egy részlet a kultúra szócikkből: A kultúra az embernek az az értékalkotó tevékenysége, amellyel a természet törvényeinek engedelmeskedve anyagi és élő környezetét s benne önmagát mind nagyobb értékre emelve alakítja.

Korunk igazi problémája – gyökerét tekintve minden gazdasági, társadalmi és a globális pénzügyi rendszer problémája is – emberi probléma.

„A valóságot alakító erők közül az erkölcsiség az első. Ez az a döntő tudás, amit a gondolkodással meg kell hódítanunk. Minden egyéb mellékes.

Ezért mindenkinek, aki hiszi, hogy a társadalom és az egyén erkölcsi eszméléséről mondanivalója van, joga van most szólni, noha a pillanat a politikai és a gazdasági kérdéseket tűzte napirendre. Az időszerűtlen az időszerű. A politikai és a gazdasági élet problémáiban csak akkor tudunk maradandót teljesíteni, ha mint az etikus gondolkodásig eljutni törekvő emberek kezdünk neki. Azok, akik valamilyen módon előbbre viszik az etikáról való gondolkodásunkat, a világ jólétének és békéjének eljövetelén munkálkodnak. Ők művelik a legmagasabb politikát és nemzetgazdaságtant.”

Ugyanez a szerző a modern államról így ír: „A modern állam a példátlan anyagi és szellemi elnyomorodás állapotában van. Adósságok alatt összeroskadva, gazdasági és politikai harcoktól szétszakítva, minden erkölcsi tekintélytől megfosztva, reális tekintélyt alig fenntartva, így kell a létéért mindig új bajokkal megküzdenie. Hogyan vegyen erőt, hogy mindezek mellett igazi kultúrállammá fejlődjön?”

Első pillanatra azt hihetnénk, hogy ezek a sorok napjaink egyik világosan látó közgazdászától, netán David Kortentől származnak. A következő mondatok azonban elbizonytalanítanak, és egy szabad szellemű szociálpolitikust sejtünk a sorok mögött.

„Tudjuk, hogy mindannyiunknak az emberségünk érdekében küzdeni kell a körülményeinkkel, és gondoskodnunk kell arról, hogy a sokaknak szinte kilátástalan küzdelme az emberségért ismét reményteljessé váljék. Ebben a küzdelemben segítségként azt a lelkületet nyújtjuk, hogy ember sohasem áldozható fel dologként a körülményeknek. Az ilyesfajta emberfeláldozó gondolkodás megfogalmazásában – és minden lehetséges népszerűvé vált módozatában ugyanis – lassan meggyőződéssé válik közöttünk, hogy a kultúra egy elitnek a tulajdona s a tömegember csupán eszköz annak megvalósítására. Ezzel éppen azoktól vonjuk meg azt a szellemi segítséget, amelyre igényük van, akiknek igazán keményen kell az emberségükért megküzdeni.”

Ezeknek a nyomasztóan időszerű gondolatok mindegyikét a szerző 1923-ban már másodszor vetette papírra. Első változata 99 évvel ezelőtt született, a teljes mű 1914 és 1917 között készült el. A szerző nem közgazdász, nem is szociálpolitikus, hanem egy lepratelepet létrehozó, majd kórházvárossá fejlesztő gyógyító orvos, teológus és orgonaművész: Albert Schweitzer,¹ akit a francia fennhatóság alá tartozó kongói őserdőben francia katonák letartóztattak, internáltak, művének eredeti kéziratát pedig megsemmisítették.

Az idézetek okozta meglepetésünk még nagyobb lesz, ha David C. Korten mai közgazdásznak és pénzügyi szakembernek a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 1998. október 20-án tartott előadásából is közlünk.

„A gazdasági alternatívákat illetően a megoldás mindannyiunk számára ismerős – sőt, ez az a megoldás, amelyben legtöbbünk már ma is hisz: a demokrácia, a piacgazdaság, valamint az erkölcsi alapokon nyugvó kultúra. Különösképpen felhívom a figyelmet az erkölcsi alapokon álló kultúra jelentőségére, mivel a kapitalizmus egyik hiedelme a következő: a piac valami csodás mechanizmus segítségével automatikusan a köz javává alakítja át az egyes szereplők kapzsiságát – hiszen Adam Smith ezt mondta. Ezzel a kijelentéssel csupán két gond van: a piac nem rendelkezik ilyesfajta mechanizmussal, Adam Smith pedig sosem állította, hogy rendelkezik vele. A hatékony piac teljes mértékben a bizalomra és a kölcsönös felelősségvállalásra épülő kultúra létén múlik... Míg a kapitalizmus az erkölcsös emberrel (homo moralis) szemben a gazdasági embert (homo economicus) állítja a középpontba, addig a piacgazdaság egy erkölcsös kultúra meglétét feltételezi.”

Miben áll „a kultúra erkölcsössége”, egyáltalán mi a kultúra lényege? Ezt és még néhány kapcsolódó jelenséget törekszünk röviden meghatározni elsősorban a művelődés és a köznevelés szempontjából. Senkivel nem vitatkozva a véleményünket írjuk le, amely azonban nem lesz különösebben eredeti, hacsak a mások értékes gondolatainak alkotó integrálását nem tekintjük annak.

A kultúra körén belül meghatározandó tíz jelenség része annak a közel háromszáz címszónak, amelyik az ember, fejlődése és fejlesztése témakörben készülő kisenciklopédiának a tartalma. Az enciklopédia – akár a fogalmak családfájával is szemléltethető – kerek életszemléletet tükröz. Ugyanakkor minden címszava konkrét, lényegre törő meghatározást nyújt, a megismerés előrehaladásával továbbfejleszthető, továbbfejlesztendő.

A kultúra jelenségkörének illeszkedését ebbe az életszemléletbe az 1. ábra mutatja.

A jelenségeket a következő sorrendben határozzuk meg: kultúra, a kultúra haladása, a kultúra eszményei, a kultúrember, az értelmiségi, a pedagógus, a pedagógiai gondolkodás, a pedagógiai kultúra, a pedagógusi etika és az információs társadalom. (Az egyes jelenségek lényegének kifejtésében felhasznált forrást adott helyen feltüntetjük.)

A kultúra

A kultúra az embernek az az értékalkotó tevékenysége, amellyel – a természet törvényeinek engedelmeskedve – anyagi és élő környezetét s benne önmagát mind nagyobb értékre emelve alakítja. A kultúra az ember legősibb és legkorszerűbb, szükségszerű tevékenysége, amellyel törzsfejlődése megvalósul, emberré válása kiteljesedik. Sorvadása, megszűnése az ember, az emberiség és a Föld globális pusztulását vonná maga után.

A kultúra elnevezése a latin colere, cultus (művelni, művelt) szóból származik. Az „agricultura”, a földművelés a természettel és a munkával szoros kapcsolatban mint munkakultúra jelent meg. Az embernek ebben az ősi foglalkozásában konkrétan érzékelni lehet, hogy az agricultura egyszerre jelenti a parasztembert, verejtékes munkáját a megmunkált viruló földdel s – ahogyan falun még ma is nevezik – az „életet” jelentő gabonaterméssel együtt. A kultúrának tehát egyaránt integráns részei: az ember, a tevékenység és  a környezet. A kultúra tudományban, művészetben és technikában egyaránt egyszerre fejlődést szolgáló tevékenység és eredmény, értékalkotás és érték. Az ember a kultúrának forrása, hordozója, célja és – „kiművelt emberfőként” – eredménye. A környezet funkciója is többféle: egyrészt az értékalkotó tevékenység kerete és eszközi feltétele, másrészt alakított eredménye.

Az ember kultúrája, mivel lényegi mozzanata a fejlődés, a haladás, az élet legnagyobb értékére emelése, csakis etikus lehet. Ha nem etikus, ha végső célja, az ember fejlődése nem biztosított, akkor megszünt kultúra lenni.

A kultúrában, mivel az ember tevékenysége, az anyagi és szellemi (emberi, lelki természetű) tényezők kölcsönhatásában a szellemi a meghatározó. Amint erről megfeledkezünk, és az ember primátusa nem érvényesül mindenben, szükségszerűen a pusztulás folyamata indul meg – a legfejlettebb technika működése esetén is – nemcsak az emberségben, hanem az anyagi, gazdasági körülményekben is.

A kultúra ezen alapkérdéseiről Albert Schweitzer Kultúra és etika című munkájában (1923-ban) így ír:

„A kultúra az egyén és a közösség anyagi és szellemi haladása..., amennyiben és ameddig az a haladás haladását, az egyén szellemi tökéletesedését szolgálja.”2

„A kultúra lényege szerint kettős. Az értelemnek a természeti erők feletti és az értelemnek az érzelmek feletti uralmában valósul meg... Tehát a kultúra fejlődésében az etikai haladás a lényeges és az egyértelmű, az anyagi a kevésbé lényeges és a kétséges.”3

„Most a tények kényszerítenek eszmélésre. Ezek kíméletlenül nyersebb nyelven tanítanak meg arra, hogy az a kultúra, amelynek csupán anyagi oldala fejlődik s a szellemi oldala nem fejlődik a kívánt mértékben, olyan hajóra hasonlít, amelyik megrongált kormányával állandóan gyorsuló haladásban veszíti el kormányozhatóságát és így katasztrófába sodródik.”4

A kultúra haladása

A kultúra haladása egyéni értelemben az ember fejlődése, közösségi értelemben a nemzet emelkedése. Ez mindkét megközelítésben a dolog lényegének – az embernél emberségének – mind tökéletesebb kibontakozását jelenti.

A kultúra haladásának Albert Schweitzer három formáját különbözteti meg: 1. az ismeretek és a tudomány haladását, 2. az ember társadalmiasulásának haladását és 3. a szellemiség haladását. Az ember kultúrateremtő képességének fenntartásához s ennek következményeként a kultúra fennmaradásához ezek együtt lehetségesek és szükségesek. Az ismeretek és a tudomány gyarapodása csak abban az esetben tekinthető haladásnak, ha az ember szocializálódását is segíti, ez utóbbi pedig egy szüntelenül megújuló etikus szellemiségben, mentalitásban jut kifejezésre. Mindezek együtt teszik lehetővé, hogy a tudomány és a technika fejlődésével felvetett új kérdésekre az ember felelni tudjon, azaz a keletkező új problémák megoldásához újra meg újra hozzá tudjon nőni. Világosan kell látnunk, hogy az ismeret és a tudás gyarapodásával a kultúra fenntartása és haladása egyre nehezebbé válik. Ehhez egész ember kell. Ez akkor sikerül, ha a gondolkodásunkat építő értékrenddel fegyelmezett, pozitív társas érzelmek szövik át.

A kultúra haladása a kultúra eszményei szerint értékelhető.

A kultúra haladásáról így ír Albert Schweitzer:

„A természet erői felett szerzett hatalommal függetlenné válunk tőle és szolgálatunkba állítjuk. Egyidejűleg azonban le is válunk róla és olyan életfeltételek közé jutunk, amelyeknek természetellenessége sokféle veszéllyel jár.”5

„A természeti erők felett nyert hatalommal az embernek ember feletti erőszakos hatalma is félelmetessé válik.”6

„Az ismeret és a tudás korunkban ránk törő haladásától megrészegülve megfeledkeztünk gondoskodni az ember szellemiségének a haladásáról. Meggondolatlanul csúsztunk bele abba a pesszimizmusba, hogy minden haladásban higgyünk, csak az ember és az emberiség haladásában nem.”7

A kultúra eszményei

Az eszmény valamely dolog vagy személy legnagyobb értékére emeléséről alkotott kép. A kultúra eszménye a kultúra haladásáról és annak értékelési ismérveiről alakított kép, illetve képek.

Az élő jelenségekről alkotott eszményképek egyetemességük mellett a maguk egyedi közelítő megvalósításukban konkrét élettörvényeket követnek. Ezért megvalósításukat tekintve inkább optimális, azaz az egyedileg lehetséges legjobb, semmint ideális, azaz tökéletes képek.

Az egyetemesnek és a konkrétnak ebből a viszonyából fakad az a látszat, hogy az értékek és az eszmények koronként változhatnak, illetve új értékek keletkezhetnek. Ez csupán mind jobban megalkuvó igényszintű korszellem, pontosabban a korszellem képviselőinek önámítása. Ahogyan a természet, az élőlények, az ember természetének a lényege sem változott évezredek alatt, úgy a róluk alkotható értékeszmények is maradandóak. Ha a „van állapot” valahol megromlik, sohasem a „kell állapot”-ot kell hozzásilányítani, hanem az előbbit kell regenerálni.

Nincsenek tehát új eszmények a kultúra újraépítéséhez. Csak a létező „régiekkel” gazdálkodhatunk. A meglévő elhasznált, sokszor sokak által leszólt eszményképeket kell ismét elhasználatlanná, hatékonnyá tenni a megújulásra képes, hiteles emberek építő példája segítségével.

Albert Schweitzer a kultúra négy eszményét különbözteti meg: 1. az ember eszményét, 2. a szociális és a politikai társadalmiasulás eszményét, 3. a szellemi-vallási társadalmiasulás eszményét és 4. az emberiség eszményét. Mindezekről többek között így ír:

„Kultúrateremtő képességünk maga vált kérdésessé. A létért való küzdelem annyira igénybe vesz, hogy sokan közülünk nem képesek a kultúrára vezető eszményeket végiggondolni. Minden szándékuk a saját létük javítására irányul. E célból felállított eszményeiket kultúreszményeknek tüntetik fel, és ezzel zűrzavart idéznek elő.”8

„A kultúrterület iránti felelősségérzettel tekintünk a népeken s államokon túl az emberiségre. Aki átadta magát az etikus világ- és életigenlésnek, annak számára az ember és az emberiség jövője gond és remény. Ettől a gondtól és reménytől megszabadulni szegénység; ennek kiszolgáltatva lenni gazdagság. Ily módon a nehéz időkben vigasz számunkra, hogy mi – anélkül hogy tudnánk, mit élhetünk meg egy jobb jövőből, csupán a szellem hatalmában bízva – egy jövendő kultúremberiség útját egyengetjük.”9

A kultúrember

A kultúrember a saját természetes belső fejlődéstörvényét felismerő és emberségének egyedi és nembeli kiteljesedéséért tudatos tevékenységgel szüntelenül küzdő személyiség.

Művelt ember. Nem csupán iskolázott s nem is a történelem során – erkölcsi értékrend híján – oly sokszor csődöt mondott homo sapiens. Talpig és teljes ember.

A kultúrember eszményét legszebben s megkapó egyszerűséggel gróf Széchenyi István fogalmazza meg:

„Minden kifejlődés, erő, érték és szerencse legmélyebb sarkalata a kiművelt emberfő. Benne teljesedik ki az ember igazi személyiséggé... A legmagasabb műveltség legközelebb jár a tiszta természethez. Mindkettőnek legszebb bája a nemes egyszerűség.”

Ugyancsak a múlt században a magyar poeta doctus, a házitanító Arany János így tanít az emberségre:

„Legnagyobb cél pedig itt e földi létben:

Ember lenni mindég, minden körülményben.”

(Domokos-napra)

Pontosan erre rímelnek több mint fél évszázaddal később – az igazi kultúrának éppen az egyoldalúan gyarapodó tudásból fakadó akadályaira utalva – Albert Schweitzer szavai:

„A kultúrember eszménye nem más, mint az olyan ember eszménye, aki igaz emberségét minden körülmények között megőrzi. A mi számunkra kultúrembernek lenni majdnem annyit jelent, mint a modern kultúra állapota ellenére megmaradni embernek. Csak mindennek, ami az igaz emberséghez tartozik, csak ennek a végiggondolása óvhat meg minket attól, hogy az előrehaladó külsődleges kultúra körülményei között maga a kultúra vezessen minket félre. Csak ha a modern emberben felébred a vágy, hogy újra igaz legyen, csak akkor tud tévelygéséből – amelyben most a tudás gőgjétől elvakultan tántorog – hazatalálni. Csak akkor válik képessé, hogy az emberségét fenyegető életkörülmények nyomásának ellen tudjon állni.”10

Az értelmiségi

Értelmiségi az az ember, akit meglévő tudása további folytonos művelődésre és teljes emberségben megnyilvánuló műveltségének közhasznú alkalmazására késztet.

Ez a meghatározás az egész embert figyelembe veszi személyisége teljes funkciórendszerével s nem csupán egyetlen formális ismérvével, mint a szociológia, amely az értelmiségen a felsőfokú végzettséggel rendelkező népességet érti. Utóbbi szerint Magyarországon 1990-ben 667 ezer értelmiségi élt. Ez népességstatisztikai adatként kevés, másfelől azonban sok, mivel megfelelő pozíciókban negyedennyi igazi értelmiségi mára egy viruló Magyarországot teremthetett volna. Értelmiséginek lenni ugyanis nem annyira iskolai végzettséget, hanem emberminőséget, felelős, közösségi életmódot jelent. Köréből nem zárható ki az értelmes, alkotó kézműves, polgár vagy vállalkozó sem.

Az értelmiségi létnek Magyarországon régi történelmi, irodalmi hagyományai vannak. Küldetéséről a magyar irodalomban a kezdetektől századunk alkotóiig egyként vallanak. Babits Mihály nehéz időkben fogalmazza meg a mulasztásos bűnök elháríthatatlan felelősségét: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Illyés Gyula Bartók Bélának állítva emléket, figyelmeztet: „növeli, ki elfödi a bajt”. József Attila is az igazságot szomjúhozó értelmiségként üdvözli Thomas Mannt: „Te jól tudod, a költő sose lódít; az igazat mondd, ne csak a valódit.”

Az értelmiségi lét teljes probléma- és feladatkörét a nagy emberi közösségek költőjének, Vörösmarty Mihálynak a verseiben három eszme fogja át. Ezek: az igazság feltétlen érvényesítése; egy teljesebb emberkép alapján teljes emberséggel cselekvő élet és a szüntelen fejlődés ideája.

Az írástudók – az értelmiség – felelősségének tömegessé váló hatása s egyben a mai média történelmi felelősségének a gyökerei a könyvnyomtatás feltalálásáig nyúlnak vissza. A tudomány, a kultúra és a sajtó méltó kiteljesedésének feltételrendszerét és cselekvési programját Vörösmarty egyetlen mondatban, A Gutenberg-albumba című költeményében foglalja össze.

„Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: Igazság!

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”

Az értelmiségi emberkép egyik lényeges vonása: „áldozni tudó szív nemesíti az észt.” Ez a tömör jellemzés a személyiség teljességét: a törekvést, a megismerést és az érzelmeket egyaránt átfogja.

A pedagógus

A pedagógus az az ember, aki a maga emberségéből építi a rábízott gyermekek és ifjak emberségét. Teljes személyiségével hat tanítványai teljes személyiségére. A pedagógiai hatásnak ezt a lényegi sajátosságát nevezik a totalitás törvényének. Abszolút érvényű természeti törvény ez, alóla nincs kivétel. A pedagógus – az óvónő, a tanító, a tanár, a szülő – akár tud erről, akár nem, mindig emberségének pillanatnyi konkrét teljességével alakítja tanítványát: tudásával vagy tudatlanságával, építő értékrendjével vagy annak hiányosságaival, jellemének erejével vagy gyengeségével, módszertani ügyességével vagy ügyetlenségével, hitével vagy hitetlenségével. Élőlénynek élőlényre gyakorolt hatása sohasem semleges: épít vagy rombol. A tett vagy annak elmulasztása egyként hat.

A pedagógus egyik fontos eszköze a szava. A szó a tett erejével hat: élete példájával hitelesítetten épít vagy rombol. A szó, a „verbum”, az ige eredeti jelentésében oly hatalmas erejű, hogy – Isten szájából (mégha csak mitológiának tartjuk is a Szentírást) – valós világot teremtő tett: „legyen és lőn!”. Az ige cselekvést jelentő szó.

A pedagógus vezető, „paidagogosz”, azaz a görög szó eredeti értelmében gyermekvezető fizikai és lelki értelemben egyaránt. Konkrét egyéniségvonásait nem lehet felsorolni. A pedagógiai helyzetek, a pedagógiai tevékenység követelményei konkrétak, egyediek s változóak, tehát a kívánatos személyi tulajdonság-együttesek variációi is végtelenek. Egy biztos: az igazi pedagógus önálló, szilárd egyéniség, sziklaszirtként álló világítótorony egy nyugtalanul háborgó világban.

A pedagógusszerep, a magatartás-elvárás egy-egy szakmai szituációban sokféle. Nem egyetlen szerep, hanem szereprepertoár, amelynek vannak paradoxonai, látszólagos ellentmondásai is. A pedagógiai tevékenység magában hordozza az ellentmondást azzal, hogy sajátos gyermekközpontú fejlesztő funkciójának egyszerre fontos szereplői a felnőttek és a gyermekek, a pedagógusok és a tanulók. Együttesükben mindenkor megtalálható az egyidejűleg ható különböző attitűdök feszültsége. Ezt vállalni kell.

A pedagógus a tanulók körében a felnőtteket képviseli, de a felnőttek szakmai világában nincs saját funkciója. Értelmiségi anélkül, hogy más felnőtt értelmiségiekével összemérhető teljesítménye lenne. Szakmai teljesítménye tárgyilagosan nem is mérhető, mivel munkájának (mely kétpólusú tevékenység) eredményét tanítványai tevékenysége fedi el. Hivatása bizonyosan a „legfeleslegesebb” értelmiségi pálya, hiszen akkor végzi jól a munkáját, ha – tanítványait az önnevelés szintjére juttatva – feleslegessé válik. Mégis ő a jövő építője, a hosszú távra magvető, akinek termését már egy következő nemzedék aratja le.

A pedagógiai gondolkodás

A pedagógiai gondolkodás sajátos emberfejlesztő irányultságú megismerő és problémamegoldó magatartás. A pedagógus akkor válik igazán nevelővé, ha benne egyre inkább ez a gondolkodás alakul ki és tevékenységét egyre inkább ez a mentalitás irányítja. A pedagógiai gondolkodás bontakoztatja ki és folytonos tudatosítással érvényesíti a pedagógusi etikát, alakítja ki és tartja elevenen a pedagógiai kultúrát, valamint építi és szervezi hatékonyan működő rendszerré a neveléstudományt, illetve a nevelés problémáinak kutatásában és megoldásában maga is fejlődik.

A megismerés és a cselekvés kölcsönhatásának elve a pedagógiai gondolkodásban is érvényesül. Megismerésként a cselekvésből nő ki, annak szabályozásában nyer értelmet, és a cselekvés próbájában fejlődik.

A pedagógiai gondolkodás – mint Imre Sándor Neveléstanában írja¹¹ – három elemből alakul ki: az emberekkel való elégedetlenségből, a javítás szándékából  és a másokért való felelősség érzéséből. Ezek egyszersmind állandó motivációs alapként működnek. A mélyén az a meggyőződés hat, hogy az ember tökéletesülhető lény. Amint erre Kölcsey Ferenc a Parainesisben emlékeztet: „Mert nem elég parányi tettekben gyakorolni a jót; az ember tökéletesülhető teremtmény; s mint olyannak meg is kell magát bizonyítani. Minden, úgymond a költő, ami felfelé nem hág, lefelé süllyed.” A fejlődés fenntartásának felelőssége és kötelessége a pedagógiai gondolkodás cselekvési egységbe rendező vezéreszméje. A pedagógus egész életét átjárja, nem hagyja nyugodni, állandó törekvéssé s egész emberségét formáló életszemléletté válik.

A pedagógiai gondolkodás nem elégszik meg felületes ismeretekkel és félmegoldásokkal, hanem mindig a problémák gyökeréig hatol, és minden irányú teljességre törekszik a nevelés elméleti és gyakorlati, egyéni és közösségi vonatkozásait tekintve egyaránt.

A pedagógiai kultúra

A pedagógiai kultúra a pedagógus személyiségének és tevékenységének olyan emberfejlesztő irányultságú kiműveltsége, amellyel mind környezetét, mind a tanulók magatartását és személyiségét értékalkotó hatékonysággal képes alakítani.

A pedagógiai kultúra dinamikus magva az emberfejlesztő célzatú és hatékonyságú tevékenységkultúra. E tevékenységkultúra fontosabb megnyilvánulási területei:

–a pedagógus saját személyiségének alakítása,

–a pedagógus iskolai oktató-, nevelőmunkája,

–együttes tantestületi tevékenysége és

–a szervezett iskolai környezetnek s az iskolaethosznak az alakítása.

A pedagógiai kultúra tevékenységben alakuló forrása: a pedagógus személyiségének pedagógiai hatékonyságú kiműveltsége. E sajátos profilú személyiségnek fontosabb tartalmi dimenziói (nem konkrét tulajdonságai!):

–a gyermekcentrikus és fejlődéscentrikus értékrend dimenziója,

–az értelmi és az érzelmi fogékonyság, befogadóképesség dimenziója,

–a szakmai tudás, valamint

–a hatékony magatartásban megnyilvánuló módszertani kultúra dimenziója.

A pedagógiai kultúra ösztönző feltétele és eredménye: a fejlesztő pedagógiai környezet. Ennek két legfontosabb összetevője: a tiszta, esztétikusan rendezett tárgyi környezet és az építő légkörű, értéktisztelő szociális környezet.

A pedagógiai kultúra is az idő teljességében előrehatoló folyamat. Kialakításához egyénileg végigküzdött fáradságos út vezet. Magában foglalja az áthagyományozott értékes tapasztalatok felhasználását, folyamatos fenntartásának és gyarapításának napi feladatát, a mában a jövő építését.

A pedagógusi etika

A pedagógusi etika a pedagógus egyéni belső fejlődéstörvénye, amelynek követésében lelke legmélyéről és minden ízében egészségessé és hatékonnyá válik, azaz olyanná, akinek a rábízott gyermekek fejlesztésében teljesedik ki értelmes élni akarása, nemzetben gondolkodó küzdeni tudása és életöröme.

A pedagógusi etika is az élet tiszteletének etikája. Felelőssége kifejezésre jut a gyermekkel mint tanítványával, a pályatársaival, a szülőkkel, a családokkal, valamint a szakmai, hivatali vezetéssel való szembesülésben.

A pedagógusi etika alapelve és mindenkori mércéje: a hatókörébe került, rábízott gyermekek életének és személyiségének legnagyobb értékére emelése. Személyes etikánk mindig olyanná alakul, amilyen a gyermekről és önmagunkról alkotott képünk.

A gyermek természeti funkcióinak egészséges működése következtében igazságban él, míg a felnőttek meg nem törik. Ő az egyetlen, aki spontán felkiáltásával még emlékeztet: „a király meztelen!” Minden gyermek csiszolatlan gyémánt, még el nem használt lehetőség és érték. Mint Ady Endre írja:

„Nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”12

A pedagógusnak meg kell tanulnia újra meg újra gyermekké válni s annak maradni, tudatos, mély, értéképítő naivitással. A pedagógusi etika megvalósítása a szüntelenül megújuló élet egyik legnagyobb csodája, mivel az önmagában megkopottat, elhasználtat képes elhasználatlanná tenni s az erre való képességét továbbadni.

Az információs társadalom

Az információs társadalom az a kialakulóban lévő komplex – természeti és épített, társadalmi – ökoszisztéma, amely az ipari, fogyasztói társadalmat felváltandó, a számítástechnika felhasználásával és az információs javak termelésével valósítja meg az ember és a természet új, globális összhangját.

Az információs társadalomról Japánnak van a viszonylag legkidolgozottabb és a megvalósításhoz legközelebb álló képe. Az 1972-től 1985-ig tartó nemzeti kutatási és fejlesztési tervről irányítója, Yoneji Masuda, az első eredményeket figyelembe véve, a következőképpen számolt be már 1980-ban:

Az információs társadalom az ipari, fogyasztói társadalomtól két alapvonásában különbözik. Ezek:

— A globalizmus, vagyis annak a felismerése, hogy Földünkön bárhol bekövetkező hatás valami módon az egész glóbuszon érezhetővé válik. Japán nemzeti tervének célja „egy olyan társadalom megvalósítása, amely az anyagi javak bőséges fogyasztása helyett az emberi intellektuális kreativitást virágoztatja fel”.¹³

–A szimbiózis „a békés együttélésnek az ember és a természet szimbiózisának a koncepciója, korunk új gondolkodásmódja, amely felülkerekedik a liberalizmuson és az individualizmuson. Ennek történelmi hátterét a tudományok kifejlődésében és az ezekkel egyidejűleg fellépő környezetszennyeződési problémákban kereshetjük.”¹⁴

A tudás fejlődése a számítógépes kommunikációs technika segítségével kiterjeszti az emberi problémamegoldó képességet, egyidejűleg csökkentve, megszüntetve a kockázatokat (pl. globális ökológiai rendszerben működtetett előrejelző, kiértékelő és riasztó rendszerek). Gyorsuló mértékben nő az oktatás jelentősége és lehetősége, valamint a munkalehetőségek is bővülnek (pl. információs közművek).

A megnövekedett tudással azonban helyesen kell élni, mivel az információs társadalom új s nem kevésbé súlyos problémákat hoz létre. Ilyenek:

–a „jövősokk”; az emberek képtelenek zökkenőmentesen alkalmazkodni a gyors társadalmi átalakulásokhoz;

–az egyéni és csoportos terrorizmus;

–az egyének magánéletébe való jogtalan beavatkozás és az ellenőrzött társadalom válsága.

Az információs társadalom is az erkölcsi értékrenden áll vagy bukik. Az egyéniség autonómiája egyszerre jelenti a méltányos önérvényesítést és a másokra tekintettel levő önkorlátozást. Az igazi problémát máris a gazdagok túlfogyasztása, illetve feladatként a fogyasztás önkorlátozása jelenti.

Az információs társadalom is vagy etikus lesz, vagy nem lesz társadalom.