Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 március > Társadalmi dilemmák az oktatásban -- avagy újra a hat- és nyolcosztályos gimnáziumról

Szandai Kázmér

Társadalmi dilemmák az oktatásban – avagy újra a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról

Az elmúlt tíz év iskolaszerkezeti változásai a különböző érdekek és értékek mentén kiegyensúlyozatlan helyzetet hoztak létre. A szerző egy adott település példáján vizsgálja, hogy ezen a területen a konfliktushelyzet csapdává alakul-e, vagy másképpen is befolyásolhatók a folyamatok.

A közoktatási törvény legutóbbi módosítása egy kicsit újra felkavarta az állóvizet a hat- és nyolcosztályos képzést is folytató gimnáziumok körül. Az ellenzők előre dörzsölték a kezüket, amikor a jelenlegi kormány is hitet tett a 8 + 4-es iskolaszerkezet mellett: most végre megadják a kegyelemdöfést a „renitens” középiskoláknak, és egyszerűen betiltják a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumi képzést – gondolták sokan.

A törvénymódosítás elfogadása után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs. A jogszabályalkotók pusztán a rendszerben fellelhető visszásságokat igyekeztek kiküszöbölni, ne kényszerüljön akarata ellenére idő előtt iskolaváltásra az a tanuló, illetve szülő, aki korainak tartja ezt tíz- vagy tizenkét éves korban. Tehát a hat- vagy nyolcosztályos képzés mellett biztosítani kell a négyosztályos gimnáziumi oktatást is.

Ezt a világos alapelvet sokan sokféleképpen igyekeztek félremagyarázni. Ez juttatta eszembe egy korábbi olvasmányomat, amelyet felidézve elgondolkodtam a pedagógiai reformok hazai helyzetéről. Ezeket a gondolatokat szeretném most megosztani az olvasókkal.

Elméleti háttér

A társadalmi változások az iskolában is éreztetik hatásukat. Figyelemmel kell kísérnünk, értelmeznünk kell a körülöttünk zajló folyamatokat, és kezelnünk kell a felvetődő problémákat. Ehhez érdemes tisztáznunk néhány játék- és döntéselméleti fogalmat.

„A társadalmi dilemma olyan döntés-, illetve konfliktushelyzetként írható le, amelyben a szembenálló felek, ha mindannyian önérdekük optimális érvényesítésére törekszenek, végül külön-külön is és együttesen is rosszabbul járnak, mintha érdekeiket egyeztették volna.

A társadalmi csapda viszont olyan hibás, a társadalom ellenőrzése alól kicsúszott automatizmus, amely egy adott társadalmi dilemma rossz, szűken önérdekű megoldásának következtében alakul ki, s amely a döntést hozók szándékával ellentétes eredményre vezet: ahelyett, hogy a megszervezni kívánt javakhoz hozzájuttatná őket, megfosztja őket e javaktól, vagy lehetetlenné teszi számukra e javak megszerzését.”1

*

Adva van két ember, akiket bankrablással gyanúsítanak. Elítélésükhöz azonban nincs elegendő tárgyi bizonyíték, szükség lenne legalább az egyikük beismerő vallomására. A vizsgálóbíró – hogy ezt elérje – külön-külön hívatja magához őket, és mindkettőnek felajánl három alternatívát:

1. a) Ha te bevallod a bankrablást, a társad viszont tagad, akkor téged szabadon bocsátalak, őrá pedig tíz év börtönbüntetést szabok ki.

1. b) Ha ő tesz vallomást és te tagadsz, akkor őt bocsátom szabadon, és te kapsz tíz évet.

2. Ha mindketten vallomást tesztek, akkor öt-öt évet kaptok.

3. Ha egyikőtök sem vall, akkor a bankrablást megússzátok, de egy-egy évet rátok sózok valamilyen más apróbb ügyből kifolyólag.

Mi a teendő ebben az esetben, ha a lehető legkisebb büntetéssel akarják megúszni a dolgot? A zéró összegű játszmákra kidolgozott elmélet szerint ilyenkor domináns stratégiája van az embernek: be kell vallani a tettet, mert így van esély a játszmán belül lehetséges legnagyobb haszonra. Ugyanis függetlenül attól, hogy a másik vallomást tesz-e vagy sem, maximum öt évre ítélik el, sőt amennyiben a másik nem vall, rögtön szabadon engedik. Ha viszont nem vall, akkor valószínűleg tíz évet kap, hiszen a társa is hasonlóképpen gondolkozik, és minden bizonnyal vallomást tesz. Ha tehát mindkét fél arra törekszik, hogy a másik döntésétől függetlenül biztosítsa magának a legnagyobb hasznot (tíz év helyett öt év börtön), akkor mindkettő vallomást tesz, következésképpen mindketten öt-öt évet kapnak.

De vajon valóban így járnak-e a legjobban? Nem. Ugyanis az említett két gyanúsított nem zéró összegű játszmában vesz részt. A domináns stratégia pedig csak a zéró összegű játszmákban biztosítja a legnagyobb hasznot. Ha a kooperatív stratégiát követik, tehát egyikük sem tesz vallomást, akkor megúszhatják egy-egy év börtönnel is, szemben a domináns stratégia által biztosított öt évvel. A kooperatív stratégiának két előfeltétele van:

1. mindkét fél megbízzon a másikban,

2. mindkettő tudja, hogy a másik megbízik őbenne.

Ha e két előfeltétel nem adott – nincs meg a kölcsönös bizalom –, akkor önvédelemből a domináns stratégiához folyamodunk. A bizalom hiányában megszülető döntés után már nincs visszaút, az események kikerülnek a résztvevők hatóköréből. A társadalmi csapda bezárult.

A társadalmi csapdahelyzetek három típus köré csoportosíthatók: a Közlegelők tragédiája, a Hiányzó hős csapdája és a Futok a pénzem után típusú csapda. A két utóbbi részletes kifejtésétől most eltekintek, mivel a témához nem kapcsolódnak szorosan.

A Közlegelők tragédiája a népességnövekedés által okozott társadalmi dilemmát írja le. Adva van egy közlegelő, ahol a faluban lakó tíz gazda legeltet egy-egy tehenet. Tételezzük fel, hogy az itt legelő tehenek mindegyike 1000 fontot nyom, tehát a tehenek együttes súlya 10 000 font. Az egyik gazda azonban gondol egyet, és hogy a hasznát megduplázza, kihajt még egy tehenet a legelőre, ahol ezzel már 11 tehén fog legelni. De mivel így kevesebb fű jut egy-egy tehénnek, 1000 font helyett csak 900 fontra híznak meg. Tehát akinek már két tehene van a legelőn, az nyer 800 fontot (mivel egy 1000 fontos helyett két 900 fontos tehene van), a többiek pedig fejenként 100 fontot vesztenek. Együttesen pedig újabb 100 fontot veszítenek azzal, hogy a 11 darab 900 fontos tehén összsúlya csak 9900 font az eredeti 10 000 font helyett.

Mi történik akkor, ha a többi gazda is így gondolkodik, és mind beküld egy újabb tehenet a legelőre, hogy hasznát megkétszerezze? Ha minden újabb tehén az összes többi súlyát 100 fonttal csökkenti, akkor a folyamat a következőképpen zajlik le:

  • Ha mindenki betartja az együttélés kialakult szabályait, vagyis ha mindenki kooperatív stratégiát játszik, a legnagyobb a közösség együttes jövedelme (10 000 font).

  • Minél többen megszegik az együttélés kialakult szabályait, vagyis minél többen alkalmaznak dezertáló stratégiát, annál inkább csökken a közösség együttes jövedelme (10 000 fontról 0 fontra).

  • Minél többen dezertálnak, annál inkább csökken a nem dezertálók, vagyis a kooperatív stratégiát folytató egy tehenesek jövedelme (1000 fontról 0 fontra).

    *

    A dezertálás azonban nem áll meg négynél. Az ötödik ember ugyan az eredeti 1000 fonthoz viszonyítva nem nyer semmit, de a pillanatnyi állapothoz képest igen. Négy társa dezertálása miatt ugyanis az ő egy tehene csak 600 fontra hízhat meg, ha viszont ő is beküld egy újabb tehenet a legelőre, akkor lesz két 500 fontos tehene, vagyis 1000 fontja. A következő gazda ugyanígy fog gondolkodni, és ez így megy egészen a kilencedik emberig, aki már semmit sem nyerhet a második tehén beküldésével (egy darab 200 fontos tehén helyett két 100 fontos tehene lenne).

    Mi történik ekkor? Az egyik lehetőség, hogy a dezertálás láncreakciója valóban végigfut a soron és végül elpusztul a közlegelő, éhen halnak a tehenek. A másik lehetőség; hogy a gazdák még időben észbe kapnak, felismerik a csapdahelyzetet, és néhányan a kooperatív stratégiát választják. Minél többen kooperálnak és vállalják, hogy nem küldenek újabb tehenet a legelőre, annál jobban járnak. Ez a kooperáció azonban nem lesz stabil, hiszen mindig érdemes lesz dezertálni, vagyis a saját hasznot nézni és a közösségnek okozott kárt figyelmen kívül hagyni. (HANKISS 1983)

    Ezt a csapdahelyzetet a gazdasági és társadalmi élet több területén tapasztalhatjuk. Elegendő csak a természeti kincsek kiaknázására, az ipari üzemek létesítésére és működésére, vagy az emberi erőforrások elherdálására gondolnunk.

    Az elmúlt évek az oktatásban is sok változást hoztak. Sokak szerint a kialakult helyzet már-már anarchikus. Nézzük meg egy példán, hogy ezen a területen létrejöhet-e csapda, vagy itt másképp zajlanak a folyamatok.

    Egy társadalmi dilemma a 20. század végéről

    Az 1980-as évek végére a reformelképzelések olyan erővel törtek felszínre az oktatásban is, hogy azt már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Az 1990-es választások után az új oktatási kormányzat a tiltás politikája helyett a magára hagyást választotta, vagyis úgy döntött, nem szab gátat a pedagógiai kísérletezésnek, mindenki azt csinálhatott, amit jónak látott. A politikai „nosztalgiahullám” hatására az oktatási rendszerben is megjelentek – és hamarosan gombamód szaporodni is kezdtek – a régi időket idéző iskolatípusok, a nyolc-, majd a hatosztályos gimnáziumok.

    Budapesten és a nagyobb vidéki városokban kialakulóban volt egy olyan réteg, amely hajlandó volt anyagi áldozatot is hozni annak érdekében, hogy gyermeke a lehető legjobb oktatásban részesülhessen. Ők jelentették az alapítványi iskolák bázisát.

    Hamarosan rá kellett jönniük a szülőknek, hogy az esélyegyenlőség az oktatásban már a múlté. Ha valaki nem tud bejutni egy jó iskolába, nagyon nehéz helyzetbe kerül a továbbtanulást illetően. Az elit kiválasztódása már az iskolában elkezdődik. A családi háttér is fontos – nem mindegy, hogy valakinek gyerekkorában egy kalapács vagy egy Shakespeare-kötet esik a fejére2 – de az iskola az értelmiségi léthez vezető úton mégis meghatározó szerepet tölt be.

    Ez a helyzet az iskolák – különösen a középiskolák – számára új stratégia kidolgozását tette szükségessé. A gazdasági szférából ismert versenyhelyzet alakult ki; megindult a harc a jó képességű gyerekekért. Ennek a versenynek nem voltak kialakult szabályai és mire kialakulhattak volna, akkorra a verseny el is dőlt. Mindenki a saját erkölcsi normái szerint vett részt ebben a játékban.

    Az egyik vidéki kisváros – nevezzük X városnak – iskolaszerkezete hat általános iskolából és három középiskolából áll. A közeli nagyváros – nevezzük Y-nak – sok kedvező és néhány kedvezőtlen hatást is gyakorolt X város oktatásügyére. A nagyváros közelsége megkönnyítette a tanárok továbbképzését, a szakmai kapcsolattartást. Ugyanakkor sok középiskolájával szélesítette a kínálatot az általános iskolát végzettek számára, tehát komoly konkurenciát is jelentett. Ennek következtében X város egyetlen gimnáziuma – különösen a demográfiai hullám felfutásával – kénytelen volt egyre több gyenge tanulót felvenni (a gimnáziumokra hárult a legfontosabb szerep a demográfiai hullám levezetésében). A tantestület természetesen ebbe nem akart beletörődni, mondván, a gimnáziumnak nem a gyermekmegőrzés a fő feladata.

    A másik oldalon a szülőknek is igazuk volt, amikor érvényesíteni akarták gyermekük tanuláshoz való jogát. Nem lehetett kellemes senki számára, ha a jelentkezési lapon megjelölt három középfokú intézmény mindegyikéből nemleges választ kapott. A mindenünnen eltanácsolt tanulók egy része bekerült a gimnáziumba (valahova nekik is tartozniuk kell, ha még tankötelesek), de azzal már senki sem törődött, hogy miként tudnak helytállni a mindennapok küzdelmeiben. Sikerélményhez jutnak-e az iskolában, vagy csak frusztrálódnak. Ez ellen az állapot ellen minden jóérzésű pedagógus tiltakozott. De mi a megoldás?

    1991-ben kezdett foglalkozni a tanári kar azzal a gondolattal, ahogy az országos változásokkal összhangban valamit tenni kellene a helyzet javítása érdekében. Az 1970-es évek tagozatos szisztémájában az iskola sok szép eredményt ért el. Ettől a kívánatos állapottól azonban messzire kerültek, és a színvonal visszaesését többen elfogadhatatlannak tartották.

    Ekkor vetődött föl a hatosztályos gimnázium létrehozásának gondolata (a vidéki iskolák között elsőként). A tantestület – alaposan megvitatva a kérdést – egyhangúlag a változtatás mellett döntött.

    A döntést hamarosan tettek követték. Felmérve a helyi viszonyokat, egy 30 fős osztály indítására kínálkozott lehetőség. Ez az általános iskolától átlagosan öt gyerek átvételét kívánta meg, ami – egy iskolában évfolyamonként két párhuzamos osztály lévén – osztályonként két-három gyerek távozását jelenthette. Az adott demográfiai viszonyok között ez semmiféle feszültséget nem okozhat – vélték a gimnázium tanárai.

    Ez az érvelés meggyőzte a fenntartó önkormányzat illetékeseit is. Őket inkább csak az érdekelte, hogy lesz-e a tervezett lépésnek anyagi kihatása. Amikor a gimnázium kijelentette, hogy az induláshoz a tárgyi és személyi feltételek adottak, tehát az új oktatási forma bevezetésének nincs pénzügyi vonzata, az önkormányzat megszavazta a támogatást.

    A tantervet illetően sem volt nagy vita a tantestületben. Szinte mindenki a saját fejlesztésű tantervet preferálta az adaptálttal szemben. Úgy gondolták, hogy a helyi sajátosságokat ismerve „testre szabottabb” tanterv készíthető, mintha átvennék egy már működő fővárosi nagy gimnázium tantervét. A szakmai tanterveket a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szakemberei véleményezték és némi kiigazítás után elfogadták.

    1992 tavaszára minden szükséges engedély rendelkezésre állt a hatosztályos képzés megindításához. A meghirdetett felvételi eljárásra 46-an jelentkeztek, tehát a 30 fős osztálylétszám minden gond nélkül összejött. Ez is megerősítette abban a gimnázium tantestületét, hogy jó úton járnak, valós szülői igényt elégítenek ki ezzel a képzéssel.

    Úgy tűnt, hogy a szereplők többsége jól járt: a szülők, akik gyermekük tehetségét minél jobban ki szeretnék bontakoztatni, ezt most már helyben is megtehették; a gyerekek, mert nem kellett X városból Y-ba utazniuk ahhoz, hogy képességeiknek jobban megfelelő iskolába járhassanak; a gimnázium, amely így jó tanuló gyerekekhez jutott, akik majd javítják az iskoláról kialakult képet. Végül jól jár a város is, ha ezeknek a tehetséges gyerekeknek a kötődése erősebb lesz városukhoz, hiszen akkor felnőttként is szívesebben térnek majd vissza szülőföldjükre.

    Egyedül az általános iskolák nem jártak igazán jól, hiszen tőlük legjobb tanítványaik maradtak el. Az osztályok homogénebbek lettek ugyan, de összességében gyengébbek is. Nem volt elvárható tehát tőlük, hogy tiszta szívből örüljenek a gimnázium lépésének.

    A hatosztályos gimnazisták közben sorra hozták a versenyeredményeket. Bejutottak a korosztályos tanulmányi versenyek országos döntőibe több tárgyból is, ahol dobogós helyezéseket értek el, és első díjakat is nyertek. Pedig nem a gyerekek lettek hirtelen okosabbak, a minőségi javulás az új képzésnek volt köszönhető.

    Kialakul-e csapda?

    Az évek múltával lassan csökkent az általános iskolák ellenállása. Az igazgatók és a tantestületek vérmérsékletüktől függően különböző mértékben adtak hangot nemtetszésüknek. Persze nem a gimnázium igazgatójának vagy tantestületének címezték ezeket, hanem szembenállásuk abban nyilvánult meg, hogy igyekeztek tanítványaikat az információk visszatartásával, ellenpropagandával, rossz osztályzatokkal, esetleg megfélemlítéssel maradásra bírni. Kevés sikerrel.

    Erre a magatartásra a jó tanítványok elvesztésének lehetőségén túl az is késztette őket, hogy a demogaráfiai hullám levonulásával az általános iskolákban egyre kevesebb lett a gyerek. Voltak olyan iskolák a kevésbé népszerűek között, ahonnan nem az átlagos öt-hat, hanem tíz tanuló is elment felvételizni. Itt a két 7. osztályt össze kellett vonni, hiszen az összlétszám nem haladta meg a törvény által előírt 35 főt, amely felett két osztály fenntartható. Az osztályösszevonás pedig átlagosan másfél pedagógus-álláshely megszüntetését vonja maga után, amit a finanszírozási nehézségekkel küzdő önkormányzat igyekezett is meglépni mindenütt, ahol csak tehette.

    Ahol egyszer ilyen megtörtént, az az iskola mindent el fog követni annak érdekében, hogy ez még egyszer ne forduljon elő. Tehát az innováció oktatási kérdésből szociális kérdéssé, „kenyérharccá” változott. Mindenki támogatja az ügyet szakmailag, elvi síkon, de mihelyt ez az ő iskoláját hátrányosan érinti, mindent megtesz ezeknek a hátrányoknak az elkerülése érdekében.

    Az eset érdekessége, hogy akik igazgatóként, osztályfőnökként vagy tanárként igyekeztek lebeszélni tanítványaikat a hatosztályos gimnáziumról, saját gyereküket (gyerekeiket) mégis oda íratták be, vállalva a felvételi vizsga „megpróbáltatásait”. Ez nyilván sok szülőt is elgondolkodtatott, és segített a dilemmát eldönteni. Végső soron ez a magatartás a hatosztályos képzés egyik legjobb reklámja lett.

    Hol van itt csapda? – kérdezhetjük az eddigiek alapján. Az újabb 7. osztály indítását tekinthetjük egy új tehénnek, melyet beküldtek a közlegelőre. Ez nem egy már legeltető gazda új tehene, hanem egy új gazda jelentkezett a példa szerinti 11. tehénnel. A hasonlóság azonban elég nagy ahhoz, hogy érdemes legyen végiggondolnunk, kialakulhat-e csapda ebben a szituációban.

    Az eset nem egyedi, tehát a megoldást a konkrét esettől elvonatkoztatva is kereshetjük. Ha nem is a klasszikus példában szereplő módon, de elvileg itt is bezárulhatna a csapda. Azért csak elvileg, mert a szereplők a csapda kialakulását nem engedhetik meg maguknak. A „játék” kimenetele tehát a résztvevőkön múlik.

    A csapda elkerülésének véleményem szerint három lehetséges útja körvonalazható.

  • Biztosan nem alakul ki csapda, ha a korosztályos gyermeklétszám helyi alakulása lehetővé teszi az általános iskolai osztályok zavartalan működését is.

  • A másik lehetőség, hogy a gimnáziumnak sikerül elfogadtatnia a status quot az általános iskolákkal, és valamiféle kooperációt alakítanak ki, aminek következtében elkerülhetők az osztályösszevonások. Ezzel az egyeztetéssel az általános iskolák vesztesége olyan szintre csökkenthető, amelyet még talán el tudnak fogadni.

  • Ha a gyermeklétszám nem teszi lehetővé a „plusz” általános iskolai osztályok fenntartását a gimnáziumban, akkor a fenntartónak meg kell szüntetnie az ilyen osztályokat, és vissza kell állítania az eredeti állapotokat. Ez a megoldás azonban nem ad választ automatikusan a fent részletezett szülői elvárásokra.

    A háttér ismeretében beláthatjuk, hogy nem jelenthet megoldást, ha az oktatási kormányzat „hatalmi szóval” betiltja a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat. Ahol beiskolázási gondokkal küszködnek és a szakmai színvonalat nem tudják tartani, ott valóban nincs létjogosultságuk, de a jól működő, a tehetséggondozást magas színvonalon megvalósító iskoláknak meg kell maradniuk.

    Összegzés

    Úgy gondolom, a felvázolt társadalmi dilemma nem vezet társadalmi csapdához, bár a helyzetnek lehetne ilyen kimenetele is. Valószínű, hogy X város népessége, az itt élő általános iskolai tanulók száma közel lehet ahhoz az alsó határhoz, amely alatt a vizsgált helyzet automatikusan csapdává válik. Ennél kisebb települések nem tudnak „eltartani” egy pluszosztályt a 7-8. évfolyamon. Hogy létezik ilyen határ, azt az is alátámasztja, hogy hasonló eset a nagyvárosokban kevésbé okoz feszültséget. Az X-nél kisebb városokban pedig már korábban megmutatkoztak ezek a gondok, és a hatosztályos képzés érdeklődés hiányában válságba került.

    Ha X város általános iskoláiban a tanulók számaránya egyenletesebb eloszlású lenne évfolyamonként, és nem lennének népszerű (tehát népes) és (okkal) kevésbé preferált iskolák, akkor egy hatosztályos gimnáziumi osztály indítása talán még érdemi konfliktust sem okozott volna. A gyermeklétszám emelkedése mindenesetre sokat javíthatna az érintettek kedélyállapotán.

    Manapság nagy divat a minőségről beszélni. A jól működő hat- és nyolcosztályos gimnáziumok minőséget „termelnek”, amiért érdemes áldozatot hozni.