Halász Gábor

Az EU-csatlakozás haszna és költségei az oktatás területén¹

Az EU-integrációnak, más területekhez hasonlóan, az oktatás, a képzés és a tudomány területén is vannak pozitív és negatív oldalai: a csatlakozás előnyökkel és hátrányokkal, illetve haszonnal és költségekkel járhat. Ezek elemzésére természetesen nem azért van szükség, mintha egy oktatási költség-haszon mérleg befolyásolhatná az integrációs folyamatot. Azért kell ezt megtennünk, mert csak ilyen elemzés birtokában tudjuk maximalizálni előnyeinket és minimalizálni költségeinket a csatlakozási folyamat során és a csatlakozást követően az Unión belüli cselekvéseinkben. Olyan számszerűsíthető haszon és költségek, mint amilyenekről például a kereskedelem vagy az ipar területén lehet beszélni, itt természetesen alig találhatók. Egyrészt, mert az előnyök és a költségek jelentős része nem anyagi természetű, másrészt – és ez a fontosabb –, mert ezek általában csak potenciálisak: kihasználható lehetőségek vagy megválaszolandó kihívások formájában jelennek meg.

Előnyök és kihasználandó lehetőségek

Az előnyöknek csak a kisebbik része jelenik meg feltétlenül és automatikusan, többségük csak lehetőségként tárul fel, amivel lehet élni, és amit el lehet szalasztani. Például többé-kevésbé automatikusan bekapcsolódhatunk az oktatásügyi vezetők képzését szolgáló tematikus látogatási programba (Arion), de a célcsoportokra és a témákat illető prioritásokra vonatkozó hazai koncepció nélkül nem tudjuk kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Vagy az oktatási intézmények többé-kevésbé automatikusan hozzájutnak ahhoz a lehetőséghez, hogy multilaterális projektekbe lépjenek be, de megfelelő tájékoztatási, kiválasztási és folyamatos támogató mechanizmusok híján ezekből a lehetségesnél is kevesebben és kevesebbet fognak profitálni. Azt lehet mondani, hogy az integráció megnyit egyfajta új „nyersanyaglelő helyet”, de annak a kiaknázása már a csatlakozó országon múlik.

Az előnyöknek vagy lehetőségeknek két nagyobb csoportját érdemes megkülönböztetni. Az egyiket a politikai és kulturális természetűek, a másikat az anyagi természetűek alkotják.

Társadalmi, politikai, kulturális természetű előnyök

A nálunk fejlettebb közösséghez való csatlakozás mindenekelőtt modernizációs lehetőségeket tár fel számunkra. A fejlettebb országokkal való kapcsolatépítés, illetve az intézményeikkel való mindennapos gyakorlati együttműködés olyan technikák, módszerek és megközelítések megismerését és átvételét teszi lehetővé, amelyekhez egyébként sokkal nehezebben lehetne hozzájutni. Ez egyfelől az oktatás közvetlen tartalmi, módszertani vonatkozásait érintheti, jelentheti például sajátos oktatási módszerek, intézményszervezési technikák, intézményi szintű problémakezelési formák, új pedagógiai megközelítések, modern informatikai és multimédiás eszközök alkalmazására épülő módszerek átvételét. Másfelől viszont érintheti a rendszer menedzselésének a területét, például az oktatási rendszerekben megjelenő problémák felismerésének és kezelésének, az oktatási rendszer helyi és központ irányításának a technikáit, a modern információs és telekommunikációs eszközök alkalmazását e területen vagy az oktatási információs és statisztikai rendszerek fejlesztését. E modernizációs tartalékok jelentős része azonban – még egyszer ismételnünk kell – csak akkor tárul fel, ha erre tudatosan készülünk. Ugyanakkor a modernizációs lehetőségek egyben anyagi elkötelezettséggel járó kényszereket is jelenthetnek.

A csatlakozással járó másik közvetett előny az, hogy az oktatás területére irányuló ágazati politika várhatóan kiszámíthatóbbá és pragmatikusabbá válik. Ennek az a legfőbb oka, hogy a közösségi környezetben a hazai döntések is egy viszonylag stabil és sokkal inkább a közös problémamegoldási kényszerek, mintsem az ideológiák által vezérelt referenciakörnyezetben születhetnek. A közösség több tagjával való folyamatos összehasonlítás többé-kevésbé objektívan jelzi saját pozícióink romlását vagy javulását. A mások által már kipróbált megoldási technikák megismerése lehetőséget ad ezek eredményességének és alkalmazhatóságának objektívabb megítélésére. A hazai oktatáspolitikai kérdések folyamatos szembesítése a közösség által relevánsnak ítélt kérdésekkel kiegyensúlyozottabbá teheti az oktatáspolitika napirendjét (így például azt, hogy egyáltalán mely témák definiálandók politikai témaként).

A modernizációs és a belső politikaalakítással kapcsolatos előnyök mellett a nem anyagi előnyök között kell említenünk azokat az általános kulturális előnyöket is, amelyek a soknemzetiségű fejlett közösséghez való hozzákapcsolódásból és a mindennapos kapcsolattartásból fakadnak. A magyar iskolákat és egyetemeket, az oktatókat, diákokat és oktatásirányítókat – az európai programokba bekapcsolódva – a korábbiaknál sokkal intenzívebben érik azok a kulturális hatások, amelyek a mindennapi érintkezéstől kezdve a közös kulturális és történeti hagyomány ápolásán, a konkrét projektek megvalósításában való gyakorlati együttműködésen keresztül a közös jövőkép kialakításáig terjedhetnek.

Anyagi természetű előnyök

Az EU-csatlakozás természetesen nemcsak általános társadalmi, politikai és kulturális előnyökkel járhat, hanem konkrét anyagi természetű előnyökkel is. Ezek mértéke az oktatás területén természetesen kisebb, mint sok más területen, és a jelentősége is csekélyebb, mint a társadalmi, gazdasági és politikai természetű előnyöké.

Viszonylag kis anyagi többletforrásokat nyújtanak azok a pénzek, amelyekhez a közösségi programokba bekapcsolódó intézmények pályázati úton juthatnak hozzá. Ezek gyakran nem fedezik a közös projektek, programok tényleges költségeit, illetve ebből eleve le kell vonni a saját költségeket (amelyek különösen akkor magasak, ha figyelembe vesszük az emberimunka-ráfordítást is). Ezt különösen azokon a területeken kell hangsúlyozni, amelyek a 90-es évek első felében külső támogatással bekapcsolódhattak a közösségi programokba. Ez a támogatás ugyanis nem egy esetben jóval bőkezűbb volt, mint amilyenhez a tagországok intézményei juthattak hozzá. Így például azok a magyar egyetemisták, akik a Tempus-program jóvoltából utazhattak külföldi egyetemekre, komolyabb támogatást kaptak, mint azok az EU-országbeli társaik, akik az Erasmus keretein belül tették ugyanezt.

Komolyabb fejlesztési forrásokhoz az oktatás elsősorban az olyan átfogó infrastrukturális vagy területi fejlesztési programok keretein belül juthat, amelyek az EU strukturális alapjaiból kapnak támogatást. Ennek megvan a lehetősége, hiszen a regionális fejlesztést támogató EU-alapokat, mint korábban említettük, az emberi erőforrások fejlesztésére is fel lehet használni, illetve a jövőben ez a strukturális alapok egyik nagy pillére lesz. Az Agenda 2000 című dokumentumból egyértelműen kiderül, hogy az EU számít arra, hogy az újonnan belépő országok a strukturális alapokból nyerhető forrásokat egyebek mellett oktatási és képzési rendszerük modernizálására is igénybe fogják venni.³

A strukturális alapokból történő fejlesztések döntő részben a közép- és felsőfokú szakképzést és a felnőtt munkaerő átképzését érintik, de lehet pénzt fordítani az iskoláskorú fiatalokat érintő programokra is. Elsősorban olyanokra, amelyek a hátrányos helyzetű, leszakadó csoportokat, etnikai kisebbségeket és más társadalmi reintegrációt igénylő ifjúsági csoportokat érintenek. Az ilyen EU-forrásokból való részesedés alapvető feltétele, hogy legyenek olyan regionális fejlesztési projektek, amelyek megfelelnek az EU támogatási kritériumainak, s hogy e projekteknek legyenek oktatási komponensei. Ez azt feltételezi, hogy az oktatásnak azok az intézményi körei, amelyek elvileg megfelelnek az EU támogatási kritériumoknak – ilyenek a már említett társadalmi reintegrációt támogató programokat megvalósító intézményi körök –, bekapcsolódjanak a regionális tervezés folyamatába. Az alap- és középfokú általános és szakképzést tekintve – beleértve ebbe a felnőttoktatást is – lehetőséget ad erre az is, ha a kibontakozóban lévő megyei oktatástervezés jobban kapcsolódik az EU-támogatásra igényt tartó regionális területfejlesztési tervezéshez.

A várható előnyök és haszon szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy az integrációs politika megmarad-e a passzív alkalmazkodás szintjén, vagy aktív előnymaximalizáló jellegűvé válik. A passzív alkalmazkodásra korlátozódó politika az oktatás területén talán kevésbé kísért, mint más területeken, éppen amiatt, hogy itt alig van formális, jogi értelemben vett alkalmazkodási kényszer, így az nem is emésztheti fel a rendelkezésre álló energiákat. Az oktatás területe ezért akár modellként is szolgálhat az aktív integrációs politika számára.

Költségek, kényszerek és kihívások

A csatlakozás pozitív oldalai mellett a negatív oldal, vagyis a költségek elemzését is el kell végeznünk. Hasonlóan ahhoz, amit az előnyökről és a várható haszonról mondtunk, itt csak ritkán beszélhetünk számszerűsíthető költségekről. Ezek jelentős része nem anyagi természetű, hanem társadalmi, politikai vagy kulturális jellegű. Emellett az esetek nagy részében valójában nem is költségekről van szó, hanem alkalmazkodási kényszerről, illetve megválaszolandó kihívásokról. Így például az a tény, hogy az Unió tagjaként meg kell teremtenünk oktatási intézményeink bekapcsolódásának jogi feltételeit az uniós partnerségi programokba, vagy hogy a társadalmi szerepekre való felkészítés során az európai polgár szerepére való felkészítést is figyelnünk kell, olyan kényszereket jelent, amelyek nem feltétlenül járnak külön költséggel. Fontos hangsúlyozni, hogy az alkalmazkodási kényszerek jelentős része az uniós csatlakozás nélkül is megjelenne, ezért az ezekkel járó költségeket nem lehet a csatlakozás számlájára írni.

A költségeknek, a kényszereknek és a kihívásoknak tehát itt is két csoportját érdemes megkülönböztetni: az anyagi, illetve a társadalmi, politikai és kulturális természetűeket. Érdemes emellett különbséget tennünk egyfelől a formális, jogi vagy intézményi természetű, másfelől a nem formalizálható, mentális és kulturális alkalmazkodást igénylő kényszerek és kihívások között.

A csatlakozás anyagi természetű költségei

A csatlakozás anyagi természetű költségeit az oktatás, képzés és tudományos kutatás területén is meglehetősen nehéz meghatározni. A kiadások egy része ugyanis az intézményi feltételek és az irányítási mechanizmusok olyan jellegű jobbításához kapcsolódik, amilyenre a csatlakozás nélkül is előbb vagy utóbb szükség lenne. A közvetlen költségek egy része pontosan tervezhető: ezek a közösségi programokba való belépés közvetlen költségei (így az Uniónak befizetendő részvételi díjak, valamint a hazai programmenedzselés szervezeti feltételeinek a biztosítása). Más részükre legfeljebb becslések fogalmazhatók meg. A többletkiadások elsősorban a következő feladatokhoz kapcsolhatók.

A közoktatás területén a költségek egy részét azok a támogatások teszik ki, amelyek az iskolák részvételét biztosítják az EU-programokban. Ezek egy része helyi szinten, az iskolafenntartóknál jelentkezik, de szükség lehet központi támogatásra is, különösen az úgynevezett centralizált programok körében, melyekbe nem iskolák, hanem a központi intézmények kapcsolódnak be. Ez megfelelő átcsoportosítással megvalósítható részben a közoktatás rendelkezésére álló fejlesztési források terhére, ugyanis a Nemzeti alaptanterv bevezetéséhez jelenleg szükséges fejlesztési források egy része a csatlakozás idejére ezt a célt is szolgálhatja.⁴ Költségekkel jár majd a tananyagok és tankönyvek fejlesztése annak érdekében, hogy ezekben az európai dimenzió megjelenhessen. Amennyiben az idegen nyelvek tanulásának a fejlesztése az integráció miatt oktatáspolitikai prioritássá válik – ami a hazai lakosság és ezen belül a fiatalok nyelvismeretének nagyon alacsony szintje miatt elengedhetetlen –, ez többletforrások bevonását teszi szükségessé. Az európai dimenziót a tanárok képzésében és különösen továbbképzésében is meg kell jeleníteni: az ezzel járó többletkiadások egy része a tanártovábbképzésre jelenleg rendelkezésre álló forrásokból fedezhető. Az igazgatási és információs rendszer fejlesztésének költségei a közoktatás területén jelentkező költségnek is tekinthetők.

A szakképzés területén – a közoktatáshoz hasonlóan – mindenekelőtt azoknak a programfejlesztési költségeknek a növekedésével kell számolni, amelyek részben az integrációs ismereteknek a meglévő programokba és tananyagokba való beépítését, részben a szakképzett magyar munkaerő versenyképessége érdekében a szakmai tananyagok egyszerű modernizálását szolgálják. Mivel ezen a területen a közösségi politika különösen megkívánja a megfelelő adatszolgáltatást, az információs és statisztikai rendszer fejlesztésére is szükség lesz. A szakképzés területén is számolni kell a szakképző intézmények EU-programokba való bekapcsolásának költségeivel, amelyek egy része itt is az intézményfenntartóknál vagy a képzőknél jelentkezik, egy részük azonban elkerülhetetlenül a központi költségvetést fogja terhelni.

A felsőoktatás területén a csatlakozás legfontosabb és halaszthatatlan közvetlen költségeiként jelennek meg az EU-tananyagok kidolgozásának, az EU-szakértők képzését szolgáló programok kifejlesztésének, az EU-tananyagok normál képzésbe való integrálásának, illetve az európai tanulmányok intézményesítésének a költségei.⁵ Ezek nagysága többek között attól függ, hogy a felsőoktatás mekkora szerepet kap a közigazgatás személyi állományának integrációs továbbképzéséből (ez ugyanis közvetlen kormányzati szervezés esetén a közigazgatás kiadásai között jelenik meg).⁶ A felsőoktatásban is megjelennek a közösségi programok (Socrates, illetve annak majdani utódja) részvételi költségei. Ez részben a programszervezés hazai infrastruktúrájának a működési összegét jelenti (a közoktatási és felsőoktatási programok szervezésének az integrálása esetén ezek csak egy helyen jelennek meg), részben olyan fejlesztéseket, amelyek ahhoz kellenek, hogy a hazai intézmények megfelelő fogadó infrastruktúrával rendelkezzenek, például ne csak küldeni, hanem fogadni is tudjanak megfelelő számú oktatót és hallgatót. Itt is jelentkeznek az igazgatási és információs rendszer fejlesztésének a költségei, különösen azok, amelyek a képesítések kölcsönös elismertetésével kapcsolatos ügyek számának a növekedésével mutatkoznak. A felsőoktatásban az integráció olyan lehetőségeket tár fel, amelyek csak jelentős invesztálással ragadhatók meg (pl. az idegen nyelvű, piaci áron eladott kurzusok számának növelése).

A tudományos kutatás és fejlesztés területén a csatlakozási költségek nagyságát alapvetően az határozza meg, hogy milyen politikai prioritást kap a hazai kutatóhelyek bekapcsolása az európai programokba. Az EU-tagállamok általában kutatási kiadásaiknak 4–5%-át fordítják arra, hogy támogassák kutatóhelyeik részvételét az EU programjaiban. Legalább ekkora aránnyal Magyarországnak is számolnia kell, a hazai kutatóhelyek szegényes állapotát tekintve azonban ezek a költségek magasabbra is tehetők. A közösségi programokba való bekapcsolódás közvetlen anyagi ráfordításai itt különösen magasak.

A közösségi programokhoz kapcsolódó egyéb ráfordításokhoz tartozik például a magyar képviselők részvételének költsége a programok irányító testületeiben vagy a kormányzati szintű adat- és információszolgáltatás költsége, de ilyen az intézményeknek adandó költségvetési támogatás,⁸ amely nélkül nem tudnák előteremteni az EU-programokba való belépéshez szükséges saját forrásokat.⁹ Az alsóbb szinteken az intézmények támogatása azért is indokolt, mert különben az EU-programokba való bekapcsolódás a kedvezőbb anyagi helyzetben lévők privilégiumává válna, ami hosszabb távon az integráció társadalmi támogatottságát veszélyeztetné.

Az EU-csatlakozás nyomán elháríthatatlan igény merül fel arra, hogy a hazai szakmai szervezetek és intézmények bekapcsolódjanak a megfelelő európai szervezetek és hálózatok munkájába. Számos olyan európai szervezet (egyesületek, szakmai szövetségek, konzorciumok, állandó konferenciák, közös programok stb.) van, amelyekben minden tagállam képviselői ott vannak, és amelyekből tagállammá válva nem lehet kimaradni. Erre mégsem elsősorban „illendőségi” okokból van szükség, hanem azért, mert az európai szintű oktatásügyi kommunikáció és egyeztetés jelentős hányada itt és nem a kormányzati szféra formális keretei között zajlik. E szervezetek és hálózatok keretei között lehet megismerni a formálódó európai politikákat, itt nyílik lehetőség ezek időben történő befolyásolására, és itt lehet kiépíteni azt a kapcsolati tőkét, amely az uniós térben való mozgáshoz nélkülözhetetlen. Ezért a tagországoknak, sőt a csatlakozásra váró leendő tagországoknak is elemi érdekük az ilyen szervezetek és hálózatok munkájába való bekapcsolódás, illetve e bekapcsolódás költségeinek a biztosítása, melyet az érintett szervezetek egy része, különösen azok, amelyek csak ezután alakítják ki együttműködésük kereteit, az első időszakban nem tudnak teljes mértékben vállalni.

A programokba való sikeres részvétel biztosítása megfontolandóvá teheti olyan információszerző, kapcsolatteremtő és lobbizó szervezet fenntartását, amely képes ellátni a hazai intézmények PR-ját és érdekképviseletét Brüsszelben vagy az Unió más központjaiban. Egy ilyen szervezet a működési költségeit normális esetben ráterhelheti azokra az intézményekre, amelyeket sikerekhez juttat, de költségvetési támogatást is igényelhet.

Nehéz még csak megbecsülni is azokat a kiadásokat, amelyek abból fakadhatnak, hogy mindazokat a kedvezményeket, amelyekre ma a magyar tanulók és hallgatók jogosultak, az uniós csatlakozás után elvileg biztosítani kell azoknak a tanulóknak is, akik valamely másik tagállamból érkező felnőtt munkavállalókkal jönnek Magyarországra, és akik nálunk kívánnak tanulmányokat folytatni. E költség nagysága attól függ, milyen számban jelenhetnek meg EU-állampolgárok magyarországi munkavállalóként, akiknek iskoláskorú vagy továbbtanulni akaró gyerekük van. Őket nemcsak a felvétel vagy a tanulói/hallgatói jogviszony kérdéseiben illeti meg ugyanolyan bánásmód, mint a magyar gyerekeket és fiatalokat, hanem a tanulmányokhoz kapcsolódó szociális juttatások területén is.¹⁰

Fontos hangsúlyozni, hogy az anyagi természetű költségek jelentős része olyan feladatok elvégzését szolgálja, amelyeket előbb vagy utóbb EU-csatlakozás nélkül is el kellett volna végezni, de amelyeket a csatlakozás miatt nem lehet tovább halogatni. Ezek között vannak kemény és azonnali költségek, mint például a hazai oktatásstatisztikai adatszolgáltatás alkalmassá tétele az EU-igények kielégítésére vagy a hazai oktatásigazgatás felkészítése az EU-együttműködésre, és vannak puhább, elvileg még halogatható tételek, mint az idegennyelv-oktatás modernizálásának a költségei. Az utóbbiak közé tartozik a közoktatási tantervek EU-szempontú elemzése, e tantervekben az európai dimenzió megjelenítése és az ennek megfelelő oktatási programok, tankönyvek és taneszközök kínálatának a megteremtése.

A társadalmi, politikai és kulturális kényszerek és kihívások

Az oktatási rendszert érintő integrációs kényszerek és kihívások jelentős része nem anyagi, hanem társadalmi, politikai és kulturális természetű. Különbséget kell tennünk egyfelől a formális, jogi vagy intézményi természetű, másfelől a nem formalizálható, mentális és kulturális alkalmazkodást igénylő kényszerek és kihívások között.

A formális, jogi vagy intézményi alkalmazkodási kényszerek az oktatás területén viszonylag csekély számúak, maga az acquis communautaire ezen a területen szűk körű. Mégis jóval tágabb kört ölelnek fel, mint amilyet például a társult országok számára kiadott Fehér Könyv tartalmaz: ilyennek tekinthetők azok a kényszerek is, amelyek az Európai Bíróság döntései által konstituálódó jogból és jogértelmezésből fakadnak. Tudnunk kell persze, hogy ezeket a tagállamok egy része sem tartja feltétlenül tiszteletben, illetve általános követésük csak hosszabb idő után várható. A csatlakozni kívánó országok esetében – a helyzetből fakadóan – mégis erősebb kényszert jelentenek, mint a már bent lévő országok számára. A formális kényszerek között a meglévő közösségi jog elfogadásánál és a hazai jogrendszerbe való beépítésénél keményebb kihívást jelent a jogalkalmazás megbízhatósága, illetve – ezzel szoros összefüggésben – az intézményi stabilitás garantálása. Az uniós intézményi működési normáknak való megfelelés gyakran komolyabb feladat, mint a formális jog átvétele.

Mindezzel kapcsolatban érdemes külön hangsúlyoznunk a mentális és kulturális kihívásokat. A mentális és kulturális eltérések kezelésére többek között az intézmények közötti partnerkapcsolatokban kell majd odafigyelni. A felsőoktatás és a tudományos kutatás területén, ahol a nemzetközi együttműködés hagyományosan létezik és magától értetődő, ez nem jelenthet gondot. A közoktatás területén azonban, ahol a nemzeti jelleg a hagyományosan meghatározó és ahol a legtöbb aktor nem rendelkezik nemzetközi együttműködési tapasztalatokkal, ez komolyabb figyelmet érdemel.

A német újraegyesítés során például jól megfigyelhető volt, hogy a nyugatnémet jogi és intézményi keretek formális átvétele után mekkora problémákat okoztak a korábban elszakítva élő két német társadalom évtizedek alatt kialakult mentalitásbeli eltérései. Természetesen szó sincs arról, hogy az uniós csatlakozás a volt szovjet blokk országaiban olyan kulturális alkalmazkodási problémákat okozhatna, mint amilyenekkel a volt keletnémetek találkoztak. Egyfelől ugyanis a csatlakozó országok nem adják fel politikai szuverenitásukat, másfelől magára az unióra is a kulturális sokféleség jellemző. A nyugat-európai demokratikus fejlődés által kitermelt értékek és viselkedési normák átvétele azért korántsem egyszerű és magától értetődő folyamat. Az átlagos nyugat-európai iskola és a magyar iskolák szervezeti kultúrája és pedagógiai megközelítései között az elmúlt évek változásai ellenére még mindig jelentős eltérések figyelhetők meg. A magyar iskolákban a nyugat-európai iskolákhoz képest gyengébb hagyományai vannak a tanulók aktivizálásának, a csoport- és projektmódszerek alkalmazásának, az egyéni kreativitást támogató pedagógiai megközelítéseknek. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ebben a tekintetben az unió messze nem egységes: a dél-európai országokra ma is sokkal jellemzőbb a hagyományos, tekintélyelvű megközelítés, mint az észak-európai országokra. Egy svéd és egy görög, vagy egy holland és egy délolasz osztályterem között ma is nagyobb eltérés figyelhető meg, mint például egy cseh és egy német osztályterem között.

Az Unió egyértelműen elkötelezett bizonyos modern liberális nevelési és kulturális értékek iránt, mint amilyen például az etnikai és nemzeti kisebbségek irányában történő pozitív diszkrimináció, a nemek közötti egyenlőség, a speciális igényű tanulók integrált oktatása, a multikulturalitás, a másság iránti tolerancia és a kommunikatív kompromisszumkeresés. Ezek olyan értékek, amelyek vitán felül állnak, és amelyek elfogadása az uniós együttműködés alapvető feltétele. Tudjuk, hogy ezek az értékek a volt szovjet blokk országaiban nem élveznek olyan általános támogatást a pedagógusszakma mérvadó köreiben, mint az EU-ban. Ezért bizonyos szakmai körökön belül fenntartások jelenhetnek meg az uniós normákkal szemben.