A reformpedagógia száz éve

A különböző reformpedagógiai irányzatok magyar nyelvű szakirodalma az elmúlt tíz évben hatalmas méretűvé nőtt, a publikációk nyomon követése szinte lehetetlen feladat. Ezek sorában sajátos és kitüntetett hely illeti meg Németh András és Ehrenhard Skiera szerzőpáros Reformpedagógia és az iskola reformja című könyvét. Az ELTE TFK Neveléstudományi Tanszékén folyó Reformpedagógiai irányzatok összehasonlító vizsgálata című nemzetközi OTKA-kutatási programhoz kapcsolódó kiadvány több tartalmi újdonsággal szolgál.

A könyv első két gondolati egysége a reformpedagógia kibontakozásának történeti hátterét mutatja be, illetve legfontosabb iskolakoncepcióit elemzi, míg másik két fejezete a tanári munka és az iskola tárgyi környezetének változásaival és a reformpedagógia módszertani kérdéseivel foglalkozik. A kötet végén válogatott bibliográfia segíti a további tájékozódást.

Az első fejezetben Ehrenhard Skiera összefoglalja a hagyományos iskola legjellegzetesebb elemeit és problémáit. A szerző szerint a hagyományos iskola tanítási-tanulási folyamatát egyrészt a tanári előadás, magyarázat, az oktatási tartalmak tanárok irányításával történő elsajátítása; másrészt a felelés, másolás, utánzás, a tananyag kívülről való megtanulása jellemzi. Mindezekhez társul az ismeretek és a megkövetelt teljesítmény szintjének tanári felülvizsgálata, valamint osztályozással történő értékelése, a tanulók meghatározott teljesítményhierarchiába sorolása.

A hagyományos iskolára korántsem jellemző a reformpedagógia alapgondolata, a „félelemmentes tanulás”. Skiera áttekinti a régebbi korok iskolakritikáját és az „emberbarát iskola” eszméjének változásait az ókortól Comeniusig. Ezt követően Németh András a reformpedagógia előfutáraként tárgyalja Rousseau, Pestalozzi, Jean Paul és Fröbel munkásságát. Új tartalmi egység veszi sorra a 19. század főbb iskolaügyi és nevelési reformtörekvéseit, továbbá a nevelés és a gyermekfelfogás változásait. Németh András rámutat: a gyermekkor sajátosságainak újbóli fölfedezése a múlt század végén gyökeresen új pedagógiai-pszichológiai szemléletet alakított ki, amely döntő módon befolyásolta a századforduló után kibontakozó „új nevelés” gyakorlatát, a későbbi időszakok neveléstudományi gondolkodásának és pedagógiai gyakorlatának megváltozását.

A 19. század új pedagógiai és pszichológiai törekvései, illetve a reformpedagógia létrejöttének közvetlenebb előzményei ismertetésekor elsősorban Spencer és Dewey munkássága, továbbá a gyermektanulmány és a kísérleti pedagógia (Claparede) kap hangsúlyt. A reformpedagógia kialakulásának és fejlődésének két szakaszát – a múlt század végétől a második világháborúig terjedő időszakot – tekinti át a könyv újabb alfejezete. (Ebben az anyagrészben a reformpedagógia magyarországi fejlődése, Nagy László és követőinek tevékenysége is helyet kapott.)

A reformpedagógia hatását napjaink  iskolareformjaira Ehrenhard Skiera mutatja be. Először – a hagyományos iskoláról írottak ellenpontjaként – azt a hatást vizsgálja, amelyet a reformpedagógia gyakorolt az iskola világára. Az ő megfogalmazásában a reformpedagógia olyan „új iskola” megvalósulásához nyújt segítséget, amelynek működését a következő pedagógiai motívumok jellemzik: a teljes gyermeki személyiség fejlesztésére, a „teljes ember” nevelésére irányuló törekvés; a gyermeki érdeklődés és a gyermeki szükségletek előtérbe helyezése; az egyoldalú intellektuális orientációt meghaladó tanulási formák kialakításának igénye; az iskola olyan életközösség, amely a kooperatív, tudatos és felelősségteljes élet és tanulás helyszíne.

Európa iskolaügyének közelmúltbeli fejlődését, a különböző reformpedagógiai törekvések hatását két példa illusztrálja a könyvben. A német alap- és középiskola főbb fejlődési tendenciáiról Észak-Rajna-Vesztfália példája alapján kap információt az olvasó, mert ebben a tartományban érvényesül legerőteljesebben a reformpedagógia szemléletmódja, illetve bepillantást nyerhet a holland iskolaügy átalakulásába is, ahol a reformpedagógiai irányzatok – elsősorban a Jena-terv-iskolák – különleges elismertséget vívtak ki az elmúlt évtizedben.

A reformpedagógia legfontosabb iskolakoncepcióit ismerteti a könyv következő fejezete, különös tekintettel az alapítók, az elméleti háttér és a gyakorlati sajátosságok szerepére, jelentőségére. (Ebben az anyagrészben a mozgalom jelentős, nagy hagyományokkal rendelkező, napjainkban is széles körben ható irányzatai mellett az ún. alternatív iskolák is helyet kaptak.) A reformpedagógiai iskolakoncepciók közül elsőként a Montessori-iskolát Németh András, majd sorrendben a Waldorf-, Dalton-terv-, Jena-terv- és Freinet-iskola, valamint az alternatív iskolák elméletét és gyakorlatát Ehrenhard Skiera elemzi.

Minden egyes iskolakoncepció bemutatásának végén ún. rendszertani összefoglalás található. Az összefoglaló táblázatok tizenkét szempontot tartalmaznak. Ezek: az alapító; életútja; világnézeti, politikai elvek; hatások; nevelési cél; gyermekantropológia és pszichológia; a tanulás és a nevelés fogalma; a tanár; tanterv; didaktikai-metodikai, szervezeti mozzanatok; új fejlesztések. Az iskolakoncepciók egységesített értékelésével párhuzamosan azok egyedi, csak rájuk jellemző elemeire is utalás történik (Montessori „kozmikus elmélete”, Steiner fejlődéstana stb.).

Az olvasottakból jól érzékelhető: az ismertetett reformpedagógiai irányzatok iskolakoncepciói az adott kor igényeinek megfelelően folyamatos változáson mentek s mennek át ma is: így például a napjainkban működő Montessori-intézetek a pedagógiai koncepció irányelveinek megtartása mellett az új műveltségi tartalmakat is felvették tananyagukba (számítástechnika, idegen nyelvek oktatása stb.). Vagy a kérdést másképp megközelítve: Freinet politikai szempontból „hatástalanított” pedagógiai életműve a különböző politikai meggyőződésű tanárok számára – a keresztény-konzervatívtól a liberálison keresztül a szocialistáig – egyaránt vállalható. A szerzők több helyen említik, hogy napjainkra a hagyományos iskolák gyakorlatának szerves részévé váltak az ismertetett reformpedagógiák különböző elemei. Nemcsak a pozitívumokat emelik ki, hanem a negatívumokra is utalnak. A Dalton-terv értékelése kapcsán kifejtik, hogy tantervében nem jelennek meg kellő mértékben az iskolán belüli szociális tapasztalatok. (A Dalton-terv-iskola legfőbb értékét egyébként – Skiera szerint – az egyéni munkavégzésnek a közösségi nevelés bizonyos elemeit is fölhasználó gyakorlatközeli, részletes és alapos didaktikai-metodikai kidolgozottságú rendszere adja.)

A fejezet utolsó része az alternatív iskolákkal foglalkozik. Kialakulásuk a hatvanas-hetvenes évekre tehető, noha előzményeik visszavezethetők egészen a 19. századig. A különböző reformpedagógiai irányzatok sok elemét átvették, de ezen túlmenően sajátos arculattal is rendelkeznek. A szerző felvázolja az alternatív iskolák főbb típusait, világnézeti hátterét, fontosabb művelődéspolitikai és pedagógiai alapelveiket. A szabadelvű nevelés úttörőinek bemutatása (Tolsztoj, Robin, Ferrer, Neill) után neveléselméleti, didaktikai-metodikai és szervezeti jellemzőkről is szó esik. Ez az alfejezet ugyanúgy rendszertani összefoglalással zárul, mint a reformpedagógiai irányzatokról szólók.

A könyv harmadik nagy gondolati egysége, amelynek majdnem teljes egészében Németh András a szerzője, A tanári munka és az iskola tárgyi környezetének változásai címet viseli. A fejezet áttekinti a pedagógus szerepének változásait az ókortól a pedagógusszakma intézményesülésén keresztül szinte napjainkig, valamint ismerteti a különböző reformpedagógiai irányzatok pedagógusfelfogását, különös tekintettel a Waldorf- és a Montessori-pedagógiára.

A nevelés-oktatás térbeli környezetének vizsgálata kapcsán az osztályteremnek és berendezésének történeti alakulása, illetve a különböző reformkoncepciók osztálytermének bemutatása kap szerepet. (Ez utóbbiak esetében az iskolai tér többfunkciójú, különböző sajátos pedagógiai ritmusú, autonóm tevékenységek színhelye.) A munkaeszközök és munkasarkok részletezése során egy holland Jena-plan-iskola bemutatása is helyet kapott a kötetben. Az egyes reformkoncepciók térelrendezésének sajátosságait táblázat foglalja össze.

A könyv utolsó fejezete a reformpedagógiai irányzatok módszertani sokszínűségét taglalja. Tömör megfogalmazásban: e sokszínűség hátterében az áll, hogy a tanulók is aktív résztvevői saját művelődési folyamataik alakításának. Számos fontos módszertani megoldásról olvashatunk: nyílt oktatás, szabad munka, a heti terv alapján folyó oktatás, csoportmunka, projektoktatás. Ez utóbbit – a holland reformiskolák integrált projektoktatási modelljének bemutatásával – részletesebben ismerteti a kötet.

A fejezet vége az iskola belső reformjának kérdéseivel foglalkozik, felvetve azt a kérdést, miként vihetők át a különböző reformeszmék a hagyományos iskola gyakorlatába. Erre – Ehrenhard Skiera szerint – négy, egymással kapcsolatban álló megoldási lehetőség kínálkozik. Mindenekelőtt szükség van a gyermekkel és a neveléssel kapcsolatos általános szemléletváltásra; annak a lehetőségnek biztosítására, hogy az egyes pedagógusok alkotóereje és szabadsága megvalósulhasson.

A mű egészén végigvonul a „hagyományos” iskola és az „új nevelés” polémiája. A szerzők, noha ez utóbbi hívei, tárgyilagosságra törekszenek, s elismerik, hogy a hagyományos iskola – problémái ellenére – az intézményes nevelés sikeres modelljének tekinthető.

A reformpedagógiai irányzatok történetéről számos művet olvashattunk magyarul. Történeti jellegét tekintve ez a munka annyiban jelent újdonságot, hogy a reformpedagógia létrejöttének hátterét egészen a régmúltba visszavezetve tárgyalja. (Németh András korábbi könyve, A reformpedagógia múltja és jelene is csak a mozgalom eszme- és tudománytörténetének közvetlen előzményeit vázolta fel.)

A legfontosabb iskolakoncepciók egységes szempontok szerinti értékelése egyrészt a komparatív megközelítés irányába hat, másrészt a nálunk, Magyarországon talán kevesebb publicitást kapott irányzatok – Dalton-terv, Jena-plan – alaposabb megismertetését is szolgálja. A könyv újdonsága a reformpedagógiai irányzatok tanárképének és az iskola tárgyi környezetének vizsgálata.

A Reformpedagógia és az iskola reformja egyszerre szintetizáló és analizáló mű, elemzései egyrészt vertikálisak (történeti megközelítés), másrészt horizontálisak (a mai jelenségek bemutatása). A kötet szakszóhasználata következetesen egységes. Ez abból is adódik, hogy a német nyelvű fejezetek egy részét Németh András fordította. Ő végezte a kiadvány szerkesztését is.

A könyv tartalmi értékei és didaktikai megoldásai (összefoglalások, táblázatok stb.) valószínűsítik, hogy a német–magyar szerzőpáros műve a felsőoktatásban szakirodalommá válik, és a gyakorlat számára is hasznos lesz.

A reformpedagógia világmozgalma, ha születését Ellen Key könyvének 1900-as megjelenésétől számítjuk, százéves. A 20. század nem lett ugyan „a gyermek évszázada”, ám e sokszínű, meg-megújuló mozgalom sokat tett az óvodák, iskolák gyermekközpotúvá tétele érdekében. Úgy vált élet- és versenyképessé, hogy eközben – önmagán túlmutatva – a közoktatás különböző színterein zajló gyakorlat egészére is pozitív hatást gyakorolt.

NÉMETH ANDRÁS–EHRENHARD SKIERA: Reformpedagógia és az iskola reformja. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 344 p. VIII t.

Deák Ferenc