1	Írásunk „A magyartanítás mestersége – Mestertanárok a magyartanításról” című kötet zárótanulmányának sok elemében átdolgozott, kibővített változata. A könyv a Krónika Nova Kiadó gondozásában jelent meg 2004-ben.
2	Jelen tanulmány szerzője a 2002/2003. tanév tavaszi szemeszterére magyar szakos egyetemistáknak tanári stúdiumként s leendő vezetőtanároknak szakmai továbbképzésük részeként az ELTE BTK Irodalomtudományi Intézetének Alkalmazott Irodalomtudományi Szakcsoportja, valamint a Fővárosi Pedagógiai Intézet közös szervezésében egy szakmódszertani szemináriumot hirdetett meg A magyartanítás mestersége – Mestertanárok a magyartanításról címmel. A szeminárium keretében tíz interjú, egyenként másfél-két órás beszélgetés készült többnyire már nyugdíjba vonult magyartanárokkal.
3	A beszélgetéseket a következő tanárokkal folytattuk: Egedy Mária, Honti Mária, Jelenits István, Jobbágyné András Katalin, Kulcsár Adorján, Madocsai László, Márton János, Mohácsy Károly, Orosz László, Zsuffa Zoltánné.
4	Nem véletlen, hogy az éppen tanulmányunk készítése idején megjelent, Veres András által szerkesztett irodalomtörténet-elméleti kötet első négy tanulmányából három Horváth János irodalomtörténeti és -elméleti tevékenységét taglalja.
5	Világirodalmi anyagok tanítása természetesen korábban sem volt teljesen ismeretlen a magyartanításban. A második világháború előtt is felbukkant, s az ötvenes-hatvanas évek tananyagaiban is számos szerző és mű szerepelt a világirodalomból. De ezek nem kis része ideológiavezérelten válogatott szerző/mű volt, s még inkább: a világirodalom súlya, aránya és ezzel együtt jelentése is minőségileg megváltozott a hetvenes évek végétől kidolgozott új magyartanítási tananyagban. Valójában ez a minőségi másság volt a negyvenes, ötvenes években végzett magyartanárok számára ismeretlen, nehezen elfogadható.
6	Itt fontos megjegyezni: mindez csak a mai „nagygimnáziumra”, a 9–12. évfolyamra vonatkozik; hiszen többen élesen elítélték bármiféle irodalomtörténet-tanítás lehetőségét az 5–8. osztályban, vagy csak a reformkor és az első nyugatos nemzedék tanítását gondolták némiképp történeti aspektusokra helyezve is taníthatónak ebben az életkorban.
7	A normativitás elve az irodalomtanítással kapcsolatban is megjelent némelyik beszélgetésben, vagy implicite odaérthető volt. Ennek logikája persze könnyen belátható: ha az irodalom tanítása alapvetően egy nagy narratívára épül, s a nyelvtan tanítása egy strukturált – részeiben szükségképp egymásra épülő – egészként elgondolt elvet követ (mondjuk a legkisebb nyelvi elemektől logikusan haladva a legnagyobbakig), akkor nyilvánvaló, hogy a tanításban a kulturálisan legkitüntetettebb, leginkább kanonisztikus, vagyis normatív pontokat érdemes érinteni, hiszen éppen ez jeleneti az út végigjárását, a struktúra szerkezetének és benső elveinek megértését. Mindezekből következően nehéz lenne cáfolni azt, hogy e pedagógiai gondolkodásmód alapvetően teleologikus princípiumokra épül (ami persze egyrészt természetes, ha azt tekintjük, hogy a pedagógiai munka par excellence mindig célelvű tevékenység, másrészt viszont kevésbé nyilvánvaló, ha a gondolkodásrendszerek elmúlt másfélszáz évbeli nagy változásait tekintjük). Fontos megjegyezni: az iménti megállapításokkal nem szeretnénk sem azt állítani, hogy ez jó, helyénvaló és korszerű elgondolás a nyelvtan- és irodalomtanításban, sem azt, hogy helytelen vagy korszerűtlen. Hiszen a célunk az, hogy leírjunk és mintegy belülről megértsünk egyfajta pedagógiai elgondolásrendszert, nem pedig az, hogy minősítsük azt.
8	Az itt elmondottak természetesen nem jelentik azt, hogy e több évtizednyi korban minden könnyen, természetesen és simán zajlott a magyartanításban, vagyis hogy „olyan könnyen mehetett akkor, az aranykorban minden” a magyartanároknak. Elég csak a világirodalom tanításával vagy a memoriter szerepének gyengülésével kapcsolatosan mondottakra visszautalni. Vagyis korántsem küzdelmek nélkül teltek ezek az évtizedek – sőt! –, de e küzdelmekkel egy olyan egyensúly volt elérhető, amelyben a tanár saját, személyes kultúrája pontosan illeszkedett a magas kultúra tanításának hivatalos igényéhez.