1	Ha nagyon belegondolunk, talán Táncsics Mihállyal kezdhetnénk, de akkor a 19. század költőihez forduló Petőfi Sándorunk „kultúrpolitikai” hitvallása is a tárgyalásmódba illeszkednék, s idáig ezúttal nem kívánom tágítani az értelmezési kereteket. Egyébként is ennek az írásnak a kiindulópontja egy reflexió, kedves kollégám és kortársam – Golnhofer Erzsébet – minap az Iskolakultúra Könyvek sorozatában megjelent új kötetére, melynek címe: A pedagógiai gondolkodás 1945–1949. A korrekt szerző csokorba kötötte a „pedagógiai elmélet” kanonizált szerzőit, s az ábrázolt korszakra gyakorolt hatásukat, pontosabban az ábrázolt korszaknak rájuk gyakorolt hatását elemezte. Neveléstörténeti és politikatörténeti szempontból a végelszámolás még igaz is: a II. világháború befejezésével a szovjet birodalmi övezetben, a stratégiai célként sztálinista diktatúrát érvényesítő politikai és (egyre erősebb) kormányzati hatalom vagy megalkuvásra, kisebb-nagyobb árulásra, vagy némaságra, visszavonulásra, önkéntes vagy nem is nagyon önkéntes száműzetésbe késztette a pedagógiai szakma fontos személyiségeit. Behódolás vagy mártírium – Golnhofer szerint ezen alternatívák közt választhatott (ha választhatott) a szakma. Én ennél árnyaltabban látom. Nem látom igazolhatónak ugyanis, hogy pedagógiai szakma néven e körben csak és csakis a különböző árnyalatú, ún. polgári gondolkodókat, szakírókat értsük. Ha már a mártíriumban versengünk: bizonyítható, hogy ennél tragikusabb út is volt: a baloldalt, baloldali – ha úgy tetszik: nem polgári – gondolkodásmódot korábban önként vállalók vagy éppen a fasiszta vészkorszak radikális alternatíváját választók számon tartandó szakmai csoport volt ebben az időben, mint ahogy a 20. századi pedagógia történetének egészében. Az ő sokszor akár így, akár úgy, sőt egy életműben így is, úgy is tragikus sorsuk, de reményeik, megszólalásaik, akár vállalásaik is szintén elemzendő tényei a magyar nevelésügy történetének.
2	Az iskola megújításának szándéka mögött ott dolgozott persze az is, hogy a gyermekvilágban, gyermektársadalomban végképp megannyi újdonság mutatkozott. Az urbanizáció csorbát ejtett a családok korábbi egységén, a szekularizáció az egyházak közvetlen befolyását csökkentette, más vonatkozásban – régiónként ugyan különböző ütemben a mezőgazdaságban is, az iparban is – csökkent a gyermekmunka életforma-meghatározó ereje. Ilyen körülmények közt az éppen modern rendszerré szerveződő, de mégiscsak hagyományos iskola a hagyományos eszközeivel képtelen volt feladatai teljesítésére. S a gyermekvilágról szerezhető új tudások köre is hirtelen kiterjedt, a fiatal pszichológia, a fiatal szociológia (az új tudomány: a gyermektanulmány) tobzódott az empirikus kutatói paradigma nyomán született új eredményekben.
3	Király István emlékezetes Ady-monográfiájában egyébként a „modernista” avantgardista művészeti irányzatok létrejöttét nem is a modern centrumok megszületésével magyarázta, hanem éppenséggel az elmaradott perifériákról a „szent ámulások szép városába” érkezők drámai feszültségélményével, kontrasztélményével. Ha az avantgárd művészek bölcsőhelyéről és gyermekkoruk színhelyeiről térképet készítenénk, rendre meg is találnánk e tétel igazolását Adytól, Kassáktól, Brancusin, Tzarán, Chagallon, Malevicsen át Modiglianiig, Van Goghig, Picassóig… nem tagadom, a tételt cáfoló vagy gyengítő térkép is megrajzolható. De ugyanígy berajzolható a 20. század elejének geopolitikai perifériáira a pedagógiai modernizmus, a pedagógia avantgárd, saját nevén reformpedagógia vagy „újiskola-mozgalmak” több alapító atyája és anyája az olasz Montessoritól a moszkvai Nagyezsda Krupszkajáig, akár a horvátországi születésű Steinerig, a dél-franciaországi néptanítóig, C. Freinet-ig, az észt Khaiszig, a magyar Nagy Lászlóig, Karácsony Sándorig. A gyermektanulmány kortárs krónikása, Molnár Oszkár egyébként rendre sorra veszi a kelet-európai, délkelet-európai és dél-európai országokat (köztük büszkén Magyarországot), ahol az új komplex tudomány köré szerveződő szakma a legerősebb. (Mellesleg megjegyezzük, ez az avantgárd művészetfelfogás és avantgárd pedagógia még találkozott is: a Bauhaus története leírható e találkozás történeteként is.)
4	A magyar életutak aztán különösen divergáltak 1919 augusztusa után, de ez az impozáns odaállás mégsem tehető meg nem történtté.
5	Nem ezen írás témája, csak jelezzük: a pedagógiai paradigma ezen látványos fordulatában sokan a CSEKA ügynökeként kollaboránsként emlegetik a harkovi gyerekkommuna vezetőjének, Anton Makarenkónak a nevét. Nem teszik jól. Ugyan a jeles pedagógusnak nem fűződött jó viszonya a „pszichologista” Krupszkajához és köreihez, ám a tény az tény: korai halála után a sztálinizmus sok esetben gyakorlati és írott műveit meghamisítva, félreértelmezve, a kommuna működését befagyasztva teremtett hamis bálványt belőle. (Nem véletlen, hogy 1945 után az egészen más forrásokból táplálkozó hazai népi kollégisták az eredeti műben önmagukra ismertek.)
6	Egyébként az I. világháború utáni helyzet másutt is megannyi más választ hívott életre. Sajátos válasznak tekinthető Németországban (mindenképpen válsághelyzetben adott válasz) Rudolf Steiner antropozófiája a gondolkodásmód okkult kapcsolataival.
7	Furcsa történelmi igazságtétel ez itt. A később tragikus sorsra jutó Ádám végső soron már az államosított, a centralizált gyermekvédelmi-pedagógiai modell reprezentánsa, őt „játsszák ki” csúf s a politikai fordulatra oly jellemző módon 1948-ban Patakiék civil, ebben az értelemben laikus kezdeményezésével szemben, vele „hódíttatják meg” a Fiúkfalvát. De Ádám Zsigmond pedagógiai megnyilatkozásainak a progresszív hagyományba sorolása elvitathatatlan.
8	Mindkettejük, sőt mindhármuk életútjának monografikus feldolgozása még várat magára, holott szellemi mozgásaik iránya messzemenő tanulságokkal szolgál. Mely kérdésekben vállalták az azonosságot a marxizmust, szocializmust kisajátító torz hatalommal, mikor, miért szegültek szembe, hogyan élték meg (át, túl) ezeket a konfliktusokat? A 20. század története hitelesen nem írható meg ezen életutak pontos rajzolata nélkül.
9	Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a „létező szocializmus létező kritikájának” első radikális megfogalmazásai szintén baloldalról, mondhatni, az újmarxista körökből érkeznek a hatvanas évek végén. A Szentlőrincről elhíresült Gáspár László, a dobozi gátőr fia korai haláláig e gondolatkörhöz volt hű. E szellemi bölcsőhelyről indult Loránd Ferenc s Mihály Ottó is. Utóbbi nem csupán a rendszerváltáshoz vezető fordulat pedagógiai-oktatáspolitikai megfogalmazóinak egyik legfontosabbika, hanem – egyebek mellett – a hatvanas évek marxizáló radikális iskolakritikusainak is hazai közvetítője (M. Carnoy, S. Bowles, H. Gintis és mások magyarországi ismertetője).
10	Ne tekintse cinizmusnak az olvasó a „légáramlat” kifejezést. E sorok keretei közt nem illik felidézni a népi kollégista költő, Nagy László vitáját a népi kollégista filmrendezővel, Jancsó Miklóssal, hogy ti. ezek „szellők” voltak-e vagy „szelek”. A maguk módján – ez az írás is erről szól – mindkettejüknek igaza van.
11	Szintén a szóbeli legendák közt tartja – azaz nem is tartja – számon a szakma pl. L. Gy.-nek, a gyermektanulmány (pedológia) elleni hazai politikai támadás mérgezett tollú „íródeákjának” többszörösen tragikus sorsát.