Horváth Kinga

A személyiségjellemzők hatása a vezetői stílusra

A tanulmány szerzője többféle szempont alapján tekinti át a vezetői stílusok lehetséges csoportosítását. Részletesen elemzi a feladat-, illetve beosztottcentrikus vezetői magatartás sajátosságait, azt vizsgálja, hogy különböznek-e a feladatcentrikus és a beosztottcentrikus magatartást tanúsító vezetők személyiségjellemzői, és van-e összefüggés a temperamentum és az alkalmazott vezetői stílus között. A Szlovákia magyar lakta járásaiban végzett empirikus kutatás alapján pedig választ ad arra a kérdésre is, hogy a vezető személyisége meghatározza-e vezetési stílusát.

A tanulmány többféle szempontból tekinti át a vezetői stílus csoportosítását. Kiindulópontul a magatartás-elméletek szolgálnak. Részletesebben a feladat-, illetve beosztottcentrikus magatartásra összpontosítunk. Választ keresünk arra, hogy különbözőek-e a feladatcentrikus és a beosztottcentrikus magatartást tanúsító vezetők személyiségjellemzői, és hogy létezike összefüggés a temperamentum és az alkalmazott vezetői stílus között. Ebben a vonatkozásban egyrészt az Eysenck által kifejlesztett személyiség introvertált vagy extrovertált típusú karakterisztikáját követjük, másrészt Hippokratész vérmérsékleti típuselosztását is figyelembe vesszük.

Az iskolákban végzett kutatás választ keres arra a kérdésre, hogy meghatározza-e a vezető személyisége a vezetés stílusát. Az adatfelvétel 2003-ban Szlovákiában történt. Az akkor érvényben lévő közigazgatási törvény szerint még a meglévő járások voltak a közigazgatási egységek. Egy ilyen járásban lévő iskolákat soroltuk be a kutatásunkba.

A társadalomban végbemenő folyamatokkal összhangban az iskolában egyre inkább az igazgató válik a szervezet kulcsfigurájává. A szervezet folyamatos működését, a munkafolyamatok optimalizálását a vezetés, az igazgató biztosítja. Az értelmező szótár szerint (Obdrđálek–Horváthová et al. 2004, 336.) azt a vezetői magatartást, amelyet a vezető a vezetési szituációban tanúsít, vezetői stílusnak nevezzük.

Tóth Tiborné (2000, 27.) szerint a vezetői stílust az határozza meg, hogy a vezető hogyan tart kapcsolatot a munkatársaival, az általa vezetett szervezet egyes csoportjaival, de a szervezethez lazábban kapcsolódókkal is. Kétféle kapcsolattartási módszert ismertet:

• a kemény vezetési stílust, amelyre a hatalmi módszerek, eszközök alkalmazása jellemző;
• a lágy vezetési stílust, amely motiválást, meggyőzést, felvilágosítást, segítségnyújtást használ fő alkotóerőként.

A vezetői stílus legmarkánsabban a vezető döntéshozatali technikájában (a munkatársak bevonásának mértéke, a hatalommegosztás aránya) és személyiségében jelenik meg. Ezt tanúsítja a klasszikus modell:

• az autokratikus;
• a demokratikus és
• a laissez faire vezetési stílus.

Az autokrata vezetőre az a jellemző, hogy a döntéshozatal teljes mértékben az ő kezében van. A munkatársai igénybevétele, segítsége nélkül mindenben egyedül dönt. Ilyen vezetőnél kizárólagosan vertikális kommunikáció létezik, elvárja, hogy a munkatársak azt tegyék és úgy, ahogy azt ő meghatározza. Ennek eredménye nemritkán a fagyos, alkotószellemet fékező légkör.

A demokratikus vezető a csoport minden tagját igyekszik bevonni a döntéshozatalba. Kikéri a csoporttagok véleményét, konzultál velük, de a csoporttagok egymás között is kommunikálnak. A demokratikus vezető tudatosan építi a csoportszellemet, ösztönzi a csoportmunkát és a közös, objektív értékelést részesíti előnyben. Az ilyen vezetői stílus pozitív, alkotó légkört eredményez.

A laissez faire stílusú vezető minden vonatkozásban teret enged a csoport tagjainak. Formálisan, passzívan jelen van a csoportban, de átengedi a vezetői szerepeket a munkatársainak. Leginkább ezt a stílust negatívan jellemzik, ráhagyó jelzővel illetik.

A vezetés kutatásának korai szakaszában a kutatók abból indultak ki, hogy bizonyos adottságok, kiváltságok, amelyekkel az emberek születnek, elegendőek arra, hogy vezetők legyenek. Ez az állítás a klasszikus, illetve tudományos vezetéselmélet szempontjait véli igazolni, amely a vezető szerepét hangsúlyozza (Golnhofer 1997, 28.). Benedek István (1998a, 19.) ebben a tekintetben azt hangsúlyozza, hogy „e felfogásban inkább az öröklés szabályai működtek, hiszen a vezetők időről időre ugyanabból a családból kerültek ki”.

Viszont ha teszünk egy lépést előre, kibontakozik előttünk az a koncepció, amely a szükséglethierarchián alapszik, és felismeri a humanizált ösztönzők fontosságát. Ennek eredményeképp születtek a magatartás-elméletek, melyek egyike feladatcentrikus és beosztottcentrikus magatartás néven vált ismertté (Hickman 1995; Obdrđálek 1999; Benedek 1998a).

Chickering (1992, 85.) könyvében pontosabban olvasható, hogy a feladatcentrikus magatartás fő jellemzője a szigorú szabályozottság a munkavégzésben, az állandó teljesítmény értékelése és a szoros felügyelet. A beosztottcentrikus magatartást a vezető és a beosztott kapcsolatának minősége jellemzi. Az ilyen típusú vezető tudatosan formálja, építi az emberi kapcsolatokat, fontos számára a munkatársak közérzete. Olyan személyiség, aki ösztönzően hat beosztottjai teljesítőképességére, képes arra, hogy munkatársainak személyes példát mutasson és szükség esetén lelki segítőjük legyen. Chickering kutatásai alapján elmondható, hogy a vezető stílusa mindig a helyzethez, a szituációhoz igazodik. A különböző helyzetekre a vezető más és más stílusban reagál. Az alkalmazott stílus többféle tényezőtől is függ. Tóth Tiborné (2000, 36.) a következőket tartja fontosnak:

• milyen jellegű a helyzet (mindennapi munkaszituáció, negatív töltésű probléma, pozitív, biztató, megerősítő helyzet);
• milyenek az időtényezők (azonnal kell reagálni, végig lehet gondolni, van felkészülési lehetőség);
• négyszemközt vagy többszemközt szembesül-e a munkatárssal;
• csoporttal, teammel kapcsolatos, egyedül vannak vagy nagyobb közösség előtt;
• vezetőtárssal kapcsolatos tágabb körű szembesülés-e;
• milyen előzményei voltak a szituációnak;
• milyen lelkiállapotban van a vezető.

Tudni kell, hogy a vezetést a vezető személyisége is befolyásolja. Hickman (1995, 291.) megpróbálta definiálni az egyes magatartástípusokat. A feladatcentrikus magatartásra az extrovertáltság, az érzékiség, az ésszerűség és a megfontoltság a jellemző. A beosztottcentrikus magatartás pedig az introvertált típusú személyiséggel, az ő intuíciójával, az érzékenységgel, a fogékonysággal kapcsolatos.

Napoleon Hill (2004, 81.) szerint a vezetői alkalmasság fontos ismérvei: megingathatatlan bátorság, önfegyelem, mély igazságérzet, határozott és végérvényes döntések, határozott tervek, a szokás, hogy többet nyújtson, mint amiért megfizetik, kellemes személyiség, együttérzés és megértés, a részletek mestere, készség arra, hogy vállalja a teljes felelősséget, együttműködés.

A személyes kvalitások azonban nem elegendőek a sikeres vezetői munkához, hívja fel a figyelmünket Benedek István (1998b). A kor szelleméhez igazodó követelmények köré sorolja a professzionális szakmai, pedagógiai tudást, a vezetési, szervezési, minőségbiztosítási, gazdálkodási, humán-erőforrási ismereteket, a menedzser típusú vezetést, a kreativitást, az alkotó fantáziát, a kockázatvállalást, a képviseletet.

A személyiségalakulás lényeges tényezőinek vagy a személyiségnek a definiálásában nem minden pszichológus ért egyet. Valamennyi tudományos személyiségelmélet megegyezik azonban abban, hogy a személyiség körülhatárolt egység, mely minden más személyiségtől különbözik. A személyiségtípusok kérdésével ma a pszichológia egyik ága, a tipológia (típustan) foglalkozik.

A legelső tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta meg mintegy 2400 évvel ezelőtt. Hippokratész alapvető szempontja a típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval temperamentum volt. Elmélete szerint az emberi test négyféle nedvből tevődik össze: a vérből (sanguis), a sárga epéből (chole), a fekete epéből (melaina chole) és a nyálkából (phlegma). Attól függően, hogy a személyiség felépítésében a négy nedv közül melyik a domináns, négyféle – szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus – vérmérsékleti típust írt le. A vérmérséklet az ember érzelmi viszonyulását és reaktivitását meghatározó, konstitucionális, testfelépítési eredetűnek vélt lelki folyamatok jellegzetes mintázata.

A pszichológiai fogalmak kisenciklopédiájának definíciója szerint „a temperamentum az egyén pszichikus tevékenységének dinamikus karakterisztikája”, amelynek két jellemző vonása a fogékonyság és az impulzivitás. A fogékonyság a benyomást követő emocionális reakció erejében, gyorsaságában és szilárdságában nyilvánul meg, míg az impulzivitás a benyomás mozgásos lereagálására irányuló ösztönzések erejét és sebességét fejezi ki.

Ennek alapján Hippokratész vérmérsékleti típusait a következőképpen jellemezhetjük.

Szangvinikus típus • Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás. (Lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak.)

Kolerikus típus • Erős fogékonyság és nagyfokú impulzivitás. (Érzelmei erősek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik.)

Melankolikus típus • Erős fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. (Lassan keletkező, de erős érzelmek, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönző hatással.)

Flegmatikus típus • Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. (Érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erősek, a viselkedést nem befolyásolják.)

A modern tipológiai vizsgálatokat az angol nyelvterületen Eysenck munkássága indította el. Eysenck – Pavlovra támaszkodva – ingerlés–gátlás dimenziót feltételez, amelynek ingerléses végpontján a szorongásos neurózis, gátlásos végpontján pedig a hisztéria található. A személyiség típusát az határozza meg, hogy az ingerlés–gátlás dimenzió mely pontján foglal helyet. Jung az introverzió–extroverzió két végpontjaként szintén a szorongásos neurózist, illetve a hisztériát jelölte meg. Miután Jung típustana az emberi viselkedésformákon alapul, Eysenck az ingerlés–gátlás fogalmát az introverzió–extraverzió ellentétpárjával helyettesíti.

A kísérleti személyek introverzív vagy extroverzív voltát az ún. MPI- (Mandsley Personality Invertory) kérdőívvel mérték fel először. Az eredmények azt mutatták, hogy a szorongók, illetve a hisztériásak nem a neurózis mértékében különböznek egymástól, hanem a személyiség introvertált vagy extrovertált típusában.

Hippokratész vérmérsékleti típusai és Eysenck tipológiai rendszere volt kutatásunk alapja, mikor az iskolaigazgatók vezetői stílusát tanulmányoztuk a személyiségjellemzők függvényében.

A kutatási probléma meghatározása

Kutatásunkban arra kerestük a választ, létezik-e összefüggés a személyiségjellemzők és a vezetői stílus között. A kutatási problémát a következőképpen fogalmaztuk meg.

• Különbözőek-e a feladatcentrikus és a beosztottcentrikus magatartást tanúsító vezetők személyiségjellemzői?
• Létezik-e összefüggés a temperamentum és az alkalmazott vezetői stílus között?

Figyelembe vettük továbbá az alábbi háttérváltozókat: az igazgató kora, neme, a funkcióban eltöltött évek száma, az iskola jellege (város, község), az iskola nagysága (az iskolában tanító pedagógusok száma).

A kutatás módszerei, eszközei

A vezetők feladatcentrikus, illetve beosztottcentrikus magatartásának vizsgálatára a Hickman (1995) által kifejlesztett kérdőívét használtuk. A vezetőknek 36 kérdésre kellett választ adniuk úgy, hogy a megadott két alternatívából kiválasztották a rájuk jellemzőt.

Az igazgatók introverzív vagy extroverzív voltát az ún. MPI-vel (Mandsley Personality Invertory), Eysenck igen–nem tesztjével vizsgáltuk. A teszt 56 mondatot, állítást tartalmaz, amelyre a válasz igen vagy nem. A válaszok a kérdés után állnak, s a vizsgált személynek alá kell húznia az általa helyesnek értékeltet.

A kutatási minta

A kutatásunkban 29 iskolaigazgató vett részt. Ezek az iskolák egy járási mintát képeztek. E járásból három iskola nem vett részt a kutatásban. A 29 vizsgált személyből 13 nő és 16 férfi (1. táblázat). A 2. táblázat az igazgatók életkorát mutatja. A különböző szolgálati idővel rendelkező iskolaigazgatókról a 3. táblázat tájékoztat. A kutatásban részt vevő iskolák jellegéről a 4. táblázat informál.

Eredmények, elemzés és értelmezés

Az introverzió–extroverzió összefüggése a vezetői stílussal

Az igazgatók magatartását felmérő kérdőív kiértékelése nyomán számszerű adatokat kaptunk a vizsgált személyek magatartás-orientáltságát illetően. 17 igazgatóra dominánsan a feladatcentrikus magatartás, 12 igazgatóra viszont a beosztottcentrikus magatartás volt a jellemző. Mindkét magatartáscsoportnál vizsgáltuk az alanyok személyiségjellemzőit. A mérési eredmények alapján kialakuló ponthalmazt mindkét csoport esetén az 1. ábrán szemléltetjük.

1. ábra • Az introverzió—extroverzió összefüggése a vezetői stílussal

Az 1. ábra mutatja, hogy a beosztottcentrikus magatartású vezetőknél, az introverzió–extroverzió dimenziót figyelve, az extroverziót kimutató személyiségi jellemzők vannak túlsúlyban. A feladatcentrikus vezetőknél mindkét személyiségjellemző (introverzió, extroverzió) egyaránt jelen van. Az ábrából kitűnik továbbá a beosztottcentrikus magatartású vezetők homogénebb eloszlása.

A stabilitás–labilitás összefüggése a vezetői stílussal

Mindkét magatartáscsoportnál figyeltük a vizsgált személyek személyiségjellemzőit, az Eysenck-kérdőív által meghatározott neurózisos viselkedésre való hajlamot, a stabilitás–labilitás skálán. A mért eredményeket a 2. ábra mutatja.

2. ábra • A stabilitás—labilitás összefüggése a vezetői stílussal

A 2. ábrából jól kiolvasható, hogy a beosztottcentrikus magatartást tanúsító igazgatók a skála bal részéhez, tehát a stabilitáshoz állnak közelebb. A feladatcentrikus magatartású vezetőknél találhatóak neurózisos viselkedésre utaló jellemvonások.

A 3. ábra az introverzió–extroverzió, a stabilitás–labilitás és a vezetői stílus összefüggését szemlélteti. A bal oldali grafikon a feladatcentrikus magatartású vezetőket ábrázolja, a jobb oldali pedig a beosztottcentrikus magatartású vezetőket mutatja. Az Eysenck-kérdőív által mért személyiségi jellemzők a következőképp értelmezhetők: a vízszintes x tengelyen az introverzió–extroverzió skála, a függőleges y tengelyen a stabilitás–labilitás skála látható.

3. ábra • Az introverzió—extroverzió, a stabilitás—labilitás és a vezetői stílus összefüggése

A temperamentum és a feladatcentrikus magatartás

A feladatcentrikus magatartású vezetők vérmérséklet típusú hovatartozását is vizsgáltuk. A mért eredményeket a 4. ábra mutatja.

4. ábra • A temperamentum és a feladatcentrikus magatartás összefüggése

A 4. ábra dokumentálja, hogy a feladatcentrikus magatartású vezetők mind a négy vérmérsékleti típusban fellelhetők. A legtöbb vezetőre a szangvinikus vérmérséklet vonatkozik.

A temperamentum és a beosztottcentrikus magatartás

Az 5. ábrán látható, hogy a beosztottcentrikus magatartású vezetőkre a flegmatikus és szangvinikus vérmérséklet a jellemző.

5. ábra • A temperamentum és a beosztottcentrikus magatartás összefüggése

Arra a kérdésünkre, hogy létezik-e összefüggés a személyiségjellemzők és a vezetői stílus között, igennel válaszolhatunk (5. táblázatot).

A vezetői stílus és a személyiségjellemzők közötti összefüggést Kolgomorov–Smirnov-teszttel végeztük. A statisztikai vizsgálat alapján nem elhanyagolható eltérést észleltünk a neuroticizmusskála esetében. Ez arra enged következtetni, hogy a feladatcentrikus magatartású vezetők viselkedésében statisztikailag kimutathatók a neurotikus jellemvonások.

A többi változó megítélésében – az igazgatók kora, neme és a funkcióban eltöltött évek száma, az iskola jellege, az iskola nagysága – nem láttunk különbséget. Ez azt jelenti, hogy e változók nem befolyásolják a vezetői stílust.

Felhasznált irodalom