Szűcs László

Intelmek kereszttüzében

Az év negyedik napján kezdődik a történet, amikor egy Főtér közeli várai otthon tágas nappalijában huszonvalahány ember, kiknek lényeges közös jellemzője, hogy majd mindegyikük jól ismeri egymást, hangosan gondolkodik néhány órán át a felvetésen, egy folyóirat indításának a szükségességén. S bizony a derék váradiakra a legkevésbé jellemző módon a kávék, vodkák s érvek fogytán nem üresen csillogó ábrándokkal, s nem is meghitt ellentétek okán újraéledő civódás után oszolnak szét a havas éjszakában. Hanem ké sztervekkel, hiteles ígéretekkel s meg fontolt bizakodással.

Száz nap múlt el a huszonvalahányak januári tanakodása óta, amikor a lap indító álmok, az elsőt követő újabb és újabb téli beszélgetések eredménye százegynéhány betördelt oldal képében végre nyomdába került. Hosszú idő ez – berzenkedett morcosan türelmetlenségünk; rövid idő a ki érlelésre – mondta óvatosságra, alaposságra, mívességre intően egy másik hang. Mert önnön kétségeink, aggodalmaink mellett büszke seregként sorakoztak fel a képzelt csatamezőn a legtöbb esetben baráti segítő szándéktól vezérelt intelmek. Melyek, ha gyakorta már unos-untalan ismétlődnek, avagy hasonló következetességgel mondanak ellent egymásnak, azt jelzik, hogy az ügy sokakat megérintett, foglalkoztat, végső soron á llásfoglalásra késztet. És e helyzetünkben még az ellendrukkerek is hasznosabbak, mint a közömbösek langymelege.

– Te, ideje lenne már zaciba vágnod a jó tanácsokat – gyarapítja akaratlanul ezek számát a maga jobbító szándékával barátom maga is, mintha a ttól tartana, hogy önmaguktól az intelmek úgy dobálnák jobbra-balra a lapot, mintha az tengeren hánykolódó lélekvesztő lenne. Pedig az intelmek kereszttüzében állni korántsem kellemetlenebb, mint a lap reménye nélkül várakozni az elefántcsonttoronynak egy hideg, sötét zugában.

Tekinthetjük akár kísérletnek is ezt az ügyet. Lehet-e értelmes munkát végezni, kialakul-e igazi csapat azokból az emberekből, akik szemléletben, ízlésben, közéleti helyzetükben csöppet sem egyneműek, sőt, bizonyos tekintetben s nem ritkán a szó valódi értelmében szellemi barikádok ellentétes oldalain erősítenek valamely táborokat. De talán képesek leszünk tudatosan s korrekt magatartással szemlélni azt a rendkívüli intenzitással megnyilvánuló megosztottságot, mely a nézetek anyaországbeli, részben ott is mesterségesen gerjesztett szembeállítottságához hasonlatosan, ahhoz mérhető indulati felfűtöttséggel mutatkozik meg erdélyi, partizmi, bihari, várai szűkítésű valóságunkban is, s e kör akár tovább csökkenthető: kimutathatjuk munkahelyi, sőt családi közösségben is. Majd minden helyzetünket átitatja, s hullámai át-átcsapnak a sajtón is, mely mindinkább elveszíti kontroll-szerepét, kiegyensúlyozó képességét, valóságérzékelését. A falkák játékszere csupán.

Lehet-e a Várad, e nyitot t szellemi tér – akár deklaráltan is – egy szellemi dulakodástól mentes övezet? Van-e közös nevezőnk, lehet-e még középre állni, szabad-e itt belgáknak lenni? Meghallgatni azt, akivel vélhetőleg nem értünk egyet, kéziratot kérni s közölni olyan szerzőktől, akik egymással feltehetően kezet sem szívesen fognának. Találunk-e patikaszert a görcsök oldására? Tétován mondom – mert csapdákat is rejthet –, de egyetlen biztos kapaszkodónk az érték. A tehetségről árulkodó kézirat, a gondolkodó, gondolatkeltő szöveg, a figyelmet lekötő olvasmány, a hasznos polémiára késztető vitairat védhet meg a hangerők ütközetében, a türelmetlenség csatazajában. Még akkor is, ha ezt a szándékot sokan nem tekintik majd egyébnek megmosolyogtató naivitásnál. De ha nem nyitunk a jtót-ablakot minden irányba, akkor a címoldalon méltatlanul piroslik majd a Várad név.

Van egy visszatérő vízióm. Valamilyen tér-időzavar folytán századokat késve csupán mostanság jut el a mi vidékünkre magyarokat keresőben Julianus barát. Mondjuk a Körös partja mentén, annak folyásával szemben gyalogolna a város felé. S ahogy ideér, elcsodálkozna a nagy kockaházakon, szokása szerint meg-megszólítaná az utcán az embereket, egy szerű kérdéseket téve fel nekik. Beleolvasna néhány, a standokra kipakolt na pilapba, bóklászna a számára idegen vasútállomáson, körbesétálná a várat, majd töprengéseibe mélyedve, gondterhelt arccal indulna tovább Velence lepusztult házai között kelet felé. Mindezt végignézve lépteimet felgyorsítom, utol is érem, s már túl a síneken, a város szélén járva próbálom szavakba önteni a kérdést: na milyennek látta Váradot, megtalálta azt, amit keres? Majd látva gondok érlelte, szigorú és fáradt tekintetét, s talán a válaszától is félve, inkább magam is hallgatok. Egy ideig még tartom

Nem látni mását.

Szűcs László költő, újságíró (Nagyvárad, 1965). 1989-ben a Dátum című budapesti napilap, majd 1990-től a Bihari Napló szerkesztője. A kilencvenes években munkatársa volt a Jelenlét, a Sziget, a Kelet-Nyuga t szerkesztőségének, tanít az Ady Endre Sajtókollégiumban. Kötetei: Hátam mögött észak (versek, 1996), Időkút (kisregény, 2001).