VARGA GÁBOR

Epistolae ex tenebris

Idestova három h ete már, hogy – hála az Állami Önálló Protokoll-gazdálkodás kitüntető figyelmének és gondoskodásának – estéről estére alkalmad nyílik megcsodálni, a mindennapi altatóadagod hatása előtt, egy meglehetősen sajátos délkelet-európai nagyváros késő esti panorámáját. S ha napközben ez a látvány nem éppen a legépületesebb – az Intercontinental toronyépületén, két-három kereskedelmi bank székhelyén és a jobb kéz felőli oldalon, hátul nyújtózkodó, hajdanában a Nép Házának el nevezett épületmonstrumon kívül bizony meglehetősen kevés szemrevételeznivaló tárul eléd – a kora őszi alkony érkezése egykettőre eltünteti a disszonánsabb árnyalatokat, a szennytől túlcsorduló udvarokat, a foghíjas háztetőket. Az éjszaka sötétsége jótékonyan nyújtózkodván a romos század eleji udvarházak, a feltörve hagyott utcaburkolatok, a szomszéd járdájára öntött szemét látványa fölött, az olyan-amilyen városi közvilágítás egykettőre még a legnyomorúságosabb épületeket is álompalotákká változtatja. A magányos lámpák pislákolása egysé ges hálózatba szervesül, az este varázslatos hangulata mindenhová, még a legelhagyatottabb sikátorokba is behatol. A földöntúli látvány varázsát még a kutyák kitartó ugatása sem zavarja meg

"Mondd meg őszintén, hogy tudod azt a szörnyű várost elviselni ? Hogy tudtál ahhoz a koszos környezethez alkalmazkodni? Remélem, nem lettél te is Mitika?" (V. K. A., 2001. szeptember 2., Nagyvárad)

Idestova három hete állsz estéről estére fojtogató magányodban az ablak előtt és szemléled egy toronyház hetedik emeletéről e gigantikus emberi település látványát. Egy pezsgő nagyváros panorámáját, amely ugyan érzelmileg soha nem vonzott különösképpen, de – az igazsághoz ez is hozzá tartozik – nem is taszított úgy istenigazából. Gyermekkorod, valamint az antivilág valamennyi emléke egy felszabadult, zsibongó, barátkozó – ám ugyanakkor meglehetősen felületes – légkör hangulatát eleveníti fel. Nem mondhatod egy szóval sem, hogy ez egy hideg város, számtalan alkalommal megtapasztalhattad te is a saját bőrödön az emberi szolidaritás itteni sajátos formáit – ám távolról sem az európai civilizáció bölcsője. Az égvilágon semmi nincs benne Prága, Bécs, Róma vagy Krakkó történelmi levegőjéből, mint ahogy természeti adottságai tekintetében sem hasonlítható össze sem Belgráddal, sem Szófiával, sem Varsóval, sem pedig Budapesttel. Voltaképpen nem egyéb, mint egy nem sok fantáziáról árulkodó, egymásra telepített menhelyekből és éjszakai szállásokból ál ló különleges épülethalmaz, egy rakás egymásba fonódó tér, sikátor és utca – mindez a síkság kellős közepén összefonódva, szabad prédájaként bármiféle, bárhonnan jövő szélnek

"S még nem felejtettél el magyarul? Tényleg, mondd már, miért nem jössz haza? Mi az ördög tart téged ott odalenn?Biztos felszedtél valakit!" ( B. Z., 2001. július 3., Nagyvárad)

Négy esztendővel ezelőtt el sem tudtad volna képzelni – még a legrosszabb álmaidban sem –, hogy egyszer valaha te is ennek a metropolisnak a polgára leszel. Soha nem hitted volna, hogy Erdély egyik legszebb, legelegánsabb, legnyitottabb városában – a Holnap városában – eltöltött félévszázad után egyszerre csak azon találod magad, hogy saját lakrészed, saját konyhád, saját nappalid lesz itt, messze délen. Itt, ebben a balkáni összevisszaságban! Szülővárosod szerelmeseként – melyet magad is elkereszteltél "a Nagy-omlás alatti városnak" akkor, amikor még a nevét sem volt szabad anyanyelveden leírni –, tökéletesen tisztában lévén mindama kilencszáz-esztendős örökséggel, amelynek a történelmi jelenben magad is az egyik letéteményese vagy (a Tabulae Varadiensistől Károlyi Iréneusz drót nélküli telefonjáig, Rogerius kanonok Siralmas énekétől Horváth Imre tömör négysorosáig), soha nem hitted volna, hogy egyik napról a másikra egy másik közeg lakója, egy más civilizáció fogyasztója lesz belő led

"Vannak pillanatok, amikor már nem érdekelnek a nyavalygásaid. Pillanatok, ami kor a magánérdek alárendelődik a közösségi érdeknek. Ez most egy ilyen pillanat! Légy szíves, csomagolj és vegyél magadnak estére vonatjegyet! Holnap Bukarestben a Victor ia Palotában Románia miniszterelnöke vár reád"

(T. Cs., 1998. március 10., Kolozsvár/Nagyvárad)

Állsz az ablak előtt – a szobában még jócskán érződik az olajfesték átható szaga –, egyik kezeddel a falnak támaszkodva forró homlokodat egyre jobban odapréseled az üveg hidegjéhez. Noha az aznapi altatóadagodat már rég bevetted, úgy tűnik, késik a hatás (vagy a szervezeted kezdi megszokni a minden este gépies pontossággal beszedett gyógyszereket). Odakinn csodálatos éjszaka van, csaknem teliholddal, az ezüstös holdfény kékes ragyogással fon be minden tárgyat a földön. Az egyik közeli udvarból balkáni kornyikálás hallszik. Az utcán úgy öt-ötpercenként egy-egy kocsi A távolban, a történelmi városközpontot körbeölelő magas tömbházakon itt-ott egy-egy fényrekl ám. Zöld, kék, vörös, sárga vibrálásuk, miként egy távoli mécses, itt-ott megtöri ugyan a sötétség monotóniáját, az éjszaka végtelenje azonban sorra elnyeli a messzeség fénypontjait Az óramutató lassan éjfélhez közeledik. Ez a kísértetek – és a lelkiismeret-furdalás – ideje

"Ha te azt állítod, hogy mindenkinek jobb, ha ott maradsz, maradj! Te tudod, mit te szel és miért teszed! Mindenesetre, én nem értelek! A te otthonod itt van! Mit keresel te ott, mondd már meg nekem?"

(T. H,. 2000. október 2., Nagyvárad/Genf)

II.

Idestova három hete olvasod estéről estére a Krónikás tanításait, és próbálod meg érteni azt, hogy "mindennek rendelt ideje van". Naponta marékkal szedve a nyugtatókat, altatókat, csillapítókat – az Extraveraltól kezdve a Sedocalmig, a Dormitaltól a Napotonig –, nap mind nap újraolvasod Salamon bölcsességét: "ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek, ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak" Kitartóan fürkészve az elébed táruló sötétséget, az idegsejtjeidbe gyökerezett álmatlanság szorításában minduntalan felteszed magadnak a kérdést: hogyan juthattál ide? Hogyan történhetett meg az, hogy egy megbecsült, népszerű, megannyi közéleti tevékenységet magára vállaló, megannyi rokonszenvet, elismerést, barátságot stb., stb. magáénak tudó közösségi ember, egy nemzetiség mindenki által elfogadott regionális vezéregyénisége alig tizenkét-tizenhárom hó nap alatt egy kigúnyolt Mitikává váljék, egy magányos farkassá, egy mindenféle őrült gondolattal viaskodó páriává? Hogyan változhattál abból, ami voltál: tisztelt, elismert közéleti elöljáróból azzá, ami vagy: egy elidegenedett, elárult, a legtisztább és legőszintébb érzéseiben épp a legközelebbi társai által megcsalatott földön futóvá?

"Tudod, mi a te bajod, kedves barátom? A z, hogy nem akarod megérteni, hogy meg változtak az idők! Hogy nem élünk a lovagkor idején! Ma a világot mindenütt az érdek vezeti. Az egyéni érdek mindenekelőtt! Aki ezt megérti, boldogul, aki nem" (L. P., 2000. október 21., Nagyvárad)

A csend egyre j obban fojtogat. A napközben oly magabiztosnak tűnő, fontoskodó főintézkedő most az éjszaka magányában teljesen elbizonytalanodik. Hogyan történhetett meg, hogy alig néhány hónap leforgása alatt közismert optimizmusod, életkedved, jövőbe vetett bizakodásod porrá zúzódott? Miképpen sikerült elérni azt, hogy a reád jellemző csakazértis, "nem oda Buda" magatartást olyan hamar, olyan könnyen elfújta a szél? Mi történt? Hogyan történt? És miért történt éppen úgy, ahogy történt? És főként: kinek a hibájából történt úgy, ahogy történt?

"Nekünk az a véleményünk, hogy jobb lenne, ha egy időre visszavonulnál! Onnan lentről úgysem lehet ezt a szervezetet elirányítani! Ezt te is nagyon jól tudod! Úgyhogy mi azt tanácsoljuk neked, pihenjél egy kicsit Lehetősége t kell adni másoknak is!" (O. M., 1999. március 24., Nagyvárad)

Nézed a sötétséget – és eszedbe jut annak a mennyei forrásnak a varázsa, amelynek erejét megérezni számodra is megadatott. Hallgatod a csendet, és megszólalnak benned mind azok a harangok, amelyek hívó zúgása annyiszor megborzongatta az elmúlt évek-évtizedek során a gerincedet. Fürkészed a Nép Házának távoli körvonalait, s felötlenek emlékezetedben mindama többé-kevésbé megvilágított templomtornyok, amelyeknek a lábainál, ha csak néhány perc, néhány pillanat erejéig ugyan, de téged is megérintett az örökkévalóság, a for ever, a pour l'éternité feledhetetlen élménye! Pillanatok, amelyekért érdemes volt élni! Látványok, amelyeknek képe immár végérvényesen hozzátartozik genetikai felépítésedhez

"Én még nem láttam olyan embert, aki nem tömte volna meg a zsebét, amikor egy fővárosi hivatalba került. Biztos azt csináltátok ti is! Ha pedig nem ezt tettétek, akkor mi a fenét kerestek ott?" (K. S., 2000. április 5., Nagyvárad)

Szembenézve az ablaküv egen visszatükröződő arcvonásaiddal, bizony szembe kell nézned a kérdések kérdésével, amely elől hónapok óta hiába menekülsz: hogy valójában mi célból, miféle meggondolásból küszködsz te itt egyáltalán? Miért is ücsörögsz te itt egymagadban ebben az idegen városban? Mi végre áldoztál fel sorra annyi, de annyi mindent, csak hogy itt maradj? "Az emberélet útjának felén" jócskán túl lép vén – miközben magad is "sötét erdőbe tévedtél", "melyből a kiutat nem leléd" – voltaképpen mit is vársz még ettől az élettől? Miért nem akarod elfogadni azt, amit még az ablaküveg tükre is letagadhatatlanul megmutat: hogy – bármennyire is hihetetlennek tűnik számodra – bizony feletted is eljárt az idő!? Miért nem tudod tudomásul venni azt, hogy "futásodat megfutottad, pá lyádat bevégezted"? Hogy a világnak bizony lassan semmi szüksége nincs már reád!

"Vigyázz magadra! Nehogy valami őrültséget csinálj magaddal! Nagyon aggódok érted! Nekem sincs senkim sem!" (T. H., 2001. szeptember 5., Nagyvárad/Bukarest)

III.

Haz a A Magyar Tudományos Akadémia Értelmező Kéziszótára szerint hazának nevezhető egyrészt "az az ország, az a népközösség, amelyhez tartozunk", másrészt pedig az a "terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőséget talál". Tehát egy földrajzi területhez, illetve egy közösséghez kapcsolódó fogalom... Mindezeket nem egyszer, nem kétszer, de több ezerszer végiggondolva: egyáltalán, hol van a te hazád? – kérdezed kíméletlenül önmagad arcképétől, miközben odalenn a kutyák újra éktelen ugatásba kezdenek. Hol van az a hely, ahol magabiztosan, gátlás nélkül, senki által meg nem szégyenítve elszavalhatod a Szózatot? Hol van az a maroknyi humusz, amit még védeni tudsz "démoni dühvel és őrült erővel" – "ahogy lehet"?

Váradon? A lassan, végérvényesen Tegnap-v árosává degradálódó Holnap-városában? A szép csendesen már csak önmaga nosztalgiájából élő Pece-parti Párizsban? Ahol az érettségiző évjáratok kivétel nélkül egymás után veszik Nyugat felé az útjukat Ahol az utcán járva egyre inkább a Regátban érzed magadat Ahonnan ismét – életedben ki tudja, hányadjára? – megindult megint a kitelepedés S ahol egykori barátaid egy része azért fordult el tőled, mert egy Bukarestben lébecoló "nemzetáruló" lett belőled, a másik része pedig azért írt le, mert nem vagy elég szemfüles, nem hoztál nekik semmit a konyhára: ergo nem vagy közéjük való! Ahol egy álomszépen helyre állított több mint százesztendős polgári otthonban egy kicsi, miattad egyre jobban kétségbeeső asszony – a feleséged – vár reád! Egy kicsi, betegeskedő "mamácska", aki nem érti, mi történik veled, nem tudja felfogni kiborulásaid valódi indítékait, mégis meg próbál egy hullámhosszon rezdülni veled, mindennapos többszöri telefonhívásaiban érzed az érted aggodalmaskodó ragaszkodást! Egy kicsi székely assz ony, aki immár több mint negyedszázada jóban-rosszban kitartott melletted. Aki valóban joggal mond hatja el magáról, hogy az életed párja – csak éppen a gyereked tudatos külföldre passzírozásával tulajdon jövőbevetett hitedet, egész eddigi életed értelmét semmisítette meg! Anyaként biztos igaza volt – a jövőt, a holnapot ki kell ebből az istenverte régióból menekíteni! –, de élettársként, egy olyan ember párjaként, aki egész életében az "itt élned, halnod kell" meggyőződésével küzdött az itthon maradás kizárólagos alternatívája mellett, bizony ezzel a cselekedetével enyhén szólva hátba támadott. Nem is tudsz vele azóta sem ebben a kérdésben közös nevezőre jutni! Nem is lehet, itt nincs harmadik út: itt vagy-vagy van! Épp ezért bármennyire is lélekmelengető a könyvekkel körbetapétázott dolgozószobádban elmélázni, bármennyire szem- és szívgyönyörködtető a Csipkerózsika-álmából felébresztett nappaliban néha-nagyritkán megállni, bizony pillanatokon belül megszólal benned a lélekharang: na és mindez kire ma rad? Ki fogja folytatni a te örökségedet? Ki fogja továbbéltetni azt a szellemiséget, ami az Erdélyi Szépmíves Céh vagy éppenséggel a Kriterion sorozataiból feléd sugárzik? Eszed be jut nagyapád, apád, anyád haláltusája, emléknek is iszonyatos agóniák pi llanat képei, de ők legalább azzal a tudattal mentek el, hogy nem jut ebek harmincadjára mind az, amit összegürcöltek! Hogy van, aki továbbvigye, továbbőrizze, tovább bővítse küszködésük hozadékát! Hogy nem volt hiábavaló az életük! De te, ha most elsz ólítanak, mire gondolhatsz egyáltalán? Hova, kinek lehet üzenni, ha holnap-hol nap után hirtelen megáll a szívverésed? A sas.upenn.edu drótpostacímre, Pennsylvaniába, Philadelphiába? Bizony, amióta ez bekövetkezett, még a Körös vize simogatásának sem tudsz olyan önfeledten örülni, mint azelőtt! Még a Fő utca szecessziós palotái sem bólogatnak olyan meghitten feléd! Még a váradi harangok is mintha egész más képpenszólanának!

"Te is csak addig prédikáltad a nem-nem-sohát, amíg ki nem parentáltad a fiadat! (G. K., 2001. május 26., Temesvár)

"4Mesélhetsz, amit akarsz! A lényeg, hogy ott van kinn Amerikában! Ügyesen csináltad!" (P. S., 2001. július 8., Nagyvárad)

"Gondolja meg, milyen jövő várna itt reá! Örüljön, hogy ott van!" (M. P., 2001. július 26 ., Temesvár)

Erdélyben? Ebben az ezernyi konfliktusveszéllyel küszködő "morajos szikla ország"-ban? Ebben az alvó keleti Svájcban? A rég elveszett – vagy talán soha nem is volt – transzszilván-tolerancia-hazában? Heltai, Apáczai, Bolyai szülőföldjén – aho l az anyanyelvi oktatásért mindmáig élethalál-küzdelmet kell folytatni. "De summa schola rum necessitate" Igen, magad is vallottad nem egyszer, hogy "extra Transsylvaniam non est vita", magad is megálltál jó néhányszor a Szent Mihály-templommal, a marosvásárhelyi Tékával, a nagyenyedi Bethlen Kollégiummal vagy éppenséggel a marosvécsi Kemény-kastéllyal szemben, kutatván-keresvén a szent zarándokhelyek misztériumát, magad is átérezted – le is írtad, meg is jelent a harmadik köteted záró elbeszéléseként – a Hargita rengetegének szépségét, a székely kisvárosok emberi léptékét, a Szent Anna-tó, a Békás-szoros, a Galbena-körút vagy éppen a Szamos-bazár hangulatát. Ez valóban beleivódott idegsejtjeidbe! Ez valóban ideköt: "földnehézkedésnél is kegyetlenebb er ővel – kíméletlenül" Csak éppen van-e egy – egyetlenegy! – lakáscímed ebben a jobb sorsra érdemes Erdőelvén, ahova szükség esetén becsengethetsz? Van-e egy – egyetlenegy! – olyan barátod, ismerősöd, jóakaród, jóembered, aki képes lenne befogadni, ha holnap-holnapután netán utcára kerget a sors? Van-e egyetlenegy olyan elvbarátod, aki netán, ha reászorulnál, segítő kezet nyújtana neked? Találsz-e egyetlen ilyen címet a személyes adatbázisodban? Találsz? Ugye, hogy nem? Akkor pedig...

"Tudomásul kell vennünk, hogy ezen a földön mi vagyunk az utolsó itt maradt nemzedék!" (G. Gy,. 2000. január 15., Marosvásárhely)

"Nem gondolod, hogy azért taníttatom a gyermekemet, hogy munkanélküli legyen belőle? Itt kinek van szüksége arra, amit megtanult? Kinek? "

(T. V., 2001. szeptember 18., Nagyvárad)

Odaát? Pesten, a Margit-híd lábánál magad is leültél nemegyszer a rakodópart legalsó kövére és szavaltad József Attilával együtt, hogy "mintha a szívemből folyt volna tova zavaros, bölcs és nagy volt a Duna". A Várból vagy a Gellért-hegyről lenézve bizony jó néhányszor téged is megkapott a Székesfőváros hangulata, megannyi varázsa, tengernyi csábítása. A Kerepesi temetőben Ady, Arany, Babits, Batthyány, Kossuth, Vörösmarty síremléke – a magyar Pantheon. A Hősök terén Mátyás, Bocskai, Bethlen, Rákóczi szobra – a magyar Történelem. A Széchényi Könyvtár, a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Galéria – az egyetemes magyar Kultúra. Ez valóban a tied! Lelked minden vergődésével, idegszálaid minden rezdülésével te is ide tartozol. De csak ide! Az utcákon mintha egy teljesen más planétán lennél, mintha egy teljesen más, számodra tökéletesen idegen, barátságtalan világ működne, ahol ugyan többnyire az anyanyelveden beszélnek, de téged már nem ért meg senki, s bizony te sem nagyon értesz szót senkivel! Egy lüktető, pénzéhes világ, ahol a hozzád hasonló széplelkek nyavalygásának a meghallgatására már nincs ideje senkinek. Itt azoknak az eszményeknek, amelyek téged ez idáig éltettek, nincs semmi értékük. Itt minden csak a "Disznófejű Nagyúr"-nak van alárendelve. Mindenki csak ezzel van elfoglalva – legfőképpen egykori barátaid, néhai harcostársaid, akik számára te már csak egy felesleges nyűgöt, egy meglehetősen nehezen elviselhető éjszakai lelkiismeret-furdalást jelentesz. Nekik már csak az általad szolgáltatott adatokra, az otthoni ismeretségeidre, a hazai – még mindig létező – kapcsolatrendszeredre van szükségük egyes-egyedül, azokra is csak azért, hogy ezek révén mind nagyobb és nagyobb áldozatot mutathassanak be Mammon isten oltárán Itt bizony a te lelki vívódásaidra nem kíváncsi senki sem!

"Mit mind borulsz ki minden éjszaka? Mit gondolsz, nekem milyen itt minden este egyedül? Te egy különleges ember vagy!" (T. H., 2001. szeptember 9., Nagy várad (Bukarest)

Bukare stben? Ahová, miután elmúlt a váratlan kinevezésed okozta sokkhatás, teljesen nyílt lélekkel és óriási bizonyítási szándékkal érkeztél le idestova három és fél évvel ezelőtt. S ahol valóban sok szeretettel és sok megértéssel fogadott egy csaknem három száz fős munkaközösség. Legalábbis te akkor úgy fogtad fel! S ahol valóban tisztes sikereid voltak, reális, kézzelfogható eredményeket értél el, neved lett egy nagyon is magas intelligencia-hányadosú szakmai elit előtt. Magas szintű látogatókkal parolázhattál nem egyszer az Otopeni-i repülőtér protokolltermében, nagy sikerű nemzetközi szemináriumokat rendeztél és nyitottál meg botrányos hangsúlyozású angolsággal jó néhány alkalommal, mindennapos levelezésedben rendszeresen ott vannak a ne vedre érkező külföldi meghívások, tájékoztatások, köszönőlevelek. Nem is beszélve azokról a helyekről és rendezvényekről, ahova e hivatal révén eljutottál – s ahova földi halandóként a büdös életben nem juthattál volna el soha (Genf, Alicante, Helsinki, Dublin) Hogy aztán egyszerre csak azon vedd észre magadat, hogy ebben a lassan szívedhez közel – nagyon-nagyon közel! – kerülő hivatalban egymás után vernek át, csapnak be, hagynak faképnél éppen azok, akikkel az elmúlt időben egy hullámhosszon tudtál rezdülni. Ahol a legváratlanabb hátba szúrásokat, övön aluli ütéseket épp azoktól kapod, akikben a legjobban bíztál! Pedig a három és fél esztendős küszködés után – amely alatt magad is sokat változtál, sokat tanultál, sokat tapasztaltál –, az itt el ért sikerek nyomán éppen abban az illúzióban kezdted ringatni magad, hogy a Körös-parti váratlan térvesztésedet kárpótolni lehet egy Dimbovita-parti sikersorozattal, hogy azt az általad nagy naivságodban őszintének és önzetlennek tartott csapatszellemet, amelynek segítségével több mint nyolc esztendőn át Váradon megmaradhattál a reflektor fényben, itt is meg lehet valósítani, itt is ki lehet alakítani – minden nyelvi különbözőség dacára – azokat az egymásra figyelő kötődéseket, amelyekkel a magad érték rend szere sze rint az életet végigharcolni érdemes Micsoda tévedés!

"Szeretnénk, ha nem hagyna el bennünket! Mi bízunk Önben! Mi bízunk abban, hogy Ön továbbra is itt marad velünk!" (D. Gh., 2000. december 18., Bukarest)

"Nem! Nem! Nem! Mindenki, csak ő nem! Ilyen alattomosan! Ennyire hátulról! Mint ha mi nem is léteznénk! Képtelenség! Egyszerűen nem hiszem el!" (M. C., 2001. augusztus 20., Bukarest)

"Hibáztam, na és!? Mi olyan rendkívüli ebben? Talán csak nem fogja érte a fejemet levágni? Ennyiért?" (D. P., 2001. október 8., Bukarest)

IV.

Bizalom Hányszor, de hányszor agyonhasznált kifejezése mindennapos beszédünknek. "A gyermek bízik a szüleiben, a hívők bíznak az elöljáróikban, a házastársak meg bíznak egymásban, a választópolgárok (nem) bíznak a választot tjaikban, az alkotó bízik az emberiségben" stb., stb. Hasonló közhelyekkel szinte percenként találkozhatunk.

Ennek dacára ha leásunk a fogalom gyökeréig, ez a szó egyike a legsúlyosabb és legszentebb kifejezéseinknek: lényegében az emberi nem egyik legal apvetőbb sajátosságát nevesíti meg: e nélkül a sajátosság nélkül ugyanis semmiféle emberi közösség nem jöhetne létre. Úgy is fogalmazhatnánk: ez a szükséges, de nem elégséges feltétele bár mi féle társadalmi együttműködésnek Mint ahogy ez a vitathatat lan létalapja bár mely vallásnak is

A Magyar Értelmező Szótár meghatározása szerint a bizalom: "olyan személyre irányuló érzésünk, akiben megbízunk", míg a "bízik (valakiben)" mellett a következő szöveg szerepel: "meggyőződéssel hisz a jó szándékában vagy a segítségében". Tömören, velősen, lakonikusan – és természetesen sok-sok kérdőjellel: mint bármiféle lexikális meg határozás esetén. A helyzet ugyanis – természetszerűen – sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb! Valakiben megbízni: voltaképpen az örök homo sapiens mindenkori kísérlete (a maié is többek között!), az emberi társadalom legelemibb, legegyszerűbb, ám ugyanakkor legalapvetőbb feltétele – a felebarátoddal való szövetség – elérése érdekében. Káin önző gondolatvilágának, az Éden kincseire irányuló kizárólagos birtoklás vágy meghaladása: az eredendő emberi önzés legelső legyőzése

Elidegenedett világunk ezen emberi megnyilvánulása többnyire akkor jelenik meg, amikor az elmagányosodott, a maga hiúsága, nagyravágyása miatt velejéig megrontott emb er életének egy bizonyos pillanatában – többnyire racionális meggondolásból – rádöbben arra, hogy egy szál magában nem viszi semmire. Hogy bizony saját egyéni ereje meglehetősen véges, és ha valamiféle célt az életében, meglehetősen rövidre szabott földi pályafutása alatt még el kíván érni, akkor igencsak ajánlatos kilépni az elefántcsonttorony védettségéből és felhagyni a hozzá hasonlókkal szembeni gyanakvással, félelemmel, előítéletekkel: háborúskodás és gyűlölködés helyett sokkal hasznosabb és sokkal gyümölcsözőbb együttműködni, kölcsönös bizalmon alapuló lelki kapcsolatot teremteni a veled egyívású felebarátoddal. Ez többnyire egyféle, kölcsönös érdekeket érintő kiegyezést jelent – nemegyszer meglepő őszinteségi mellék-megnyilvánulásokkal kísérve: a mi magányos hősünk nemcsak fegyverszünetet köt, de szinte öngyilkos módon feltárja ország-világ előtt sebezhető pontjait, gyarló emberi gyengeségeit is. S bármennyire is egy racionális indíttatású cselekedettel állunk szemben – a cél voltaképpen egy segítő, egymással együttműködő közösségi légkör kialakítása, a bizalom meg jelenése mégiscsak érzelmi alapokon nyugszik: egyszerűen nem lehet bizalmad egy olyan emberben (közösségben, intézményben), akihez (amelyhez) nincs semmi közöd. Nem készíthetsz nagy ívű terveket a magad számára, ha valamennyire is nem vagy biztos a hasonmásaid segítségében. Ha nem hiszel az emberi együttműködésben. Ha nem körvonalazódik számodra a felebarátaid iránt érzett szeretet áldása

Ez voltaképpen egy alapvető emberi léthelyzet: elfogadni annak lehetőségét, hogy a földi pályád során veled találkozó többi embertársad is éppúgy a Fennvalló teremtménye, mint ahogy te annak tartod magadat. Megérteni azt, hogy egy kinyújtott kéz ezerszer többet jelent, mint egy összeszorított ököl, egy kitárult lélek sokkal nagyobb dolgokat képes elérni, mint a legbiztonságosabb golyóálló öltözet

"S mondd, te tényleg megbízol ezekben?" (T. L., 2001. május 8., Nagyvárad)

"szeretek tisztán nézni az emberek szemébe. Mindenkor és mindenütt. Legyen a véleményük rólam bármilyen is. Mondhatni úgy is, a nyílt tekintet az én lételemem, az én teljesség-igényem A nyílt tekintet, tisztelettel, és az egyenes beszéd" (V. G.: Az itt maradt nyár, Facla Kiadó, Temesvár, 1986)

Bizalommal lenni valaki iránt voltaké ppen nem egyéb, mint megnyitni tulajdon lelkedet – részlegesen vagy teljesen – valaki előtt, s kihozni tulajdon énedet az embertársaiddal az ideig bármiféle kapcsolatot megtagadó totális elszigetelődés magánybarlangjából. Végső soron ez az együttélés egyik nélkülözhetetlen egyoldalú feltétele: ama remény megfogalmazása, hogy az élet nehezebb pillanataiban nem maradsz egyedül. Hogy amikor – netán – szükséget szenvedsz majd valami miatt, együtt érző gesztusokat várhatsz, támogatást és segítséget remélhetsz a veled együttérzést mutató személy (közösség, intézmény) részéről

Ez a bizalom legtöbbször kölcsönösségen alapszik, két- vagy többoldalú tiszteletre, jó hiszeműségre , biztonságérzetre támaszkodik. Legtöbbször – de nem minden alkalommal. Bizony megtörténik nemegyszer – különösen napjaink gyors meggazdagodást haj szóló kegyetlen versenyében –, hogy az eredetileg kétpólusú vonzalom az idő múltával egyre inkább egyoldalúvá válik, hogy a kölcsönösség egyensúlyhelyzete megszűnik, hogy a kétoldalú kapcsolatok eredője az útfelező helyett egyre jobban elbillen az egyenletben résztvevő szereplők egyike vagy másika felé – minek következtében az eredeti szellemi állapot lassan-lassan egy egyoldalú érzelmi helyzetté redukálódik, ahol a kölcsönösségi állapot végérvényesen felszámolódik. S a végeredmény? Az elidegenedett, eltájolódott ember ismét ott marad egymagában, keserűen csalódva tulajdon interperszonális kommunikációs reményeibenLehangoló állapot! Ám sajnos egy re gyakrabban előadódó! Mindennapjaink totális elidegenedésének egyik előidézője

"Kezdek nem bízni senkiben! Senkiben! Annyiszor becsapódtam, hogy lassan már a legközelebbi munkatársaimmal sem tudok tökéletes bizalommal lenni" (M. B., 2000. március 30., Bukarest)

"Ne legyen olyan nyílt lelkű senkivel sem! Nem érdemes! Őszintén beszélek!" (L. B.,2001. szeptember 4., Bukarest)

Mi történik azonban akkor, amikor ez a bizalom hetek-hónapok leforgása helyett másodpercek töredéke alatt számolódik fel? Amikor a kétpólusú kapcsolatok fentebb leírt fel számolódása, ha úgy tetszik: a "valóságra ébredés" egy hosszas devolúció lezajlása helyett pillanatok alatt játszódik le? Amikor akár kész helyzet elé állíttatván, akár a meg kérdőjelezhetetlen bizonyosság ismeretében a tulajdon bőrödön tapasztalhatod, hogy "meggyőződéses hited valakinek a jó szándékában vagy a segítségében", maximális bizalmad valakinek az őszinteségében vagy hűségében bizony fabatkát sem ér? Nemcsak közismert akkurátusságodban és aprólékos számontartási-igyekezetedben érzed elárulva magad, az adott szó szinte kórosan hangoztatott, minden körülmények közötti betartásában, ezúttal az emberi méltóságérzeted szenved szinte halálos sebet, az emberi jóságba és tisztességbe vetett hited kerül végzetes veszedelembe

Megalázottnak és megszo morítottnak érzed magad. Nincs kedved már élni sem! E keserű tapasztalat után hogy bízhatsz meg majd egyáltalán valakiben? Ezek után az övön aluli ütések után mersz-e bármiféle bizalmi kapcsolatot kiépíteni valaki felé is? Akkor, amikor a tulajdon szemeddel láthattad, saját füleddel tapasztalhattad, hogy senkiben, de az égvilágon senkiben nem bízhatsz meg – mit várhatsz még egyáltalán az eljövendő időtől? Mit remélhetsz még egyáltalán a Holnaptól?

Ülsz egymagadban, félig megvilágított íróasztalod m ellett, tulajdon tükörképeddel szem besülvén, gondokkal és emlékekkel terhelten. Szemedbe vénültek az évek, bőröd beívódott a piszok, arcodon kíméletlenül vágott magának boronát az idő. Tested ólom nehéz, lábad jéghideg, mellkasodon mázsányi teher. Az éjszaka fényei kíméletlenül kikezdik mozdulataidat, ujjaid sebessége lassan a csigáéval vetekedik. "Sokasodik fogadban az idegen anyag / mint szívedben a halál"

Csak az emlékek, azok maradnak érintetlenek! Csak a gondolatok, azok maradnak még kristálytiszták – és szabadok!

A többi néma csend...

Várod a Hajnal érkezését

Bukarest, 2001 szeptembere

Varga Gábor próza- és drámaíró (Nagyvárad, 1948). Vegyészmérnök, főkutató, az Irodalmi Kerekasztal titkára a hetvenes években. 1991-től a Bihar megyei RMDSZ elnöke, állam titkár, jelenleg a Talál mányi és Védjegy védelmi Állami Hivatal vezérigazgatója Bukarestben. Legutóbbi kötete: Kronosz elkomorulása, történelmi elbeszélések, 1996.