Háború

Még sötét volt, mikor a hajnali támadáshoz ébresztettek. Adtak valami kenyeret, egy kevés rumot meg pár golyót, bár azt senki nem tudta, hogy mi támadunk vagy minket támadnak. Részletesen elmagyarázták a tervet, hogy mikor mit kell csinálni, de amikor megindultunk, mindent elfelejtettem. Ráadás ul mi voltunk nyugatról, és amikor felkelt a nap, teljesen elvakított. Rohantunk előre, ebből gondoltam, mégiscsak mi támadunk. Azt mondták, golyót végszükség esetén használjunk, mert nincs belőle sok. Elértük az ellenség vonalát, de nekik se lehetett sok lőszerük, mert nem lőttek. Egymásnak estünk. Csapkodtuk a puskákat, összevissza rohangáltunk, birkóztunk és vertük egymást. Nem is tudtam, hogy ekkorákat tudok csapni. Párszor megfordult a fejemben, hogy elszaladok vala merre, hagyom az egészet, de nem t udtam, valójában merre is mehetnék egyedül, inkább a többiekkel maradtam.

Egy nagy darab férfi egyszer csak szembe fordította velem a puskáját, azt hittem, lőni akar. Megdermedtem, erre nem számítottam. De nem lőtt, a szuronnyal végighasította a karomat. Ettől ő is megdermedt egy pillanatra, mert nem tudta, mi lesz rá a válasz, mintha eddig ő se csinált volna ilyet. Összeszedtem minden erőmet, hogy akkor én is belevágom a szuronyomat, de elszaladt. Nem éreztem a sebzett karomat, ömlött be lő le a vér. Az tán valaki hátulról lecsapott puskatussal.

A kórházban ébredtem, lassan eszméltem rá, hogy élek, és hogy ha nem élnék, akkor se lehetne egy szavam se.

Szépen gyógyult a seb, egy hét múlva már fölraktak egy lovas kocsira, azzal hordtam az ételt a többieknek . Mindig másfelé, sokszor alig találtam őket, néha azt se tudtam, merre járok. Mindig csak az irányt adták meg, meg azt, hogy milyen jellegzetes fákról ismerem föl a helyet, ami alá van aknázva. Úgy tűnt, sokáig kell még ezt csinálnom.

Egyszer aztán rám jö ttek a bombázók. Lőttek meg megszórtak bombákkal is. Nem találtak el, de a lovak megvadultak. Az étel már rég le maradt a kocsiról, nem tudtam rendezni a lovakat, belerohantak az aknamezőbe. Az volt az utolsó képem, hogy minden szétrepül.

Megint egy kórhá zban ébredtem föl, és hogy másodszorra is életben maradtam, nem éreztem, hogy ez valamennyire is végleges lenne. Sokkal rosszabbul voltam, mint az első után, és ahogy később kiderült, pár repesz bennem maradt, közvetlenül a szívburokban, azokat nem merték bolygatni. Vagy így, vagy sehogy.

Még fel sem épültem, fogságba estem. Hogy kik fogtak el, nem tudom, nem értettem a nyelvüket. Teherautókra meg vagonokba tuszkoltak, napokig mentünk. Már akkor nem éreztem, hogy hogy telik az idő, hány nap ment el. A táborban végképp összefolyt minden. Megettem, amit adtak, megcsináltam, amit megparancsoltak. Nem beszéltem senkivel. Sem mim nem volt a ruhámon kívül, vagy tán még az se, bármire gondol ni pedig végképp elfelejtettem. Mindig csak azt láttam, ami előttem vo lt, mindig csak azt csináltam, amit mondtak. Soha nem változott semmi. A többiekkel nem tudom, mi történt.

Később azt mondták, vége a háborúnak. Ezt elég sokszor hallottam már ahhoz, hogy ne értsek belőle semmit. Ugyanúgy dolgoztunk tovább.

Az idő összef olyt az éhséggel, bármit mondani semmi értelme nem maradt. Egy éjjel az tán mégis fölráztak és mondták, hogy mehetünk. Nem mondták, hogy vége a háborúnak, hanem csak azt, hogy mehetünk. Mert már régen vége volt.

Nagy csapatokban indultunk útnak, a többiek től tudtam, merre kell menni. De egy hét után lemaradtam, nagyon mélyen elaludtam, és ott felejtettek. Rossz irányba indulhattam, mert délután egy néptelen faluba értem, vagy legalábbis nem láttam senkit, és ahogy az utcán mentem, tüzet nyitottak rám. Összevissza rohantam, mire fedezéket találtam. Beugrottam egy fölfordított betongyűrűbe. Három napig voltam benne. Ha csak a lábamat kinyújtottam, lőttek. Aztán egy ember nézett be a gyűrűbe, hogy mit keresek ott. Mondtam. Már hajnalban leszedték a géppuskást a templomtoronyból, mondta. Mentem tovább.

Fogalmam sem volt, merre járok, és hogy jó-e az irány, csak valamiért a nap állását követtem, úgy éreztem, arra kell mennem.

Néha kaptam enni, de többnyire kint aludtam a fák között, és ha nem volt más, megettem a rügyeket. Annyit már láttam, hogy tavaszodik. Pár nap alatt egyre nagyobbak lettek a rügyek. Nappalra most már átmelegedtem.

Végre elértem egy falut, amiről régebben hallottam. Ott mertem először kérdezni. Azt mondták, jó ideje véget ért a háború. Onnantól pontosan tudtam, merre járok.

Elértem a falunk határát, aztán az első ismerős tanyákat. A kutyák ugatva rohantak ki rám, a h ázakból csak néztek, nem ismertek meg. Volt, aki felemelte a tenyerét, hogy intsen, de elbizonytalanodott.

Már láttam a tanyánkat, meg hallottam, hogy a kutya majd eltépi a láncot, úgy ugat. A szántásban nehéz volt a járás. Amikor közelebb értem, egy gyerek állt a ház mellett, és azt kiabálta, hogy jön egy ember. Mentem.

Senki nem hitte, hogy élek. Én is csak akkor éreztem, mikor a feleségem meg a fiam az udvaron zokogott velem együtt. Alig, hogy megnyugodtunk, a lányomat kerestem. A feleségem nem tudott m it mondani. Meghalt. Nem volt gyógyszer a betegségre. Hiába éltem túl a háborút, most haltam meg. A kétség, hogy ha itthon vagyok, talán én tudtam volna rá vigyázni, soha nem hagyott el. És soha nem tudtam pontosan, mi maradt meg belőlünk a háború után. V agy minden odaveszett. Éveken át csak úgy tudtam ki mozdulni a házból, ha fogtam a fiam kezét.

Podmaniczky Szilárd író, újságíró (Cegléd, 1963). A budapesti műszaki egyetemen tanult, majd Szegeden matematika-fizika szakos főiskolás volt. 1989 óta a Délmagyarország című szegedi napilap munkatársa. Csaknem tíz kötete jelent meg, verset, prózát, filmforgatókönyvet ír.