Balla D. Károly

Szembesülés (01-07) *

Fragmentumok egy regényhiány környezetéből Nem hiánya jellemzi-e leghívebben a Jelenvalót?
A fragmentum úgy viszonyul a művészhez, mint nászutazás a házassághoz. (Tsúsó Sándor)

Vallomás (01)
Ma már úgy tekintek rá, mint súlyos lelkiismeret-furdalásra. Bűn tudatra, amely alól nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás.

Hat éven kere sztül, az első őrült ötlet felmerülésétől kedvenc szövegemet szerettem benne, soha azelőtt és azóta sem éreztem a teremtés olyan eufóriáját, mint amikor a befejezéshez értem ezzel a mondattal: "A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz." Elöntött az elégedettség, lám csak, sikerült olyan fikciós valóságot teremtenem, amely tagadja és talán meg is haladja a wittgensteini állítást ("Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell"), hiszen a hallgatás és a beszéd közötti kényszerű választás helyett más alternatívát kínál: úgy mond el egy kínos történetet, hogy egyáltalán nem mondja el…

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a varázs, ám ami kor a kéziratot először kellett kiadnom a kezemből, szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalább is nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként be mut atkozzam vele, de ugyanígy féltem attól is, hogy túlságosan is jó, életem főműve, amihez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné válik. Rémülten gondoltam arra, nagy tettem világgá kürtöléséhez talán soha nem találok megfelelő kiadót, ugyanakkor elborzadtam az ellenkező lehetőségtől is: rövidesen nyilvánosságra kerülnek legféltettebb gondolataim csakúgy, mint szakmai műhelytitkaim. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, s em bemutatni nem lennék képes. Valahogy úgy éreztem: a Szembesülés akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna még akkor is, amikor már nem volt mit írnom rajta.

Kisebb vívódás után, az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben, miután kéziratot kért tőlem az igazgatója, mégis benyújtottam egy kiadónak. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. A kéz irattól a könyvig azonban támogatások hátán úsznak a regények, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy a Szembesülés esszé regény.

A tehetetlen várakozás egyszerre nyomasztó-nyugtalanító és felszabadult-felelőtlen állapotában könnyű kézzel, három téli hónap alatt írtam egy új, másik regényt, és amikorra esztendő múltán az elsőt visszavettem (mert a pályázatok nem jártak sikerrel), a másodiknak írt már nyomdában volt. Így előzte meg tiszteletlenül idősebb elődjét az Élted volt regénye , és így vehettem újra birtokomba a hátraszorult Szembesülés t. Elégedett lehettem: dédelgetett munkám újra az enyém volt, csak az enyém és senki másé. Úgy vontam magamhoz, mint a rég látott kedvest. Ismét dolgozni próbáltam rajta, ám ez a töb bhavi foglalatosság már nem szerzett igazi örömöt, mint ahogy felnőtt fejjel már hiába találkozunk kamaszkorunk halálos szerelmével.

Másodjára már könnyebb szívvel kerestem kiadót. Szorongásom is kisebb volt, mialatt a fejleményeket vártam. Jó másfél évve l később, ugyan csak sikertelen pályázati fordulók után, a másik helyről is vissza kaptam a kéziratot.

Ez az újabb viszontlátás már nem járt a korábbi izgalommal és megelégedéssel, inkább keserves volt, semmint felemelő. Kiadatlan regényem egyszerre nyűggé vált, olyan lehúzó teherré, amelyet nem sikerült írói gondolámból kivetni. Fixa ideámmá kezdett válni, hogy addig sem mi esélyem az alkotói továbblépésre, míg meg nem szabadulok tőle. Viszont megszabadulni, úgy éreztem, csak nyilvánosságra hozás ával lehetek képes.

Arra gondoltam, magam adom ki. Ám erről a tervemről hamarost letettem, mert tudtam, ezzel az önkezűséggel csak bonyolítanám problémámat, nemhogy levetném a terhet, hanem tetézném, újabb belső hurkot adva a körém rajzolódó bűvös geometriához, a melynek útvesztőjében már korábban sem tudtam mindig pontosan eldönteni, írója vagy szereplője, tárgya vagy médiuma vagyok annak az elmondatlanul előadott történetnek, amely most már úgy nehezedett rám, mint egy nyomasztó bűn terhe.

Kétségbe esésemben, utolsó szabadulási kísérletként, elkezdtem feltölteni az Internetre. Fejezetről fejezetre készítettem a digitális közlésre átigazított verziót, hétről hétre szaporodtak a virtuális világba vetett szövegrészek, és egy ideig sikerült azzal áltatno m magamat, hogy ezen a réven feloldozhatom magam a bénító hatás alól.

De nem. Regényem olyan konokul és keményen ellenállt ennek a közlési formának, annyira mellékvágányra kezdte terelni önmaga lényegét, hogy felhagytam ezzel a munkával. Be kellett látnom, próbálkozásom annak a gyilkosnak a szánalmas igyekezetéhez hasonlít, aki a hulla elrejté sével szörnyű tettét is eltüntethetőnek véli.

Ekkorra lidérces álommá, kínzó lelkiismereti teherré vált a Szembesülés . Éppen annyi idő telt el az első változat lezárásától számítva, mint az öt lettől a megvalósulásig: hat éven át írtam, és hat éven át próbáltam eltaszítani magamtól. A tizenharmadik esztendőben meg kellett értenem: azzal, hogy a megírhatatlant akartam megírni úgy, hogy még sem írtam meg, azzal olyas valamit hoztam létre, aminek az értelme csak azáltal válhat teljessé, ha soha nem kerül nyilvánosság elé: megmarad zárványnak, önmagába burkolózó bűntudatnak, nyomasztó belső látásnak, amely csak értem, csak nekem, csak bennem létezik.

A külvilág számára a Szembesülés nem volt, nincs, és nem is lesz soha.

F ülszöveg (02)
Ez a regény nem volt , nincs, és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szer kezet, teória, halmaz - igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem l ehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.

Ennek a nem létező regénynek a címe Szembesülés , lévén önnön hiányával szembe sít. Hogy még mi minden mással, az talán kiderül a könyvből, amelynek, az egyszerűség kedvéért, ugyanaz a címe, mint annak a regénynek, amelyik nincs benne. De ha nem a regény, akkor mi tölti meg az oldalakat? Nos, csupa olyasmi, amit komoly köteteknek tartalmaznia illik: ajánlás, előszó, jegyzetek, utószó-tanulmány, szómagyarázatok, sőt: a regény keletkezéstörténetét naplószerűen rögzítő Werk. Ezek a járulékos szövegek teszik olyannyira karakteressé a révükön meg alkotott Nincset, hogy lapról lapra haladva egyre jobban behatolhatunk a hiányba, míg végül nagyobb megelégedéssel tehetjük le a könyvet, semmint ha magát a regényt olvastuk volna…

Előszó (03)
Bizonyos megítélés szerint a létező világ nem egyéb, mint két nem létező végzetes karambolja. Ehhez hasonlóan az elkövetkezendő oldalakon olvasható írásmű is szöveg nélküli képződmények ütközése révén jött létre. Egyrészt élt bennem egy formázatlan zárvány, másrészt kreáltam egy üres szerkezetet. Az előbbi konstrukció híján nem ölt he tett szöveg testet, az utóbbi fikciós vázaival meredezett csupaszon a semmibe. Ám ahogy az alaktalan tartalmat belelőttem a tartalmatlan struktúrába, az egymásba hatolás helyén szövegcsírák indultak lassú sarjadásnak. Sokuk már kezdetben életképtelennek bizonyult, akadt, amelyik elfajzott vagy jellegtelen, satnya kezdemény maradt. Néhányuk azonban átvészelte mind az írói ösztönök gyújtogatását, mind a tudatos műgond veszejtő aszályát.

Hogy mivé gyarapodtak a hajdani sarjak, egy idő után egyre kevésbé tudtam megítélni. Túlnőttek rajtam, fölém terebélyesedtek, néha már alig is mertem ki magam a kusza vadonban, és bizony előfordult, hogy riadtan menekültem az átláthatatlan összefüggések baljósan tekeredő liánjai közül. Kezdtem beleveszni a buja tenyészetbe. Hogy valahogy mégis közlekedni tudjak benne, bozótvágó késsel nyitottam széles járatokat. Ezzel azonban összekaszaboltam az egybefüggő részeket, ösvényekkel választottam elkezdetteket közepektől, közepeket végektől. Behatolásom eredményeként a megmaradt textusok jellegét most már nemcsak az határozza meg, hogy milyen szövegidegen elődöktől származnak, nem csak az, hogy mivé fejlődtek, hanem magukon viselik utólagos erő szaktételem nyomait is.

Megjegyzés (04)
A szerzői prológusok (01, 03) egyrészt természetesen maguk is a szöveg sarjadás termékei, tehát ugyanolyan szerves részét képezik ennek az írás műnek, mint azok a részletek, amelyeket bevezetnek. Másrészt a bennük foglaltak nyilvánvalóan fikciós okoskodások, a valós alkotói folyamathoz és a regény hiteles történetéhez, amelyet a Werk-részletek hivatottak bemutatni, nincs sok közük. Igen tetszetős dolog arról szólni, hogy a kiadatlan re gény voltaképp nem egyéb lelkiismeret-furdalásnál, és lényege magában a kiadhatatlanságában rejlik, ám furcsamód a Nyájas Olvasó most mégis a kezében tart ja a Szembesülés egy nyomtatott példányát. Hasonlóan hatásos fogás titkos iker zárványként értelmez ni a hiányzó regényt, vagy szerkezet nélküli tartalomról és tartalmatlan szerkezetről értekezve azt állítani, hogy a kettő egymásba hatolása nyomán textusok keletkeznek. Ám regényíró legyen a talpán, aki ezt a műveletet képes végrehajtani. Mind azonáltal a kép szemléletes, nem csoda, hogy a kései Werk-szövegekben is feltűnnek az elemei, kissé összekuszálva az előbbiekben előadott kronológiát.

W erk (05)
(2002)

Tizenhárom évvel ezelőtt merült fel bennem először a hiányregény ötlete. Ám akkor azon mód el is süllyedt: egyszerűen elfelejtettem. Amikor - talán egy évvel később - újra eszembe jutott, csodálkoztam: hogyan is hagyhattam elkallódni egy ilyen kitűnő éceszt. És akkor már nem engedtem elveszni: üstökön ragadtam, nehogy újra elmerüljön. Magamhoz em eltem, napokig foglalkoztam vele, dédelgettem, hizlalgattam. Még is: sokáig fogalmam sem volt arról, voltaképpen mit is kezdhetnék vele.

Egy regény, ami nincs. Ami kizárólag a rá vonatkozó más természetű szövegek révén "jelenik meg". Őrült ötlet, megvalós íthatatlan, gondoltam ezerszer. Zseniális találmány, ilyet még nem csinált senki, vélekedtem ezeregyszer. És közben formáltam, építgettem, csiszoltam az akkor még üres struktúrát. És szép lassan kezdett összeállni a hiány szerkezete.

Á1m ez a konstrukc ió holtan meredező váz maradt volna, ha váratlanul meg nem világosodik számomra, milyen módon lehelhetnék bele életet.

Mert mi mást is tölthetném ki, ha nem azzal a történettel, amely akkor már tíz éve nem engedte magát megírni. Nem engedte, mert kegyeletet és érzékenységet sértett volna, beleértve a magam érzékenységét is.

Egy megírhatatlan sztori és egy nem létező regény. Ésszerű dolognak látszott e kettőt összekapcsolni.

Lektori jelentés (06)
E mű szerzője saját régiójának egyik legsokoldalúbb alkotója; verses kötetek, novella gyűjtemények, színdarabok, esszékötetek sorakoznak mögötte. Legutóbbi nagyobb prózaműve ( Élted volt regénye , Basel-Budapest) méltán keltett feltűnést mind szakmai körökben, mind az olvasók szélesebb táborában. A regényforma kitágítására tett korábbi erőfeszítésnek mintegy folytatása a jelen mű, amelyben vonzó változatossággal sorakoznak fel az író kreatív hajlamának szövegtényei, megostromolva és át-áthágva az epikai műnem határait.

A Szembesülés ugyanis voltaképp olyan esszéregény, amely különféle szövegtípusok révén rajzolja ki a meg nem írt (mert meg nem írható) cselekményregény körvonalait. A másodlagos, mondhatni derivált szövegek jelenítik meg azt az elhallgatott történetet, a mely a XX. század utolsó évtizedeiben játszódik (játszódna) az Argosznak nevezett tér ségben, be mutatva annak művészvilágát, az értelmiség helyzetét, hatalom és elnyomás, lojalitás és ellenzékiség, hűség és megalkuvás viszonyát.

Maga a hiányzó cselekményregény bizonyos szempontból az ógörög Oresztész-Elektra-történetek modern parafrázisa . A fiatalember Oresztész két egymásnak ellent mondó szellemi örökség közt őrlődik: a Zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon példája és a lojalitást túl lihegő Egiszthosz apai szigora egyaránt vállára nehezedik. Az erkölcsi útvesztőben a több alakban megjelenő Elektra mutatja fel számára a követhető magatartásformákat, ő avatja be a való világ dolgaiba. Oresztész ennek a beavatódásnak a mértékében maga is részesévé, később alakítójává válik az eseményeknek. Mi előtt azonban elsodorná a köz élet, felmorzsolnák a mindennapok, az új társ váratlan fel bukkanása hozzásegíti ahhoz, hogy jövőjével is szembesüljön és egy önmagára nézve érvényes, a személyiség autonómiáját megőrző értelmiségi magatartás révén megalkossa a maga szintézisét.

Az esszéregény voltaképp ennek a szintézisnek az eredménye, írói összefoglalása.

Werk (07)
(2002)

Közhelyes a megállapítás: mindenkinek az élete rejt magában legalább egy regényt. Meg írhatót. Az enyém ellenben egy megírhatatlant is. A mely valahogy úgy élt bennem zárvá nyként, mint titkos, ki nem fejlődött iker a fejlett, egészséges testvérben. Olyan történetet, amelyet ugyan megéltem, de soha nem sikerült irodalmi szöveggé szublimálnom. Többször megküzdöttem vele, ám mindannyiszor alulmaradtam: láthatatlan ikerpárom nem engedte magát kibontani, ott kuporgott továbbra is bennem, nem járulva hozzá sem ahhoz, hogy egykének mondjam magam, sem ahhoz, hogy súlyos örökségemet megoszthassam általa.

Rejtőzködő történetem, habár begubózott, mégsem merevült statikus mozdulatlanságba. Ha fejlődni, növekedni nem is tudott, ám önnön meg ír hatatlanságához új és újabb adalékokat csatolt, ezek amolyan légző gyökérként kapcsolódtak hozzá, kinyúló csápokként, amelyeket nekem magammal kellett hordanom, combomra, karomra, később már derekamra tekerve. A dolog hovatovább egyre kínosabbá kezdett válni, úgy éreztem, messziről meglátszik rajtam, valami hallatlanul fontosat titkolok, itt az ideje, hogy megírjam, s ez által színt valljak.

Amikor a nem létező regény ötlete felmerült bennem és elkezdtem struktúráját építgetni, akkorra a magamban hordott titkos regény külső csápjai már nyakam köré tekeredtek, épp ideje volt hát, hogy kimetsszem belsőmből a zárványt, s ha megírni képtelen is vagyok, a hiányregény üresen meredező vázába h elyezve mégis valami pszeudo létet kínáljak számára. Amelyet, ha vonakodva is, elfogadott.

Ídgy jött létre a Szembesülés című regényhiány.

*

Fragmentumok egy regényhiány kör nye ze téből . A Szembesülést a szerző olyan könyv formájában képzeli el, amely csupán járulékos szövegeket (előszó, jegyzetek, szómagyarázatok, utószó stb.) tartalmaz, és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia.

Balla D. Károly költő (Ungvár, 1957). Szülővárosában érettségizett, majd a helyi Állami Egyetem fizikai és bölcsészeti karán tanult. Volt laboráns, működött tankönyv kiadói korrektorként és szerkesztőként. 1989-től szabadfoglalkozású író. 1973 óta publikál, tizenhat könyve jelent meg eddig, legutóbb a Világvége című novelláskötet a pécsi Pro Pannónia Kiadónál. Két lap alapítása (Hatodik Síp, 1989; Pánsíp, 1993) fűződik a nevéhez. József Attila-díjas (2000).