Pomogáts Béla

Ady Endre erdélyisége

Ady Endre gondolko dását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet Erdély nélkül megérteni. Erdély mindig is jelen volt gondolkodásában, az erdélyi történelem tanulságai minduntalan át szőtték azokat a terveket és látomásokat, amelyeket Magyarország jövőjéről kialakított. Ady számára az erdélyi hagyománynak és e hagyomány üzenetének "stratégiai" jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak, amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első világháború, majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, az ő kívánságai szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.

A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban "forradalmi" megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításban és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század Európájában és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres el végzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni.

Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valóban "új időknek" új eszméi hatottak: új ízlés határozta meg a művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselek vés céljait és erkölcseit. Ady alakja két nagy történelmi kor szak határán állott, a jövőt fürkészte, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatta. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem íté letét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés, a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések, megannyi rejtett akna, amelyeket azután, ahogy az lenni szokott, a történelem rend re felrobbantott, és ezzel az ezeréves ország is darabjaira szakadt.

A megújulás érdekében, a történelem csapdáinak elkerülése céljából Ady Endre Erdély példáját mutatta fel a tájékozódni kív ánó elmék előtt. A Figyelő című folyóiratban 1905-ben megjelent Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nevezetes vallomásos írásában, miközben Kolozsvár nagy szülöttének, Hunyadi Mátyásnak a "nap királyi" emlékét idézte fel, arról beszélt, hogy a történelmi Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi áramlataihoz, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország, sőt a maga szabad elvűségében és vallási-politikai türelmességében nem egy szer megelőzte a nyugati világot. "Erdély adta nekünk a Napkirályt – írta Ady –, Erdély szerezte a mohácsi veszedelmet, hogy megszabaduljon tőlünk. Neki volt Fráter Györgye, ki tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német kezet. És Erdély látott elsőnek mély en be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus, és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom, hányadik hon foglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat."

Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlett: egyrészt megakarta védeni, a magyarság számára megakarta tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze "sajtórendészeti" kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek ön álló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan társadalompolitikai intézkedéseket, amelyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosították volna a magyar impériumra leső veszélyt. Jóllehet kerek fél év század állott volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között annak érdekében, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen "svájci" jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.

Erdély mint történelmi és kulturális régió szinte eltűnt a századelő Budapesten központosított Magyarországán: az 1867 után helyreállított unió jóformán felszámolta az országrész régi hagyományait és viszonylagos különállását (amelynek fenn tartása a svájci jellegű köz igazgatási rendezés megalapozása lehetett volna). Ady erősen helytelenítette ezt az állapotot, mint 1908. szeptember 27-én Nagy váradon A Holnap című antológia bemutatkozó ünnepségén tartott előadásában kifejtette, az erdélyi hag yományok el sorvadása az egész magyarság kárára történt: "Erdély, a régi Erdély mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolc felé osztott és béna Magyarország. Kazinczy fejében süröghettek a nagy nevek: Dávid Ferenc, Bethlen, Apáczai Csere, Bolyai, Wesselényi stb. Nagy névsor lenne, de elég ennyi, hogy egy csodálatos, alig érintett titok fátyolához jussunk. Erdély, amely büszke, szabad államként tárgyalt Angol országgal, Franciaországgal, Svédiával, Hollandiával, Lengyelországgal, a biroda lmi császársággal, természetesen az ottomán birodalommal, magyar gyűjtőlencséje volt minden európai kulturális sugárnak. Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár év tizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzel fog hatóan (...) az az Erdély, amely enyhítő körülménye volt Magyarországnak, ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé".

Ady ugyankkor Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állította előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekintett a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady a transzszilvanizmus, az "erdélyi gondolat" első megfogalmazói közé tartozik, sőt éppen az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni "impériumváltozás" és az első világháború előtt a transzszilvanista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós Károly 1912-es sztánai Kalotaszegét, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették. Ez utóbbi különben "programadó" írásként a költő külön engedélyével a szóban forgó esszét közölte. Ilyen módon az Ismeretlen Korvin-kódex margójára és ennek írója a háborús megpróbáltatások között őrlődő és a trianoni rendezéssel el szakított Erdély magyar szellemi megújulásának ösztönzője lett.

Ady mitikus országrésznek látta Erdélyt, egyszersmind történelmileg veszélyeztetett területnek, hiszen a huszadik század első két év tizedében már tudni lehetett, hogy a bukaresti kormánypolitikát mind erősebb és nyíltabb hódító törekvések vezérlik, és az erdélyi román nacionalista párt vezetőitől sem volt idegen az országrész elszakításának gondolata, habár a nyilvános propagandát fékezte az az óvatosság, amellyel a román politikusok viseltettek a budapesti kormánnyal szemben. Ady mindazonáltal az elsők között ismerte fel a magyar Erdélyre leső históriai végzetet, és már 1905-től kezdve kifejezésre juttatta aggodalmait (miközben azok, akik őt hazafiatlansággal vádolták, könnyű szerrel siklottak el az erdélyi magyarság súlyos helyzete fölött!).

A Budapesti Napló 1905. január 21-ei számában közölt Elnémult harangok című színi bírálatában, amelyben különben Rá kosi Viktor és Malonyay Dezső közös színdarabján verte el a port, igen korán sötét képet festett az erdélyi magyarságot fenyegető veszedelmekről (ez az írása prózai műveinek kritikai kiadásában nem kapott helyet, minthogy, úgymond "sérti a szomszédos népek nemzeti érzékenységét"). "Láttam Biharban is – olvasván Adynál –, mi ként láposodott el a magyar vér folyó s miként oláhosodott, dekadált az erős, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezőkön? Óh, nem kell ám vad-magyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit. Mert itt szerencsétlen csere-vásár folyik s egy értékesebb, szükségesebb fajtát fal fel s fal még egyre az értéktelenebb, az emberi kultúrától messzebbálló. Ez itt a valóság. Sőt több a valóságnál. Erdély a magyar fajtának több, mint egy fenyegetett terület."

Ezt követte Ady Satreasca cí mű (a kritikai kiadásból ugyan csak hiányzó) írása a Budapesti Napló 1905. május 24-ei számában, ebben abból az alkalomból szólott a bukaresti politika erdélyi területi aspirációiról, hogy a román etnográfiai társaság bejelentette: el kívánja készíttetni Erdély és a "kapcsolt részek" román nyelvű helység névtárát. A költő tulajdonképpen azokhoz fordult, akik szüntelenül hazafiságukra hivatkoztak, és közben oda sem figyeltek a román irredentizmus mind hangosabb igénybejelentéseire. Ion Şirianu Russura, az aradi Tribuna Poporului című román nacionalista lap szerkesztőjére hivatkozott, aki nyilvánosan a magyar állam hívének nevezte magát, lapjában viszont a bukaresti irredenta szószólója volt. "Míg a hazafias Russu Şirianuk idehaza próbálgatják lazítani nem túlerős kötelékeit a nemzeti államnak, oda künn Havaselvén, az ifjú román királyság már spiritualiterbe is kebelezi a bekebelezendőket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját figyel meztetik, hogy most, most... Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagy várad Oradea Mare s Érmindszent Mencenta." Ady gúnyos hangos beszélt a román irredentáról, amelynek valóságos hatékonyságát akkor alig ismerte fel valaki, ugyanakkor úgy gondolta, hogy az erdélyi román helységnévtár elkészítése majd kellő figyelmeztetést jelent: "A román etnográfusok mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak..."

Mindaz, amit Erdély vélhető történelmi sorsáról Ady (és mellette a történész Jancsó Benedek, de rajtuk kívül alig valaki) elmondott, pusztába kiáltott szó maradt. Ezért vált a költő hangja drámaivá S ha Erdélyt elveszik? című, a Huszadik Század 1912. novemberi–decemberi számában, az 1912-ben ki tört első balkáni háború napjaiban megjelentetett eszmefuttatásában. Ebben meggyőződéssel nyilatkozott arról, hogy Magyarország számára Erdély saját történelmi életképességének zálogát jelenti: "Erdélyre gondolva el kell lágyulnom (...) egy emlékkel és szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak. (...) Árván, üldözötten, év századok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egy re jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét. Valóban az európai nemzettársadalmak legparancsolóbb fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország".

Ugyanitt a transzszilvanizmus "szellemtörténeti" indokoltságát is megfogalmazta: "le írom, hogy Erdélynek külön lelke van s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatásokét emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és románt. A szász megél vagy el pusztul magától is, eddig se csinált mást s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, ma gyarok s erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítani bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagykultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vadálmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad hazapolitika s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt. Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyar ságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj."

Ady Endre valójában csak 1915 nyarán utazta be első alkalommal a történelmi Erdély belső vidékeit. Március 27-én kötött házasságot Budapesten Boncza Bertával, ám csak hamar Csúcsán telepedett le, és a falusi élet jórészt elzárta őket a fővárosi politikától, az irodalmi élettől, viszont annál inkább ki szolgáltatta a háború okozta szorongásoknak. Ebben az elesett helyzetben kereste fel őket júliusban otthonukban Bölöni György és felesége, Itóka, hogy valamiképpen enyhítsék azt a magányt, amelyről Ady leveleiben szüntelenül panaszkodott. A látogatásról jóval később Bölöni számolt be Ady ismerkedése Erdéllyel című írásában a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat 1957 novemberi, a költő emlékének szentelt ünnepi számában. "Csendes, kedves napok voltak ezek – olvassuk Bölöninél –, szép meleg idők jártak, jókat fürödtünk a Körös friss, hideg vizében. Ady befogatott a vár csacsifogatába és kirándultunk a Körösmenti Kissebesre, átszekereztünk Feketetóra, hogy szétnézzünk a vásárosok között és benézzünk a Csinszkával ismerős famíliákhoz. Adyval még rákásztunk is, órákat álldogálva az ország út melletti árok partján, míg botunkra nem került egy főzetnyi a jókora rákokból."

Ekkor született meg az elhatározás, hogy a szép nyári napokban körül kellene nézni Erdély belső vidékein. Az Ady és a Bölöni házaspár július közepén vonatra ült, Brassóba utazott, a Korona Szállóban vett ki szobát, be járta a régi várost, és este az ismerős szín igazgató meghívására színházba látogatott. Mint Bölöni írta, Brassó "ősisége, város-volta, stílusa nagyon meglepte Adyt a porbafúló falusias alföldi városok után". Mind össze egyetlen napot töltöttek ott, majd a székely kör vasúton Marosvásárhelyre utaztak, ahol meg látogatták Bernády Györgyöt, Maros–Torda megye főispánját, korábban hosszú időn át a város polgármesterét, aki talán a legtöbbet tette a "székely főváros" urbanizálása érdekében, ő építette fel a magyar szecesszió nagyhírű művét, a Kultúrpalotát is. Ennek a látogatásnak az élményét örökítette meg Ady A magyarság háza című írásában, amely a Nyugat 1915. augusztusi számában látott nap világot. Itt olvashatók Bernádyról és munkájáról a következők: "Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok, kik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összevonulni, ha baj lesz. S minden, képességes szeretetemmel néztem fel reá, ez úrra, mert hogy nagyon és dacos magyar vag yok s ő az én rokonom".

Vásárhelyen hamar híre ment az ismert költő látogatásának, Adyt sorra keresték fel a város szellemi életének alakjai, és mint Bölöni elmondta, a költő "egy szerre az ünneplés köz pontja lett". "Ady életében – írta ugyancsak Bölöni – ez a Marosvásárhelyen töltött parányi idő nagyon élénken raktározódott el, emlegetett benyomásokká vált, ha írásaiban kevéssé, annál inkább beszélgetéseiben és helyi kapcsolatainak megőrzésében." Vásárhelyről azután a polgármester által rendelkezésükre bocsátott városi fogaton ellátogattak Szovátára, megfürödtek a nevezetes Medve-tóban, melynek erősen sós vize nem engedi elmerülni a fürdőzőket, s végül szép élményekkel eltelten tértek haza Csúcsára. Bátyjának, Ady Lajosnak minderről 1915 júliusában keltezett levelében a következőképp számolt be: "Tegnapelőtt érkeztünk holtfáradtan haza erdélyi utunkról, kevés pénzzel, de tele rajongó csodálattal Erdély iránt. Brassó, Vásárhely, Szováta voltak stációink. Sokszor keltünk 4-kor reggel, és megnéztünk minden látnivalón szépet, rohanva fürödtünk Szovátán, és Vásárhelyen fő ispáni bankett stb. volt rendezve értünk".

Bölöni arról beszélt, hogy Ady írásaiban kevéssé hagyott nyomot az erdélyi utazás. Valóban nem írt részletesebb beszámolót úti tapasztalataiból, olyan versekbe azonban bizonyára beszüremkedtek ezek a tapasztalatok, mint A fajtám takarója vagy az Intés az őrzőkhöz , és néhány rendkívül fontos publicisztikai írás is született az erdélyi út nyomán, ezeket azonban teljességgel elhallgatt a a korábbi kutatás, a költő publicisztikai írásainak 1977-ben közreadott gyűjteményében sem kaptak helyet. Ilyen mindenekelőtt a Lenn, Erdély földjén című beszámoló a Világ 1915. július 25-ei számából, a már idézett A magyarság háza című kis tűnődés és Az oláh mumus című jegyzet a Nyugat 1915. augusztusi számából. Ezek az írások folytatták a már ugyancsak idézett S ha Erdélyt elveszik? című drámai esszéjében megütött és megkezdett mondanivalót.

A Lenn, Erdély földjén a nyári erdélyi út tanulságait fogla lta össze röviden, költői szavakkal ecsetelte a táj szépségét és ennek mintegy kontrasztjaként a történelem pusztításait. Az ószövetségi Szentírást: a Krónikák könyvét idézte, hogy hitelesen érzékeltesse az országrész megpróbáltatásait és a rá leső új veszedelmet, végül pedig újra kifejezte régi meggyőződését, hogy Magyarországnak Erdélyben és Erdély által kellene megújulnia: "gyönyörűek és örökök a hegyek, völgyek, folyók, erdők voltak s leendők és a nők és minden, ami történik. A Halál is, ki a leguralkodóbb, mióta él s ki mellé most már ne is merjünk sorolni mást. Halleluja, Halál, kinek szépségét csak a fél-halálok, betegségek és bénaságok kísérő serege rontja. Erdélyt kedvelted, sokat üdültél benne s mert újra és újra vágytál visszatérni, hagytál maga után mindig életcsírát. Magyarság és emberség zamatja, hite, lelke, Erdély, nem uraid szerint büntet téged az Úr. Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged s mindig hagy benned annyit, hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden új látogatására. Erdély, te Magyarország vagy s ha Magyarországra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk".

Ady mind érzékletesebben látta a magyar Erdélyre leső veszélyeket, sötét víziói voltak az erdélyi magyarság sorsáról, ugyanakkor a józan politikai számítás érveivel próbálta nyugtatni magát. Ez a drámai kettősség jelent meg Az oláh mumus című kis jegyzetében, amely azokkal a sötét jóslatokkal és ijesztő rémlátomásokkal szállott vitába, amelyek Erdély el vesztésének lehetőségét vetették fel. "Az oláh mumus – mondta Ady – elszenvedhető, le bírható s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még né hány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra." Erre a jegyzetre aztán a Romanul című erdélyi román lap igen indulatosan válaszolt, emberi és költői tisztességében is sértve Adyt.

A lélek, tudjuk jól, hiába próbált megkapaszkodni valamilyen ésszerű jövőképbe, és hiába vigasztalta magát azzal, hogy Erdélyről sem Magyarország, sem a nyugati civilizáció nem lesz képes lemondani. A háború végső napjaiban aztán ő maga is rá döbbent arra, hogy vigaszkeresése öncsalásnak, jövőképe hamisnak bizonyult. A háború, amelyet mindig elutasított, vereséggel és összeomlással ért véget, és ez meghatározta Erdély sorsát is. Ady ekkor már a haldoklók végső útját járta, október végén – és ennek végzetesen jelképes értelme volt – össze tépte Bibliáját, amelyet mindig az ágya mellett tartott, november 16-án még el kísértette magát a köztársaság kikiáltása alkalmából rendezett parlamenti ünnepségre, majd meg írta Üdvözlet a győzőnek című utolsó versét, amelyben nemcsak az élettől vett búcsút, hanem történelmi reményeitől is. Élet rajzírói: Földessy Gyula, Bölöni György, Fenyő Miksa és Ady Lajos arról beszéltek, hogy a román hadsereg erdélyi előnyomulásának hírei már alig értek el hozzá. Mintha a Gond viselés meg akarta volna kímélni attól, hogy éber tudattal vegye tudomásul: a mitikus magasságokban látott és történelmi példának tudott országrész, Erdély elveszett.

Ady mindig ragaszkodott Erdélyhez, és Erdély, az erdélyi magyarság mindig ragaszkodott Adyhoz: emlékéhez, eszméihez és szellemi örökségéhez. Ez a ragaszkodás küzdelmeket is kívánt, minthogy Ady költészete állandóan viharos viták középpontjában állott, és nemcsak Budapesten kellett megküzdeni ennek a költészetnek az elismeréséért, hanem Erdélyben is, mint Áprily Lajosnak a nagyenyedi kollégiumban és Mol ter Károlynak Marosvásárhelyen. Adynak voltak hívei az idősebb írónemzedék soraiban is, így a kolozsvári Jékey Aladár, aki már 1914-ben költői ciklussal tisztelgett előtte, igazából mégis a fiatalabb írók vették körül ragaszkodásukkal és szeretetükkel. A Trianon után fellépő új erdélyi magyar irodalom neves alkotó egyéniségei álltak életműve és szellemi öröksége mellé, így Áprily Lajos, Reményik Sándor és Szentimrei Jenő, akik költőként is felidézték alakját, illetve Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Ligeti Ernő és Tabéry Géza, ez utóbbi a nagy váradi Ady-kultusz szervezője, később az 1955-ben létrehozott emlékmúzeum igazgatója. A transzszilvanista szépirodalom, a mely a Nyugat eszméit és irodalom-felfogását fogadta el, ugyanúgy Adyt választotta egyik mesterének, mint a fiatal népi indíttatású "második erdélyi nemzedék", így Bőződi György, Kacsó Sándor és kancsó Béla, akik Ady híveinek és tanítványainak vallották magukat.

Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött ki az államfordulat után, román írók és köz életi vezetők, Emil Isac és Octavian Goga is előzékenyen támogatták a román nép iránti barátságról több alkalommal tanúságot tett költő kultuszát. 1919 februárjában, köz vet lenül a költő halála után, Nagyváradon alakult meg az Ady Endre Társaság, majd 1922-ben Aradon, 1933-ban pedig fiatal írók kezdeményezésére Kolozsváron jött létre újabb Ady Társaság. 1924. július 20–21-én az Ady-szülők aranylakodalmán Érmindszenten rendeztek szépen sikerült ünnepségeket. Kuncz Aladár, Tabéry Géza és Ady Lajos méltatták a költő érdemeit, a román írók üdvözletét Ion Minulescu költő tolmácsolta. Két kiadvány is szolgálta a költő emlékét, a Rozsnyai Kálmán gyűjtésében 1925-ben Szeghalmon meg jelent Ady koszorúja című antológia, amely erdélyi költők Ady szellemét megszólító verseiből állt, és a Gaál Gábor szerkesztésében 1928-ban Kolozsváron közreadott Arcok és harcok Ady körül című kötet, amely valójában a Huszadik Század című folyó irat kiadatlan Ady-emlékszámának anyagát jelentette meg. 1929-ben hatvan erdélyi magyar író és mű vész aláírásával jelent meg felhívás Szobrot Adynak címmel, sajnos sikertelenül.

A helikonisták őszinte hittel vállalták Ady örökségét, azokat az eszméket, amelyeket a Magyarjakobinus dala és az Ismeretlen Korvin-kódex margójára hirdetett. "Jelszavunk volt – emlékezett Szentimrei Jenő A nagy Napkeletről és a kicsi Vasárnapról című, az Igaz Szó 1957-es évfolyamában megjelent írásában –: folytatni Adyt, a magyar, román, szláv bánatból közösen megkeresni a ki vezető utat." Ligeti Ernő a transzszilván ideológia eszméit is Ady Endre örökségével azonosította: "ki adott ennek az ideálnak formát? – kérdezte Eszménykeresések az erdélyi magyar irodalomban című, az Erdélyi Helikon 1931-es év folyamában közreadott tanulmányában – (...) ideológiai képletek, politikai elképzelések ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vajon az ősi kollektívum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a transzszilvanizmus jelszavának külső burka és lám, mögötte – nem csak szimbolikusan – Ady Endre arca villan felénk. Az ő lelke és öröksége az, mely betölti a ťtranszszilvanistaŤ irodalmat. A ťmagyar bánat – román bánatŤ gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi í rók, akik tudatosan transszilvánoknak vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő politikai valóságának."

A Helikon írói számára élő tanítást jelentett Ady Endre költészete, benne látták azt a költőt, aki hosszú időre érvényesen fogalmazta meg a kisebbségi és a Duna-völgyi magyar sorskérdéseket. Ady öröksége Erdélyben mindig védelmezőkre talált; a Helikon írói elutasították a kritikai revízió kísér le tét, és A Toll nevezetes 1929-es vitájában, amely során Kosztolányi "Ady-revíziót" kezdeményezett, Kuncz Aladár igen határozottan a költő védelmére kelt.

A Helikon konzervatív reformista irányzatának eszmevilága kapott kifejezést Makkai Sándor 1927-ben írott Magyar fa sorsa című Adyról szóló könyvében. Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt a költői életművet, amely létre jötte óta a konzervatív körök támadásainak kereszttüzében állt. A reformkonzervativizmus elvei szerint ítélte meg Adyt, könyve, Király István szavaival, "Adyért pör lő, de konzervatív elkötelezettségű vita irat". A magyarság tragikus sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette Adyt, ugyanakkor tulajdonképpen elvetette politikai radikalizmusát, s megpróbálta el választani radikális eszmetársaitól. Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzet pedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, déli bábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával. "Igaz – állította – (...), hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de vi szont kétség te len, hogy Széchenyi óta és mel lett leginkább tőle lehet tanulni kritikai haza szeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök el len öntudatos harcra késztet és ön ámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha él ni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritika szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magya rságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért, és görög tűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet."

Makkai könyve széles körű visszhangot keltett. A helikonisták és a hazai nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek tá mogatni azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között. A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét ki újult az Ady-vita. Az erdélyi magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek, aki A püspök meg a püspökfi, avagy A magyar fa sorsa (Brassó, 1927) címmel vitairatot jelentetett meg, továbbá Áprily Lajos, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a konzervatív iroda lom részéről érkező vádakat.

A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, ragaszkodtak eszméihez. Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos "destruktív szellemmel" vádolta mozgalmukat, Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus ne vében ítélkezett a modernebb törekvések felett. A támadások közül az Erdélyben nagyra becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. A budapesti Könyvbarátok Lapja 1928-as évfolyamában meg jelentetett Irodalmi skizma című vita cikkében nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott, a magyar irodalom részekre szakadásától tartott: "ma már két irodalom van: az erdélyi és a magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; de a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciáliss á válhat." Az "irodalmi skizma" oka szerinte a Nyugat iránt érzett mély vonzalomban keresendő: "Magyarországon – jelentette ki – az új irodalom be le igazodik az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá, kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az ősi kötőerő, s emiatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés." Ravasz László ezzel a születő nemzetiségi irodalom megítélésében a konzervatív körök fenn tartásait és vádj ait vette át.

A transzszilvanisták támogatták az erdélyi magyar irodalom önállóságát, ezeket a vádakat azonban el kellett utasítaniuk. Az irodalmi önállóság elve sem jelentette azt, hogy szakítottak volna az egyetemes magyar művelődés természetes közösségével, s elvetették volna az anyanyelvi kultúra, a közös hagyomány és a közös fejlődés szükségszerű meg határozó erejét. Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza sorra cáfolták Ravasz László érveit, Kuncz Aladár a "retorikai rém látomások birodalmába" utalta a "skizma-pert", és az Erdélyi Helikon 1928-as év folyamának májusi és júniusi számában ankétot rendezett a magyar irodalom egységéről. Ennek során Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Reményik Sándor, Krenner Miklós, Szentimrei Jenő és Tabéry Géza tettek hitet a magyar irodalom egysége mellett, utasították el az Ady-örökség kirekesztését a költői hagyományok közül, egyszersmind figyelmeztettek arra, hogy a nemzetiségi irodalom feladatait csak a nemzetiségi élet szabhatja meg. "Az erdélyi magyar népnek – szögezte le Makkai – megvannak a maga súlyos kérdései: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el."

A Helikon írói érezték a történelmi és nemzetiségi sors megkívánta felelősséget, vá llalni akarták a közösség szolgálatát. Ezen túl azonban az egységes magyar irodalom fogalmában gondolkodtak, mint ahogy ebben gondolkodott a Nyugat s a Nyugat képviseletében Babits, aki Transylvanizmus című, a Nyugat 1931-es évfolyamában közölt tanulmányában szállt síkra a magyar nemzeti irodalomnak a határok fölött is érvényesülő közössége mellett. Természetes dolognak tetszett előttük, hogy a nemzetiségi iroda lom kettős kötésben él; egy szerre kötődik a nemzetiségi élethez, a szülőhazához és ah hoz az anyanyelvi kultúrához, amelyet a két világháború között négy ország magyar irodalmának kellett megőriznie és fenn tartania. Ady Endrének az a "föderalista" gondolata, a mely a Kárpát-medence történelmi egységének fenntartása érdekében tartotta szükségesnek az autonóm politikai és kulturális egységek összekapcsolását, most, a megváltozott geo politikai helyzetben a részekre tagolt magyarság és magyar kultúra belső szolidaritását szolgálta. Erdélyben így maradt élő, így hatott tovább Ady öröksé ge és szelleme.

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus. (Budapest, 1934.) Részt vett az 56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A XX. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.