Hely az asztalnál

Már bátran mondhatjuk: periodikává lépett elő Váradunk, hiszen két hónappal első jelentkezésünk után elhagyja a nyomdát az első évfolyam második száma is. Mégpedig azzal a bizakodással, amit az első Várad-példányok kedvező fogadtatása erősít, azzal a bizakodással, ami kezdeti kételyeinket el tudta oszlatni.

Csakhogy e rövid bevezetőnek más apropót szánt a sors: egy váradi költő-barát váratlan halála, egy sajátos életút vége az, ami e pár mondatnyi helyen említést követel. S ha már sorsot említettem - micsoda kegyetlen tréfát űzött azzal, aki egy júniusi délelőtt csöndesen a nemlétbe illant: költői tehetségét nem fűtötte az alkotói tűz lobogása, a halhatatlanságot bármikor odaadta egy pohár mámorító halandóságért, életművét egy helyért az asztal mellett. Nyomokban sem volt meg benne a bizonyítási vágy, a műkedvelők s a féltehetségek törtetése. S a versei- Mint egy eltévedt pillangócsapat a Fő utca málló homlokzatú bérpalotáinak tetői felett. Persze, akár azt is kérdezhetnők, kevesebbet ér-e a távozó azáltal, hogy kötet nélkül hagyta hátra maga mögött az élőket, súlytalanabbak-e szövegei azáltal, hogy napilapok kollekcióiban sárgulnak, szétszóródtak időben és térben. Idézni is talán csak Pataki Pista tudná egypár sorát...

Barátaim, mégiscsak össze kellene rakni egy könyvet Hunyadi Mátyás verseiből! Mert szimbólum ő, akár jó, akár rossz emlékezetünk őrzi. Egy név, egy arc, mely változatlanságával megtartott valamit a hetvenes-nyolcvanas évek Váradjából. Ha már rá nem tudtunk vigyázni, költészetét őrizzük meg magunknak. Vagy az utókornak.

Szűcs László